www.sorsunk.net

székely leányka verse

Wass Albert

Magyar karácsony az égben

Aki még nem tudott róla, ám tudja meg, hogy amikor lent a földön megszólalnak a karácsonyesti harangok, odafönt a Mennyeknek Országában a legeslegfiatalabb angyalka megráz egy fényes aranycsengőt. Erre a jelre a mennyei palota nagy szárnyas kapui maguktól megnyílnak, s a mennyország összes népe illő sorban betódul a hatalmas kupolaterembe, ahol várja már őket Jézus Király karácsonyfája. Mikor mindenki együtt van már, akkor az Úr Jézus megadja a jelt, s a kiválasztott szentek sorjában meggyújtják a mennyezetig érő karácsonyfán az emlékezés gyertyáit.

Nagy tiszteltetés ám a gyertyagyújtók sorába kerülni s fontos hivatal. Mert ezen múlik, hogy kikről emlékezik meg a mennyország népe azon a karácsonyon. Mikor aztán a gyertyák már mind égnek, akkor az Úr Jézus intésére sorra járulnak az ég lakói a karácsonyfához, s ki-ki ráaggatja a maga imádságát. Ezeket az imádságokat aztán az Úr Jézus megáldja, s szorgos angyalok nyomban aláindulnak velük a földre, hogy szétosszák azok között, akiknek szólnak. Ezek a soha nem hiábavaló, de mindig beteljesülő imádságok a mennyek lakóinak ajándékai a földi emberek számára. Így ünnepelnek odafönt karácsonyt azok, akik közülünk eltávoztak, tudja azt mindenki.

De ebben az esztendőben szokatlan dolog történt odafönt az égben. Már egy héttel karácsony előtt hírvivő angyalok járták sorra a mennyország lakóit s tudatták velük, hogy Jézus Úr parancsára ebben az évben magyar karácsony lesz odafönt.

Ilyesmi még nem történt amióta világ a világ, hogy egyetlen nép javára tartsák az ünnepet s méghozzá egy olyan kicsike, maroknyi nemzetet tiszteljenek meg ezzel, mint a magyar. De Jézus Úr így látta illőnek s helyesnek, s így is történt.

Mikor aztán megszólaltak odalent a földön ma este a karácsonyi harangok, egy szeplős arcú, vézna kis angyalka, aki még egészen új volt odafönt, rendelkezés szerint kezébe vette a fényes aranycsengőt, hogy megadja vele a jelt. Azonban olyan ijedt és elfogódott volt szegényke a nagy megtiszteltetéstől, hogy nyomban el is ejtette a csengőt, amiből aztán egy kis bonyodalom származott. Padlót érve a csengő ugyanis élesen felcsengett egyszer, amitől a szárnyas kapuk nyomban nyílani is kezdtek. Mivel azonban a csengő nyomban el is hallgatott, a kapuk is abbahagyták a nyílást, és a kint várakozók számára csupán egy szűk kis rést hagytak, melyen keresztül csak a soványabbja tudott beférni, a kövérebbje nem. Az újdonsült kis angyalka pedig úgy megszeppent a maga ügyetlenségétől, hogy szégyenében nyomban elszaladt, s elrejtőzött a karácsonyfa lehajló ágai alá.

Az Úr Jézus, látva a bonyodalmat, maga vette föl a csengőt s megrázta jó erősen, amitől nyomban szélesre tárultak a kapuk, s a nép betódulhatott az égi kupolaterembe. Jézus parancsára széles kört hagytak szabadon a karácsonyfa körül az égi magyarok számára, akik utolsónak vonultak be, ünnepélyes elfogódottsággal, hogy elfoglalják a megtisztelő helyet. Mikor aztán mindenki együtt volt, az Úr Jézus megadja a jelt: gyúljanak hát ki az emlékezésnek lángjai a magyar karácsonyfán!

Elsőnek az ősz István király lépett a fához s néma méltósággal gyújtotta rajta az első gyertyát. Sorra követték az Árpád-ház tagjai, Hunyadiak, Zrínyiek, Rákócziak s a többiek mind, hosszú, hosszú sorban. „Pro libertate”, suttogta a nagyságos fejedelem, s Petőfi Sándor keze reszketett, amikor kinyúlt a márciusi ifjak emlékének gyertyája felé. S rendbe kigyúlt az egész magyar történelem, s ott ragyogott pazar fényben a mennyei palota közepén, egész világ csodálatára. S mikor már minden gyertya égett a karácsonyfán, előlépett öreg Csikay Gyuri, esett vállú hajdani kolozsvári cigányprímás, állához emelte kopott hegedűjét, s felsírt a húrokon a magyar „Mennyből az angyal…” De olyan szépen, olyan szívfájdítóan, hogy még az Úr Jézusnak is megkönnyesedett tőle a szeme, s ártatlan kicsi angyalkák a háttérben csupa gyönggyel sírták tele a padlót.

