Szász István Tas

A NAGY GÉPEZET

A kontinentális elmebajnak, máskor öngyilkosságnak, saját lábonlövésnek stb. stb.  nevezett folyamat zajlik, és mi csak nézzük-nézzük, mint Ebelasztin lovag a Háry Jánosban: „Nézem szegényt, nézem, no majd elintézem”.

De bámészkodva nem tudjuk elintézni.

Nézni még egy darabig képesek leszünk, egészen addig, míg mi is részeseivé, áldozataivá nem válunk.

Ami pedig zajlik, azt nincs az az abonyi, de még majlandi Háry sem, aki ki tudta volna találni.

Pedig itt áll előttünk és rántana magával a mélységbe.

A célról már eleget beszéltünk, eleget hallottunk, sőt a hozzánk oly közel álló folyton „az őszintét mondó” emberünk is jelezte: világkormányt.

Valamiért a diplomácia világában csak elemeiben lehet emlegetni, a teljes láncolatot tudtommal még senki sem vágta az arcukba.

Tudósok, politológusok és mi utcai vitatkozók már sorolni tudjuk a láncolatot. Sajnos, bár unalomig tehetjük, akkor sem elég, mert továbbra is ott tartunk, hogy hülyézzük azokat, akik természetesen valódi hülyéket is használva, pontos tervet hajtanak végre.

Van tehát a Háttérhatalom (1), amely egy ma még világhatalomnak hitt képződményen át hat a történésekre. Ez volna az USA (2). Innen hódították meg kontinensünket és tették engedelmes bábjukká az uniónak (3) nevezett bonyolultnak tűnő szerkezeten keresztül, ez aztán önmaga részei ellen dolgozva próbálja magát egységesen alárendelni a nagy célnak: vagyis Európai Egyesült Államokat a világkormány felé vezető úton.

A következő fogaskerékrendszer kétosztatú. Egyrészt vannak a NGO-k (non-governmental organization), a nem-kormányzati, vagy civil szervezetek (4/a), másrészt pedig vannak a saját, tehát a bennünk tenyésző komprádorok (4/b).

Ezek szerint tehát akkor, amikor öngyilkosságról beszélünk, valójában gyilkosság történik. Az tettesek lehetnek európai állampolgárok, de ők ilyen felelősségtudattal már rég nincsnek felruházva. Ők a kontinentális komprádorok. Ők már kívülállók, tehát gyilkosok.

Amikor hazaárulásról, közös európai haza árulásáról, vagy az emberiség elárulásáról van szó, nehezen lehet működtetni Dsida akkor is, mégis magyarját, vagy ennek analógiájára a mégis európai, vagy mégis ember felvetést.

Azok, akik elszegődtek a világkormány eszméje megvalósításának szolgáiként, már levetették az európai vagy bármely nemzeti gúnyát, s ha tehetnék – gazdáikhoz hasonlóan – az emberit is ledobnák magukról, hogy egyben az istenné válás útján is elinduljanak.

Hatalmas veszedelmet hoznak a célt szolgáló elembertelenítő machinációikkal reánk, de egyúttal ebben van a reménységünk csírája is.

Istenné válni ugyanis sem eddig, sem ezután nem sikerülhet senkinek.

És ezt nem csak a hívő ember tudja, de a legridegebb és deszakralizáltabb tudomány is tisztában van vele.

Sőt! Az tudja csak igazán, hogy ami van, minden Istentől való.

Más magyarázat nincs.

SZELLEM A KATAKOMBÁBAN

A Szentháromság vasárnapján elmélkedő hívőnek nálunk látszólag még nem kell félnie. Pedig volna félnivaló.

Hiszen amiképpen védtelenek vagyunk kontinensünk öngyilkos zuhanásának anyagi fenyegetéseitől, úgy, sőt annál is inkább fenyeget bennünket a spirituális szennyáradat beszivárgása, mi több, bezúdulása.  Ezek a lelki-szellemi-tudati, sőt kellő módszerekkel a tudatalattit is elérő szemétdombok úgy úsznak az évszázados átnevelő munka áldozatainak tömegei felett, mint az óceánokon lebegő hatalmas hulladékszigetek.

Úsznak, kúsznak, gyarapodnak, egyesülnek, végül meghódítják gondolkodásuk és lelkiviláguk kéklő óceánját.

Ezen áfium ellen is két dolog szolgálhat igazán hatásosan: a templom és az iskola.

Azok a hatalmas háttérerők, amelyek tudományos következetességgel és beteges becsvággyal haladnak már nagyon hosszú idők óta a világhatalomnál is több: az istenné válás felé, az iskolát jórészt bevették. Van, ahol teljesen, máshol – így nálunk – még csak részben.

Jól tudják, hogy a normalitás utolsó bástyája a templom.

Kérdezheti az olvasó, hogy miért azonosítom a templomban őrzött szent titkot, pontosabban szent ismeretet, a hit kegyelmét a normalitással? Nos, azért, mert a teremtés csodája, világunk és benne mi: az ember, ennek a tökéletes műnek a megtestesülése az egyedüli normális. A teljes és megkérdőjelezhetetlen normalitás. Működésének szabályzata pedig az, amit a Teremtőt saját művéből kizárva, szeretünk a természet törvényeinek nevezni.

Ám legyen! Hiszen teljesen mindegy minek nevezik, az attól még megmarad a teremtés törvényeinek.

Most azonban nem definíciós vitáról van szó, nem is arról elmélkednék, hogy mit hisz és mit nem a lélek iránytűjétől megfosztott ember. Ismerjük az igaznak bizonyult mondást: A zuhanó repülőn nincs ateista.

Ugyanis végveszély van, s az, hogy minket kicsiny országunkban még sikerült egy kegyelemből és a többség józansága és hite által nyert vezetésnek a legrosszabbtól megóvni, nem jelenthet örök biztosítékot a világokat elborítani kész szenny ellenében.

A védekezés első és legfőbb lépése a hit megerősítése, a templombástyákra bátran kiálló, ha kell, harcos védekezés.

Az ostromló jól tudja mekkora ellenféllel áll szemben, s ennek megfelelően küzd már nagyon régen ellene. Fő szövetségese maga a sátán, az a sötét erő, amelynek hatalma éppen saját gyarlóságunkra épít.

Ha most a Szentháromság vasárnapján és minden nap ezt a csodálatos hármas egységet megértve és elfogadva keressük a reménytelenségből kivezető utat, világosan kell látnunk, hogy egyetlen kapaszkodónk és egyben fegyverünk is a hit. Vagyis az Ige. A Szent Igazság, a normalitás.

