www.sorsunk.net

Balabás István

,SZÉP VÁROS A MESZES ALJÁN

  Amikor régen a Meszes fáinak lombkoronáját szüret táján megcsípte a dér - nem volt ez ritka akkortájt -, vörös koszorú övezte e szép, kálvinista várost. A református templom mögött a Deák-domb naplementekor úgy ragyogott, mint egy csillogó ékszer.

E szép tájat Ady, a zilahi ember, szépen meg is énekelte:

  ,,Zilah fölött felhőzik most

  Ifjúságom kicsalt vére,

  Vörös -fényes a Deák-domb,

  Vér hullott a Terbetére

  Régi ember régi vére..”

  Lehet, sokan megszólnak most, miket ír össze ez az ember a régi Zilahról. Lehet, hogy az én idős hangom olyan szárazon reccsen, mint egy korhadt faág, de a szívem mélyén ott van a szülővárosom iránti szeretet. A sírig tartó szerelem, ami belém fészkelte magát, amit drága anyám plántált belém.

A mellékelt képen Adyt láthatjuk, ahogy egy barátjával cigarettára gyújt úgy az 1895- ös években Zilahon.

  Zilah akkoriban jókötésű kis Erdély város volt, itt van a megyeháza, a kaszárnya, itt vannak az orgonaillatok és a templomok. Szabad királyi város volt,  itt éltek a kálvinista tímárok, cserzik a bőrt, fazekasok, zömök tatár-kun kinézésű magyarok, akik járják szorgalmason a szőlőhegyek pincéit és isszák szaporán a borát, minden alkalomkor elénekelve a zilahiak himnuszát ,,Szép város a Meszes alján…”

  Bölöni, Ady jó barátja írta: ,,Zilah iparos polgársága még ebből az időből alakul ki, és a város így őrizte meg civis jellegét”. Bölöni arról is ír, hogy a kisváros Zilahon szép számú hívekkel katolikus plébánia is volt, és bár egy zsinagóga is állt a városban, kevés volt a zsidó, a románságról nem is beszélve. De már a város felett a Meszesen, a Csucsáig nyúló hegyen és körös-körül mindenfelé román a lakosság.

  Ahogyan Ady írta: ,,Zilah, melyet tessék Zilajnak mondani, ősi városka, régibb mint ő maga hiszi, Tuhutum vezér korában is régi lehetett már, szláv, sőt magyar is, mert bizony a magyarok nem a magyarok bejövetelekor jöttek ebbe az országba. Nagyszerű múltú, büszke fészek az egyesített Közép-Szolnok és Kraszna vármegyék, a mai Szilágy vármegye székhelye.

  Az ősi református Kollégiumban a diákok két kasztba tartoztak, osztályok szerint. A VII- VIII. osztályosok diák urak voltak, néminemű hivatalosan elismert jogokkal és kötelezetséggekkel is bírtak. A VI. osztályosokat bagolydiákoknak, a V. osztályosokat pedig bagolytojásoknak hívták.

  A „diák uraknak”  szemmel látható és a kisebbek által irigyelt joguk volt a sétapálcával való járás, a nyilvános helyeken való dohányzás, és járt nekik a Úr titulus. Kiváltságaik közzé tartozott az ülve felelés is - emlékezett egyszer Szunyoghy Farkas egykori zilahi diák.

  Akkori kollégiumi tanárai, Petri Mór magyar tanár, költő, 1894 -ig A Szilágyság című helyi lap felelős szerkesztője, később Szilágy megye monográfiájának szerkesztője. Hatodiktól dr. Both István volt Ady magyartanára, majd nyolcadikban osztályfönőke. Német tanár Kerekes Ernő. Kincs Gyula, akihez Ady a legjobban kötődött, latint és görögöt tanított, 1897-től a Kollégium igazgatója. A zilahi központi református temetőben alussza az igazak álmát.

  Adyt a többi tanára is kedvelte és becsülte, mint tehetséges és tisztelettudó ifjút, aki eminens tanuló volt, minden tekintetben pártolták és támogatták. Az iskolában mintaszerűen viselkedett, szinte templomnak tekintette. De részt vett ő is a diákok meglehetősen szabados életében, kimaradozott, kocsmázott, udvarolt. A tanári kar egy része tudott is Ady életmódjáról, de jó előmenetele és példás iskolai magaviselete miatt megbocsátotta neki, nem vett róla tudomást, sőt minden tekintetben pártolta őt. Igaz hogy botrányosan sohasem viselkedett. Később Ady is hálásan emlékezik tanáraira, a zilahi évekre, azt vallva, hogy a lelke is itt született meg. Öregdiákként is hálás szeretettel gondolt egykori iskolájára, amit az Üzenet egykori iskolámba c. verse is igazol. Utolsó két versszaká, ballagáskor éneklik még most is:

  S én, vén diák, szívem fölemelem

  S így üdvözlöm a mindig újakat:

  Föl, föl, fiuk, csak semmi félelem.

  Bár zord a harc, megéri a világ,

  Ha az ember az marad, ami volt:

  Nemes, küzdő, szabad lelkű diák.

