www.sorsunk.net

Dr. Kövesdy Pál (főszerkesztő)

Mámorosan

Magyarázom a címet. Nem egy átmulatott éjszaka, de egy hihetetlen győzelem utáni kábulatban élünk. Igyunk hát rá egy Szent János áldomást, és lépjünk is tovább. A kábulat dacára, vagy inkább annak köszönhetően biztos lábakon.

Győztünk. Győztünk a gyűlölet fölött, győzött a határok nélküli magyarság, az anyaország és a leszakítottak egyaránt, magyar állampolgársággal vagy anélkül. Győzött az összetartozás érzése. Közös jövőnk reménye újabb virágot hajtott, a magyar lelkek újfent éltető erőt nyertek, és (ismétlem magam) a magyarság külső védőburka erősebbé, ellenállóbbá vált.

Politikusi-politológusi megközelítésben az erdélyi (a külhoni magyarságot egyáltalán) jobboldali minősítéssel szokás illetni, többnyire ezzel a szemlélettel, megítéléssel közelítenek hozzá. Vesztes hozzáállás az ilyen, a nyertes, a Fidesz-KDNP viszont felismerte, hogy itt egész egyszerűen a nemzeti érzés munkálkodik és határozza meg a történéseket. Ilyen egyszerű ez.

Első feladatunk természetesen a köszönetnyilvánítás. Piciny csavarként igyekeztünk mi is részt venni a hatalmas gépezet munkájában. Illesse elismerés kiváló barátainkat, akik megtisztelték rovatunkat írásaikkal. Szívből köszönjük. És köszönet illet minden választópolgárt, aki eleget tett hazafias kötelességének, és élve a lehetőséggel, hozzájárult a nagy közös feladat megoldásához.

De lépjünk túl sajátos, erdélyi szempontjainkon. Nehéz feldolgozni egy vereséget, ennél csak a győzelem feldolgozása nehezebb, a kétharmadot meghaladóé meg különösen. Erőt, tudatosságot, egyben szerénységet is igényel, de kikerülhetetlen. Miközben tisztában vagyunk vele, hogy a politika külön tudomány, kontároknak ott helye nincs. Miként ez most oly fényesen beigazolódott. Különösen fölértékelődik a szakértelemmel párosult nemzeti elkötelezettség a jelenlegi, pusztulással fenyegető kontinentális őrületben, ezért tekintenek ránk mentsvárként a tisztán látók, és ez teszi győzelmünket az országos szempontokat messze meghaladóan igazán jelentőssé.

Lássuk tehát az új erőviszonyokat. A kialakult parlamenti patkót. A külső szemlélő számára egyértelmű, hogy a Mi Hazánk Mozgalom bekerülésével a Fidesz-KDNP egy kényelmesnek mondható közép-helyzetbe került, a két, szélsőségesnek mondott erő közé. De ne áltassuk magunkat. A globális világhatalom számára most már nem csak a Fidesz, de az egész ország, az egész nemzet megkapja - már meg is kapta - a nekünk kijáró negatív minősítést, és negyvennyolc órával a választások lezárulta után Ursula asszony ki is hirdette a fenyegető eljárás sürgős beindítását. Lelkük rajta, annál kirívóbbá válik a kirekesztő, ellenséges hozzáállás ténye, a kétféle világszemlélet összeférhetetlensége. Végső soron: az élet, élni akarás, és a pusztulás-pusztítás összeférhetetlensége. Hogy látva lásson bárki.

Ebben az új helyzetben magam –jóhiszeműen és reménykedve – egy új lehetőséget is látok. Annak lehetőségét, hogy kétféle megközelítésben, kétféle gyakorlati hozzáállással immár két különálló parlamenti párt fog egyazon célért, a nemzet javáért dolgozni. A Mi Hazánk (de léteznek a parlamenten kívül is józan és jóindulatú erők) pedig a „nem ellened, de érted haragszom” jegyében lesz kritikusa a nagyobbik testvérnek. (Istenem, hány éve már, hogy megfogalmaztam e hozzáállást?!) Amihez szigorú önkontroll, önmérséklet és a realitásoknak megfelelő szemléletmód szükségeltetik. Naivitás? Meglehet, de elvárásaink nagyon is létezőek.

Végezetül: hálát adhatunk Teremtőnknek, hogy megértük e napot! Hogy ismételten, az eddigieket is meghaladó erővel mondhatjuk: jó ma magyarnak lenni, magyar földön élni!

* * * * * * * * * * * * * * * * *

Szász István Tas

GYŐZELEM UTÁN

Valóban hatalmas ez a győzelem, a reménykedők képzeletét is felülmúló.  Jó hasonlattal élt a győztes hadvezér (hadvezér, mert háborúra voltunk kényszerítve), amikor azt mondta, hogy a holdról is látható.

E győzelem értékét tovább növeli, hogy a legyőzöttek mozgatóerőinek sötét üzelmei is hatalmasak voltak.

Brüsszelből a nem várt siker láttán még ingerültebben támadtak, ama üzelmeket meg – ahogy köreikben illik – észre sem akarják venni. Politikailag így korrekt. De hogyan is akarnák észrevenni, amikor övéik közül valók voltak az ötletgazdák, pontosan ismerik minden részletét.

Ami biztos, az az, hogy kettőzött erővel fogják folytatni jól ismert ármányaikat. Éppen ezért jelentős a magas felhatalmazás adta védekezőképesség. Az újabb kétharmadnak talán ez a legnagyobb fontossága.

Támadóink, tudjuk, profik a műfajban. És azt is, hogy az elbukott jelöltet felépítők és bevetők nem akármilyen erőt képviselnek. Ezért kérdezem: amikor erre az emberre esett a választásuk, nem tudták, hogy kit akarnak célba juttatni? Villámgyors kanadai és amerikai felfutását mivel lehet magyarázni? Hogy kik segítették, az sejthető, de hogy ekkorát hibázzanak? Az rejtély.

Vereségüknek okai összetettek és erről még sokat fognak elmélkedni, vitatkozni a szakma felkentjei.  Csak egyről felejtkezünk meg könnyen. Pedig érezhető volt, hogy velünk van az Isten is. Győztes örömünkben magunkat okosnak és szépnek látjuk a tükörben, pedig legelőször erre kellene gondolni. És mekkora szerencse, mekkora jel ez a segítség! Ha ezt is felmértük, akkor a győzelem nyújtotta erő nálunk is kétszereződik! Erre pedig nagy szükségünk lesz. Az unió már a második napon beindította gépezetét. A küzdelem tehát most kívül folytatódik.

De belül is lesznek feladatok, amelyeket a Gondviselés nyújtotta helyzetünkben itt az ideje megoldanunk, illetve, ahol ez folyamatot jelent, akkor azt felgyorsítsuk, vagy ha még nem kezdődött el, útjára indítsuk.

És első helyen ismét a miniszterelnök által nem egyszer megfogalmazott alázat megőrzése az, amire nagyon kell figyelnünk. E magatartáson keresztül (sok munka mellett) vezet az út, a lassan fogyásnak induló túloldali tábor magyarjainak, a gyűlöletre nevelteknek megnyerése felé.

Tudjuk, nem könnyű a sokszoros teher és a nagyobb felhatalmazás nyomán tovább nőtt felelősség súlya alatt minél kevesebb hibával haladni tovább.

Mint civil okoskodó könnyen beszélek, nem ismerhetem azokat a háttér-információkat, amelyek eldöntik az eldöntendőket. De a választói többség nagyon vár néhányra. Csak kapásból, visszagondolva hosszú évek beszélgetéseire, sorolhatjuk ezeket.