Majd az Úr Jézus jelt adott megint, s rangsor szerint István király lépett oda elsőnek a fához, hogy felaggassa rá a maga ajándékát, földi magyaroknak. Aranytekercsre írott áldásos imádság volt, súlya majd földig húzta le a gyönge ágat. Szent László vitézi erejét, Zrínyi Miklós bölcs megfontoltságát, Rákóczi Ferenc lelkes hitét s Petőfi Sándor lángoló szívét aggatta fára. Úgy megtelt rendre minden ág magyaroknak szóló magyar imádsággal, hogy mire a más nemzetségből valók sorra kerülhettek, már csak úgy roskadozott a fa a tehertől.

Sok-sok időbe került, míg a mennyeknek minden lakója odajárulhatott a karácsonyfa elé a maga ajándékával. Nemzet még ennyi imádságot nem kapott, amióta világ a világ! Mikor aztán az utolsó imádság is rajta csüngött a fán, az Úr Jézus megáldotta valamenynyit, s míg a sok nép vonulni kezdett újra kifelé a szárnyas kapukon, szorgos kis angyalok nyomban hozzáfogtak, hogy batyuba kössék a sok égi kincset, s alászálljanak vele kicsi Magyarhonba.

Végül aztán már csak az égi magyarok álltak ott még mindig a magyar karácsonyfa körül, imába mélyülten. Az angyalok elhordták már az utolsó ajándékot is, s a gyertyák is kezdtek csonkig égni, amikor az Úr Jézus szeme hirtelen megakadt valami fehéren, a roppant karácsonyfa alsó ágai között. Jobban odanézett s hát bizony egy kis angyalka köntösének a csücske volt az. Az újdonsült szeplős kis angyalka, aki elejtette az aranycsengőt, kuksolt ott még mindig nagy ijedten. Az Úr Jézus félrehajtotta az ágakat, s kézen fogva elővezette onnan a szeplős kis angyalt. „Hát te minek bújtál oda?” – kérdezte tőle mosolyogva. „Restellem magamat” – vallotta be a szeplős. – „Elfelejtettem volt azt a csengőt, lássa.” „Oh, hát te voltál az!” – nevetett az Úr. „Ne búsulj semmit, megtörténik az ilyesmi mással is. De téged még nem láttalak itt eddig. Mi a neved? Honnan jöttél s mikor?” „Katika a nevem s Budapestről jöttem – felelte a vézna, szeplős kicsi angyal – november negyedikén, Uram.

Néhány pillanatig mély-mély csönd volt a nagy kupolateremben. Az égi magyarok mind a vézna kicsi angyalkát nézték, s valamennyinek könnyes volt a szeme. Aztán Jézus szelíd hangja törte meg a csendet. „Isten hozott, Katika” – mondta jóságosan, s keze gyöngéden megsimogatta a kis szöszke fejet. „Aztán küldtél-e te is ajándékot Budapestre a tieidnek?” „Küldtem, Uram” – felelte Katika, s elpirult a szeplői alatt. „Aztán mit küldtél?” – kíváncsiskodott az Úr Jézus. „Szép ünnepi imádságot szüleidnek, kis testvérkéidnek?” A kicsi angyal képe még pirosabbra gyúlt. „Nem imádságot küldtem” – vallotta be szégyenkezve. Az Úr Jézus igen nagyon elcsodálkozott. „Nem-e? Hát mi egyebet lehet küldeni innen?” „Kenyeret” – felelte szepegve Katika. „Szép fehér égi kenyeret. Minden nap félretettem, amit nekem adtak itt. Hiszen én kapok még máskor is” – tette hozzá bizalmasan. „S ha nem, hát az se baj. De odalent Budapesten nincsen fehér kenyér, régóta már…”

Mély, döbbent csönd volt, szentek, angyalok pisszenni se mertek. Hiszen ilyesmi még nem történt emlékezet óta, hogy valaki kegyes imádság helyett kenyeret küldött volna alá a mennyországból.

Aztán az Úr Jézus lehajolt s homlokon csókolta a kislányt. „Jól tetted, Katika”, mondta halkan s lopva kitörölt egy tolakodó könnycseppet a szeméből, „sokszor a kenyér a legszebb imádság. Én is azt adtam egyszer az én népemnek, amikor lent jártam a Földön. Kenyeret.”

Valahol a meghatottan álló magyarok sorában egy öreg nagymamából kitört az elfojtott zokogás. Katika kitépte magát az Úr Jézus karjaiból, odafutott az öregasszonyhoz és két vézna karjával átölelte. „Ne sírj, nagymama!” – kiáltotta hangos, csengő angyalka-hangon, mely egyszeribe betöltötte az egész mennyországot – „Apuék nem éheznek többet odalent! A mennyei kenyér, amit küldtem, meglásd, eltart sokáig!”