                                                                                                                                        Zilah, 2022 februárjában

Dr. Ábrám Zoltán

Kezdődik II. Erzsébet platina-jubileuma

II. Erzsébet királynő hetven éve, 1952. február 6-a óta Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyságának, valamint a nemzetközösségi királyságoknak az uralkodója, az anglikán egyház feje. VI. György brit uralkodó halálának napjától érvényesítette trónörökösi jogát, bár csak hónapokkal később, június 4-én foglalta el az uralkodói trónt, és a korona csak a következő évben került a fejére. Platina jubileuma, uralkodása hetven esztendejének a megünneplése most kezdődik, és mintegy fél évig tart. A fő ünneplést és megemlékezést – akárcsak a korábbi évfordulók esetében – június első hetében tartják a jobb időjárás reményében, a példátlan ünnepség programsorozatának legkiemelkedőbb része egy négynapos hétvége lesz. A BBC információja szerint június 4-én a szórakoztatóipar legnagyobb sztárjai találkoznak, hogy köszöntsék a királynőt, másnap pedig művészek, zenészek, katonák és önkéntesek állnak össze, hogy egy kreatív fesztivál keretében meséljék el II. Erzsébet 70 éves uralkodásának történetét.

II. Erzsébet a leghosszabb ideje regnáló brit uralkodó és egyben legrégebben trónon lévő nő a világon. Ha a férfi uralkodókat beszámítjuk, a brit királynő a negyedik helyet foglalja el a szuverén államok globális listáján XIV. Lajos francia király és IX. Ráma thaiföldi király, valamint II. János lichtensteini herceg után.  Az 5. életévében trónra kerülő “Napkirály” 72 évig tartó uralkodásával a csúcstartó. Talán ez a rekord is megdönthető...

A 96. életévében járó királynő jó egészségnek örvend, továbbra is színesen öltözködik, “helyén van az esze és a szíve”. Lemondása nem valószínűsíthető, hiszen arra esküdött, hogy haláláig szolgálja a brit koronát. És immár azért is szurkolhatunk neki, hogy túlhaladva az uralkodói rekordot, édesanyja nyomdokait követve érje meg a századik születésnapját. Amitől tavaly csupán két hónap választotta el szeretett férjét. (Emlékeimet felidézve hasonló “csalódás” ért ifjúkoromban, amikor a nagybányai festőiskola jeles képviselője, Csíkos Antónia két nappal a századik születésnapja előtt távozott szerettei és tanítványai köréből. Maradandó élmény maradt ugyanakkor, amikor néhai Buthy Sándor református püspök édesanyjának a születésnapján száz szál gyertyát gyújtottak meg a jelenlevők.)

Nyugodtan kijelenthető, hogy a néhai Fülöp herceggel kötött, több mint 73 évet tartó házasságuk legalább annyira példaértékű, mint maga a tartalmas uralkodás, amely immár jócskán túllépte a 63 évet trónon levő Viktória királynő hivatali idejét, amiből négy évtized özvegyen telt. A XIX. században öt földrészre kiterjedő brit korona dicső királyságot tartott egyben. Bár később a hatalmas Brit Gyarmatbirodalom földrajzilag beszűkült, a brit (angol) kultúra és civilizáció hatása hosszú ideje érződik az egykori domíniumok életében. Sőt, magában az egyetemes kultúrtörténetben.

Az Egyesült Királyság államfője, II. Erzsébet 25 évesen, kétgyermekes anyaként került a trónra apja halála után, mint az uralkodó legidősebb leánygyermeke. Uralkodóként újabb két gyermeket hozott a világra. Édesanyja, aki másfél évtizeden át királyné, később fél évszázadon át anyakirályné volt, 102 évesen hunyt el. Mindannyian nagy megbecsülésnek örvendtek a lakosság, a nép körében. Hiszen az angolokat, skótokat, íreket és walesieket nem foglalkoztatta olyan mértékben a királyság felváltása más államformával, hogy a brit korona léte veszélyeztetve lett volna. Legalábbis II. Erzsébet idejében és életében, immár a Brexit korszakában. A számos belső és külső konfliktus ellenére sem, melyek némelyikére alaposan rávilágít a Netflix egyik legnépszerűbb sorozatfilmje, A korona.

1994-ben alkalmam volt élőben látni az Egyesült Királyság és Észak-Írország királynőjét, a Brit Nemzetközösség uralkodóját, az anglikán egyház vezetőjét, a királynő születésnapjának a tiszteletére megrendezett zászlós díszszemlén, az amúgy hagyományosan júniusban sorra kerülő “királyünneplésen”. Ilyenkor lakhelyétől, a Buckingham palotából a lovastestőrség laktanyájához hajtat a királynő és kísérete a brit zászlókkal kidíszített, tömeggel övezett sugárúton. Akkoriban, 68 évesen lóháton fogadta a laktanya udvarán a katonazenekarok masírozása közben a különböző gyalogosszázadok és díszes lovascsapatok tisztelgését. A katonai ceremóniát követően a forgatókönyv szerint a királynő visszahajtat a királyi rezidenciára, majd családtagjai kíséretében rövid ideig megjelenik az erkélyen, és üdvözli a rajongókat. Mint a valamikor alattvalóknak nevezett mai választópolgárok többségének a szeretett királynője. Akit nem a viszonylagos hatalma, annál inkább a királyi etikett emel piedesztálra.

Ilyenkor jó látni, a mifelénk megszokott gyakorlattal ellentétben, hogy az „utca népe” nem kényszerből, hanem szívből fakadóan szereti uralkodóját. Szereti, mert szeretnivaló. Tiszteli, mert tisztelnivaló. Kívánjunk hát mi is jelképesen jó egészséget, munkabírást és életkedvet II. Erzsébetnek platina jubileuma alkalmából!

           Gondolattok a holocaust világnapján.

Örülök, hogy van ilyen nap és helyesnek találom!

De talán farizeusnak is. Nem kicsit . Nagyon.!