Ilyen például a befejezetlen, bírósági stádiumba érkezett vagy erre váró „ügyek” minél gyorsabb lezárása és az érintetteknek az őket megillető helyre való „átültetése”.

Vagy a parlamentben zajló „munkastílus” szigorúbb keretek közé terelése.

Netán – ha erre van lehetőség – a magyarok által elkövetett magyar érdekek elleni lépések számon kérhetősége. Hiszen a minket bírálóknál erre voltak példák bőven. Mit példák!  Egész tevékenységük erről szólt! Azt is látjuk, hogy él a kettős mérce. De mégis, talán…

A rólunk terjesztett valótlanságok ellen az eddigieknél nagyobb hatékonysággal történő fellépés, mert kevés a puszta „ius murmurandi”.

Mindezek azonban csak kiegészítései a már eddig is folytatott eredményes munkának, melynek gerince szerintem a nemzettudat építésének támogatása. Az a munka, amelynek nehezen mérhető, de komoly gazdasági hatásai is vannak egy nemzet életében. Eltekintve attól, hogy megmaradásának alapfeltétele - akár a vérünket keringető - szív dobbanásai. Ez a legfontosabb, leghatékonyabb befektetés a jövőbe. És ennek elválaszthatatlan része a keresztény gyökerek erősítése, minél erősebb az ellenszél, annál nagyobb elszántsággal.

S ha már a jövőnél tartunk, figyelem az ifjúságra, s éppen ezért az őket nevelőkre! Itt pedig a magától értetődő anyagiakon túl szállnak gondolataim, a minőség, a szellem, az elkötelezettség, felelősség felé. Az oktató jogaihoz nem tartozik hozzá a bármit oktatás joga. Különösen nem, amikor itt az oktatás és a nevelés kéz a kézben jár. Bár ezt a liberális szellem körmeszakadtáig tagadja.

Sokan emlegetik az egészségügyet, mint megoldandó kérdést. Még bőven van tennivaló, ugyanakkor sokan nincsenek tisztában azzal, hogy mennyivel jobban állunk a nálunk gazdagabb országoknál is. Ezt éppen a nem kívánt járvány bizonyította. Érzékeny pont, itt látszik mindenkor legjogosabbnak az igény, de egyelőre a tudomány nyújtotta lehetőségek (világméretű üzletté válva) és a gazdasági erő közti olló még nyílóban van. Nehéz utolérni. Ami történt, az nem kevés, és előrevetíti a továbbiakat, mert érezhető, hogy ez a felismerés megtörtént, a felzárkózás elkezdődött.

És meglep, hogy a hálapénz eltörlését nem kezeli a közvélemény meg a média sem az igazi értékén! Történelmi lépés volt! Egymagában elég egy ciklus munkájának dicséretéhez.

Aztán itt van a szavazatszám szerint javuló fővárosi helyzet további javítása. Az 1919 óta itt bolyongó szellem minden demokratikus szabályt betartva történő felszámolása. Ez a már említett általános érvényű, országos feladaton belül sajátos lépéseket is kíván. Nehéz, szinte lehetetlen, de csak szinte.

És mekkora feladat a Trianon átka miatt oly nehezen kezelhető szomszédsági viszony kezelése! Bámulatos eredmények születtek ebben, de sok van még hátra a valódi megbékélésig. Egyelőre csak mi, esetleg még egy-két szomszéd érzi a természetes szövetség ápolásának mindennél nagyobb fontosságát és érdekét a mindennél nagyobb veszélyben, a xenofóbia gerjesztésének vélt előnyeivel szemben.

A gazdasághoz nemcsak teljes amatőr-mivoltom okán nem szólnék hozzá, de azért sem, mert ott állunk a legjobban. Csodát művelt már eddig is a kormány és a nemzet erőfeszítése.

Örömében össze-vissza száguld a gondolat. Kiforratlan sorok ezek. Még átgondolatlanok. De őszinték, s talán igazak is.

Magyarország mindenesetre előre mehet, nem hátra.

És ahogy Miniszterelnökünk nem felejti el hangsúlyozni: felettünk a Jóisten!

Adjunk hálát ezért Neki és a benne bízóknak is!

* * * * * * * * * * * * * *

Szász István Tas

ÉSZ ÉS-VAGY SZÍV

Nem csak a történelem, de a benne élő ember is ismétli önmagát.

1849-ben a történelmi tapasztalatból született Habsburg-ellenesség és az ebből sarjadt szabadságszeretetet hordó szív árulónak tartotta Görgeit. Minden ész érv amellett szólt, hogy a további véráldozat a legyőzhetetlen túlerő ellenében nem indokolható, hiszen csak végsőkig gyengíti az évszázadok óta másokért is vérző nemzetet, de a szív a forradalmi lendület ritmusára dobogott és tovább harcolt volna.

Az erdélyi hadjáratot végigküzdő dédapám belülről látta a történéseket és elfogadta Görgei döntését, de saját lelkipásztor édesapja gyászbeszédében még évek után is megfeddte az általa újratemetett honvéd „csantakat”.

Aztán, 1867-ben a kiegyezés ténye igazolta, hogy a meghozott áldozat elegendő volt a béke megnyeréséhez.

Napjainkban is tanúi lehetünk annak, amint az ész és a szív ellentmond egymásnak. Hiszen az orosz-ukrán háború ezt a szembesülést számos területen provokálja ki hadviselő feleken belül, és a még békében élő környezet esetében egyaránt.

Mert a szív azt mondaná, hogy gyerünk, életünket és vérünket, sőt a zabot is ajánljuk fel az ártatlanok megsegítésére. Szerencsére az ész ezzel szembe képes fordulni.

Természetesen más a helyzet ott, ahol nem a szív, hanem az érdektől vezérelt vak elfogultság vezérli a szavakat, s vezérelné a tetteket is, ha erővel párosulna. De egyelőre maradjunk az eredeti fonalnál.

Mert újra felmerül a 173 év előtti észérv, de most egy még erősebbel kiegészülve. Ukrajna a túlerővel küzd. Amennyiben azonban ennek kiegyenlítésére segítséget kapna, az egyenlő lehetne egy újabb világháborúval. Ez a világháború pedig a segítőkkel együtt döntene romba támadót és védekezőt is, sőt Ukrajnát leginkább. Ukrajnának tehát inkább a béke megnyerésére kellene törekednie. A segítséget inkább ehhez kellene kérje. Vagyis, ha mi az észérveket előtérbe helyezve cselekszünk, nem csupán nemzeti érdekeinket, de Ukrajnát is védjük!

Messzemenően értékelendő a magyar miniszterelnök megértő álláspontja, mely szinte mentegeti az ukrán indulatokat, hiszen saját érdekükről van szó, és amikor mi saját érdekeink szerint cselekszünk, őket is meg kell értenünk. Sőt! A minket ért eddigi bántásokon felül kell emelkednünk!

Országok közti kapcsolatokban aligha akad a magyar–ukrán viszonyhoz fogható példája a bibliai kenyér-kő dobálásnak! És már hány esztendeje! És micsoda magasságokban áll eme hozzáállás, emberileg és reálpolitikailag egyaránt, a világban manapság megszokott emberi és politikai magatartásformák felett! Ugyanakkor bizonyítja, hogy létezik az ész és a szív döntése között középút, mégpedig a „vagy-vagy” helyett az „és”. Mert a magyar álláspont ilyen.

A történelem aztán majd mindent eldönt. Reméljük minél kevesebb szenvedéssel.