Az Úr Jézus mosolygott. S mosolyától, bizony, akár hiszik, akár nem: kisütött a nap Magyarország fölött!

* * * * * * * *  * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *

Magyar karácsony az égben!

A napokban, amikor Wass Albert eme szívbehatoló írását dolgoztam fel, mint webszerkesztője a „Sorsunkért” c. hírportálunknak, nem tudtam megállni, hogy ismét el ne olvassam. Biza úgy raktam fel, a karácsonyi menübe, hogy közben kibuggyantak könnyeim. Kettős érzelem hatott rám, ez a csodálatos írás és az emlékek, amit 35 évvel ezelőtt megéltem Erdélyországban.

Akkori diktatúrában éheztek az emberek, és folyamatosan sorba kellett állni mindenért, még a kiszabott adag kenyérért is. Amikor egyik nap hazajöttem fáradtan fél kg. kenyérrel, édesanyám mondta: -hadd fiam a bosszúságodat, a legjobb kenyér a szeretet! Csodálkozva néztem, mit is akarhat édesanyám. Majd folytatta: - a szeretet ad erőt a nehézségek leküzdésére és néha a kitartással még a kenyeret is pótolja!   (webszerki)


Rendhagyó napokban rendhagyó napló

SZÁSZ ISTVÁN TAS -Leányfalu

                                                                       TÖPRENGÉS GYERTYAFÉNYNÉL


Miközben az adventi koszorú gyertyái kegyes elmélkedésre sarkallnák az embert, egészen más gondolatokkal kísért a kegyetlen jelen.

A világ abnormálisba taszítása egyre ijesztőbb jeleit mutatja, s azon belül is – így advent idején a szokottnál is fájdalmasabban, sőt inkább rémisztően érint – a kereszténység minden elképzelhetőt meghaladó mértékű támadása.

Rémületet kellene ennek keltenie még az ateistában is. Hiszen egész életünk, minden, ami rend és rendszer, ami a megmaradást és a folytatást szolgálja a kereszténységtől elválaszthatatlan. Minden, ami Európa, s amit a világ Európától tanult, az a zsidó-keresztény kultúra szülöttje.

S miközben ezen töprengek egy furcsa kérdés vissza-visszatér.

Bármennyire is fáj, de az ateizmus az ateizmus, és azt várná tőle az ember, hogy istentagadást jelentsen.

De nem! Ezek az ateisták csak a keresztények Istenét tagadják. Csak azt és olyannyira, hogy más isteneknek szabad utat engednek, sőt taposnak az egyedüli Teremtő ellenében.

Kezdődött az iskolák faláról leparancsolt keresztekkel, s folytatódott mindazzal, ami bánthatja a más vallásúak érzékenységét.  Mára már a karácsony szó vagy Mária és József neve vált zavaróvá.

Közben pedig Európa nyugati felében fogynak a keresztény templomok, és szaporodnak a mecsetek.

Ha felszíni fejtésű bányát kell nyitni a hamarjában bezárt atomerőmű helyett, akkor a keresztény templom a legcsekélyebb akadály. Lebontják.

Ha fogy a hívő, a templomból lehet bármi.  Magam is ebédeltem – akaratom ellenére – Nyugat egy gótikus templomában olyan „boxban”, ahol lábaink alatt püspök aludta örök álmát. Máskor edzőterem vagy parkoló, s örülhetünk, ha nem rombolják le.

Mi ez?

Az ateizmus szelektív lett, avagy az ateizmust is meghaladó ördögi tervek azt csupán alkalmazzák a pillanatnyilag legnagyobb ellenfél, a kereszt ellenében. Valaha az ördög a kereszt láttán megfutamodott. A ma ördögi erői, pontosabban a mai ördögiek vagy tán annak megszállottjai irtanak mindent, ami a keresztre emlékeztet.

De azonnal felhorgad a kérdés, hogyha sikerül nekik az, ami még senkinek sem sikerült, mire számítanak a továbbiakban? Hiszen a keresztényi szelídség és szeretet ellenpólusát jelentő vallást tennék uralkodóvá.

Hogyan fognak azzal elbánni?

S mi jön utána, ha milliárdos kultúrák vallási meggyőződésének nehéz gátjait kell felszámolniuk a vágyott világkormány létrehozása érdekében! Mert a cél ez volna.

Az Európai Egyesült Államok is csak lépés ebbe az irányba.

A világ rohamosan fejlődő másik felének tulajdonképpen nincs is ellenére, ha Európát kiiktatják a konkurensek közül. Marad csak fogyasztónak. Kényelmesen hátradőlhetnek egy vízipipa mellett, avagy köldöknézés közepette. Pöröghetnek imamalmaik.

No de addig még van néhány közelebbi kérdés is.

