www.sorsunk.net

Kiss Székely Zoltán

Pünkösdi szonett

Tiszta szívekben fogant varázs-álom.

És ötven nap után szélvihar gyanánt

májusi bő záporok lesnek reánk.

Örömben ázunk szél-fújta fohászon.

Virágok remegnek a májusfákon.

Melegedő vizű a Maros partja,

gyerek, felnőtt majd fürdeni jár arra,

s a Cementlapok várnak minden nyáron.

A rózsákon pünkösdi király kacér

lova táncol. Jaj szava égig felér,

mikor lovasát ledobja az este.

Valóra válnak a hajnali álmok,

csillagokba száll az esti zsarátnok,

S rálel Szentlélekre ki Őt kereste.

Pünkösd szombatján

Kiss Székely Zoltán

Nem hagyhatom

a Bolyai Internátusa egykori nevelő-tanára, dr. Kiss Géza emlékének

Hogy bíznám sorsod ily ...ravaszokra?

A gyűlölet szavait számolom.

Felejtés kenődik napjaidra,

irigység bánt, pernyél hulló korom.

Veled vagyok, cipelem hazánkat:

házat, imát, zenét, mindent, mi vagy.

Hiába bántanak hamis vádak,

én nem hagyhatom, hogy megadd magad.

Ne bánd, hisz látod mégse hiába

fakad fel ajkamon a vád szava

és sajdulok végtelen vitákba.

Kik kifosztottak, semmit nem nyertek.

Úgy létezel, mint szedett almafa.

Emléked őrzik a megmentett lelkek.

Kiss Székely Zoltán

Véndiák-restancia

a Bolyai egykori tanárainak

Emlékben élő hajdani Tanárok,

akkor még fiatalok és öregek,

mindannyiótoknál lassan öregebb

diák’tok, íme, szorongva megállok

a Skolával szemben, Szobor tövén.

Fél évszázada fakuló, foltozott,

a lélekben dédelgetve hordozott

egyetlen szó sejlik fel múltak ködén.

Szilenciumot! Hogy kimondjam fennen

az egyetlen illő szót. (Megérett bennem.)

Múlt idő koszorújába kötözöm,

s küldöm felétek fényes csillagokba,

Tanáraim, meghatódva, dadogva,

leróhatatlan tartózásom: Köszönöm.

Reményi Tibor

   Akárhol

Én nem akartam szüzen

érintetlen hidegen

álszent vak "becsületben"

megőrizni az életem.

Nem akartam kimérni

meddig tart a "megéri"

Inkább akartam:

a mélyre evezni

ha másképp nem lehet,

elperelt örömök

vastrónján elégni.

a bűvölő szépséget

mindenképp elérni.

Nem érdekeltek

a tűzbiztos életek,

nem kértem, nem hittem

a jéghideg érvüket,

nem restelltem,

nem szégyelltem

ha tüzet fogott szívem,

miközben átdobog

a félelmes életen:

tán út közben megérem,

hogy felfénylik a végtelen                 

Mindegy, hogy hol s mikor

ha kocsmában, ha templomban

ha kínomban,ha álmomban,

ha nyíltan vagy titokban,

akárha a „görbült tér” kozmikus

burkában, de e számomra

mégis szűk világban...!

Reményi Tibor

      Részletek

Nem hihetek bárkinek!

Tudnom kell, hogy az üzenet

biztosan Tőled érkezett;

hisz oly sokfélék a rejtjelek,

s annyi hír kering

téveteg,

ezer hang borít el és

színes képzetek,

rád zúdul egy életnyi
egyveleg-

s rájössz, hogy mind-mind

csak részletek...

A Teljes vajon elveszett?

Vagy csak elrejtik a

részletek?

Te a Több vagy,

s a Teljeshez a Több vezet!