Ne csodálkozzunk hát azon, hogy a politikai korrektség fogalmának ördögi találmányával felvonulók éppen ezt akarják gyűlöletbeszéddé nyilvánítani, és visszaszorítani valamilyen szellemi katakombákba.

A kereszténység már a világ legtöbbet támadott vallása. Mi még a felszínen vagyunk, s igyekszünk magasra röppenteni hittel szárnyaló gondolatainkat. De ha veszélyérzetünk hanyatlana, eljátszhatjuk az esélyt.

Vigyázzatok és imádkozzatok.

Olvassátok az igazságot és védjétek a normalitást.

A frontvonal ebben a fel nem ismert világháborúban ennek a határán húzódik.

És nem kell félni a második lépéstől sem. Az iskoláinkat is vissza kell nyernünk!

* * * * * * * * * * * 

Horațiu C. Damian

Bethlen Gábor fejedelem gyulafehérvári és erdélyi kormányzónak, valamint Samuel von Brukenthal nagyszebeni szobrának leleplezése (egy olténiai mecénás, Mircea Ureche úr érdeme) bizonyítja, mennyire nehézkes és bizonytalan minden lépés, melyet a nemzetre, etnikumra, vallásra és felekezetre való tekintet nélküli erdélyi értékeink visszaszerzésére teszünk. Fontos lépés történt most a normalitás, intelligencia és tolerancia légkörének megteremtése felé, első lépés a jövőbeni megoldások keresésében. A normalitás irányában, aminek 1918. december 1-jén kellett volna elkezdődnie, de amelyre ma is várni kell.

A két szoborállítást nem kell elszigetelt jelenségnek tekinteni, csak egy bemutatkozásnak. Létezik egy egységes, Erdély valamennyi népcsoportja által alkotott erdélyi történelem és kultúra, amelyet az iskolai oktatás elrejtett előlünk, ahogyan az erdélyi közvélemény előtt is mindmáig rejtve maradt. Ehelyett bombáznak, bántalmaznak, zsúfolásig tömnek minket a történelemhamisítás adataival, melyek nyomán nekünk, erdélyieknek nem a saját földünk értékeit, személyiségeit kell ismernünk és tisztelnünk, hanem a hegyen túl élőkét, melyek gazdaságilag-kulturálisan és mennyiségileg, minőségileg egyaránt jóval alacsonyabb szintűek. Gyakorlatilag 1920 óta az erdélyi diák, különösen a román erdélyi diák agymosott, megcsonkított tudatú, megkérdőjelezhető modellekkel drogozott és alacsonyabb rendű.

Hadd magyarázzam. Nem mindegy, hogy a tanulók és az egyetemi hallgatók – vagyis a jövő erdélyi és romániai társadalmának tagjai – milyen társadalmi modellt hirdetnek követésre méltó példaként. Egyrészt van egy nyugat-európai modellünk, amelyet rendkívül jól képvisel Bethlen Gábor vagy II. Rákóczi György: ez egy olyan modell, amely magában hordozza a mai demokratikus parlamentarizmus magvát. Vagyis van fejedelmünk – a végrehajtó hatalom – és parlamentünk, az országgyűlés. De létezik a területi autonómia, a decentralizáció elve is - minden megyének megvolt a királyi képviselője - az ispán, de a megyei közgyűlés is - a helyiek érdekeit képviselő területi parlament.

Hadd higgyem el, hogy egy ilyen rendszer, történelmi léptékben végtelenül előnyösebb volt, mint a Bizánci Birodalom bármely dicsőséges utódja. Amelyek minden tekintetben kudarcnak, történelmi léptékű kudarcnak bizonyultak, a törvénytelenségnek és a vadságnak, az elmaradottságnak és a nyomorúságnak lakhelyei. És nem is lehetett ez másként, hiszen a bizánci bazilika modellje a tekintélyelvűségtől a totalitarizmusig tart, a kezdeményezések és kreativitás felszámolója, sterilizálója, bűnöző és dehumanizáló jellegű. Amit ma Vlagyimir Putyin testesít meg leginkább.

Hazánkban ez az ostobaságában dicsőített modell, mint minden bizánci, II. Károly diktatúráját, a Nemzeti Légionárius Államot, Antonescut, Gheorghiu Dej-t, Ceausescut, valamint Liviu Dragnea személyi diktatúrájának kísérletét adta. Mindegyik katasztrofális hatással volt a román társadalom szellemi, erkölcsi, és anyagi fejlődésére. Akkor hát maradjunk továbbra is a bizantinizmusnál?

Úgy vélem, hogy egy olyan társadalom, mint az erdélyi - amely ismerte a reneszánsz-kort, humanizmust, reformációt és ellenreformációt, meg az ortodoxiát egyaránt, a felvilágosodást, - szellemileg éber, kulturálisan gazdag és előnyösebb, mint a sztereotípiákat és a tompa tehetetlenséget jellemző társadalom. Miközben Moldova és Havasalföld társadalma, mely az ortodoxiában talált menedéket, beledermedt a hiedelmekbe és a szellemi tunyaságba.

A kép tragikussá válik, amikor ráébredünk, hogy a Kárpátokon túl, Moldovában és Havasalföldön egyszerűen nem léteznek összehasonlításira alkalmas körülmények. Az Approbatae és a Compilatae Constitutiones, az alkotmányjog igazi emlékműveinek – a hegyen túl nincs megfelelőjük. Ahol nem tartottak még országgyűléseket sem. De akár össze is hasonlíthatod Werbőczy tudományos jogi háromrészes értekezését, a Hármas könyvet egy hasonló, Kárpátokon kívüli jogi „emlékművel", mondjuk a Govora-i Szabályzattal (Pravila de la Govora sau Pravila bisericească 1637) , és elfog a nevetés.

Néha fordítva is történik - például a havasalföldi és moldovai romák és rumunok rabszolgaságának, amely egészen a modern korig, hat évszázadon át állandósult, nincs megfelelője Erdélyben (ahol a függőségben élő parasztság státusza jóval magasabb színvonalú volt, mint a hegyen túli), de nincs megfelelője még Európa többi részén sem; legfeljebb Bizánc egy másik, büszke, utódjában, Oroszországban.