Ilyen példának okáért az ortodoxia hozzáállása eme „nyomuláshoz”. Mert a keleti kereszténység másként viszonyul majd mindezekhez, mint a nyugati. Ráadásul annak ereje kettőzött, mert autocephal egyházai az állammal összefonódva, a hit és a nemzettudat kettős erejével vannak felvértezve.

Hát így kérdezget advent idején – és minden bizonnyal majd azon túl is – tájainkon az embernek gondolkodó fia, miközben sokat megért, megannyi elvetélt reményt átélt életútján mereng, és utódainak sorsán aggódik. 

Teszi pedig ezt a minden gondunkat, gondolatunkat magában egyesítő, azok megoldására váró keresztény, a magyar haza meg a benne élő nemzet állapotát, de főleg teendőit számba véve.

        De az üldözöttnek mégis megmarad advent biztos reménye!             ÁLDOTT BOLDOG KARÁCSONYT !

2021. december 5.              

* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *  *

Kelemen Márta

Karácsony volt

            Azon az éppen 40 év előtti karácsonyon a nagyváradi betonelem-gyárban dolgoztam. Azért ott, mert kiderült, hogy – a szekuritate elől menekülve  –  kérelmeztük az áttelepülésünket Magyarországra. Ezzel hazaárulókká lettünk. Egy hazaáruló nem nevelheti az ifjúságot.

            Szóval, 1976. december 25-én, amely Romániában nem volt munkaszüneti nap, bent voltam a munkahelyemen, a gyárban, a reggeli műszakban. A hatalmas csarnok két részre volt osztva. Az egyik részben öntötték az oszlopokat, betongerendákat. A másik részben a házgyári elemeket: födémeket, falakat, különböző méretű és alakú öntőformákba, zsalukba simítva az elkészített betont.

            Én ennél a részlegnél dolgoztam. Felelősségteljes munkám volt. a kiöntendő beton minőségét kellett ellenőriznem. Fizikai munka volt, nem túl bonyolult. Addig az öntőmunkások leálltak és figyelték az én ügyködésemet. Tény, hogy akár megfelelt az előírt minőségnek az anyag, akár nem, mindig kiöntötték. Ezt követően már könnyebb munkám volt : csak sétáltam az öntvények között és egy speciális mérőműszerrel ellenőriztem a zsaluk hőmérsékletét, ugyanis melegítették az anyagot, hogy másnapra megkössön, megszáradjon.

            A csarnokot elválasztó falból két-három helyen kis tárolók álltak ki, szerszámok és egyéb lomok számára. Éppen egy ilyen fülke mellett haladtam el, amikor egy sötétből kinyúló kéz megragadta a karomat. Odafordultam. Egy idősebb munkás húzott befelé.  – Veniti, doamna!  – jöjjön hölgyem. Később is csodálkoztam, hogy mitől voltam neki „doamna”, hiszen épp olyan munkásruhát viseltem kék sisakkal, mint mindenki.

           Szóval, a következő pillanatban már bent voltam a sötét sufniban, ahol rajtunk kívül még két másik ember szorongott. Alig láttam valamit, de azt az ütött-kopott demizsont, amit az orrom elé toltak, annál inkább. Pálinka volt, jó erős. –Trageti – húzza meg , mondták talán egyszerre, mert hát ma karácsony van. A korsót két kézre fogva meghúztam. – Sanatate- egészségünkre! – Magának is, és boldog ünnepeket! – mondták cinkos vidáman.

   

Egy pillanatra eloszlott a homály, a gőz, megszűnt a zaj.

Angyal szállt a csarnokban. Karácsony volt.




* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *

Dr. Nagy Lajos -Sepsiszentgyörgy

Emlékezés egy régi karácsonyra

Csodálatos az ember képzelete, agya! Elég, ha behunyom a szemem, és máris messzi városok utcáin bandukolok, vagy éppen a bazilikáit, múzeumait nézegetem, vagy az Adria átlátszó zöld vizében nézem a tüskés állatokat, amelyeknek szúrását egyszer meg is tapasztaltam.  Mégis mostanában az aggastyánkor küszöbén legtöbbet a szülőfalumba látogatok, s nyáron pandur–tolvajt játszunk mezitláb szaladgálva tavasztól késő őszig  a felső utcán, a kertek megett, s olykor a Gomoját oldalán. Télen a fakorcsolyáimmal egyensúlyozok az elég meredek szánkópályán a hasonszőrű gyermekekkel együtt.

            E képzeletbeli utazáshoz nem szükségesek a lábaim, amelyek mára már lassan olyan gyengék lettek, hogy  „még a másvilágra sem tudok  átmenni velük”. Csodálatos ajándéka öregkori képzeletünknek, agyunknak, hogy amikor már nem tudunk járni, azok röpke pillanat alatt elrepítenek, oda ahova éppen menni akarunk!