       Szilágyi Ferenc Hubart

        Az értelem rendje
Korunk vélt rendje a fejetlenség.
A harmónia, az ritka vendég.
A megismerés valódi káosz,
hozzá nem férsz a dolgok titkához!
Amit az ember igaznak gondol,
azt kiemeli a nagy halomból,
meglehet, egyszer majd visszadobja,
miután rájön, rossz eszme foglya.
A szép valóság holnap már tévhit,
rombolni fog az, aki ma épít,
ha Ádám fia kapkodás rabja:
elvész a játék néhány darabja.
Mert természete, hogy mindent szétszed,
nem hagyja békén semmilyen részlet.
Titokban fél is, de élve boncol,
át- átfogalmaz és újragondol.
Néha a dolgok jó úton mennek,
de aki magát hiszi istennek,
nyugodni nem tud, vagy talán nem mer,
ilyen a gyarló, izgága ember.
Aggódva nézi az Égi Fenség,
hogy rendet vág az új értetlenség,
a tudatkáosz Damoklész kardja.
Reped a hit, csak rozsdás drót tartja.
Századok múlnak, akár a percek,
tákolt aklunknak rossz szúja perceg.
Fáink meghalnak, csorbul a véső,
kijózanodni nem lesz túl késő?
E fura szerzet talán belátja,
Mennyei Atyja kebelbarátja!
De addig törtet tétova testtel,
irigy és önző, megtérni restell.
Pedig várja a Tanítómester!

     Szilágyi Ferenc Hubart:
      Jöjj, szent Szabadság!
         - nemzeti ünnepünkre -

Nem engedünk mi már a negyvennyolcból!

– rebellisvérrel írt kemény szavak.
A harc bukottja lábra áll a porból,
s kaparni kezd a kard után a vak.
S ha még harapna tán a sorshiéna,
mankóra, botra kap ma mind a béna.
Ó, szent Szabadság, népek áldanak!
Nem engedünk mi már az ötvenhatból,
omoljanak sötét börtönfalak!
Elég a kínból és a szégyenpadból,
mártírt csinált a jó futószalag.
A gyáva rendőr félt fegyvertelentől,
hogy majd hazug világa rendje megdől.
Ó, szent Szabadság, népek áldanak!
És már nyolcvankilencet írtunk akkor
– fejkvóta volt, igen csekély adag –,
gyomrunkba mart a félelem, s a vackor,
úgy éltünk, mint az üldözött vadak,
kiket sorsuk kemény világa büntet;
s örültünk végre, hogy Temesvár tüntet.
Ó, bátor város, áldva áldalak!
Nem engedünk mi már az elveinkből,
de jönnek ó bajokra új hibák,
új rend még nincs, de már a régi rend dől,
hitet szanál a csúf, hamis világ.
Szabadság helyett rossz globális érdek,
egymásra vetve össze mégse férnek,
s terjednek új, gender tendenciák.
Új zsarnok tart ma fogva: sár, salak!
Jöjj, szent Szabadság, meddig várjalak?
R E M É N Y I  T I B O R

Hagyaték

Nagyapámhoz rigófüttyel szólt az Isten.

A csillogó homok forrósága

volt az égi lehelet.

A hajnal harmatában rejtőzött

az álmoknak értelmet adó hangtalan üzenet.

A delelő Nap fénye mutatta az irányt és időt.

A körtefa lombjának árnyéka kínálta a déli pihenőt.

A tőke duzzadó szemei, a vérpiros meggy hulló illata,

a dűlők mentén kéklő

magától termő ezernyi szilvafa

teremtő erő varázslatával

töltötte meg a lelket és levegőt.

A templomban talán

egy másik Isten lakik?

De a pap szépen beszélt.

Szerette hallani tőle

a feddő-vigasztaló igét.

Szelíd hangja ugyanazt mondta

mint az akácfa suttogó lombja,

a rigó szerelmes éneke,

és a szőlő fenséges leve.

Tót gyerekként

Luther hitén nevelkedett.

A vallásról sosem beszélt,

nem szenteskedett.

Később az öreg Bibliában találtam

egy tépett füzetlapot,

megismertem szálkás betűit:

„Istenem, bocsásd meg bűneimet.”