A helyi, erdélyinél alacsonyabb rendű, de szigorúan politikai szempontok alapján dicsőített középkori, premodern és újkori kultúrák hamis kultuszát nem tudjuk vég nélkül fenntartani. Nem lehet, hogy egy erdélyi diák ne tudja, mit tett Bethlen vagy Rákóczi a román jobbágyokért, a román nyelvért, a román irodalom kezdetéért, az erdélyi parasztok román oktatásáért (a moldvai és havasalföldi parasztoknál nem létező fogalom). Ehelyett például Moldva és Havasalföld rabszolgatartó vajdái és urai trükkökkel és álhumanizmussal butították őket. Ezeknek a semmirekellő rabszolgatartóknak szobrot emelni, őket dicsőíteni erkölcstelen cselekedet és talán törvénytelen is.

Samuel von Brukenthal a társadalomra hagyta Románia első múzeumát. Az első közkönyvtárak (és micsoda könyvtárak!) - Batthyaneum (Gyulafehérvár) és a Teleki Téka (Marosvásárhely) itt jöttek létre, nem pedig Havasalföldön és Moldovában, ahol a bojárság oláh mandarinként tétlenkedett, és azzal szórakozott, hogy roma és román rabszolgáit kínozza. Erdélyben eközben az emberek elméjüket használták, vallást teremtettek, mint Dávid Ferenc, vagy a modernitás útjára léptek (mint a kolozsvári Szent Mihály-templom római katolikus plébánosa, Caspar von Helt, ismertebb nevén Heltai Gáspár). Történészek, mint Anonymus, Kézai Simon, Rogerius (micsoda remekmű a Carmen Miserabile) ismeretlen az erdélyi román diákok számára! Olahus Nicolaus (Oláh Miklós), Szamosközy István, Apor Péter, Kemény János, Bethlen Miklós, Georg Haner,  festők, szobrászok, erdélyi középkori zeneszerzők…valamennyien Moldova és Havasalföld várostörténészei számára  ismeretlenek voltak  a XIX. század előtt, hiszen nem is voltak igazi városok. A kultúra kincsesbányáját jelenti mindez, amelyet kötelező lenne hozzáférhetővé tenni a tanulók, az egyetemi hallgatók, az erdélyi társadalom, minden román számára.

Mindez a kultúrkincs arról szól, ami nálunk történt, ami a szülőföldünkhöz kötődik. És nem azok a moldovai krónikák, melyekkel román nyelvórákon gyilkolásznak bennünket. Olyan nyelvjárásban beszélnek és írnak ezek, melynek semmi köze az erdélyi román nyelvhez, de a havasalföldihez sem…

Végezetül: az erdélyi románoknak vissza kell szerezniük történelmük azon dicsőséges mozzanatainak ismeretét, amelyek ma rejtve vannak előttük: az Unió Rómával, a sajátos Șaguna Egyház (minden idők legmodernebb ortodox egyháza), az ASTRA (a románok nagyhatású művelődési társasága), amelyet az erdélyi románok hoztak létre és fejlesztettek, gazdagítottak szigorúan magánjellegű alapon, vagy a román bankok széles hálózata segítségével (egy olyan pénzügyi eposz, amely legalább két-három leckét megérdemelne a történelmi tananyagban.)

Bethlen Gábor, Samuel von Brukenthal, Hunyadi János, II. József, Mária Terézia, Corvin Mátyás, Szent István… a miénk, minden erdélyié. E boldogtalan ország történelmében először van lehetőségünk (és kötelességünk) megismerni és megítélni őket, tetteik alapján, és nem felelőtlen, zsoldos történészek hazugságai nyomán.

                                               Fordította Szabó M. Attila, szerkesztett szöveg

Dr. KISS J. BOTOND

    Afrikai guberálóbiztos kukák avagy gondolatok a szemétkérdésről

       DÉL-AFRIKA, GUBERÁLÓBIZTOS, KRÜGER NEMZETI PARK, TULCEA, UDVARHELY

Szabó Attila Főszerkesztőnk guberálóbiztos kukákról ír, amelyek sajnos, nem guberálóbiztosak, mármint ezt az ellentmondásos tényt olvashatjuk az Erdélyi Nimród múlt év októberi számában.

Ennek kapcsán két tapasztalatom elevenedik föl, egyik hajdan volt, igaz sem volt tisztségviselői koromból, amikor még azt hittem, hogy a világot meg lehet váltani, de útközben rájöttem, hogy nem lehet, mert nem akarja, hogy megváltsák. Mitöbb, még a szemétkérdést sem lehet minálunk egykönnyen megoldani. Egyrészt azért, mert a romániai háztartási hulladék legalább 15 %-al több nedvességet tartalmaz, mint a nyugati.

Az ok táplálkozási szokásainkban, gazdasági és társadalmi életünk különbségeiben rejlik, hisz a lakosság zöme nem vendéglőben vagy kantinban étkezik, vagy csak fölmelegíti a vásárolt készételt a mikrohullámú sütőben. Nem, nálunk itthon vágja az asszony a káposztát, vagy hámozza a krumplit, kopasztja a faluról behozott majorságot, s a hulladék nem a komposztálótartályba kerül, hanem a tömbház mögötti kukába, ahol… Gondolom, a fenti arány közben még változhatott, illetve csökkenhetett, de a lényeg csak az, hogy az odaát kifejlesztett szemétkezelési eljárások minálunk nem alkalmazhatóak.

Le is rendeztem annakidején, hogy dán támogatással legyen egy korszerű, modellértékű szeméttelepünk Udvarhelyen, meg is csinálták volna nekünk a dánok ingyen és bérmentve, de a derék városatyák nem tudtak megfelelő helyet találni a létesítménynek, s addig tologatták ide-oda a térképen, amíg én is kicseppentem a magas hivatalból, így aztán meghalt az egész.

  Hogy a szeméttelepet miért pont a kies Udvarhely kapta volna, s nem adoptáló városom, a dunaparti Tulcea, már túlságosan kilógna a témából, de térjünk vissza a másik okhoz, ami olyannyira hátráltatja az europér szemétkezelést. Ez az előzetes szétválogatás és szelektív gyűjtés hiánya, illetve a guberálás érthető-magyarázható, de tiltandó-büntetendő jelensége. Mert hiába rakjuk külön rekeszekbe a papírt-rongyot, műanyaghulladékot, sörösdobozt, valakik rendszerint kiszórják, szétdobálják a szeméttartók körül. Az is gyakori jelenség, amikor a különválogatott hulladékos edényeket a köztisztasági alkalmazottak ürítik a szemeteskocsik forgó tartályába, s viszik ömlesztve az egészet a szeméttelepre.