Behunyva a szemem most éppen egy nyolcvan évvel ezelőtti esemény filmjét pörgetem le magam előtt, amelynek helyszíne szintén a szülőfalum.

            1942-ben már december közepén hóval köszöntött be a tél, így szép fehér karácsonnyal ünnepelte a falu Jézus Krisztus megszületését.  Édesanyám úgy időzítette a kenyérsütés idejét, hogy az  Karácsony szombatjára essen, mert  így a kemence egyetlen hevítésével  a kenyerek kiszedése után meg tudta sütni a két piros zománcos fazékba tett pusztakalácsot és az egy-egy tepsibe tett diós-  illetve mákos kalácsot is.  A frissen sült kalács illata betöltötte nemcsak a nyári konyhánkat, ahol a sütőkemence volt, hanem szétáradt az egész udvaron, valami csodálatos ünnepi hangulattal ruházva fel ezt a délelőttöt. (Mintegy fél századdal később, mint körorvost, egy szűk völgyben lévő falúba vittek beteghez.  Az egész völgy az ismert kalácsillatban úszott. Ekkor is megjelent lelki szemeim előtt gyermekkorom, kalácsot sütő édesanyám, s bizony elsírtam magam. )

A pusztakalács megkóstolására másnap, azaz karácsony első napján került sor, amikor a tejeskávés csészémbe aprítottam annyit, amennyit az öblös csésze kávé megengedett. Kiskanállal szedegettem ki a kávéval átitatott kalácsdarabkákat, majd újra, meg újra aprítottam bele, amíg az utolsó kanál kávé is elfogyott. Ennek az íze is örökre megmaradt a számban.

           Estefelé aztán Gerő bátyám szánkózni hívott.  Nem kellett messze mennünk, mert éppen a mi kapunktól lefelé vált meredekké a Nótárus köz, amelyben mi is laktunk, csak kiléptünk  s máris indulhattunk  lefelé. Ha jól „ki volt verve a pálya”, egészen a Nótárus közt keresztező Malom közig is eljutottunk. Néhányszor lecsúsztunk, miközben lassan kezdett szürkülni, s a bátyám azt mondta, menjünk be, mert esetleg  már hozhatja az angyal a karácsonyfát. Erre erősen kezdett dobogni a szívem, különösen akkor, amikor a konyhába lépve, a szobában csengettyűszót hallottam. Gyorsan a szobaajtóhoz szaladtam, kinyitottam s így megláttam az ágy mögött a szekrény felé siető fehér angyalt.  A következő pillanatban nem is tudom, mi történt. Egy pillanatra a szoba másik sarkában lévő karácsonyfa tetején pattogó, szikrákat hányó fényszóróra tekintettem, és amikor visszanéztem az angyal felé, már csak a mosolygó arcú édesapámat láttam  helyette. „Kár, hogy nem jöttetek hamarabb, ebben a percben ment el a szép fehérruhás  angyal”, mondta édesapám. „De hiszen éppen édesapám mellett ment el, miért nem tartotta vissza egy kicsit”. „Próbáltam, de nem sikerült, de nem baj, mert itt hagyta a karácsonyfát és az „angyalfiát”.

            A karácsonyfához mentem, ahol édesanyám és Erzsike néném álltak ugyancsak jókedvűen mosolyogva. A fényszóró az utolsó szikráit szórta, de a különböző ágakon vagy hat–nyolc gyertya égett, vékony füstcsíkkal a láng hegyén. Ez a füst, a fényszóró füstjével és a zöld fenyő illatával együtt olyan illatkeveréket hozott létre a szobában, amelyet más napokon nem éreztem, és amelyet, akárcsak a kalács illatát, soha nem felejtettem el. Ezek adták e napoknak az eddigi napoktól való különbözőségét, és nem a karácsonyfa nagysága, vagy a pompás díszítése. Mert a karácsonyfa egy közepes méretű  fenyőfácska volt, amelyet valahonnan a Görgényi havasokból hoztak az ott lakók a vásárhelyi piacra. Ott vette meg valamelyik szülőm, pár nappal ezelőtt, s rejtegette gondosan előlem. Magával hozta a havasok illatát, tisztaságát, üde zöldjét. A rajta lévő díszítés sem volt olyan pompás, mint amilyeneket most látok a TV képernyőjén. Néhány bronzzal megfestett dió, néhány mosolygós piros alma, házilag készített és csomagolt „szaloncukor”, itt-ott egy-egy nagy hópelyhet megjelenítő vattadarabka, és kész.  A fa alatt  mindenkinek kis  papírzacskóban az ajándék: egy-egy alma, két-három dió és néhány sütemény.  Mégis kimondhatatlanul boldog voltam, hogy minket is – engem is – meglátogatott az angyal, akit egy pillanatra láttam is, és jól hallottam, amikor csengettyűszóval távozott. Tehát jó emberek voltak a családom tagjai, és jó gyermek voltam én, hogy kiérdemeltük az angyal látogatását. Gyereki lelkem csordultig telt a boldogsággal!