Kerestél


Kerestél - mondtad a telefonban

Igen:kerestelek és

kereslek minden pillanatban

Kereslek magamban

Kereslek álmaimban

Kereslek úton-útfélen

Kereslek esti csöndben

Kereslek hajnali ködökben

Kereslek szóban, zenében

Kereslek szívvel értelemmel

Kereslek ismerős helyeken

Kereslek kóbor mosolyokban

Kereslek unokám szemében

Kereslek az emlékek képeiben

Kereslek a félelmek őserdejében

Kereslek az imádság enyhítő révületében

Kereslek hittel daccal vakmerő akarattal

Kereslek földön-égen

Kereslek ki tudja mióta régen   

Kereslek örökké jöttödre várva

Te miért nem keresel

és miért nem mondod:

    nem kerestél hiába

Bolond  vers

Hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem,

költők sorait fűztem össze bölcsen

Falon az inga lassú fénye villan

Vár felajzott nyílra gyors vadat

Kopott sínjén villamos jajdul ki a térre

Várt szombatját hétfő szomorítja

Magam vagyok nagyon

Tán fáj a csillagoknak a magány...?

Vak volt a hajnal, szennyes, szürke

Kint már az utca tele van szeméttel

Most tél van és csend és hó és halál

Az Antikrisztus napjai ezek

Kizökkent az idő; - ó kárhozat!

Hogy én születtem helyre tolni azt.

...mert vétkesek közt cinkos, aki néma

Lakomára ment - de nem, ahol ő eszik

hanem, hol őt eszik...

De mikor aztán a vacsorának vége,

Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;                                

Tüzesen süt le a nyári nap sugára

...ott, ahol a kis Túr siet beléje

Amióta megláttalak

szebben süt a nap le rám

Előttünk már hamvassá vált az út

És árnyak teste zuhant át a parkon,

...s a csarnok elontott

oszlopi közt lebegő rémalak inte felém

Ó, én senkit se háborítanék,

Szelíd kísértet volnék én nagyon

Nem emel föl már senki sem,

belenehezültem a sárba.

Fogadj fiadnak, Istenem

hogy ne legyek kegyetlen árva

      Őrült beszéd, őrült beszéd:

         de van benne rendszer

KESZEG TIBOR

                             Adria

Kéklő nagy Adria őrködő angyala
Mi lehet tengered varázslatos titka?
Gyarló kis emberek mohó, vad vágyával
Küzdeni próbálunk vizeid árjával
Évente eljövünk csodálni szépséged
Emberi szemekkel kutatni mélységed
Ámulva fogadni hab-teljes csókodat
Ölelni, ölelni csillámló távokat
Hullámzó testeden fénylik a holdsugár
Öledben kis hajónk holnapi útra vár
Ülünk itt némán az éjszaka csendjében
Csoda és rejtély vagy csillagok fényében
Nyári az égbolt és tengernyi apró nesz
Átölel, s lelkünkben millió csodát tesz
Dereng a hajnal ha vidáman rád nevet
Szemeid csillagok,  millió gyöngyszemek
Fehérlő szép sziklák térdelnek előtted
Életünk, vágyaink származnak belőled
Folytonos vonal vagy az idők skáláján
Mi csupán porszemek Styx folyónak partján
Kérlelünk, adj nekünk békét és nyugalmat
E földi létünkben, mely csak egy pillanat
Megszerettünk téged, s ha majd szívünk leáll

Velünk lészel akkor, s lészen örökké nyár.







Styx folyó


Kiss Székely Zoltán

          Elhagyott Kert
Elhagyott kert az ég alatt -
- csak Isten jár néha benne,
hullt gyümölccsel el-elmatat -,
szomorúság lakik benne.
Csak megfáradt, földre bukott,
szél felkapta madármályva,
vadult rózsák, akantuszok
rozsdamarta rőt világa.
Isten ujja babrál rajta,
babusgatja szeder kincsét,
szellő ha kél, azt sugallja,
akaszd reá hited ingét.
Eső sincs már, se napsütés,
most köd és dér váltja egymást,
ami még él, befele néz,
pusztulna, de szerteindáz.
Száradt vackor, bús almafa,
cserjék, tüskék hűlt csatái,
Isten tudna csak egymaga
feledt nyomra rátalálni.