Akárcsak a biológiában, a társadalomtudományokban sem szokott csupán egyetlen “miért?” lenni, mindig egy roppant ok-és okozatkomplexum egymást befolyásoló elemeinek hatása érvényesül. De tény, hogy létezik, s e valóságtól nem tekinthetünk el. E kérdésben konkrétan: létezik-e guberálóbiztos kuka? S ha igen, hol van, és milyen?

A választ messzeföldön, Dél-Afrikában kaptam meg, jelesen a Krüger Nemzeti Parkban való látogatásom alkalmával. A számtalan mellbevágó benyomás mellett, hisz először jutottam el Fekete-Afrikába, azonnal nem is tűnt föl, hogy többezer km-es gépkocsiutunk során alig láttunk néhány elgázolt állatot, s a Parkban háztartási hulladék gyakorlatilag szinte egyáltalán nem is létezik.  A jól szervezett camp-ekben, ahova a Park területéről napszálltakor minden látogató köteles behúzódni, föltűntek a fura szeméttartályok. Hasznos lett volna akkor jobban megnézni, alaposan lefotózni, de hát ott volt az elefánt, az orrszarvú, a zsiráf s Afrika ezernyi más csodája, így csak utólag gondolkoztam el rajtuk, így most csupán felületesen tudom bemutatni.

Igaz, mint vízcseppben a tenger, a kép ékesen bemutatja, mit jelent a gondoskodás és jó szervezés, hogyan kell okosan hasznosítani, amit a Természet adott. Nemcsak a camp-beli esztétikus, természetbarát padok, a kövezett sétaút, a gondozott fák-füvek. De ott van pl. az a csillogó tábla, amelyen Braille-írással jegyezték föl a világtalanok számára is, mi minden található a camp eme pontján. Akkor tulajdonképpen ez utóbbi tárgy tűnt föl nekem, hogy ilyen is van, a látogatók oly csekély rétegére is gondolnak, olyan aprólékossággal, hogy a tábla mellé egy kis pálca is van helyezve, ami a látáskárosult kezét odavezeti a föliratra. S mindezt egy olyan afrikai országban, ahol a bűnözés világviszonylatban is az élcsapatban jár, a lakosság jelentős százaléka AIDS-fertőzött, az egy főre jutó nemzeti jövedelem a miénknél is mintegy negyedével alacsonyabb, stb… Rendben van, mondhatja az Olvasó, de a védterületet még a búrok alapították, majd az angolok kezelték egészen az apartheid rendszer megszűnéséig a 1990-es évek elején. Az örvendetes az, hogy a feketék uralomra jutása után pl. nem vadásztatták le az egész vadállományt külföldi vadászvendégekkel, vagy nem csináltak mindenből biltong-ot, azaz szárított, fűszerezett húst, ami általános közkedveltségnek örvendez a feketeafrikai országokan. (Megfigyelendő, hogy nem a néger szót használtam, sem a régies szerecsent, hisz Dél-Afrikában megtanultam, hogy nem illik négerről beszélni, ez legalább olyan tappintatlanság, mint a roma polgártársat lecigányozni, hanem azt mondjuk, hogy fekete vagy színes. Sőt, magunk között ajánlatos így megnevezni a kafferbivalyt vagy a kaffer szarvasvarjút, amennyiben a helyiek is meghallhatják). 

A szeméttartály fedele meglehetősen nehéz, s egy hajlitott csövön lehet fölemelni, hogy másik kezünkkel becsúsztathassuk azt a bizonyos hulladékot. Utána eleresztve a fedő súlyosan zuhan vissza, s résmentesen zárja a tartályt. Így a madarak vagy egerek-patkányok nem férhetnek hozzá, sőt a camp-be besettenkedő cerkófmajmok, babuinok sem. No, nem a nyers erőben lenne hiány, hisz egy kifejlett pávián jóval erősebb mint egy átlagember, itt a feladat összetettsége haladja meg az értelmi képességeiket, így a majombiztos kuka működik.

  Nem akarok én afrikai guberálóbiztos kukát importáltatni városainkba, bár bizonyára akadna vállalkozó, aki jó pénzért behozatná, vagy elkészíttetné. Aztán, hogy nem-e tűnnének el a sok mindenre használható, masszív létesítmények ugyanúgy, mint ahogy eltűntek – országos viszonylatban tudomásom szerint többször is – pl. az Anyafarkas alól kifűrészelt Romulus és Remus, no meg számos történelmi nagyság szobra, nem tudnám megmondani. De lám, ha a feketék megoldották a kérdést a maguk majmaival, talán még nekünk is sikerülne…

(A szerző biológus, ornitológus, Duna-delta-kutató, természettudományi szakíró, Románia volt környezetvédelmi államtitkára.)

Gondolattok a holocaust világnapján.

Örülök, hogy van ilyen nap és helyesnek találom!

De talán farizeusnak is. Nem kicsit . Nagyon.!

Miért is?  Talán  mert ebben  vélem  megtalálni  a ma divatos kettős mérce gyökerét, az ún. „Nyílt társadalom” és általában a globalizmus  veszélyét.

Érveljek? Jó,  megteszem , akkor is   ha keresztre feszítenek érte.

Lássuk, bár nem a teljesség  igényével.  Csak  az utóbbi 200 évre fokuszálva.

-Kiirtották  a derék ámerikai betolakodók a  ’rézbőrűeknek” nevezett észak -amerikai  indiánokat. Akiket  meghagytak magnak, azokat rezervátumokba zárták. De mivel  extrém humánusoknak mondják magukat, jogot adtak az őslakóknak, hogy  kaszinókat  működtessenek és ezen keresztül hadd   fogyasszák  a „tüzes vizet” és  modern kor kábszereiet, a drogokat. Hadd irtsák, kik még magnak megmaradtak,  ezekkel magukat.

Helyettük  mivel szükségük volt az ültetvényeiken  munkaerőre  megindították az afrikaiak embervadászatát  a hajózást gyakorló népek segítségével.

-Aztán  ott van  fajelmélet  ,amit az angolok dolgoztak ki, hogy  igazolják  felsőbbrendűségeket és  „jogos”  hódításaikat és az európai „szifilizáció”  elterjesztésének szükségességet .  Na ezt nem hagyhatták szó nélkül a hollandusok  , a franciák, no meg a belgák, a kis balgák. De még  a későn épredő németek sem. Ők is  gyarmatosították a megmaradtad morzsákat. Csupán szeretetből hogy ők  se maradjanak ki „primitívek” felhomályosításából.

Aztán   a 19 sz. elején egymásnak nyakának estek és elkezdték a nagy „verekedést” világszinten. Az eredmény : Versaillesban , a győztesek felosztották maguk közt a világot.  A béke diktátum  Németországot és az Osztrák -Magyar Monarchiát sújtotta  leginkább..