Ugyanezt az örömet éreztem az iskolában megrendezett ünnepélyen is, ahol minden tanuló kapott egy szerény kis ajándékot, egy barna papírzacskóban.  Itt már szavaltak is az iskolások. Ma is emlékszem arra a versre,  amelyben Szabolcska Mihály  király szeretne lenni e szombati napon, hogy segítsen az elhagyottakon, a sápadozó árvákon.

„Karácsony estéjén/ Minden esztendőben / Szeretném ha király/ lehetne belőlem.// Ha nem is, ha nem is valami sokáig/ Karácsony szombattól karácsony napjáig.// Minden elhagyottat  összegyűjtögetnék / sápadozó árvát szárnyam alá vennék”. ...  A másik vers, amire emlékszem, talán Pósa Lajos verse volt, amelyik a gyermek várakozását mutatja be a karácsony után:

„          Karácsony, karácsony,/gyönyörű karácsony/ érkezésed mindig szívrepesve várom/ megtelik a lelkem ünnepi malaszttal/ boldog áhítattal” .

Lehet ennél szebb,  a gyermeki lelkeket a szépre, a jóra érzékennyé tevő verseket mondani?

              Nyolcvan év tel el azóta! A 138 éve Háromszéken született édesapámat, az egykori „angyalt” már 58 éve a nagyernyei föld „rengeti mélyen”, s én, ernyei születésű hajdani kisgyermek, immár  több mint 88 évesen, háromszéki földben készülök megpihenni. Nem voltak könnyűek ezek az eltelt évek, de szerencsémre lelkemben mindig ott volt az akkor szerzett „ünnepi malaszt”, a boldog áhítat, a jóságra való törekvés, hiszen gyermekkoromban láttam az angyalt, még ha az édesapám  fehér lepedőbe burkolt alakja is volt az! (A lepedőt villámgyorsan levette magáról, és boldogan mosolyogva nézett rám, hogy sikerült a szemfényvesztése: megláttatni velem az angyalt!)

               Azóta az emberiség száma meghatványozódott és lepedőből is sokkal több van, de „angyallátás” kevesebb,  mint amennyi  akkor volt! A karácsonyfák is pompásabbak lettek, és az alatta lévő ajándékok is okos telefonok, órák és más drága cuccok formájában kerülnek a fa alá, de vajon érnek-e annyit, amennyit számomra ért az áhítattal, hittel fogadott „angyalfia”?

            Szentül hiszem, hogy végig mellettem volt az akkor látott angyal, jó felé irányította életemet, vigyázott rám, mint ama szentképen lévő szárnyas angyal a patak pallóján átmenő kisfiúra. És a kalács illata is mindig elkísért, a szeretet ünnepére, a szeretet gyakorlására emlékeztetett és emlékeztet.

„Száguldó évek távolából/ megérzem néha jószagát:/ A tűzhely helyéről elindul /s betölt szívet, betölt szobát/ /Lelki kenyér ínséges-időkben/ verőfényes vigasztalás , /Pedig tudom a keze föld már/ és nincsen több keddi kalács” (Áprily Lajos)

* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *

Isteni pr

Kár, hogy Isten nem pr-menedzser. Ha az volna, a keresztények lennének a legszebb, legokosabb, legerősebb, leggazdagabb, legsikeresebb teremtmények a Földön. Mindenki őket irigyelné.

Ha megállna egy méregdrága luxusautó a bevásárlóközpont előtt, és csak pakolnák, pakolnák bele a karácsonyra vásárolt ajándékokat, az emberek összesúgnának: ‒ Biztosan keresztények!

Kovácsné, amikor nyaralni indulna a férjével, epésen megjegyezné: ‒ Nézd meg Szabóékat, azok tavaly a Kanári-szigeteken voltak, most Dominikára mennek, mi meg nyolcadszor is körülbiciklizhetjük a Balatont! Erre Kovács úr így mentegetőzne: ‒ Nekik könnyű, mert keresztények, minket nem úgy neveltek a szüleink, de a gyerekeink nem maradnak ki a jóból, beszéltem a pappal, vasárnaponként ministrálhatnak!

Hatalmas érdeklődés mutatkozna a hit iránt. Zsúfolásig megtelnének az osztálytermek a hittanórákon, a teológiai fakultásra tízszeres lenne a túljelentkezés, s néhány srác még össze is verekedne – a szolgáló szeretet iránti vágytól vezérelve –, hogy ki csöngessen úrfelmutatáskor a nagymisén. A keresztények nyernének a televíziós tehetségkutatókon és az olimpiákon, közülük kerülnének ki a filmcsillagok és a slágerlistákat vezető sztárok.