De ama szívben is van kettősség. Ugyanis együtt lakozik benne a jó és a rossz. Az Isten és a Sátán sugallatai. Tehát aki a szíve szerint cselekszik, rabja lehet a gyűlöletnek vagy minden egyéb emberi gyarlóságnak is. Egy héttel a választások előtt, ennek megfelelően, nálunk is észlelhető az ész és a szív párhuzama. Akik gyűlöletre alapozva készülődnek a keresztény, konzervatív, nemzeti oldal ellen, szintén szívből teszik. Sokan, s jórészt megtévesztett állapotban, de nagy lendülettel és erős meggyőződéssel, mert bizony a harag rossz tanácsadó, és akiben ezt sikerül feléleszteni, elveszti látását és hallását.

Az ellenzék egyetlen igazi fegyvere ez, csúcsán pedig az Orbán-gyűlölet áll. Több évtizede építik. El kell ismerni, hogy ehhez nagyon értenek.

Nincs programjuk, legfeljebb könnyelmű és hamis ígéretek, nem tudják felmutatni igazságaikat, csak a hazugságokat, melyekkel a 12 év minden eredményét lesöpörnék az asztalról, s odáig mennek, hogy ami jó történt, azt is nekik köszönhetjük, hiszen egy gaz jobboldalból ők kvázi kikényszerítették.

Az ész itt nem kezd részt venni alantas vitákban, de valljuk be, hogy a szív - az fáj. Mi pedig odáig megyünk, hogy fájlaljuk ellenfeleink magyar voltát. Mert ők is magyarok, bár erre ők nem büszkék. Mi sem lehetünk büszkék rájuk, de közben tudjuk, hogy mégis magyarok. Vajon hányan ébrednek majd fel? S vajon mi az, ami ráébreszti őket?

Hisszük: sikerre ébredünk másnap, és nem a katasztrófára, amibe vak gyűlölettel és idegen érdekeket szolgálva akarnak belerángatni. Háborúban és békében egyaránt.

Figyeljünk tehát április 3-ra, és Istenben bízva cselekedjük!

 (2022. március 26.)

 * * * * * *

Gyárfás András

Pillanatfelvétel

Péntek. Még két nap, és megtudjuk, melyik kormányra vár minden idők legnehezebb feladata. Ha mindeddig egy csődhelyzetbe jutott gazdaságot kellett megmenteni, vagy a még mindig rosszul értelmezett demokráciának új formát/arcot alakítani, akkor egy gyűlölet-megosztott nép újraegyesítése a feladat.

Furcsa, de a józan ész vívta harc sokkal nehezebb, mint a heccre, felfordulásra, bulira vágyókkal folytatott háború. Túl jól ment  sorsunk, el vagyunk kényeztetve, és egy elkényeztetett gyermeket jóra nevelni összemérhetetlenül nehezebb, mint egy neveletlen utcakölyköt rendre tanítani. Utóbbinak elég, ha meleg vizes kádban megfürösztöd, tiszta ruhát adsz rá, szeretettel főzött ebéddel kínálod, és kitartással még a tanulásra is ráveheted.

Itt most máshol van a baj. Uralkodik a téboly, a digitalizált őrület. Ömlik ránk mindez, és észre sem vesszük, hogy már nem mi döntünk, mert nem tudjuk, hogy amaz egy világot uralni akaró GÉP döntése.

Valahogy vége kell legyen ennek is, mint ahogy Dávid király több ezer évvel ezelőtt bölcsen megmondta. (Az Ó- Szövetség szerint egyebet nem is csinált…  na jó, gyilkolta a máshitüeket, de hát ez  volt akkor a kötelező.) Megmondta,  hogy „egyszer mindennek vége lesz”.


                  Azt hiszem, Dávid király is tévedett. Az emberi ostobaságot tovább éltetik a halhatatlan gépek.


* * * * * * * * * * * * * *


Szász István Tas

A TÖRTÉNELMI VARSA KÍSÉRT

Eleink az Árpád-korban Európa második halfogyasztó közösségét alkották. A varsát előszeretettel alkalmazták. A halaknak csak befele volt út, kijönni belőle már nem tudtak.

Aztán leszoktunk a halról, maradt a halszagú rokonság emlegetése.

Nem úgy a történelem. Hiszen varsa volt számunkra már geopolitikai helyzetünk is, általában két pogány közt.

De ha csupán 100 esztendőre tekintünk vissza, mi juthat eszünkbe?

1914-ben a Monarchia részeként keveredtünk a Nagy Háborúba, bár Tisza István a császárt megpróbálta lebeszélni. Mindhiába. Varsában vergődve pedig akadt kozmopolita belső ellenség, amely azt is hangoztatta, hogy nem tart igényt területi integritásunkra. És lőn Trianon.

A megkötött, elképzelhetetlen béke már magában hordozta a következő varsa ígéretét. Hiszen az elkerülhetetlen revíziós politika egy új hatalom karjaiba kergetett, annak nem elhanyagolható, fenyegető erejéről nem is szólva. És ekkor is felbukkant a nacionalizmust hangoztató, de idegen érdeket szolgáló belső ellenség. A kétségbeesett kilépési kísérletet megpuccsolva, az utolsó csatlós hamis, de nehezen tisztázható árnyékát vetette reánk.

Most ismét itt vergődünk korunk legújabb csapdájában, és még csak feszegetni sem lehet a kettős fonatú varsát. Unió és NATO! (Főleg, ami mögöttük van.)

Ha a magyar nemzet most nem képes egy emberként kiállni a szinte lehetetlennel küzdő kormánya mellett, ha nem látja át, hogy valóban a megmaradásról van szó, akkor… 2022. április 3. nagyobb tragédia lehet, mint Muhi, Mohács és Trianon együttesen!

Aki ezt nem érzi, és abban reménykedik, hogy eddig minden gödörből kimásztunk, az nem látja a világ végzetes hanyatlását. Melybe már nem lehet kapaszkodni.  Sőt!  Aki abba kapaszkodik, saját zuhanását garantálja.

Egyedül vagyunk! A Fennvalón kívül csak magunkra számíthatunk.

A szomorú ebben, hogy magyarok azok is, akik ezt a veszedelmet ugyan látják (lehetetlen, hogy ne lássák), és mégis minden erejükkel szolgálják a varsa gazdáit. Mert komprádorok.

Persze lehet azt mondani, hogy ők már nem is magyarok. A tényeken azonban ez nem változtat. Az eltérített, zuhanó repülőn mit segít, ha a terroristát szidjuk?

Nem erre kell tehát koncentrálni. A zuhanást kell megelőzni. Pontosabban: már az eltérítést.

Minden áron, minden erőnkkel, minden felelősségérzetünkkel, minden magyarságtudatunkkal, és főleg Istenbe vetett erős hittel!

Alig négy hetünk van még hátra. Felkészülni!

Minden épeszű magyar menjen előre!  Mert miénk az ország. Szükség van a hatalomra. A dicsőség pedig egyedül Istené, akitől mindkettőt megkaphatjuk!

REMÉNYI TIBOR

Magyar (választási) közöny

    Jó pár évvel ezelőtt volt egy plakátkiállítás Budapesten az egykori felvonulási téren – most 56-osok tere- ott láttam a mellékelt képen bemutatott óriásplakátot. A betűjáték kétségtelen szellemességén túl megkapó volt számomra az „elírás” kifejező ereje. A közöny persze egyetemes emberi érzés és magatartásforma, nyilván erőltetett lenne „nemzeti közönyöket” tételezni, de hát a plakát itt volt, és különben is söpörjünk csak a magunk háza előtt...