Miért is?  Talán  mert ebben  vélem  megtalálni  a ma divatos kettős mérce gyökerét, az ún. „Nyílt társadalom” és általában a globalizmus  veszélyét.

Érveljek? Jó,  megteszem , akkor is   ha keresztre feszítenek érte.

Lássuk, bár nem a teljesség  igényével.  Csak  az utóbbi 200 évre fokuszálva.

-Kiirtották  a derék ámerikai betolakodók a  ’rézbőrűeknek” nevezett észak -amerikai  indiánokat. Akiket  meghagytak magnak, azokat rezervátumokba zárták. De mivel  extrém humánusoknak mondják magukat, jogot adtak az őslakóknak, hogy  kaszinókat  működtessenek és ezen keresztül hadd   fogyasszák  a „tüzes vizet” és  modern kor kábszereiet, a drogokat. Hadd irtsák, kik még magnak megmaradtak,  ezekkel magukat.

Helyettük  mivel szükségük volt az ültetvényeiken  munkaerőre  megindították az afrikaiak embervadászatát  a hajózást gyakorló népek segítségével.

-Aztán  ott van  fajelmélet  ,amit az angolok dolgoztak ki, hogy  igazolják  felsőbbrendűségeket és  „jogos”  hódításaikat és az európai „szifilizáció”  elterjesztésének szükségességet .  Na ezt nem hagyhatták szó nélkül a hollandusok  , a franciák, no meg a belgák, a kis balgák. De még  a későn épredő németek sem. Ők is  gyarmatosították a megmaradtad morzsákat. Csupán szeretetből hogy ők  se maradjanak ki „primitívek” felhomályosításából.

Aztán   a 19 sz. elején egymásnak nyakának estek és elkezdték a nagy „verekedést” világszinten. Az eredmény : Versaillesban , a győztesek felosztották maguk közt a világot.  A béke diktátum  Németországot és az Osztrák -Magyar Monarchiát sújtotta  leginkább..

  Az „igazságos  békének  „ született két szörnye. A nemzeti  szociálizmus  és a kommunista szociálizmus.* Az elsőből fakad a zsidó  népírttás , a holocaust ,a  másodikból az osztály alapú. Mindkettő komoly „sikereket” ért el a maga módján.  A holocaust áldozatinak számát 4- 6 millió főre becsülik.  A kommunizmus áldozatait ami  magasan meghaladja  ezt a számot, meg sem becsülték. Egyes részeredményeit  igen. Például csupán Ukrajnában  mintegy 14 millióan haltak   éhen  Sztálin atyánk  buzgóságából.

Most ne is beszéljünk a járulékos  vesztességekről . A mintegy  40 millió ágyútöltelékről.

A nácizmus bűnőseit Nürnbergben  még bíróság  elé állították és példát statuáltak. A kommunizmus bűnőseit azóta sem.

Később is újabb népírtásokra  került sor   az „osztálynélküli társadalom” megteremtésnek  bűvöletében. A legismertebb ezek közül a Pol-Pot vezette  vörös khmerek Kambodzsai népírtása  az 1970-es években . Mintegy 4 millió embert írottak ki.! A sors iróniája , hogy a kommunista Vietnám vetett véget a saját népe  népírtója hatalmának. Kevesen tudják, hogy  Pol Pot Franciaországban egyetemet  végzett és 1997 -ben hunyt el anélkül hogy felelőségre vonták volna .

Ne is  beszéljünk a délszláv népírtásokról a 1990 es évek elején. Pl. Szrebenicairól,  amit a szerbek a holland békefentartók szeme előtt és cinkosságával követtek el.

…………………………………………………………………………

*.  A kommunista eszmevilág   atyja Karl Marx 1818-ban a németországi Trierben  született kikeresztelkedett zsidó volt.

A kommunizmus szellemi atyjának számító filozófus múzeummá alakított egykori trieri szülőházában két ükunoka, Frédérique és Anne Longuet-Marx részvételével nyitják meg az új állandó kiállítást május 5-én. A Marx Károly születésnapjára időzített esemény "családi ünnepség lesz" - idézte az emlékházat (Museum Karl-Marx-Haus - KMH) működtető Friedrich Ebert Alapítvány (FES) munkatársát, Oliver Schaelt a Rheinische Post című lap.

Ennek ellenére:

A Német Szociáldemokrata Párthoz (SPD) közel álló FES a városvezetéssel, Rajna-vidék-Pfalz tartomány kormányával és a trieri római katolikus egyházmegyével nagyszabású rendezvénysorozatot szervezett a 200. évfordulóra. A sorozat tavaly, a filozófus születésének 199. évfordulóján kezdődött, amikor a KMH udvarán felavatták Marx Károly mellszobrát, amelyet évtizedekkel korábban készített 1981-ben elhunyt dédunokája, Karl-Jean Longuet, és a család adományozott a múzeumnak.

Karl Marx trieri szülőháza

A bicentenáriumi rendezvények középpontja a KMH új állandó kiállítása, amely a digitális átalakulás követelményeihez igazodva mutatja be Marx Károly életét, gondolkodását és filozófiája hatását. Így például a látogatók akár szelfit is készíthetnek a "virtuális Marx" társaságában.

A kiállítás köré konferenciákat, könyvbemutatókat, filmvetítéseket, előadásokat, beszélgetéseket és sok egyéb rendezvényt szerveznek, az általános iskolásoktól a hatvan éven felüliekig valamennyi korcsoportot megcélozva.