                 2022. szeptember 7.

Kiss Székely Zoltán

   Emlék a vásárhelyi Kálvária utcából
Ez a pillanat vésődött kemény kvarcba
bennem: kisfiam szalad felém az úton,
temetők közt. Csupa nevetés az arca,
kezében virág, mondja: nevét is tudom.
Én csak azt tudom - ő nem sejti -, most boldog,
s én is. Amott az óvoda udvar, s a ház -
- emlékfoszlányokon egyre toldok-foldok -,
s ez jó benne: látom, felhevíti a láz,
az öröm, semmihez sem hasonlítható
öröm, hogy virágok illatát már sejti.

Állandóan beszél, gúnyneve rádió
az óvodában. A délutánt belengi
az égen álmosan áthúzó repülő
zaja. Mutatja nékem: nézd ott fenn halad.
S még annyi mindenre kellett volna idő...
locsolni a sírkerti virágágyakat…


                         *

Ha azt lehetne ma... ha egyszer itt belül
megállhatnánk még, hol kihajt a béke...
bújni tévhitek, háborúk pokla elől
ebbe a rég elmosódottnak hitt képbe.
De nem lehet. Ő most már tovább sietne,
hogy robotoljon családjának boldogan...
mit én tettem egykor. Megnyugvás sírkertje
nem tartja őt vissza. Emlékfoszlány, ha van…

                            *

S felötlik bennem: futok ...magammal szembe,
hitem szerint, minden enyém lesz itt talán:
tengerek moraja, hegyeink mély csendje...
Nem értettem, miért komorult el apám...

                            *

Fiú unokám szalad felém az úton,
nevetve mondja a szétsugárzó a fényben:
nagytata, nevét is, virágát is tudom.
Olajág-pillanat. Ez a földi éden.


                            2022. augusztus 12.

Kiss Székely Zoltán

                                     Hagyaték

Gyermekeim, rátok hagyom Istentől kapott Kertemet:
a végtelen mindenséget, e sokdimenziós teret,
a határtalan Tejutat, csillagok milliárdjait,
Naprendszerünk sok csodáját, ahol a napszél megvakít,
e Földet ezer jajával, ahol az élet megeredt,
és büszke Európánkat, honnan ki akart, mehetett,
a Kárpát-medence szélein mítoszteremtő bérceket,
egy hazát az erdőn túlról, ahol ti is születtetek,

egy várost, ahol apátok ismert minden kis szegletet,
a macskaköves Ebhátat, mely a Skoláig vezetett,
az udvart az eperfával, málnabokrot, meggy- s szilvafát,
császárkörtéjét ehette bárki, aki csak arra járt,
a szobát a könyvespolccal, s a vén íróasztalt benne,
rajta íratok káoszát - lesz-e majd ki rendet tenne(?).
Rátok hagyom a nyelvet is, melyben legtöbb az ë betű,
történelmünket, családfát, zenét, melyet a hegedű
trillázva csipkéz, s - meglehet csak mi értjük pentatonját -
átöleli a lelketek, a csíksomlyói Madonnát,
s a vártemplom harangszavát, a székely vértanúk kútját,
a Nyergestető virányát, hol maroknyi székely útját
állta idegen hadaknak. Gyermekeim rátok hagyom
minden bajos büszkeségem, s míg csak kezetek foghatom
szememmel megsimogatom e Kárpát ölelte tájat,
az őshazát, e csillagot: a véges Kertet. Ez fájhat...


                                               2022. augusztus 25.

Kiss Székely Zoltán

             Hajnal az Ebháton
Az Ebhát alatt még ködöcske ül,
még harmat gyöngyözik a háztetőn,
s bamba lámpák búslanak reszketőn.
Az ébredő Somostető mögül
a házak közé rőt fénypászma hull
és lángra gyújtja - bíborló rongyszőnyeg -
a Sáros utcai háztetőket.
A skola fala olthatatlanul
lobog. Vén akác - lobbanó máglya.
A vártemplom tornya - alvó fáklya -
kigyúl: vakító színarany kalap.
S a Kálvária felől nevetve
az ébredő tetőrengetegre
rápislant ködöt oszlatón a Nap.