  Az „igazságos  békének  „ született két szörnye. A nemzeti  szociálizmus  és a kommunista szociálizmus.* Az elsőből fakad a zsidó  népírttás , a holocaust ,a  másodikból az osztály alapú. Mindkettő komoly „sikereket” ért el a maga módján.  A holocaust áldozatinak számát 4- 6 millió főre becsülik.  A kommunizmus áldozatait ami  magasan meghaladja  ezt a számot, meg sem becsülték. Egyes részeredményeit  igen. Például csupán Ukrajnában  mintegy 14 millióan haltak   éhen  Sztálin atyánk  buzgóságából.

Most ne is beszéljünk a járulékos  vesztességekről . A mintegy  40 millió ágyútöltelékről.

A nácizmus bűnőseit Nürnbergben  még bíróság  elé állították és példát statuáltak. A kommunizmus bűnőseit azóta sem.

Később is újabb népírtásokra  került sor   az „osztálynélküli társadalom” megteremtésnek  bűvöletében. A legismertebb ezek közül a Pol-Pot vezette  vörös khmerek Kambodzsai népírtása  az 1970-es években . Mintegy 4 millió embert írottak ki.! A sors iróniája , hogy a kommunista Vietnám vetett véget a saját népe  népírtója hatalmának. Kevesen tudják, hogy  Pol Pot Franciaországban egyetemet  végzett és 1997 -ben hunyt el anélkül hogy felelőségre vonták volna .

Ne is  beszéljünk a délszláv népírtásokról a 1990 es évek elején. Pl. Szrebenicairól,  amit a szerbek a holland békefentartók szeme előtt és cinkosságával követtek el.

… … … … … … …

*.  A kommunista eszmevilág   atyja Karl Marx 1818-ban a németországi Trierben  született kikeresztelkedett zsidó volt.

A kommunizmus szellemi atyjának számító filozófus múzeummá alakított egykori trieri szülőházában két ükunoka, Frédérique és Anne Longuet-Marx részvételével nyitják meg az új állandó kiállítást május 5-én. A Marx Károly születésnapjára időzített esemény "családi ünnepség lesz" - idézte az emlékházat (Museum Karl-Marx-Haus - KMH) működtető Friedrich Ebert Alapítvány (FES) munkatársát, Oliver Schaelt a Rheinische Post című lap.

Ennek ellenére:

A Német Szociáldemokrata Párthoz (SPD) közel álló FES a városvezetéssel, Rajna-vidék-Pfalz tartomány kormányával és a trieri római katolikus egyházmegyével nagyszabású rendezvénysorozatot szervezett a 200. évfordulóra. A sorozat tavaly, a filozófus születésének 199. évfordulóján kezdődött, amikor a KMH udvarán felavatták Marx Károly mellszobrát, amelyet évtizedekkel korábban készített 1981-ben elhunyt dédunokája, Karl-Jean Longuet, és a család adományozott a múzeumnak.

Karl Marx trieri szülőháza

A bicentenáriumi rendezvények középpontja a KMH új állandó kiállítása, amely a digitális átalakulás követelményeihez igazodva mutatja be Marx Károly életét, gondolkodását és filozófiája hatását. Így például a látogatók akár szelfit is készíthetnek a "virtuális Marx" társaságában.

A kiállítás köré konferenciákat, könyvbemutatókat, filmvetítéseket, előadásokat, beszélgetéseket és sok egyéb rendezvényt szerveznek, az általános iskolásoktól a hatvan éven felüliekig valamennyi korcsoportot megcélozva.

A FES a száznál is több külföldi irodájára támaszkodva a világ számos pontján tervez még eseményeket az évforduló alkalmából, hamarosan külön honlapot indít karlmarx2018.de címen, a Twitteren pedig a #marx2018 címkével látja el az emlékévről szóló bejegyzéseit, programajánlóit.

Ergo :  Marx Károlyt születésének 200 éves évfordulóját 2018-ban  megünnepelte  a  „demokratikus” német állam  és a brüsszeli hatalmasságok!!!!   És a nyugati félvilág

Íme egy kis ízelítő világmegváltó tanaiból:

A zsidókérdéshez (eredetileg németül Zur Judenfrage) című írásmű^[1] Karl Marx 1843-as munkája. 1844 februárjában jelent meg a Deutsch-Französische Jahrbücher első és egyetlen duplaszámában Párizsban, német nyelven.

Marx tanulmányában Bruno Bauer „A zsidókérdés” (1842) című művében és más írásaiban is hangoztatott nézeteit bírálta. Bauer azt állította, hogy a vallásos zsidóknak a többi németével egyenlő politikai jogokért folytatott harca értelmetlen, mert a zsidó és a keresztény vallás teológiai értelemben kizárja egymást, így Németországban, ahol a kereszténység államvallás, a zsidóság nem kaphat egyenlő politikai jogokat. Bauer logikája szerint a zsidóság politikai emancipációjának politikai feltétele a keresztény állam megszüntetése, vallási előfeltétele az ateizmus. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy a zsidóknak le kell mondaniuk saját vallásukról. Marx így összegezte Bauer kérdésfelvetését:

„Hogyan oldja hát meg Bauer a zsidókérdést? Mi az eredmény? Egy kérdés megformulázása már a megoldása. A zsidókérdés kritikája válasz a zsidókérdésre. Az összefoglalás tehát a következő:

Önmagunkat kell emancipálnunk, mielőtt másokat emancipálhatunk.

A zsidó és a keresztény közötti ellentét legmerevebb formája a vallási ellentét. Hogyan oldunk meg egy ellentétet? Úgy, hogy lehetetlenné tesszük. Hogyan teszünk egy vallási ellentétet lehetetlenné? Úgy, hogy megszüntetjük a vallást. Mihelyt zsidó és keresztény felismerik, hogy szemben álló vallásaik csak az emberi szellem különböző fejlődési fokai, a történelem által levetett különböző kígyóbőrök, s hogy az ember ez a vedlő kígyó, akkor már nem vallási, hanem csak kritikai, tudományos viszonyban, emberi viszonyban vannak egymással. Akkor a tudomány az egységük. A tudományban pedig az ellentéteket maga a tudomány oldja meg. 