A FES a száznál is több külföldi irodájára támaszkodva a világ számos pontján tervez még eseményeket az évforduló alkalmából, hamarosan külön honlapot indít karlmarx2018.de címen, a Twitteren pedig a #marx2018 címkével látja el az emlékévről szóló bejegyzéseit, programajánlóit.

Ergo :  Marx Károlyt születésének 200 éves évfordulóját 2018-ban  megünnepelte  a  „demokratikus” német állam  és a brüsszeli hatalmasságok!!!!   És a nyugati félvilág

Íme egy kis ízelítő világmegváltó tanaiból:

A zsidókérdéshez (eredetileg németül Zur Judenfrage) című írásmű[1] Karl Marx 1843-as munkája. 1844 februárjában jelent meg a Deutsch-Französische Jahrbücher első és egyetlen duplaszámában Párizsban, német nyelven.

Marx tanulmányában Bruno Bauer „A zsidókérdés” (1842) című művében és más írásaiban is hangoztatott nézeteit bírálta. Bauer azt állította, hogy a vallásos zsidóknak a többi németével egyenlő politikai jogokért folytatott harca értelmetlen, mert a zsidó és a keresztény vallás teológiai értelemben kizárja egymást, így Németországban, ahol a kereszténység államvallás, a zsidóság nem kaphat egyenlő politikai jogokat. Bauer logikája szerint a zsidóság politikai emancipációjának politikai feltétele a keresztény állam megszüntetése, vallási előfeltétele az ateizmus. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy a zsidóknak le kell mondaniuk saját vallásukról. Marx így összegezte Bauer kérdésfelvetését:

„Hogyan oldja hát meg Bauer a zsidókérdést? Mi az eredmény? Egy kérdés megformulázása már a megoldása. A zsidókérdés kritikája válasz a zsidókérdésre. Az összefoglalás tehát a következő:

Önmagunkat kell emancipálnunk, mielőtt másokat emancipálhatunk.

A zsidó és a keresztény közötti ellentét legmerevebb formája a vallási ellentét. Hogyan oldunk meg egy ellentétet? Úgy, hogy lehetetlenné tesszük. Hogyan teszünk egy vallási ellentétet lehetetlenné? Úgy, hogy megszüntetjük a vallást. Mihelyt zsidó és keresztény felismerik, hogy szemben álló vallásaik csak az emberi szellem különböző fejlődési fokai, a történelem által levetett különböző kígyóbőrök, s hogy az ember ez a vedlő kígyó, akkor már nem vallási, hanem csak kritikai, tudományos viszonyban, emberi viszonyban vannak egymással. Akkor a tudomány az egységük. A tudományban pedig az ellentéteket maga a tudomány oldja meg. 

A német zsidó főként egyáltalában a politikai emancipáció hiányába és az állam hangsúlyozottan keresztény voltába ütközik bele. Bauer nézete szerint azonban a zsidókérdésnek általános, a sajátosan német viszonyoktól független jelentősége van. Szerinte a zsidókérdés a vallás és az állam viszonyának, a vallási elfogultság és a politikai emancipáció közötti ellentmondásnak a kérdése. A vallástól való emancipációt feltételül szabja, mind a zsidónak, aki politikailag emancipálódni akar, mind az államnak, amelynek emancipálnia és magának is emancipálódni kell.”

”A vallási nyomorúság a valóságos nyomorúság kifejezése, s egyszersmind tiltakozás a valóságos nyomorúság ellen. A vallás a szorongatott teremtmény sóhaja, egy szívtelen világ lelke, mint ahogyan szellemtelen állapotok szelleme. A vallás a nép ópiuma.

A vallást mint a nép illuzórikus boldogságát megszüntetni annyi, mint a nép valóságos boldogságát követelni.”

* Forrás : Wikipédia

Nagy Major Gábor 2021. 10. 02. szombat, Pápa. (kalitka)

Napló

Valamelyik nap, miután fél éjjelen át Kolozsvárról és a Ferencz József útról álmodtam, felkelve azon gondolkodtam, hogy ahhoz képest, hogy Kolozsvár magja középkori mag, milyen modern módon tervezték meg (?) építették fel (?) - hiszen a Fő térről sugárirányban indulnak a nagyobb utcák a négy égtáj felé, és az a Kolozsvár, amely születésemkor létezett (amikor lakossága 120.000 körül mozgott), egy igen harmonikus városképet mutatott.

                                                           

          Gyönyörű az őszi idő, igaz, hogy reggel csak +10 C fok körüli a hőmérséklet, de hétágra süt a nap és délire jó meleg lesz. Szárad legalább a tegnap lefestett kis terasz és a karfák is…- meg érik a paradicsomfámon a pár szép nagy paradicsom. A füge meg olyan gyorsan érik, hogy naponta kell leszedjem, egyébként a madarak megcsipkedik.

Tegnap Ughy Pistával és Csengével sétáltunk egyet a teveli tó partján és hosszan beszélgettünk, aztán Pista nálunk is ebédelt. Majd amikor hazavittem, megnéztem az újonnan  Székelyudvarhelyen és itthon festett képeit, amelyek nagyon szépek, nem látszik rajtuk az Annamária elvesztése feletti fájdalom és depresszió.                                                                                                                                            Többek között arról is beszélgettünk, hogy miért kell Ő ennyire gyűlölje a románokat, mint népet, mert nem a nép okozza általában a nagy keserveket (és nem vetemedik olyan gyalázatos tettekre, mint amit neki tulajdonítanak), hanem a vezetői (románok esetében vallási-ortodox vezetői) és politikusai. Vitáztunk kicsit megint Trianonról is: szerintem Trianont elődeink vezetői kapzsiságának (kellett a nagyon szapora, olcsó munkaerő) és a nagyhatalmak játékainak köszönhetjük, nem pedig a románoknak, akik csak kis haszonleső haszonélvezői lettek a trianoni osztogatásnak. Melyik kis nép tett volna másképpen a helyükben?! Talán a szlovákok, Benesék és a többi szomszédunk jobb volt velünk szemben?! Hát nem!  