Kár, hogy meggyőződéses hívő vélhetően semmivel sem lenne több, mint manapság. És nem azok mennének elöl a körmenetben, és nem azok ülnének a templomokban az első sorokban. Lehet, hogy Isten ezért nem pr-menedzser?

Meghitt ünnepeket, áldott Szentestét, boldog újévet, az egészséget és a humort sem nélkülöző hétköznapokat kíván:

Wessely Gábor - Szekszárd     

* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *  


KESZEG TOBOR

A volt-nincs karácsonyfa     

    A hőerőműnél végzett méréseinket befejezve, a terepjárónkban ülve, hazafelé tartottunk, és talán mindnyájunknak egyre gyakrabban a közeli ünnep, a karácsony motoszkált a fejében. A sofőrrel négyen ültünk a kocsiban, és leginkább szótlanul kifelé bámultuk a havas tájat. A tiszta égbolton a narancssárgás nap korongja alacsonyan szállt a rövid téli pályáján a messzi dombok felé.

    Körülöttünk a téli tájban, a távoli horizontig nyúló hómezőn át, az alig kanyargó országúton nagyon gyér volt a forgalom hosszú kilométereken át. Nyugtató volt a táj és a csend, csak a kocsi motorja duruzsolt békésen. Aztán egy idő után az országút egy fenyőerdővel borított dombháthoz közeledett. Pár perc múlva az útszélén már sudár fenyők sorakoztak, igazi fenyves, és az út is kanyargósabbá vált. A fák illata is hozzánk ért, és talán ez indította meg bennem azt a gondolatot, hogy hamarosan a karácsonyfát is be kell szereznem. Szeretem az egyszerű lucfenyőt, amelynek illata gyerekkorom óta belengi karácsonykor a szobát.

   Hirtelen fékezve, a kocsink megállt. - Bocsánat, uraim, de én most nem hagyom ki ezt a lehetőséget, és hazaviszek innen egy karácsonyfát – mondta felvillanyozva sofőrünk, és fürgén kiugrott a kocsiból. - Ne bolondozz, Jani, hogy gondolod?….- szóltam utána. - Semmi gond, pár perc alatt itt vagyok – kiáltotta vissza.

- Bolond ez a Jani – néztünk egymásra, és megindult a visszaszámlálás. - Lássuk, mennyibe lesz ez…? – mondta Péter – és megnézte a karóráját.

   Eltelt két perc, aztán gyorsan vagy inkább lassan öt, és mi a kocsiból minden neszre hallgatózva, figyeltük, hogy mikor érkezik vissza Jani. Eltelt még néhány perc, akkor már kiszálltunk a kocsiból, de nem mertünk utána kiáltani, nehogy valaki… és akkor egy lövés dördült el valahol az erdőben.

- Úristen! Itt baj lesz! - mondta idegesen András, és kezdtünk visszaszállni a kocsiba. Fél perc múlva rohanva, egy szép fenyőt maga után húzva, ért a kocsihoz Jani. És akkor, érthetetlenül, a kocsi mellett hagyta a két méter körüli egészen formás fenyőt, ő maga pedig beugrott a kocsiba a volánhoz, és hosszasan káromkodva, nagy sebességgel megugratta a kocsit.

- De miért hagytad ott a fenyőt? Végig kockáztattál, és aztán ott hagyod? - kiáltottam.

- Hadd a fenébe! Azt hiszem, meglátott két erdőkerülő, és betojtam! - válaszolta mérgesen Jani.

- Jó, jó, de ha már elhoztad a kocsiig…?

- Ott egye meg a fene! - válaszolta Jani, és megnyalta a vörösre fagyott véres kezefejét, közben állandóan a visszapillantó tükröt figyelte. - Így, ha megállít a rendőrség, nem tud semmit rám fogni…!

    Ebben maradtunk, és nem is szóltunk többet, de lelki szemeink előtt meg-megjelent a rendőrautó. De nem történt semmi, azaz mégis annyi, hogy jó néhány perc múlva mögöttünk előbukkant egy személyautó fényszórója, egyre közelebb ért, majd szépen meg is előzött, és akkor láttuk meredező szemmel, hogy a kocsi csomagtartójából szinte félig kilógott Jani karácsonyfája!  Mert biztosan az volt.

- Ez az én fám, ez az én fám! - ismételgette Jani. - Utána megyek és elveszem tőle -  kiáltotta kikelve magából, és nyomta rendesen a gázt, így pár száz méteren ott is volt  a személygépkocsi nyomában. A fenyőfa pedig finoman ringatózva bólogatott, és mosolyogva mintha fityiszt mutatott volna Janinak. Aztán a személygépkocsi felgyorsult és eltűnt a szemünk elő.

Amikor otthon kiszálltunk a kocsiból, Janihoz fordultam:

- Áldott karácsonyt kívánok, Jani!