A német zsidó főként egyáltalában a politikai emancipáció hiányába és az állam hangsúlyozottan keresztény voltába ütközik bele. Bauer nézete szerint azonban a zsidókérdésnek általános, a sajátosan német viszonyoktól független jelentősége van. Szerinte a zsidókérdés a vallás és az állam viszonyának, a vallási elfogultság és a politikai emancipáció közötti ellentmondásnak a kérdése. A vallástól való emancipációt feltételül szabja, mind a zsidónak, aki politikailag emancipálódni akar, mind az államnak, amelynek emancipálnia és magának is emancipálódni kell.”

”A vallási nyomorúság a valóságos nyomorúság kifejezése, s egyszersmind tiltakozás a valóságos nyomorúság ellen. A vallás a szorongatott teremtmény sóhaja, egy szívtelen világ lelke, mint ahogyan szellemtelen állapotok szelleme. A vallás a nép ópiuma.

A vallást mint a nép illuzórikus boldogságát megszüntetni annyi, mint a nép valóságos boldogságát követelni.”

^{* Forrás : Wikipédia}

Nagy Major Gábor 2021. 10. 02. szombat, Pápa. (kalitka)

Napló

Valamelyik nap, miután fél éjjelen át Kolozsvárról és a Ferencz József útról álmodtam, felkelve azon gondolkodtam, hogy ahhoz képest, hogy Kolozsvár magja középkori mag, milyen modern módon tervezték meg (?) építették fel (?) - hiszen a Fő térről sugárirányban indulnak a nagyobb utcák a négy égtáj felé, és az a Kolozsvár, amely születésemkor létezett (amikor lakossága 120.000 körül mozgott), egy igen harmonikus városképet mutatott.

          Gyönyörű az őszi idő, igaz, hogy reggel csak +10 C fok körüli a hőmérséklet, de hétágra süt a nap és délire jó meleg lesz. Szárad legalább a tegnap lefestett kis terasz és a karfák is…- meg érik a paradicsomfámon a pár szép nagy paradicsom. A füge meg olyan gyorsan érik, hogy naponta kell leszedjem, egyébként a madarak megcsipkedik.

Tegnap Ughy Pistával és Csengével sétáltunk egyet a teveli tó partján és hosszan beszélgettünk, aztán Pista nálunk is ebédelt. Majd amikor hazavittem, megnéztem az újonnan  Székelyudvarhelyen és itthon festett képeit, amelyek nagyon szépek, nem látszik rajtuk az Annamária elvesztése feletti fájdalom és depresszió.                                                                                                                                            Többek között arról is beszélgettünk, hogy miért kell Ő ennyire gyűlölje a románokat, mint népet, mert nem a nép okozza általában a nagy keserveket (és nem vetemedik olyan gyalázatos tettekre, mint amit neki tulajdonítanak), hanem a vezetői (románok esetében vallási-ortodox vezetői) és politikusai. Vitáztunk kicsit megint Trianonról is: szerintem Trianont elődeink vezetői kapzsiságának (kellett a nagyon szapora, olcsó munkaerő) és a nagyhatalmak játékainak köszönhetjük, nem pedig a románoknak, akik csak kis haszonleső haszonélvezői lettek a trianoni osztogatásnak. Melyik kis nép tett volna másképpen a helyükben?! Talán a szlovákok, Benesék és a többi szomszédunk jobb volt velünk szemben?! Hát nem!  

Beszélgetéseink elvezettek oda is, hogy elmondtam Pistának, már évek óta nyitott kérdés számomra az, hogy  olyan nagy katolikus központok, mint Csíkszereda és Veszprém voltak századokon át, miért maradtak le a szellemi átalakulásban és előrelépésben a „szomszéd várakkal” szemben, mint Székelyudvarhely, vagy éppen Pápa. Nem merem állítani, csak sejteni, hogy a két utóbbi város annak köszönheti szellemi központtá való gyors fejlődését, mert ott a reformáció elvei győztek, és így sokkal hamarabb polgárosodtak, mint előbbiek.  

Pista beszélt arról is, hogy tervez egy kolozsvári kiállítást (4 másik festővel ill. szobrásszal egyetemben), aztán meg egy veszprémi kiállítást, ezért meg akar festeni rövid időn belül 10 olyan képet (talán 80 x 80 cm-es nagyságban?), amelyek mind a székelykeresztúri élményei alapján születnek/születtek. Nagyon szép, fénnyel és merész színekkel teli, „jókedvű” képek. Ennek kapcsán mondta el azt is, hogy Ő mindig mondta Kádár Tibinek is, hogy használjon világosabb színeket, és nyúljon merészebben a színekhez. Pistáról is szeretne egy életrajzi könyvet írni Banner Zoli (aki 85 év feletti).

Mai jó hír, hogy Székelykeresztúron – gondolom - magyarországi segítséggel modern uszodát építenek és az is jó hír, hogy a gyimesbükki Rákóczi-vár tornyát újjáépítik és turistavonzóvá teszik.  

Számomra az is érdekes hír volt tegnap, hogy reggel 6 órakor (magyar idő szerint) Varga Csaba nagyváradi hegymászó elérte a Daulaghiri csúcsát, és ő az egyetlen élő magyar hegymászó, aki már 5 nyolcezres csúcsot meghódított oxigénpalack és teherhordók nélkül!

Itthon, Magyarországon, mivel lezajlott a baloldali „előválasztási cirkusz”, most éppen a vadászati világkiállítás miatti mocskolódás van napirenden, meg az, hogy a népesedési kongresszuson Orbán Viktor elmondta azt, amit mindenki tud: Nyugat-Európa jelenlegi útja csakis a pusztulásba vezethet, míg a „magyar templomépítő nemzet”, mert csak a hit  és a gyermekek születése tudja megmenteni a nemzetet, hogy ne tűnjön el a történelem süllyesztőjében. Ez biztosan a legfontosabb igazsága a modern időknek!

Persze a Fuggerek és Mediciek utódainak ez nem tetszik, hiszen hány évszázada munkálkodnak azon, hogy Európa népeiből kiirtsák a hitet és egy olyan nemzetközi masszát formáljanak belőlük, ami nem veszélyezteti soha többé az általuk kreált szellemi és lelki rabszolgaság társadalmát. Sajnos nagyon kevesen vannak/vagyunk azok, akik ezt jó hangosan ki merik mondani, ezért a nagy többség nem is veszi észre ezt az ordító történelmi megtévesztést. Márpedig Európa történelmének a 24-ik órájában vagyunk… 25-ik óra nem lesz! Már Konrad Adenauer megmondta, hogy Európa vagy keresztény marad és megőrzi a hitét, vagy nem lesz!