                   2022. szeptember 4.

Kiss Székely Zoltán

     Kései kérelem dédnagynénémhez

Kiss Margit hajadon kántortanítónő emlékére

Ma selyemruhádat öltsd magadra,
rég nem láttalak benne.
Hagy most a frissen mosott ágyneműt,
s ebéd után se mosogass el.
Levendulaillatú párnára ülj,
tűzd fel hófehér kontyodat,
bronzcsillogású ősz közeleg.
Ki hinné, hogy ilyenkor állják
körül a legtöbb ravatalt.
A régeni Kerekerdő alatt is.
Ahonnan rálátni az Istenszékére.
Maradj velem hogy, el ne felejtsem
a gyöngyvirág szappant,
azt hoztam utoljára neked „magyarból”,
Adah-Kaleh fügefáit
s az émelyítő rózsaszirom-dulcsácát,
a találkozást a kovásznai pedellussal,
akit Jakabos Ödönnek hívtak,
a Rákóczi várat Ojtozban
s Gábor Áron dédunokájának pásztorbotját,
a görgényi kisvasút zöttyenőit,
meg a nárcisztalan nárciszmezőt.
Hiányzol nekem,
ne szökj meg onnan,
ahová naponta visszavarázsollak.

Elhagyott pápaszemeden
a reggel megtört fénye.
Legalább felpróbálhatnád
a rövidlátó világra.


                  2022. augusztus 29.

Nagy-Major Gábor

                  Felhínám apámat!
 
Úgy felhívnám apámat, ott, akárhol
csak úgy felhívnám, hogy feltegyek neki
egy sor kérdést, ami nagyon izgat
mondom úgy felhívnám apámat, de
nem lehet tudom, pedig addig nem nyughatom
amíg egy sor kérdésemre nem felel
más nem felelhet
és nem tudom hiányát magamban
         eltemetni
mert akkor értelmesen nem tudok
élni sem meghalni
mert akkor üressé válik a világunk
nem tudjuk miért vetünk és aratunk
úgy felhívnám apámat hogy ne bántsa és ne
bántson engem se a bánat
az elmaradt válaszok fájdalmasan fájnak
dalolnak bennem
az erdélyi tájak és felhívnám apámat
hogy együtt járjuk be e tájat.

 
                                 

2022. 07. 17. Pápa (kalitka).

Nagy Major Gábor

                      Jön az ősz…

Jaj azok az őszi színek a Felső-Maros völgyén

az Istenszéke és a Kelemen havasok alatt

szelíden sustorog a  fiatal Maros a lekaszált

rétek között

és az elköltözött lelkek a

víz felett suhanva kergetik a

pisztrángokat

szakállam fehérét tükrözik a Fogarasok

és nagyot zökken az emlékezet

szekere amikor kátyus útra tér a Gyímeseken

vén én vagyok vagy az idő vénült az

ősz elején

bólogatnak a mogyoróbokrok

piroslik már a galagonya és a som

és a mezőkön már virít

az őszi kikerics, a Colchicum

Pintye Tamás

Magnóliák

Szellő hozza hozzám

sejtelmes illatát

érzem, amint áthat

s eszembe jut,

Te különleges vagy

mint egy Nő

Csodálatosan lágy

légiesen érzéki.

Szirmaid mint

az Ő vonzó ajkai,

bársonyos,

mint selymes bőre

érintésed izgató

s oly kellemes.

Pasztell színeiddel

leszel változatos,

Tulipánfa,

Te káprázatos!

Megérintenélek,

már hullnak szirmaid

Mielőtt még

beléd szeretnék,

vigyáznom kell,

nehogy elveszítselek.

Feltámad a szél,

elfújja szirmait

mint egy titokzatos

szerelem véget ér,

marad az emlék

Te a szívemben élsz,

magányomban előveszlek

s újra velem kélsz.