Beszélgetéseink elvezettek oda is, hogy elmondtam Pistának, már évek óta nyitott kérdés számomra az, hogy  olyan nagy katolikus központok, mint Csíkszereda és Veszprém voltak századokon át, miért maradtak le a szellemi átalakulásban és előrelépésben a „szomszéd várakkal” szemben, mint Székelyudvarhely, vagy éppen Pápa. Nem merem állítani, csak sejteni, hogy a két utóbbi város annak köszönheti szellemi központtá való gyors fejlődését, mert ott a reformáció elvei győztek, és így sokkal hamarabb polgárosodtak, mint előbbiek.  

Pista beszélt arról is, hogy tervez egy kolozsvári kiállítást (4 másik festővel ill. szobrásszal egyetemben), aztán meg egy veszprémi kiállítást, ezért meg akar festeni rövid időn belül 10 olyan képet (talán 80 x 80 cm-es nagyságban?), amelyek mind a székelykeresztúri élményei alapján születnek/születtek. Nagyon szép, fénnyel és merész színekkel teli, „jókedvű” képek. Ennek kapcsán mondta el azt is, hogy Ő mindig mondta Kádár Tibinek is, hogy használjon világosabb színeket, és nyúljon merészebben a színekhez. Pistáról is szeretne egy életrajzi könyvet írni Banner Zoli (aki 85 év feletti).

Mai jó hír, hogy Székelykeresztúron – gondolom - magyarországi segítséggel modern uszodát építenek és az is jó hír, hogy a gyimesbükki Rákóczi-vár tornyát újjáépítik és turistavonzóvá teszik.  

Számomra az is érdekes hír volt tegnap, hogy reggel 6 órakor (magyar idő szerint) Varga Csaba nagyváradi hegymászó elérte a Daulaghiri csúcsát, és ő az egyetlen élő magyar hegymászó, aki már 5 nyolcezres csúcsot meghódított oxigénpalack és teherhordók nélkül!

Itthon, Magyarországon, mivel lezajlott a baloldali „előválasztási cirkusz”, most éppen a vadászati világkiállítás miatti mocskolódás van napirenden, meg az, hogy a népesedési kongresszuson Orbán Viktor elmondta azt, amit mindenki tud: Nyugat-Európa jelenlegi útja csakis a pusztulásba vezethet, míg a „magyar templomépítő nemzet”, mert csak a hit  és a gyermekek születése tudja megmenteni a nemzetet, hogy ne tűnjön el a történelem süllyesztőjében. Ez biztosan a legfontosabb igazsága a modern időknek!

Persze a Fuggerek és Mediciek utódainak ez nem tetszik, hiszen hány évszázada munkálkodnak azon, hogy Európa népeiből kiirtsák a hitet és egy olyan nemzetközi masszát formáljanak belőlük, ami nem veszélyezteti soha többé az általuk kreált szellemi és lelki rabszolgaság társadalmát. Sajnos nagyon kevesen vannak/vagyunk azok, akik ezt jó hangosan ki merik mondani, ezért a nagy többség nem is veszi észre ezt az ordító történelmi megtévesztést. Márpedig Európa történelmének a 24-ik órájában vagyunk… 25-ik óra nem lesz! Már Konrad Adenauer megmondta, hogy Európa vagy keresztény marad és megőrzi a hitét, vagy nem lesz!

Olyan szép ez az ősz, tele fénnyel, színekkel, most még meleggel is, gyümölcsérlelő, szőlőérlelő!- milyen jó lenne csak ezzel törődni és nem a ballib. ellenzéknek nevezett globalista csőcselék mocskolódásaival és azokkal a félelmekkel, melyek az egész EU balra tolódásával jönnek elő az emberben. Van elég kis emberi tragédia is a környezetünkben, azzal is kell törődni, meg a korral együtt jönnek a kedvesek, barátok elvesztése miatti mind gyakoribb és gyakoribb fájdalmak… a hosszú és álmatlan éjszakák gyötrődései. A riadt és fáradt reggeli felkelések, amikor még az is fáj, ha lélegzünk egy nagyot; fájnak az ízületek, a belső szervek, és fáj az is, hogy élünk. Hol vannak azok a napok, hónapok, évek, melyeket az élet ajándékozott az öregeknek, amíg volt még emberi társaság, voltak még békés családi összejövetelek, amikor az unokák még örömmel hallgatták meg a nagyapák bölcsességeit, történeteit (amik vagy igazak voltak, vagy csak kiszínezettek, de szépek önmagukban is)! Olyan ez a mai világban, mintha a sír felé is tülekednénk, rohannánk, nehogy megelőzzön a szomszéd, a másik!     

  Ha néha sorsom/ ügyeletem egy-egy öregotthonba vezet (általában halottszemlekor, sajnos), akkor mindig megijedek, hogy a jelen mennyire tönkretette az öreg emberek életét, az életútak végét, melyet nem a szeretett család körében, az életen át tartó, nehéz és becsületes munkával felépített otthon melegében töltenek el, hanem ilyen-olyan (a vállalkozónak nagy pénzeket hozó) öregotthonokban, ahol a szeretetnek és a törődésnek legfeljebb a nyomait fedezhetjük fel, arról nem is beszélve, hogy az mindenki gyors leépüléséhez vezet, hiszen kívül esnek a társadalmon.