Olyan szép ez az ősz, tele fénnyel, színekkel, most még meleggel is, gyümölcsérlelő, szőlőérlelő!- milyen jó lenne csak ezzel törődni és nem a ballib. ellenzéknek nevezett globalista csőcselék mocskolódásaival és azokkal a félelmekkel, melyek az egész EU balra tolódásával jönnek elő az emberben. Van elég kis emberi tragédia is a környezetünkben, azzal is kell törődni, meg a korral együtt jönnek a kedvesek, barátok elvesztése miatti mind gyakoribb és gyakoribb fájdalmak… a hosszú és álmatlan éjszakák gyötrődései. A riadt és fáradt reggeli felkelések, amikor még az is fáj, ha lélegzünk egy nagyot; fájnak az ízületek, a belső szervek, és fáj az is, hogy élünk. Hol vannak azok a napok, hónapok, évek, melyeket az élet ajándékozott az öregeknek, amíg volt még emberi társaság, voltak még békés családi összejövetelek, amikor az unokák még örömmel hallgatták meg a nagyapák bölcsességeit, történeteit (amik vagy igazak voltak, vagy csak kiszínezettek, de szépek önmagukban is)! Olyan ez a mai világban, mintha a sír felé is tülekednénk, rohannánk, nehogy megelőzzön a szomszéd, a másik!     

  Ha néha sorsom/ ügyeletem egy-egy öregotthonba vezet (általában halottszemlekor, sajnos), akkor mindig megijedek, hogy a jelen mennyire tönkretette az öreg emberek életét, az életútak végét, melyet nem a szeretett család körében, az életen át tartó, nehéz és becsületes munkával felépített otthon melegében töltenek el, hanem ilyen-olyan (a vállalkozónak nagy pénzeket hozó) öregotthonokban, ahol a szeretetnek és a törődésnek legfeljebb a nyomait fedezhetjük fel, arról nem is beszélve, hogy az mindenki gyors leépüléséhez vezet, hiszen kívül esnek a társadalmon.

Másik mai hír, hogy Konstancán megint volt egy kórháztűz, ahol hét Covid-os beteg belehalt az égéseibe (…) Jut eszembe, vajon mi van azzal a román orvoskollégával, aki egy moldovai kórháztűzben, a betegei mentése közben súlyosan megégett, és aztán Franciaországban kezelték? Túlélte? Meghalt?

Földrengések, árvizek, tornádók pusztítanak, helyi háborúkban ezrek halnak meg, járványok, éhség, aszály sújtja az emberiséget, a környezet véglegesen és vészesen elszennyeződött, a nagyvárosok levegője élhetetlenné tette azokat … és akkor a baloldali és túl-liberális erőknek semmi más nem fontos, csak az, hogy tönkretegyék a józan ész maradékait is, a fehér ember szaporodását és bárminek a történelmi hitelességét és természetesen bármi áron (eszköz nem számít, csak a cél) megőrizze a hatalmát a világ fölött. Egy haldokló világ fölött?!

Önmagunkat igen, de a természetet nem lehet becsapni! Ezért mindannyian felelősek vagyunk, ha hagyjuk ezeket a sötét erőket a hitünket elvenni és tönkretenni egyetlen lakóhelyünket, a Földet. Gondolom a „hallgatag többség” velem ért egyet és ez mégis-mégis megerősít abban a hitemben, hogy nem fognak győzni felettünk a sötétség hatalmai és lesz még, a tél után, igazi kikelet!

Nagy-Major Gábor

Kis történet

–  Orrba váglak, hasba rúglak - mondta a nagyfiú, és a kicsi ijedten pislogott fel rá.  - Miért is - kérdezte? - Hát azért, mert most éppen nagyon rossz kedvem van és Te itt vagy előttem.  

A kicsi félrehúzódott és sértődötten mondta: - Jó, akkor most elmegyek haza és hívj fel, ha látni akarsz. Nem kell siess, ráér jövő héten is! A nagyfiú röhögött egyet, aztán nagyot rúgott egy hozzá közel levő kavicsba, ami majdnem eltalálta a kicsit.

Ezzel vége is lett volna bájcsevegésüknek és együttlétüknek, ha nem jön éppen arra négy vékony és szemüveges fiú, akik a telefonjaikon keresztül társalogtak, és laza szövétnekként, majdnem elfoglalták az egész utcát keresztbe-kassúl.  Erre a nagyfiú: - Hát ti melyik tánciskolából jösztök?! Egyáltalán mit kerestek itt? Mire a beijedt kis srácok azt sem tudták, mit feleljenek. - Nem tánciskolából, angolóráról jövünk - mondta az egyikük, amin a nagyfiú megint durván, jót röhögött és csak rájuk rezzentett, hogy „Sicc!”- és mivel azok kétkedve néztek rá, mindjárt hozzá is tette: - Takarodjatok haza, a mamához! A kissrácok szétspricceltek, a telefonokat zsebre vágva, futott mindegyik, mintha az ördög űzte volna. 

A kicsi, aki még mindig ott téblábolt a nagyfiú körül, meg is kérdezte: - Ezt miért kellett? - és a nagyfiú rögtön kész is volt a válasszal: - Mert tudod, te kis mazsi, harc az élet, és aki nem tud erőt felmutatni, azt elseprik. Tele van a világ olyan kis hülyékkel, akik még el sem kezdték, és már el is veszítették ezt a harcot, és ezért vannak tele a nagyvárosok olyan véglényekkel, akiket elsepert az élet, és már csak a szemétdombon találnak helyet. Na, te legalább tanulj ebből és ne légy ilyen!    