    A közöny általában érdektelenséget, nemtörődömséget, közömbösséget, érzéketlenséget jelent, de olykor a szívtelenséget, a kegyetlenséget is ezzel a szóval jelöljük, finomítandó a szóban forgó cselekvés kirívó gonoszságát. Tudom jól, hogy a „magyar közöny” ennél többet is, meg kevesebbet is kifejez, a plakátalkotó gondolhatott itt a politika iránti közömbösségre, egyes személyeknek vagy lakóközösségeknek a   közbiztonság, a köztisztaság, a közlekedés, a takarékosság, a természetpusztítás, a szelektív hulladékgyűjtés, a vásárlási kultúra és életvitelünk még számos egyéb területét érintő közömbösségre. Ezeknek a vonatkozásoknak az érvényességét meghagyva, engem most mégis az a közöny izgat és keserít el, ami a közeledő országgyűlési választások érvényességét és kedvező eredményességét fenyegeti.

    Számomra kedvező az, ha a mostani keresztény nemzeti konzervatív kormányzás marad, méghozzá elég nagy többségi szavazat eredményeként. A konzervativizmus az „örök értékekre” legyen igaz, és engedjen meg minden egészséges haladást, széles körű személyi és alkotási szabadságot.

    Mivel elég idős vagyok, bennem még kitörölhetetlenül az a klasszikus és normális felfogás él, hogy egy ország (nemzet, államberendezkedés, kormányzat) akkor képes jól, vagy egyáltalán önállóan működni, ha a nemzeti függetlenség mellett létezik ill. működik

•        érvényes társadalmi szerződés;

•        egyetértés a közjó fogalmában és gyakorlatában;

•        egyetértés a közrend megőrzésében;

•        átlátható és egyértelmű jogrend, jogbiztonság;

•        elegendő anyagi-szellemi erőforrásokon alapuló, a földrajzi és éghajlati adottságokhoz illeszkedő értékteremtő és rentábilis gazdálkodás;

•        független Nemzeti Bank és kellő aranytartalék;

•        a közellátás megszervezése és folyamatos biztosítása, szociális biztonság;

•        a közhatalom gyakorlásának szükséges és elégséges határok között tartása, amit a társadalom többsége elfogad, és választott képviselői ellenőriznek

Fentieknek természetesen vannak egyéb közjogi megfogalmazásai és szakkifejezései, továbbá al- és feltételrendszerei, de nem lévén jog-és alkotmány-tudományi szakember, beérem ennyivel, és úgy gondolom, hogy a felsoroltak minden lényeges elméleti, erkölcsi és anyagi követelményt magukban foglalnak. Akár nemzeti minimumnak, országlási fundamentumnak is tekinthetjük mindezeket.

Ilyen társadalmi berendezkedés és politikai vezetés ma talán sehol nincs a világon (!?)

A társadalmi szerződés egyre inkább erodálódó fogalom. Eredetileg azt jelentette, hogy a dolgozó népközösség eltartja az államot (a közhatalom megtestesítőit), amelynek fejében utóbbiak biztosítják az állampolgárok lét-és munkafeltételeit, valamint megvédelmezik őket.

         Más megfogalmazásban olyan társadalmi akaratot kifejező szerződés, amelynek alapján a társadalom tagjai kötelezik magukat a törvények és intézmények iránti engedelmességre, azon előnyök fejében, amelyek az így létrehozott társadalomból fakadnak, és amelyeket a közhatalmi intézmények biztosítanak számukra. Az egyének természetes jogait és politikai szabadságát a szerződés nem csorbítja. Ilyen értelemben a magyar történelemben társadalmi szerződésnek tekinthető a honfoglaló magyar törzsek vérszerződése, „Szent István király intelmei Imre herceghez”, az 1222-es Aranybulla II. András királysága alatt, az 1848-as áprilisi törvények, az 1867-es Kiegyezés, és az 1920-1922-es konszolidációs törvénycsomagok (…)

         Manapság leginkább a nemzeti alaptörvények (és sarkalatos törvények), más szóval az alkotmányok volnának hívatva a társadalmi szerződés megfogalmazására. 

         Eredeti értelemben a politikának - mint eszköznek - az a dolga, hogy kidolgozza és érvényesítse az irányokat, módozatokat, eljárásrendeket, szabályzatokat, amelyek a mindennapi ügyek rendezett intézéséhez szükségesek, és segítenek a polgároknak a tisztességes életvitel folytatásában. Tudom, hogy ez sem korszerű politikatudományi (politológiai) meghatározás, és közelebb van Periklész (i. e. 495-429) gondolkodásmódjához, és Arisztotelész (i. e. 540-468) államelméletéhez, mint az EU jelenlegi vezető intézményeinek jogállami kívánalmaihoz, - de vállalom.

         A politika szó a görög „polisz”→„politeia”-ból vezethető le, amelynek  jelentése (az eszményi) ókori görög városállam berendezkedése. Jelentheti még a különféle államformákat rendszerező, és az elképzelt eszményi államot taglaló ókori írások típusát ([Platón [428-348] ilyen című műve után). Arisztotelész hozzáteszi, hogy a „politeia” olyan államforma, amely egyesíti magában a királyság, az arisztokrácia és a demokrácia pozitív vonásait.

         A mai értelmező és szakszótárak sokféle módon határozzák meg a politika jelentését. A sok felfogás és elnevezés közül mára a politika egyetlen lényeges iránya a hatalomszerzés és megtartás. A politikának nem az a célja és értelme, hogy helyettesítse az előzőekben felsorolt alapfeltételeket és követelményeket, hanem, hogy megvalósulásukat segítse.

         Az utóbbi 100 (?) évben a napi politika messze túllépte eredetileg kijelölt és megengedett határait. Most már a főleg nyugatról áramló káros balliberális politika „korrekt” és erőszakos nyomulása nemzetünk és személyes életünk lelki-testi alapszerkezetét, életképességét veszélyezteti. Valamilyen rejtőzködő háttérhatalom (?) az értékromboló médiumokon és a világhálón keresztül, valamint a politikai pártok, illetve az egyéni képviselők és az un. „civil szervezetek” "missziója" útján, óriási pénzek mozgatásával folytatja ezt a pusztító tevékenységet.

A teljhatalomra, a nyitott társadalmakra, az erkölcs eltörlésére, a nemiség biológiai meghatározottságának tagadására, a gyűlölet és anarchia szítására, a szeretet mellőzésére (tagadására?) törekvő ultra-liberális politika a legújabb digitális és nanotechnológiákat szolgálatukba állítva iszonyú rombolást képes elérni a Föld élő és élettelen világában. Az ember a saját maga teremtette képtelen és aljas eszmék, valamint az anyagok szubatomi szintű átalakításának áldozata lesz...

A nemzet létalapja: az érvényes társadalmi szerződés, a közjóban való egyetértés, a közrend védelme, a jogbiztonság és a közhatalom gyakorlásának szükséges és elégséges mértéke -  jóformán teljesen hiányzik a globálisnak mondott, hódító balliberális eszme-kotyvalékból.

    

ÉLETÜNK  LÉNYEGÉRŐL VAN TEHÁT SZÓ, nem (csupán) egyes pártok választási esélyeiről, és hatalomhoz juttatásáról!

Kívánom és szeretném, hogy április 3-án egyetlen magyar ember se legyen rest a szavazásra! Ne higgyük és mondjuk, hogy „mindegy ki lesz kormányon, nekem úgysem lesz jobb”. Vagy: „Én túl kis ember vagyok ahhoz, hogy bármit is számítson a véleményem”. Igenis, minden szavazat számít! A tévedések és hibák ellenében, vegyük észre a gazdasági fejlődést, a kormányzati jóakaratot, a nemzet érdekében tett erőfeszítéseket…!

Ne bénítson meg bennünket a „magyar közöny”, és lássuk világosan, hogy melyik politikai oldalra bízhatjuk saját gyerekeink és unokáink jövőjét. Ki akarja a nemzet javát, és ki bizonyította, hogy ezt a jót meg is tudja valósítani és védeni. 

* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *

Nagyvarjasi Szabó István

1848 – 2022

Két különböző lelkialkat. Az egyik, Petőfi, a lobogó fáklya, egyszerre szeretné rohammal  bevenni az igazságot, szabadságot, függetlenséget - a teljességet. A másik, Arany János, csendesebb, szemlélődő, szinte már önemésztően töprengő. Módjával halad, először az igazság, rend, jog, és aztán a többi. Ők ketten bajtársak, barátok, jó komák. Tudjuk, az ellentétek vonzzák és kiegészítik egymást.  Az egyik a kard, a másik a pajzs. 1848  nyarától Arany a Nép Barátja című újság szerkesztője. Ebben, a kétségek és remény között billegő, csatáktól szétszaggatott őszutón megjelenteti alábbi cikkét. Sallangmentes írás - a néphez, ha úgy tetszik, az átlag magyarhoz, hogy minél többen megértsék a lényeget, az igazságot, a történelem elvaduló tombolását. Minden áthallás a jelen pillanataira vagy az örök igazság, vagy a véletlen műve.

Arany János

Fellázadtunk-e mi magyarok?

A népeknek természet szerint való jussa van a szabadsághoz, éppen úgy, mint halnak a vízhez, a madárnak a levegőéghez, - mert szabadság nélkül az ember nem Isten képére teremtett állat, hanem igavonó barom.

A forradalom a legszentebb harc, ami a világon lehet. Mikor egyik király a másik ellen visel háborút, az csak a királyok jussáért történik, de a forradalom a népek jussát víja ki, a hatalmasság körme közül. (...)

Ami bennünket, magyarokat illet, nekünk nem volt rá szükségünk, hogy szabadságunkért, melynek fundámentuma az idei új törvényben van letéve, véres harcokat víjunk. A mi forradalmunk Pesten, március 15-én, nem vérontás volt, hanem egy szép ünnep, a szabadság ünnepe. Ezrek meg ezrek csoportoztak össze Isten ege alá, ezrek meg ezrek emelték égre kezeiket, s egy szívvel, szájjal mondták Petőfi Sándor után az eskü szavait:

A magyarok Istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Dicső ünnepe az ifjú szabadságnak! - ki hitte még akkor, hogy ily nehéz küzdelmek várnak ránk? Kinek jutott akkor eszébe, hogy eljőnek a sötétség fiai és konkolyt hintenek a szabadság legszebb tisztabúzája közé?!

Országgyűlésünk ekkor Pozsonyban volt. Az országgyűlés fellelkesült a szabadságért és meghozta az 1848. évi törvényeket. A király szentesítette azokat. Ennyi volt az egész. Egy szép szabadságünnep Pesten, és törvényes gyűlés Pozsonyban. És mégis azt hányják ellenségeink, hogy mi magyarok fellázadtunk!

Mindenható Isten! - hiszen mi a törvény mellett vagyunk, amelyet őfelsége is aláírt és megpecsételt, hogy volnánk hát mi lázadók? Hiszen mi, amint az új törvényeket megkaptuk, békességben maradtunk, egy csirkefiat sem öltünk meg amiatt: hogy volnánk hát mi lázadók?

Hiszen mi, amikor a rácok lázadozni kezdtek, egy darabig csak tyúkkal-kaláccsal bántunk velük, s szenvedtünk nekik, míg csak szenvedhető volt a dolog: hogy volnánk hát mi lázadók?

Hiszen nem mi ütöttünk be Horvátországba, hanem Jellasics és a horvátok jöttek pusztító sáska módjára Magyarországba, hogy volnánk hát mi lázadók?

Hiszen a tót Hurbánt és Simonicsot, az oláh Urbánt sose bántottuk, ők szedtek népet ellenünk, ők ütöttek ránk. Száz felől támadják meg a szegény magyart, száz felől kell magát egyszerre védelmezni s amiért magát védelmezni meri és amiért nem nyújtja nyakát a hóhérpallos alá, még ő a lázadó?

Igazságos Isten, ne késsél sokáig! Hogy merik azt mondani, hogy mi fellázadtunk?

Hiszen mi a lázadás? A lázadás nem forradalom. A lázadás olyan alacsony célú zendülés, mikor a nép az igaz törvény ellen támad. (...)

Lázadás az, mikor a szentesített törvények ellen a király nevében bujtogatnak. Lázadás az, mikor a király serege a törvény ellen harcol, lázadás az, mikor a király nevében törvénybe ütköző parancsok jelennek meg. (...)

Most felnyílt a szeme e nemzetnek. Most látja tisztán, hogy csak egy mód van királyával kibékülni: ha lefekszik és meghal! Egyebet nem kívánnak a nemzettől, csak életét. De a nemzet nem fog meghalni, a nemzet megvédi magát minden erőszak ellen, a nemzet nem irtózik a szent harctól, melynek neve - forradalom.

A nemzet fel nem lázadt soha, de szent jogait és szabadságát, hazája függetlenségét, ha a törvények már semmit sem érnek, fegyveres kézzel, forradalom útján is ki fogja víni.

És a nemzet lázadó még akkor sem lesz!

Pest, 1848. november 5.

„Minden áthallás a jelen pillanataira vagy az örök igazság, vagy a véletlen műve”- írja nekünk Nagyvarjasi szabó István.   Vele egyetértésben és ennek okán adjuk közre az anyagot a Választás 2022 rovatunkban.    * A szerk.

Dr. Kövesdy Pál

Kuka… vagy az öröm könnycseppjei

 

       Minden feleslegessé vált mocskos dolog gyűjtőhelye a kuka. Ahova Magyarország ellenzéke, Klára asszony nyájas hangján, a vérünkké vált Alaptörvényünket, Nemzeti hitvallásunkat szánja. Úgy vélem, ennél semmi más nem fejezi ki jobban a teljes „ellenzéki” eszmerendszert, ezért talán érdemes végiggondolnunk, mit is tekintenek ők kidobandó szemétnek. (Előbb azonban jegyezzük meg, hogy Hitvallásunk tézisei jórészt már megvalósultak, ill. megvalósulóban vannak, az elvekkel együtt tehát az elért eredményeket és egész jövőnket is kidobni készülnek. Méghozzá akár feles választói támogatással is megtennék, lábbal tiporva a jogállamiságot. Sőt, e logika mentén minden választói támogatás nélkül is megtehető lenne. Kimondom: nem más ez, mint színtiszta terrorizmus!)

(Az alábbiakban többnyire első személyben szólaltatom meg őket.)

„Isten, áldd meg a magyart!”  - áll nemzeti hitvallásunk élén. Akkor hát: kukába velük. Elsőként istennel (így, kis betűvel), aki – mint tudjuk - halott. A „magyar” sajnos még nem, de teszünk róla, hogy mielőbb azzá váljon, addig egy rasszista-populista hangulatú-tartalmú avítt kifejezésként sajnos itt ül a nyakunkon. Kukába hát vele! A Nemzeti Hitvallás-ból a kirekesztő „Nemzeti” szintúgy, a „Hitvallás” pedig már foglalt, férjuram szívére tett kézzel szokta gyakorolni, lila ködben, két feles és két bérmálkozás között.

De maradjunk a halott istennél. Nietzsche kijelentése, miszerint isten halott, magyarázatot követel. Az utána következő két évszázad történetét illetően szólt, arról, hogy mi következik, „mi az, ami már nem jöhet másként: a nihilizmus megjelenése... Egy ideje már egész európai kultúránk katasztrófa felé halad” - írta 135 évvel ezelőtt. Hát így! Belzebub malmai folyamatosan őrölnek, legyen tehát világos: aki eldobja Istent, az ő karjaiban találja magát. Tertia non datur.