Másik mai hír, hogy Konstancán megint volt egy kórháztűz, ahol hét Covid-os beteg belehalt az égéseibe (…) Jut eszembe, vajon mi van azzal a román orvoskollégával, aki egy moldovai kórháztűzben, a betegei mentése közben súlyosan megégett, és aztán Franciaországban kezelték? Túlélte? Meghalt?

Földrengések, árvizek, tornádók pusztítanak, helyi háborúkban ezrek halnak meg, járványok, éhség, aszály sújtja az emberiséget, a környezet véglegesen és vészesen elszennyeződött, a nagyvárosok levegője élhetetlenné tette azokat … és akkor a baloldali és túl-liberális erőknek semmi más nem fontos, csak az, hogy tönkretegyék a józan ész maradékait is, a fehér ember szaporodását és bárminek a történelmi hitelességét és természetesen bármi áron (eszköz nem számít, csak a cél) megőrizze a hatalmát a világ fölött. Egy haldokló világ fölött?!

Önmagunkat igen, de a természetet nem lehet becsapni! Ezért mindannyian felelősek vagyunk, ha hagyjuk ezeket a sötét erőket a hitünket elvenni és tönkretenni egyetlen lakóhelyünket, a Földet. Gondolom a „hallgatag többség” velem ért egyet és ez mégis-mégis megerősít abban a hitemben, hogy nem fognak győzni felettünk a sötétség hatalmai és lesz még, a tél után, igazi kikelet!

Nagy-Major Gábor

Kis történet

–  Orrba váglak, hasba rúglak - mondta a nagyfiú, és a kicsi ijedten pislogott fel rá.  - Miért is - kérdezte? - Hát azért, mert most éppen nagyon rossz kedvem van és Te itt vagy előttem.  

A kicsi félrehúzódott és sértődötten mondta: - Jó, akkor most elmegyek haza és hívj fel, ha látni akarsz. Nem kell siess, ráér jövő héten is! A nagyfiú röhögött egyet, aztán nagyot rúgott egy hozzá közel levő kavicsba, ami majdnem eltalálta a kicsit.

Ezzel vége is lett volna bájcsevegésüknek és együttlétüknek, ha nem jön éppen arra négy vékony és szemüveges fiú, akik a telefonjaikon keresztül társalogtak, és laza szövétnekként, majdnem elfoglalták az egész utcát keresztbe-kasul.  Erre a nagyfiú: - Hát ti melyik tánciskolából jösztök?! Egyáltalán mit kerestek itt? Mire a beijedt kis srácok azt sem tudták, mit feleljenek. - Nem tánciskolából, angolóráról jövünk - mondta az egyikük, amin a nagyfiú megint durván, jót röhögött és csak rájuk rezzentett, hogy „Sicc!”- és mivel azok kétkedve néztek rá, mindjárt hozzá is tette: - Takarodjatok haza, a mamához! A kissrácok szétspricceltek, a telefonokat zsebre vágva, futott mindegyik, mintha az ördög űzte volna. 

A kicsi, aki még mindig ott téblábolt a nagyfiú körül, meg is kérdezte: - Ezt miért kellett? - és a nagyfiú rögtön kész is volt a válasszal: - Mert tudod, te kis mazsi, harc az élet, és aki nem tud erőt felmutatni, azt elseprik. Tele van a világ olyan kis hülyékkel, akik még el sem kezdték, és már el is veszítették ezt a harcot, és ezért vannak tele a nagyvárosok olyan véglényekkel, akiket elsepert az élet, és már csak a szemétdombon találnak helyet. Na, te legalább tanulj ebből és ne légy ilyen!    