*

Tavaszváró

Nagy-Major Gábor

                Tó mellett ülök

Valójában széles a kedvem

mellettem tó vize csillan és csobban

a hal a habban

zenélnek halkan emlékeim

szerelmetes haragban a múlttal

és mind kevesebbet jövővel perelek

az idő peremén valahol duruzsol

a vásott múlt s a szenesedő parázs

felpislog néha még bennem

várom hogy a fellegekben

gyurgyalagok gyúrogassák

jővőm fényéveit

és most és itt

ne kelljen végre rettegnem!!!

             2022.VII.06.

Nagyteveli Felső-tó

     Az út vége?

Mikor s ki mondja meg:

az út végére értél

     nincs tovább!

s ha mégis tovább lépnél

     ott kit s mit találsz?!

                    2022. 07. 16. Pápa.

Szilágyí Béla - Székely fhdgy Szolnok


ELHERVADT SZÉKELY VIRÁGOK

Elhervadt, drága székely virágok,
Harmatos szemmel gondolok reátok !
Egykor pompátok messze földre hírlett
S most ...a tavaszból rügygyílkoló sír lett !
Egykor hazánk nagy virágos kertjében
Nem volt virág mely ne nyiljék oly szépen
S most ?....letör , elsorvaszt egy buta átok....
--- Oh hervadó drága, szép székely virágok !
Enyed ! Hol egykor, először régen
Pipacsot szedtem a harmatos réten,
Hol a mormogó, ringató Marosnak
Habjai belém annyi szépet zsongtak
Az első édes gyermekkori lázba....
----Pipacsaid most miért borultak gyászba ?
Micsoda vad végzet sulytott le reátok,
Elhervadt , drága enyedi virágok ?
Szentgyörgyi réten hímesszárnyú pillék.
Elémbe tüntök, mint sok kincses emlék !
Májusi esték nyíló rózsabokra
Mikor a szívembe a nótát belelopta,
Akkor tanultam rajongni a földet,
Hol nótasugó székely csodás rózsák nőttek !
--- S most széttört szívvel gondolok az árva
Hervadt s tépett szentgyörgyi rózsákra !
Kolozsvár ! Ősi kollégomod kertje
Az első édes szerelmet nevelte,
Hogy ajkam belepték az első pelyhek
S az orgonák száz szent vágyat leheltek !
----Kék szemeknek lettem bús bolondja
S reánk borult az orgonafa lombja !
----Ugy-e , most zord, fagyos tél rontott reátok,
Ti kolozsvári orgonavirágok !
S ti udvarhelyi muskátlis kis házak,
Ugy-e most ott sincs semmi, csak a bánat ,?
Ti drága, boldog kis családi fészkek
Ugy-e ,hogy ott is csak gyílkol a végzet !
Ugy-e hogy nóta sincs a leányok ajkán ,?
Könny lett az imájuk, csókos ajkuk halvány,
Sok kis ablakban csüggedten fonnyadtok,
Ti udvarhelyí székely rozmaringok ?
S Te Vásárhely, kanyargó Maros mellett,
Hol tizennégyben büszkén dalolva mentek
Székely bakák a vérűk csapra verni :
---Ugy-e most ott is a bánat ezernyí ?
A sapkánknál nyílt fehér akác ága
S úgy indultunk a végtelen csatákba !
---Hol van már az akác ?--hová lett az ének,
S hol nyugszanak a hős székely legények ?
És Csíkországnak kéklő Hargitája !
---Hogy berontott a havas sarja rája
S a szeredai öreg székelyek
Mellükhőz gyöngyvirágot tűztek
Kezükben puska, ---megfiatalodtak
S a gyáva rablók ész nélkül futottak !
---Most mért nem nyiltok, mit vártok , mondjátok
Ti csíkországi fehér gyöngyvirágok ?
Utolsó emlékem !--Te szatmári róna !
--Nem volt már virágtok , csak az őszí rózsa !
Puska sem volt , Csak a székelynek kezében ,
Mert eldobta azt a magyar Alföld népe !
Mi mégis mertünk, mi mégis akartunk,
De ők korbáccsal vertek végig rajtunk,
S minden elhervadt,--- sírba hullt az ország......
Ti átkos ! Átkos "magyar " őszírózsák ! ! !
Most széttiporva senyved el a sárba
Drága Erdélyünk minden szép virága !
Pipacs és rózsa, orgona muskátli
S a kanyargó Marosnak fehér akácfái !
Csíki gyöngyvirágok ?--- Nóta szól csak róla,
Minden virágot megölt a magyar őszírózsa !
Óh jön-e még egy szent Kikelet Reátok,
Elhervadt szívemnek oly drága székely virágok ?