Logikai sorrendbe áll itt össze minden. Isten bennünk az erkölcsöt jelenti, alaptörvényünk pedig az erkölcs kontrollját a jog fölött. Dobjuk kukába az alaptörvényt, ezzel kukába dobtuk az erkölcsöt, ezzel magát az Istent. Az életadót. Ahol pedig az élet hervad, ott (Shakespeare szavaival) tort ül a halál. Belzebub. És ott belepisilnek a szenteltvíz-tartóba.

Itt akár pontot is tehetnénk, de érdemes azért beljebb lépni.

„Büszkék vagyunk arra, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot, és hazánkat a keresztény Európa részévé tette.”

Igen, sajnálatos tény valamennyi, változtatni rajta már nem tudunk. Azaz dehogy nem, a keresztény Európán nagyon is. A változtatás sok helyen jórészt már megtörtént, a keresztet leverték, a mi (demokratikus, koalíciós) hitvallásunk, politikai célkitűzésünk pedig nem más, mint mielőbb csatlakozni ehhez az új, sok helyen már a leggyakoribb kereszt-…(elnézést) személynevet, a Mohamedet viselő Európai Unióhoz. (MEU). Irány a végvonagló, szivárványos szörnybirodalom! És még azt mondják, hogy a „baloldalnak” nincsen programja!

„Büszkék vagyunk az országunk megmaradásáért, szabadságáért és függetlenségéért küzdő őseinkre. Büszkék vagyunk a magyar emberek nagyszerű szellemi alkotásaira. Büszkék vagyunk arra, hogy népünk évszázadokon át harcokban védte Európát, s tehetségével, szorgalmával gyarapította közös értékeit.”

Legyen büszke rá a rosseb, az egésznek mára tragikus eredménye lett, maga Orbán Viktor és tolvaj bandája, így aztán mielőbb kukába velük, de csak a lámpavas után! Demokratikusan!

„Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét.”

Sajnos, ez tagadhatatlan, Hunyadi Jánost és Zrinyi Ilonát például már nem lehet leszedni a várfokról, ők örökre ott maradtak. Éppen ezért kell ide egy jókora kuka, az egész, politikailag inkorrekt magyar történelem számára, zusammen, és mielőbb.

„Becsüljük országunk különböző vallási hagyományait.”

De azért a zsidókat listázzuk, ami biztos az biztos alapon, elengedhetetlen ez egy ilyen antiszemita-fasiszta országban. Ja, hogy ezt most megint mi csináljuk, az összeölelkezett szélsők? Semmiség, letagadjuk, és kész.

Villantsunk fel még néhány „érzékeny és veszélyes” kitételt Alaptörvényünkből. Mint pl: „Felelősséget viselünk utódainkért, ezért anyagi, szellemi és természeti erőforrásaink gondos használatával védelmezzük az utánunk jövő nemzedékek életfeltételeit…

Még mit nem!... Az erőforrásokra szüksége van Rotschildéknak meg a mieinknek toszkán villára Floridában, és ha valami még marad, az esetleg mehet segélyre („aggyanak”…) Dolgozni nem kell, a cigánykérdés megoldva,  szavazatuk ömlik.

Valljuk, hogy együttélésünk legfontosabb keretei a család és a nemzet, összetartozásunk alapvető értékei a hűség, a hit és a szeretet”.

Megannyi túlhaladott gondolat. Ursula asszony ki is mondta: szégyen a családvédelmi törvény. A népszavazáson pedig mindenki adjon le érvénytelen szavazatot, de inkább dobja azt rögtön a kukába. Követeljük kihelyezni minden szavazófülke  mellé, ahogy ez egy igazi demokráciában illik. És reméljük, hogy a trágyatáplált és fogyatékos (trágyából csak fogyatékosok nőhetnek ki, világos) magyar nem gondol rá, hova is vezet ez az út! Bizony oda (ezt már én mondom - K.P.), ahol kisgyermekeink lelkét megmérgezik, testét megcsonkítják, életét tönkreteszik, az öngyilkosságba vezető úton őket elindítják. Hát igen (vissza hozzájuk), kukába a gyermekekkel, kukába a nemzettel, kukába magával az emberrel, szavazzatok az egyesült, progresszív ellenzékre!

„Ígérjük, hogy megőrizzük az elmúlt évszázad viharaiban részekre szakadt nemzetünk szellemi és lelki egységét. Kinyilvánítjuk, hogy a velünk élő nemzetiségek a magyar politikai közösség részei és államalkotó tényezők…”

Számunkra kiemelt ponthoz érkeztünk, nem is idézgetem őket tovább. Bosszankodva tapasztalom, hogy kedvenc vitaműsoraimban, ha fel is villan a téma, hamar túllépnek rajta, talán a politikai pragmatizmus okán (kisebb szavazati súly, csak pártlistára szavazhatnak). Akkor hát pótoljuk.

Gyurcsányék (így, összefoglalóan) 2004 óta visszatérően hangoztatott, és most ismét előhúzott lózungjairól van szó: „ne döntsenek helyettünk azok, akik nem viselik döntésük következményeit”, valamint „az szavazzon, aki itt adózik”.

Ami az elsőt illeti. Kérem szépen, tessék utána nézni, mi minden realizálódott a határon túli magyarság érdekében, csak anyagiakban, és utána végiggondolni mindennek szellemi, érzelmi, tudati következményeit. Potápi Árpád államtitkár úr minapi tájékoztató anyagából idézek: A kormány 2010 óta megtízszerezte a külhoni magyarság támogatását, erős intézményrendszert építettek ki, gondoskodnak a magyar közösségekről, valamint növelték a szülőföld megtartó erejét – sorolta. Beszámolt arról is, hogy Magyarország évente több mint ötezer intézményt és szervezetet támogatott, a minőségi anyanyelvi oktatást pedig 300 ezer gyermek számára tették lehetővé a Kárpát-medencében és a diaszpórában.

Ami a második felvetést illeti, a ki, mikor, hogyan adózik kérdését: a válasz ezer évre nyúlik vissza, de mindenképpen az elmúlt 102 évre, az elszakítottak kitartására, áldozataira. Csak kapásból: Nyergestető hősei, Szárazajta vértanúi… Végtelen hosszú a sor. Egy családi vonatkozás: csíkzsögödi apósom vére a dunaföldvári híd védelmében…sok ezernyi  bajtársa mellett… Tessék szíves mindezt forintosítani, demokratikus uraimék, hiszen szakértői a kérdésnek!

Az egységes nemzettudat ténye áll előttünk. Melynek éltetése egyik kiemelt vívmánya a legutóbbi tizenkét évnek. Melynek értékét, hatalmát, megtartó erejét az elszakítottak érzik (és őrzik!) csak igazán! Ha mindezt egyetlen mozzanatban kellene kifejeznem, talán az állampolgári eskütételeken előtörő könnyáradatot említeném. A szívfacsaró, boldog érzést: „ezért a pillanatért érdemes volt megszületni, élni, kitartani…” Meg azért a pillanatért, amikor a száz éves Trianonról emlékező parlamenti ünnepi ülésén házelnökünk (rá két napra miniszterelnökünk) köszönetet mondott az elszakítottaknak száz éves kitartásukért. Kitartásunkért. Igen, megérte…

Nos, a „kuka-világban”, a „szurokvilágban” mindez ismeretlen.  A gonosz örök törvényének megfelelően rántanának a mélybe, és erről szól majd április harmadika: hagyjuk-e, vagy sem! Választhatunk: kukavilág, anyagi-szellemi-lelki padlás-lesöprők, vagy az öröm könnycseppjei!