Sok-sok évtized telt el azóta, hogy ez a jelenet lejátszódott, egy akkori közepes nagyságú város egyik  külvárosi utcájában… A nagyfiú azóta belehalt az alkoholizmusába, a kicsi meg nemcsak felcseperedett, de meg is öregedett; szép lisztes hajú öregúr lett, aki generációknak tanította, hogyan is kell /ene élni, úgy, hogy tisztességesen is, meg harcosan is, és hogyan viselhetik el méltósággal az örök nagyfiúk önkényeskedéseit.                                                                                                                                   Mostanában sokat álmodik és sokat emlékezik: általában a fiatalkorról és azokról az emberekről, szeretett vagy éppen utált emberekről, akik akkori életét meghatározták és a későbbiekben, hogy mit tegyen és mit ne tegyen.  Pályaválasztása is ennek a függvénye lett: ő segíteni akart a kicsiken, az elesetteken, és meg szerette volna akadályozni, hogy a mindenkori nagyfiúk önkényeskedjenek a kicsikkel; nem, nem lett politikus, ha valaki hirtelen ezt hitte volna, hanem orvos lett, aki tanított is mindig, hogy ne csak a testet, de a lelket, a szellemet is gyógyítgassa.                                                                                                               Eszébe jutott, hogy tulajdonképpen azért volt kicsit nehezebb az élete, mint sokaké, mert mindig felvállalta a konfliktusokat a nagyfiúkkal, ha igazságérzete ezt úgy kívánta; sokszor elbukott ebben a harcban, de mindig, mindig talpra állt. Most, vénkorában, kezdett elgondolkozni azon, hogy ilyen gyengén és védtelenül hogyan merjen majd megvívni esetlegesen egy rákényszerített harcot?! Mennyi esélye marad a győzelemre?! - aztán felelt is önmagának: amikor harcolni kell, úgy sem méreget sokat, csak megy és teszi, amit tud. Így volt ez mindig orvosi praxisában is, soha nem mérlegelte, hogy a betegnek mennyi esélye van a túlélésre, hanem csak ment és harcolt, és tette amit kellett, és ökleit mutogatta a halálnak. Nála a „többet ésszel, mint erővel” közmondás kicsit átalakult: sok ésszel, teljes erőből harcolj a betegért, az emberért. A baj csak az, hogy ahogy vénült, a nagyfiúk mind többen és mind erősebbek lettek, és a hülyeség szinte tort ült már az emberiségen, és így egyre nehezebb volt számára gyógyítani, nevelni, harcolni a kicsik igazáért.                                                                Említettem, hogy mostanában sokat álmodik azokról az emberekről, akiket gyermek- és ifjú korában szeretett, megbecsült, akiket akkor és most is példaképeinek tartott: ilyenek igen szép számmal voltak szülővárosában, édesapja baráti körében, sőt tanárai között és szakmai mesterei között is. Érdekes módon, sokáig gyermek- és fiatal korában egyik nagy példaképe mindig is a soha nem ismert, születése előtt két évvel elhalt anyai nagyapja volt, akiről családi körben, meg ismerősi körökben is igen sok jót és szépet hallott, mind emberi nagyságáról, mind szakmai megbecsültségéről, mind családszerető voltáról. Aztán ebben a sorban rögtön ott következett édesapja, akinek tisztelte nem csak széles műveltségét és természetszeretetét, de azt is, ahogy a maga törvénytisztelő, mégis kemény és kitartó módján megpróbált szembeszállni a hatalom hülyeségeivel. És aki azt tanította meg neki, hogy: „nekünk, N….oknak, az a hitvallásunk, hogy mi mindig a munkánkkal és a helytállásunkkal politizálunk/záltunk”; ezért nem is voltak eleink sem soha semmilyen politikai párt tagjai, a családban senki nem kedvelte a „nagyfiúk kasztját”, ahol Gogol köpenyege igen gyakran váltott színt.                                                                                                                             Hosszú sor volt ez, és a sorban olyan nagyszerű emberek leledztettek, akiknek a „saruja szíját sem oldhatta volna meg”! (ahogy a költő mondta). Volt közöttük nyelvtudós, történész, geológus, régész és művészettörténész, és volt közöttük szobrász és festőművész és grafikus és rengeteg nagyszerű zenész. Csak politikus nem volt egy sem, meg igazi „nagyfiú”, egy nap alatt lett milliárdos és két nap alatt kitüntetett író, vagy éppen Nobel-díjas orvos vagy fizikus.

Sokszor, amikor - mint kisfiú korában - megnyert egy-egy igazságos kis szellemi csatát vagy éppen elért egy kis sikert a gyógyításban, megkapta az egyszervolt nagyfiú „orrba verlek, hasba rúglak” reakcióját, és bár akkor már nem nézett fel értetlenül ezekre az emberekre, de tudta, hogy hatalmuk van megsemmisíteni őt, és ezért felemelt fejjel kell elviselnie a pillanatnyi és igaztalan vereséget. És bár sokszor lett volna kedve neki is feltenni a kérdést okostelefonjaikon beszélgető embertársainak, hogy „melyik tánciskolából jöttök?”- de mindig vissza kellett fogja magát, mert ezek az emberek egyre csak sokasodtak és szaporodtak. Isten teremtményei voltak, csak nem tudták.

Mint mondtam, emlékeiben voltak és maradtak olyanok is, akiket gyűlölnie kellett, vagyis inkább csak kellett volna, mert a gyűlölet valahogy mindig elpárolgott, és maradt a dolgok megértése vagy meg nem értése. Ilyenek voltak elsősorban is a szülővárosának kommunista lakáshivatali elvtársai, akik 7 éves korában kilakoltatták őket a családi házból, mert a főnökelvtársnak kellett a lakás. Aztán volt édesapjának egy tanártársa, aki költőként is szerepelt néha, és aki annyira gyűlölte a magyarokat, hogy mindenáron be akarta záratni a nagyenyedi Bethlen Gábor gimnáziumot. Volt saját gyermekkorában is pár olyan tanár „elvtárs”, akik mindenáron megkeserítették az életét, politikai indítékokból, édesapja és nagyapja soha nem volt bűnei miatt, akik a „népi demokráciának” csúfolt proletárdiktatúra ellenségeinek lettek kikiáltva. Ilyen volt egykori orosz tanárnője, egy román tanára (erőst magyargyűlölő és homoszexuális), aztán ilyen volt egy későbbi tanára, aki, református pap édesapja „bűneit” kompenzálandó, szekusbesugó volt. Volt aztán az egyetemen is egy-két olyan „káder-elvtárs”, aki szintén üldözni kívánta a polgári származásúakat, főleg, ha azok még magyarok is voltak. Érdekes módon erdélyi munkahelyein már nem nagyon találkozott erős nacionalizmussal, és a proletkultos elvtársakkal is meg tudott lenni, mert azok nem nagyon zajgatták, ha nem nagyon volt szem előtt.                                                                                          Tulajdonképpen öreg korára mindenkivel, mindezekkel majdnem megbékült volna, ha az új gengszterváltás, azaz a 1989 utáni „új urak” nem kezdték volna elölről a kényuraskodást, és nem kellett volna elszenvednie annyi nemzetellenes megnyilvánulást már Magyarországon, a saját hazájában, az újonnan választott hazában. Az „orrba váglak, hasba rúglak” divatja éppen úgy megmaradt most is, mint volt fiatalkorában; még szerencse, hogy gyerekkorában a családban azt tanulta, hogy : „ne ítélj, hogy ne ítéltess!” és azt is, ékes német nyelven, hogy „leben und leben lassen!”.