Sok-sok évtized telt el azóta, hogy ez a jelenet lejátszódott, egy akkori közepes nagyságú város egyik  külvárosi utcájában… A nagyfiú azóta belehalt az alkoholizmusába, a kicsi meg nemcsak felcseperedett, de meg is öregedett; szép lisztes hajú öregúr lett, aki generációknak tanította, hogyan is kell /ene élni, úgy, hogy tisztességesen is, meg harcosan is, és hogyan viselhetik el méltósággal az örök nagyfiúk önkényeskedéseit.                                                            Mostanában sokat álmodik és sokat emlékezik: általában a fiatalkorról és azokról az emberekről, szeretett vagy éppen utált emberekről, akik akkori életét meghatározták és a későbbiekben, hogy mit tegyen és mit ne tegyen.  Pályaválasztása is ennek a függvénye lett: ő segíteni akart a kicsiken, az elesetteken, és meg szerette volna akadályozni, hogy a mindenkori nagyfiúk önkényeskedjenek a kicsikkel; nem, nem lett politikus, ha valaki hirtelen ezt hitte volna, hanem orvos lett, aki tanított is mindig, hogy ne csak a testet, de a lelket, a szellemet is gyógyítgassa.                                                                                                  Eszébe jutott, hogy tulajdonképpen azért volt kicsit nehezebb az élete, mint sokaké, mert mindig felvállalta a konfliktusokat a nagyfiúkkal, ha igazságérzete ezt úgy kívánta; sokszor elbukott ebben a harcban, de mindig, mindig talpra állt. Most, vénkorában, kezdett elgondolkozni azon, hogy ilyen gyengén és védtelenül hogyan merjen majd megvívni esetlegesen egy rákényszerített harcot?! Mennyi esélye marad a győzelemre?! - aztán felelt is önmagának: amikor harcolni kell, úgy sem méreget sokat, csak megy és teszi, amit tud. Így volt ez mindig orvosi praxisában is, soha nem mérlegelte, hogy a betegnek mennyi esélye van a túlélésre, hanem csak ment és harcolt, és tette amit kellett, és ökleit mutogatta a halálnak. Nála a „többet ésszel, mint erővel” közmondás kicsit átalakult: sok ésszel, teljes erőből harcolj a betegért, az emberért. A baj csak az, hogy ahogy vénült, a nagyfiúk mind többen és mind erősebbek lettek, és a hülyeség szinte tort ült már az emberiségen, és így egyre nehezebb volt számára gyógyítani, nevelni, harcolni a kicsik igazáért. Említettem, hogy mostanában sokat álmodik azokról az emberekről, akiket gyermek- és ifjú korában szeretett, megbecsült, akiket akkor és most is példaképeinek tartott: ilyenek igen szép számmal voltak szülővárosában, édesapja baráti körében, sőt tanárai között és szakmai mesterei között is. Érdekes módon, sokáig gyermek- és fiatal korában egyik nagy példaképe mindig is a soha nem ismert, születése előtt két évvel elhalt anyai nagyapja volt, akiről családi körben, meg ismerősi körökben is igen sok jót és szépet hallott, mind emberi nagyságáról, mind szakmai megbecsültségéről, mind családszerető voltáról. Aztán ebben a sorban rögtön ott következett édesapja, akinek tisztelte nem csak széles műveltségét és természetszeretetét, de azt is, ahogy a maga törvénytisztelő, mégis kemény és kitartó módján megpróbált szembeszállni a hatalom hülyeségeivel. És aki azt tanította meg neki, hogy: „nekünk, N….oknak, az a hitvallásunk, hogy mi mindig a munkánkkal és a helytállásunkkal politizálunk/záltunk”; ezért nem is voltak eleink sem soha semmilyen politikai párt tagjai, a családban senki nem kedvelte a „nagyfiúk kasztját”, ahol Gogol köpenyege igen gyakran váltott színt.                                      Hosszú sor volt ez, és a sorban olyan nagyszerű emberek leledztettek, akiknek a „saruja szíját sem oldhatta volna meg”! (ahogy a költő mondta). Volt közöttük nyelvtudós, történész, geológus, régész és művészettörténész, és volt közöttük szobrász és festőművész és grafikus és rengeteg nagyszerű zenész. Csak politikus nem volt egy sem, meg igazi „nagyfiú”, egy nap alatt lett milliárdos és két nap alatt kitüntetett író, vagy éppen Nobel-díjas orvos vagy fizikus.

Sokszor, amikor - mint kisfiú korában - megnyert egy-egy igazságos kis szellemi csatát vagy éppen elért egy kis sikert a gyógyításban, megkapta az egyszervolt nagyfiú „orrba verlek, hasba rúglak” reakcióját, és bár akkor már nem nézett fel értetlenül ezekre az emberekre, de tudta, hogy hatalmuk van megsemmisíteni őt, és ezért felemelt fejjel kell elviselnie a pillanatnyi és igaztalan vereséget. És bár sokszor lett volna kedve neki is feltenni a kérdést okostelefonjaikon beszélgető embertársainak, hogy „melyik tánciskolából jöttök?”- de mindig vissza kellett fogja magát, mert ezek az emberek egyre csak sokasodtak és szaporodtak. Isten teremtményei voltak, csak nem tudták.

Mint mondtam, emlékeiben voltak és maradtak olyanok is, akiket gyűlölnie kellett, vagyis inkább csak kellett volna, mert a gyűlölet valahogy mindig elpárolgott, és maradt a dolgok megértése vagy meg nem értése. Ilyenek voltak elsősorban is a szülővárosának kommunista lakáshivatali elvtársai, akik 7 éves korában kilakoltatták őket a családi házból, mert a főnökelvtársnak kellett a lakás. Aztán volt édesapjának egy tanártársa, aki költőként is szerepelt néha, és aki annyira gyűlölte a magyarokat, hogy mindenáron be akarta záratni a nagyenyedi Bethlen Gábor gimnáziumot. Volt saját gyermekkorában is pár olyan tanár „elvtárs”, akik mindenáron megkeserítették az életét, politikai indítékokból, édesapja és nagyapja soha nem volt bűnei miatt, akik a „népi demokráciának” csúfolt proletárdiktatúra ellenségeinek lettek kikiáltva. Ilyen volt egykori orosz tanárnője, egy román tanára (erőst magyargyűlölő és homoszexuális), aztán ilyen volt egy későbbi tanára, aki, református pap édesapja „bűneit” kompenzálandó, szekusbesugó volt. Volt aztán az egyetemen is egy-két olyan „káder-elvtárs”, aki szintén üldözni kívánta a polgári származásúakat, főleg, ha azok még magyarok is voltak. Érdekes módon erdélyi munkahelyein már nem nagyon találkozott erős nacionalizmussal, és a proletkultos elvtársakkal is meg tudott lenni, mert azok nem nagyon zajgatták, ha nem nagyon volt szem előtt.  Tulajdonképpen öreg korára mindenkivel, mindezekkel majdnem megbékült volna, ha az új gengszterváltás, azaz a 1989 utáni „új urak” nem kezdték volna elölről a kényuraskodást, és nem kellett volna elszenvednie annyi nemzetellenes megnyilvánulást már Magyarországon, a saját hazájában, az újonnan választott hazában. Az „orrba váglak, hasba rúglak” divatja éppen úgy megmaradt most is, mint volt fiatalkorában; még szerencse, hogy gyerekkorában a családban azt tanulta, hogy : „ne ítélj, hogy ne ítéltess!” és azt is, ékes német nyelven, hogy „leben und leben lassen!”.

2021. 05. 13. Pápa. (kalitka)