2022 telén-tavaszán                

* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *

Ágoston András

Róna Péter filléres igazsága

A kampány ízeitől megtisztított köztársasági elnöki céljairól mondott parlamenti beszédében Róna Péter olyasmit is mondott, miszerint a magyar a magyarban ne ellenséget, hanem egy másik embert lásson. Szép, csak ez így egy kicsit sem igaz. Különösen nem akkor, ha az áprilisi parlamenti választások előtti kampányt vesszük szemügyre. Emberi méltóságában ugyanis megbecsülhetjük politikai ellenfelünket, ami önmagában helyes és követendő, csakhogy a politikai eszmék mezején nálunk, magyaroknál mintegy ezer éve más a helyzet.

Nemzetünk és országunk mindenkori geopolitikai helyzete is oka lehet ennek, de leginkább úgy adódott, hogy a megmaradásunknak a legkiélezettebb helyzetekben mindig voltak pártolói, s mindegy, milyen személyes, vagy csoportérdektől vezérelve, de ellenzői is. Ahogy az is szembetűnő, hogy azok, akik kifogytak ez érvekből, s az erőszak fegyvere sem volt a kezükben, riadtan kaptak az alapvető emberi jogok tekintetében szükséges egyenlőség a „sulyok és a fékek” után. Mindaddig amíg – leginkább külső segítséggel – erőre nem kaptak. Így lenne ez most is, ha a nemzeti oldal ezt megengedné. De nem engedi meg.

Nézzük, csak!

Itt van például a gázcsapok ügye. Nemzeti érdekünk, hogy jöjjön a gáz, vagy éppen – amerikai módra – el is zárhatnánk csapot, ahogy ezt Márky Zaj Péter vezette ellenzék szeretné?

Nemzeti érdek tehát, hogy legyen gáz. S aki úgy gondolja, hogy a Timmermans úr tanácsaira kell inkább hallgatnunk, s hideg szobákban kell kevesebbet mosakodnunk, utána meg gyalog szaladgálnunk, az bizony a nemzeti érdek árulója, nem pedig olyan – ellenzéki – embertársunk, akit a keblünkre kell ölelnünk.  Mert itt nem néhány egyén, de egy egész ország ellehetetlenítéséről lenne szó. Már, ha ezt a magyar kormány hagyná. De, nem hagyja!

Mert ebben a helyzetben is van kiút: a nemzetieknek kell több mint kétharmados győzelmet aratniuk az előttünk álló parlamenti választásokon. Maradjanak meg a róna péterek filléres igazságukkal, de legyenek nagy kisebbségben.

Azután, majd egyszer, amikor ennek is eljön az ideje, s magukévá teszik a nemzet alapérdekeit, jöhet az összeborulás.

Csak akkor meg minek?

Szász István Tas

AZ UTOLSÓ ÜTKÖZET

    Ebben az évben nagy írónkra, Tamási Áronra emlékezünk. Ezért nem véletlen, hogy a leányfalui Hitel Múzeumban őrizett kolozsvári székéből szólok, de hasonlatos helyzetben, mint egykor ő is tette, az akkor is létkérdést jelentő egységre hívó szervezőmunkája során. Figyelmeztető gondolatait ebben a székben ülve fogalmazta meg, s most – kellő szerénységgel – én is ezt tettem.

   Tamási figyelmeztetése idejében még csupán Erdély kisebbségbe taszított magyarsága volt veszélyben a beolvasztás vágyától fűtött Nagy-Romániában, ma a föderalizáció vágyától fűtött unió kisebbsége gyanánt – a mesterséges határoktól függetlenül – egész nemzetünket fenyegeti hasonló veszély. Még megosztottságunk is hasonló, bár akkor még nem volt ennyire sarkos.

Tamási szózatnak szánt bevezetője szellemiségében próbálok én is szólni. Már annak címe is sokatmondó: Hősökhöz nehéz időkben!

*

   A magyarság sokezer éves története során elkerülhetetlenül, s aztán állami keretekkel is rendelkezve, 1100 év alatt már a jól ismert történelmi pillanatokban állt szemben a megsemmisülés rémével.

   Ezért kettészakadt magyar társadalmunknak, ideológiáktól függetlenül, meg kell értenie, hogy a most fölénk terpeszkedő rém nagyobb minden eddiginél, és győzelme esetén nincs visszaút, végünk van! Ezt pedig nem a veszedelem eltúlzása mondatja velem, hanem a világ ma közismert iránya vezet oda, ahonnan már nem lehet talpra állni, a megmaradás útján visszafordulni, mint a tatár, török, német vagy szovjet pusztítások után. Napjainkban a homo sapienst, s elsősorban a homo christianust készülnek minden identitás nélküli globál-robottá tenni. Mint állítják: saját érdekében.

Sokan kapaszkodnak az eddigi hihetetlen és csodás feltámadásainkba, de ma más a helyzet. Ne hagyják magukat a múlt gyönyörű példáitól megtéveszteni.

    Ezúttal ugyanis már döbbenetesen rövid idő alatt úgy tűnhetünk el, hogy megszűnünk önmagunk lenni, és beolvadunk valami másba. Valami tőlünk egészen idegenbe, amely fokozatosan úgy oldja magába azt, ami magyar, mint a nagy folyamba siető folyócska sajátos színű vizét a hatalmas víztömeg.

Ebben a visszafordíthatatlan folyamatban nincs különbség oldalak között. Minden magyar egyaránt csak alapanyag, mennyiség.

Ha a történelem eddig elszenvedett nagy fordulópontjait nézzük, minduntalan azt érezzük, hogy megmaradásunk csakis a Gondviselő segítségével válhatott valóra, aki felkarolta saját kétségbeesett erőfeszítéseinket. Olykor már-már kiválasztottaknak érezhettük magunkat, olyan mélységekből tudtuk felemelni fejünket. Nagy hiba lenne ha ezt elfelednénk, de az is, ha erre gondolva összekulcsolt kézzel várnánk a jövőt.

A Gondviselőre ma is számíthatunk, de a saját erőfeszítés nem nélkülözhető. Ahogy a magyar népi bölcsesség mondja: segíts magadon, az Isten is megsegít.

Az ország mai kettészakítottságában az látható, hogy a nemzeti konzervatív oldal és a számos okból ezzel szembenálló másik, globál-liberális gondolkodású, függetlenül  mindenféle közvélemény-kutatástól, nagyjából egyforma tábort jelent.

    Nem ez a helyzet, ha a mindkét oldali magyar képes elgondolkodni azon, hogy mi várna ránk, ha a reánk terpeszkedni akaró világ elnyel minket. A nemzeti oldal ellen berzenkedő választó soha ilyen világosan nem láthatta, hogy mire számíthat, amennyiben az általa vakon támogatott globalista, föderalista, neoliberális vagy neomarxista világ veszi át a hatalmat hazánk felett. Szavazata ellenében semmi jót nem várhat. Hacsak nem fontosabb számára saját érdekénél is, hogy a meggyűlöltetettek földönfutóvá tétetnek. Ez azonban már olyan ördögi megszállottságot jelent, hogy nagyobb tömegek esetében feltételezni sem szeretném.

Ebben az esetben már egészen biztosan megváltoznak a két oldal arányai, és nem pár százaléknyi, hanem határozott különbséggel a józan fele javára. Mert hiszen itt csak annyit kell tudomásul venni, hogy ideje visszatérni a normalitáshoz. A természet, vagyis a teremtés törvényeinek tiszteletéhez.