2021. 05. 13. Pápa. (kalitka)

Visszapillantó

Csinta Samu (Sepsiszentgyörgy)

A kommunizmus megdöntése lehetett volna román–magyar ünnepnap

Korlátozott számú szabadtéri megnyilvánulással, annál több online eseménnyel ünnepelték, illetve emlékeztek meg Romániában a nemzeti ünnepnek számító december elsejéről. Magyar szempontból az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett, Trianon a politikai térben című román–magyar konferencia emelkedett ki a rendezvények közül

– A román és a magyar emlékezetpolitika különbözősége határozza meg az 1918-as gyulafehérvári nagygyűlésre való emlékezést, de napi politikai szinten is ugyanez terheli meg a két nép és ország viszonyát – jelentette ki Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy az Erdély elszakítását egyoldalúan kinyilvánító gyulafehérvári nagygyűlés évfordulójának állami ünnep szintjére emelése után a román törvényhozás a trianoni döntés évfordulóját is ebbe a sorba illesztette.

– Elfogadhatatlannak tartom, hogy a magyarok fölött aratott két győzelem napja vált ünneppé, a kommunista diktatúra 1989-es, közös erővel való megdöntése sokkal megalapozottabb módon válhatott volna az ország ünnepévé – fogalmazott a püspök.

Álláspontjához csatlakozott Sabin Gherman újságíró, transzilvanista nézeteket valló videoblogger is, aki szerint jóérzésű ember nem tesz ilyet. Szégyelli magát az úzvölgyi temetőfoglalás és a trianoni évforduló ünneppé nyilvánítása miatt is, szerinte utóbbi olyan, mint mulatozni egy temetés szomszédságában, sőt felszólítani a gyászolókat, hogy csatlakozzanak a vigassághoz. Egyszerűen nem illik ilyet tenni, mondta Gherman, akit máig az Elegem van Romániából című, Erdély önállósodásának lehetőségeit tárgyaló 1998-as röpiratával azonosítanak.

Némileg más hangot ütött meg Vasile Popovici temesvári egyetemi tanár, Románia volt portugáliai és marokkói nagykövete, aki szerint a magyarországi nacionalizmus, illiberalizmus és populizmus is akadályozza a román–magyar közeledést.

– Nem juthatunk sehová, ha egyik fél a múlt felé, a másik a jövő irányába fordítja a tekintetét – jelentette ki. – A romániai regionalizmusról 10-15 éve kezdődő párbeszéd is akkor halt el, amikor Magyarország nacionalista útra tért – közölte. Amúgy Tőkés László nagy tisztelőjének tartja magát, örök élményként emlegeti az 1989 decemberében, Tőkés parókiája előtt formálódó összefogást. A bánsági multikulturalizmus híve, és szívesen az utcára menne, ha például valaki meg akarná szüntetni a temesvári magyar színházat, jelentette ki.

Ugyanakkor szerinte a román kommunista diktátor, Nicolae Ceaușescu asszimilációs politikája ma már nem él Romániában, a változás bizonyítékaként pedig azt hozta fel, hogy nemrég Marosvásárhelyen sok román is a magyar polgármesterjelöltre szavazott, Temesváron pedig „echte” németet állított a város élére a népakarat. A témát egyébként a konferencia másik résztvevője, a barcasági szórványban élő Kovács Lehel egyetemi tanár vetette fel, aki az oktatási nehézségeket helyezte fókuszba, amelyeket a „gumitörvények” és a régi reflexek párhuzamossága generál.

Az elvett területért jogok járnának az erdélyi magyarságnak – jelentette ki Tőkés László. Ez a méltányosság a mai Európa szellemének sem mondana ellent, ugyanakkor jelentősen hozzájárulna ahhoz, hogy az erdélyi magyarok otthon érezhessék magukat a szülőföldjükön. A politikusok azonban a változatlanul uralkodó román történelemszemléletből táplálkozó, tankönyvekben is jelen lévő magyar ellenségképet élesztik fel – például Klaus Johannis államfő, aki azzal vádolta meg a Szociáldemokrata Pártot, hogy el akarja adni Erdélyt Orbán Viktornak.

Az előzetes jóslásoknak megfelelően december elseje a magyar–román információs csata legújabb helyszínét, Úzvölgyét sem kerülte el, ahol a járványügyi gyülekezési korlátozásokat semmibe véve több száz román ünnepelt. Az úzvölgyi események fő mozgatójának számító nacionalista Nép Útja Egyesület vezetője, Mihai Tirnoveanu nem mulasztotta el felidézni a katonatemetőben önkényesen állított ortodox emlékmű és a betonkeresztek lerombolásának rémképét. Így hergelte a jelenlévőket:

Ha a magyarok buldózerekkel közelítenek a temetőhöz, szóljanak nekünk, és néhány óra alatt több százan, egy nap alatt több tízezren jövünk. És nem tud minket megállítani sem az RMDSZ, sem Magyarország, sem Bukarest áruló politikusai.      (magyarnemzet.hu)


Nemrég volt egy amatőr

művészeti verseny Hollandiában

és a meghívottaknak ábrázolnia

kellett a jelenlegi helyzetet

Európában.


      <<<        Ez lett a győztes.

.
BLU201205-7807-1810