                               *

         János Bende küldeménye


  Reményi Tibor

       Augusztus

Akácvirág hullik

már a hűvös homokba

Zengőbb a csönd

ráhull a csillagokra

Késve érkezik a hajnal

keverve vad utcazajjal

Nyári tüzek szelídülnek

emlékeim ünnepelnek

Most születtek mind

akik szenvedve szerettek

féltek az ősztől

és előre menekültek

Múló akácillat ül

langymeleg páracseppre

Még nem fázom

de készül az ősz

beköltözni szívembe


Szilágyi Ferenc Hubart:

Új március idusán


Ez itt a pezsdülő erek kora!
Faroljatok, ti rég elunt fagyok!
Figyelj az őrtüzekre, cimbora,
vigyék a hírt: a gondjaink nagyok!
Kaján a sors, reánk nevetve néz,
alél a szó a parttalan vitán,
de nyerni fog, ki áldozatra kész,
magyar, vigyázz a messzi Hargitán!
Ha végre síkraszáll a nemzetünk,
s az ördög áll elébe félúton,
az elveinkből úgysem engedünk,
a "Lészen ágyú" működik, tudom!
Szabad tavasz, ragyogj a szellemen,
s ki bánja már, a balga mit gagyog!
Ha itt az új kokárda mellemen,
sosem magyarkodom, magyar vagyok!

Szilágyi Ferenc Hubart:
A honvágy dala
„Sok urunk nem volt rest, se kába, / birtokát óvni ellenünk / s kitántorgott Amerikába / másfélmillió emberünk."
(József Attila: Hazám)
Nem lelem a helyem ebben a világban,
otthonomtól távol minden oly idegen.
Tudom, hogy korántsem vagyok én hibátlan,
kóbor szívem mégis protestál idebenn.
Eltévedtem talán… Miért nem szóltatok?
Fogalmam sincs róla, hogy kerültem ide.
Lesznek-e még nyugodt, megbecsült holnapok?
Mibe kapaszkodom, ha fáradok? Kibe?
És ha megéhezem, nyúl-e felém tenyér,
- puha, avagy kérges, munkában gyötörve -
s benne, megfelezett szelet zsíros kenyér?
Barátság poharát kinek adom körbe?
Én csak egy bús, büszke, konok magyar vagyok.
Kinek dobban velem bolond gyermekszíve,
hogyha e föld felett a délibáb ragyog,
vagy kupolás égbolt szép szivárványíve?
Cinikus a világ. Haszonleső, kibic.
Vad rohamléptekkel közeleg az este.
Szerelmét megosztva ágyába majd ki visz?
Merre az anyaföld asszony-meleg teste?

Ábrányi Emil a múlt század elején élt és írt , Cyrano fordítása tette híressé Ezt a verset 100 éve írta és ma talán aktuálisabb, mint valaha - de azóta is élünk.

Ábrányi Emil                 Él a magyar

Fessétek bár sötétre a jövőt,

Mondjátok, hogy már torkunkon a kés,

Beszéljetek közelgő, hosszú gyászról,

Mély süllyedésről, biztos pusztulásról:

Engem nem ejt meg gyáva csüggedés!

Szentül hiszem, akármit mondjatok,

Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Többet ki küzdött és ki szenvedett?

Hiszen vértenger, temető a múlt!

Vetettek rá halálos szolgaságot,

Irtották szörnyen. ámde a levágott

Törzsek helyén még szebb erdő virult.

Ezért hiszem, akármit mondjatok,

Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Ki a saját pártos dühét kiállta,

Annak nem árthat többé idegen!