A mesterségesen felgerjesztett gyűlöletek, irigységek, gyanakvások az alantas érzések és érzelmek felett győznie kell a gondolkodásnak. Tulajdonképpen megmaradásunk az ész diadalának is függvénye.

Látnia kell még az ellenszenvét leküzdeni képtelen magyarnak is, hogy melyik az az erő, amely képes és mer is szembeszállni a minket kivétel és különbség nélkül elnyelni kész hatalmas külső erőkkel, melyeket ezúttal sajnos a szokottnál is eltökéltebb belső szövetségeseik támogatnak.

És látnia kell a letagadhatatlan igazságot, hogy a mindenek ellenére közös közép-európai életformánk, és a várható új világ reánk erőltetendő életformája között sokkal nagyobb a szakadék, mint az, ami bennünket várakozásainkban elválaszt.

A saját elemi érdekeinket semmibe vevő belső támogatók most valóban végső küzdelemre készülnek, és nem is tagadják, hogy a külső segítségben bízva próbálnak győzelmet aratni.

   Gátlástalan és bármire elszánt ellenféllel kell megküzdenünk úgy, hogy félrevezetett honfitársainkat is megmentsük az öngyilkosságtól. Meg kell értetni, hogy a már amúgy sem létező jobb és baloldal valóban nem létezik. Vészhelyzetben különben sem a közöttünk természetesen fennálló másságokra kell figyelni. Nem akarhatunk együtt rohanni a pusztulásba.

Nehéz feladat, de ha valóban felébred az igazi Magyarország, akkor megkapja az igazi külső támogatást is. Mégpedig a Mindenhatótól!

Ennek jegyében készüljünk fel az eltorzult nagyvilág és a belső ellenség ostromára. Tetszik, avagy sem, de ezúttal ki kell tűznünk képzelt várfokunkra Dobó István történelmi fekete koporsóját!

S ha már a történelmi példánál járunk, a katolikus Pázmány Péterrel barátságot ápoló református Bethlen Gábor szavát se felejtsük. Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk!

Tamási által egykor emlegetett nehéz idők vannak most is! Döntsünk bölcsen, s mi is hősök lehetünk!

Leányfalu, 2022. január 27.                                      

Ágoston András

Bomlás

A magyarországi ellenzéket a közelgő országgyűlési választások előkészületei során sem jellemezte különösen nagy egység. Ami nem csoda.

Azt viszont nemigen gondolhattuk, hogy az együttműködés már az igazi hajrá előtt befagy, s legfeljebb megmaradnak a szúrós tekintetekkel méregetik egymást.

Mindez, ma már látszik, Márki Zay Péternek (MZP) köszönhető. Aki feltehetően már a következő ciklusra is figyelemmel csupán a kemény provokációs módszert alkalmazva, lassan befagyasztja maga körül a levegőt. Értve ez alatt a koalíciós partnereket is.

A Gyurcsány-házaspár – ha hinni lehet a felröppent híreszteléseket, feladva (eladva) elhagyva villájukat, új címre vannak költözőben. A feleség az elhatárolódást hangsúlyozva, kijelentette, a választások után át sem veszi a képviselői megbízatást, s marad ott, ahol van. Az Európai Parlamentben.

Ez már nem is bomlás, megjelennek A romlás virágai. Nemcsak szimbólumként.

Ezen a helyen volt már róla szó, nem az ellenzék, hanem a külföldi mentorok, már régen nem várnak győzelmet. Egymással is vetélkedve, inkább a következő ciklusra gyúrnak.

A készülődést leginkább a Soros-Bajnai MZP csoport tüsténkedése jelzi.

MZP törekvései – egyetértésben mentoraival –, a kemény mag begyűjtésére irányulnak. Az így verbuvált csapat lehet a pártalapító. A Soros-kegyenc MZP kaphat újabb négy évet a mentorok tervének megvalósítására.

Gyurcsány és övéinek viselkedése mintha arra utalna, hogy a „főkapitány” takarodót fúj. Ahogy EU-beli mentorai is. Leteszi Gyurcsány a lantot, vagy ad magának újabb négy évet erőgyűjtésre? Nem tudhatjuk. Bomlás, vagy romlás?

Inkább ez az utóbbi. Erre utal a békegalamb szerepében Ursula von der Leyen, aki megállapította: „Magyarország eddig minden szankciónkat támogatta. Európa fontosabb Magyarország számára, mint Oroszország”. Nos, erre varrjon gombot MZP.

A fontos az, hogy Magyarország kétharmaddal menjen előre, s ne hátra

Hangulatkeltés

A baloldal rendszeresen feltépi a külhoni magyarok sebeit

Ez a seb azért fájdalmas, mert bizonyos aktuálpolitikai események újra feltépik. Egyrészt utalhatok arra a meglehetősen nyílt hangulatkeltésre, amelyet egyrészt a DK, másrészt – a valaha volt nemzeti párt, amelyhez magam is tartoztam valamikor – a Jobbik  folytat – nyilatkozta a Hír TV-nek Borbély Zsolt Attila Aradról

A politológus szerint több mint szembeötlő, hogy ugyanazok uszítottak a külhoni magyarok ellen 2004-ben – egy meglehetősen hazug, és tételről tételre cáfolható propagandával –, akik most szélesre tárnák a kapukat a muszlim invázió előtt.

Mit lehet erre mást mondani, mint hogy ezek az emberek nemzetellenesek? Erdélyi magyarok nem kellenek, a migránsok pedig kellenek nekik. Azt hiszem, ez önmagáért beszél – vélekedett Borbély Zsolt Attila. A politológus szerint nagyon kevés esélyt lát egy baloldali győzelemre az áprilisi országgyűlési választásokon. Mint részletezte, a határon túliak szerzett jogainak eltörléséhez kétharmad kell, amely megszerzése a szivárványkoalíció jelen állapota miatt elképzelhetetlen. A szakember úgy véli, nem vehető komolyan az az állítás, hogy abszolút többséggel el fogják törölni a külhoni magyarok szerzett jogait. Borbély Zsolt Attila azt mondta, Márki-Zay Péter megteremtette Erdélyben a politikai konszenzust, hiszen a magyar pártok egyetértenek abban, hogy nem szeretnék őt látni Magyarország élén, mert ez „egyértelműen egy globalista zsoldoskommandónak a hatalmát jelentené”.

(magyarnemzet.hu) (Közlésünk  BZSA engedélyével)

Fritz Tamás

….Célunk továbbra is az, hogy ameddig csak lehetséges, az unió egyenjogú – ismétlem: egyenjogú! – tagjai maradjunk. De! Látva, hogy Brüsszel meg akarja buktatni a választásokon az Orbán-kormányt, amit igazából már nem is rejt véka alá, szavunkat fel kell emelni, mert az unió vezetése tevékenységével éppen azokat az értékeket teszi tönkre, amiért létrejött.

Ebből kiindulva, a bíróság elfogadhatatlan ítéletének birtokában kijelentem: mint magyar és európai állampolgár, vádolom az uniót, de különösen a bizottságot és a parlament fősodratú elitjét, hogy tönkreteszi a békére, a tagállamok egyenrangúságára, a szabadságra, a demokráciára és a nemzeti szuverenitásra épülő Európa eszméjét és gyakorlatát….

Vádolom Brüsszelt azzal, hogy egy újabb vasfüggönyt eresztett le Európa közepén, ezúttal kulturális, értékrendi és életformabeli vasfüggönyt, s ezzel alapjaiban veszélyezteti az Európai Unió egységét, egyben maradását, jövőjét.

A brüsszeli liberális fősodor, az erőszakos baloldali elit azt számolja fel, amiért létrejött.

*  *  *

BLU201205-7807-1810