- Áldott karácsonyt! De azért sokszor nincs igazság - válaszolta mosolyogva, és mintha már megbékélt volna ezzel (is).     


Juhász Gyula

Karácsony felé

Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.

…Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Beheggesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.

…És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.

*

Ady Endre

Az Isten-kereső lárma

Neved sem értem, Istenem,
De van két árva, nagy szemem
S annyi bolondot látok,
Hogy e sok bolondságból
Nagy ijedelmemben,
Uram, hozzád kiáltok.

Próbáltam sokféle mesét,
De, hajh, egyik se volt elég:
Szívemben, idegimben
Kiabáló, nagy lárma
Téged keres, Fölség,
Isten, a tied minden.

Ady Endre

Az úr érkezése

Mikor elhagytak,

Mikor a lelkem roskadozva vittem,

Csöndesen és váratlanul

Átölelt az Isten.

Nem harsonával,

Hanem jött néma, igaz öleléssel,

Nem jött szép, tüzes nappalon,

De háborús éjjel.

És megvakultak

Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,

De őt a fényest, nagyszerűt,

Mindörökre látom.

*

Ady Endre

  KRISZTUS-KERESZT AZ ERDŐN

Havas Krisztus-kereszt az erdőn
Holdas, nagy, téli éjszakában:
Régi emlék. Csörgős szánkóval
Valamikor én arra jártam
Holdas, nagy, téli éjszakában.

Az apám még vidám legény volt,
Dalolt, hogyha keresztre nézett,
Én meg az apám fia voltam,
Ki unta a faragott képet
S dalolt, hogyha keresztre nézett.

Két nyakas, magyar kálvinista,
Miként az Idő, úgy röpültünk,
Apa, fiu: egy Igen s egy Nem,
Egymás mellett dalolva ültünk
S miként az Idő, úgy röpültünk.

Húsz éve elmúlt s gondolatban
Ott röpül a szánom az éjben
S amit akkor elmulasztottam,
Megemelem kalapom mélyen.
Ott röpül a szánom az éjben.

*

Mécs László

A királyfi három bánata  

Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.

A többiek láttak egy síró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.

Maga adta nékem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer a földnek bennem kedve teljék.

Isten tudja honnan, palástot kerített,
aranyos palástot vállamra terített,
fejem fölé égszín mosolygást derített.

Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,
mint királyi ember királyi urának.

Amerre én jártam, kövek énekeltek,
mert az édesanyám izent a köveknek,
szíve ment előttem előre követnek.

Amíg ő van, vígan élném a világom,
nem hiányzik nekem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.

Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?

A másik bánatom: hogyha ő majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.

Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.

Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna,
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem így is kevés volna.

Hogyha a föld minden színmézét átadom,
az ő édességét meg nem hálálhatom,
ez az én bánatom, harmadik bánatom.

*

Kun Magdolna

Advent első gyertyalángja

Advent első gyertyalángja legyen ma a béke,
apró gyermekszívek szépreményű éke.
Ráncos, fázós kézfejeknek forró meleg kályha,
szomorú arcocskáknak pihe-puha párna.

Advent első gyertyalángja legyen ma a mosoly,
ott is ahol szívfájdító nyomorúság honol,
hisz az Adventi gyertyákban fellobbanó láng,
koldusra és királyra is mennyei fényt ád.

*

Pintye Tamás

A Tél hangja

Házak közt sírdogál a szél

Halk hegedű hangját hozza,

Mintha csillogás terjedne szét

A pihenő fákon képződik a dér.

Már a jég sem roppan a láb alatt,

Sűrű felhőkből, hóesés sem érkezik,

Szánkózni sem lehet, a dombokon

Gyermekdal sem vidám, mint máskor.

Megromlott minden, e túlhajszolt világban,

Csak emlékeinkben tör fel a régi kép,

Amikor olyan meghitten tudtunk örülni

Minden apróságnak, amit kaptunk :

A hosszú fehér téli délutánok,

A szánkós gyereksereg csacsogása,

A patakparton korcsolyázó iskolások,

A holdvilág csillogása behavazott tájon,

Délutáni séták, forralt boros teával

Romantikus esti beszélgetésekkel.

Hallgasd a tél hangját, talán érted ?

Szeretettel kell feltöltened lelked !

Ne hallgass a világ forgatagára,

A parasztvakító borzadályokra

A reklámokkal szétszabdalt műsorokra,

A hamis híreket terjesztő médiákra

Történelemhamisítók kavalkádjára.

Gondolj őseidre, családra, hazádra,

Fordulj magadba és Istenedhez,

Az Angyalok is visszatérnek hozzád

S a tél hangja hozza el Neked is

A hiteles boldog Karácsonyt.




*

*















Á l d o t t  K a r á c s o n y t !

BLU201205-7807-1810