Hányszor harsogták kárörömmel: Vége!

S csak arra szolgált minden veresége,

Hogy még kitartóbb, még nagyobb legyen.

Ezért hiszem, akármit mondjatok,

Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Szükség van arra nemzetem, hogy élj!

Mert bár hibád sok s bűnöd sorja nagy,

Van egy erényed, mely fényt vet te rád,

S melyért az Isten mindent megbocsát -

Hogy a szabadság leghűbb véde vagy!

Ezért hiszem, akármit mondjatok,

Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Ha minden nemzet fásultan lemond,

S a szent rajongás mindenütt kiég,

S a büszke jognak minden vára megdől:

A te szabadság-szerető szívedtől

Új lángra gyullad Európa még!

Ezért hiszem, akármit mondjatok,

Hogy a magyar örökre élni fog!

Bízom s hiszek, míg Isten lesz fölöttünk,

Ki trónusán bírói széket ül!

És hogyha minden búra, bajra válik,

Romok között is hirdetem halálig,

Erős, nagy hittel, rendületlenül:

Legyen bár sorsunk még oly mostoha,

Él a magyar s nem veszhet el soha!



   Romhányi József          Marhalevél verse

Egy tehén szerelmes lett a szép bikába,

minden vad bikának legvadabbikába.

Vonzalmát megírta egy marhalevélben

nagyjából eképpen:

Hatalmas Barom!

Bocsássa meg, hogy pár sorommal zavarom.

Tudom, mily elfoglalt, milyen megbecsült Ön,

mégis tollat ragadott csülköm,

hogy amit a marhanyelv elbőgni nem restell,

így adjam tudtára, Mester!

Ön, ismervén jól a tehénszív rejtelmét,

tudja, hogy nem minden a napi tejtermék.

Amíg szorgalmasan duzzasztom tőgyemet,

gondolatom egyre Ön körül őgyeleg.

Muú! Minden bikák közt legelőkelôbb!

Midőn megláttam a legelő elôtt,

elpirultam, elsápadtam,

vágy reszketett felsálamban,

s úgy éreztem, hogy kéj oson

keresztül a rostélyoson.

Muú, hogy forrt a vér szívembe,

hogy tódult a bélszínembe!

Az a perc, mit velem Ön tölthet maholnap,

megrázza majd egész pörköltnekvalómat.

Ám míg Önről ábrándozom kérődzve,

vad féltés öl a szívemig férkőzve,

és átjárja ó mind a kín,

velőscsontom, mócsingjaim.

Már bánom e merész vágyat,

hisz Ön büszke tenyészállat,

csupa gőg,

mely után az egész tehéncsorda bőg.

De ne féljen Bikaságod!

Ha nem szeret, félreállok.

Nem fog látni levert búsnak,

mert beállok leveshúsnak.

Ám ha mégis kegyes szívvel veszi ezt a levelet,

s megszánja az Önért égő tehenet,

válaszoljon hamar rája.

Üdvözli Önt a marhája.

Ím a levél. Ráírva a kelte.

Az úton a posta előtt le is pecsételte.

De a postáskisasszony nem vette fel…

Kecskés Rózsa (Győr) versei, erdélyi barangolásai folyamán

Hálavers Tőkés templomában

Temesváron  2016. júl.29.

Fogadd , Istenem, e hálát:

végre láthatom Temesvárt!

a volt történelmi várost,

a templomost és virágost,

bölcsőjét lefojtott lángnak,

forradalmuk zsarátjának !

Benn kavarog múlt és jelen,

ezredévnyi történelem:

Csanád megyés püspöksége,

Hunyadiak dicsőssége,

Dózsa dühe, tüzes trónja,

Werbőczi úr vad bosszúja,

s mi okozta bús Mohácsunk,

szétszakadt Magyarországunk,

török- német veszedelmet,

s mitől megosztott e nemzet,

két pogány közt egy hazáért

a kiontott sok hősi vért!...

Hálás vagyok  most, Istenem!

-bár a múltunk játszik bennem,

idéz több szabadságharcot,

áldozatot és rabsorsot,

trianoni tragédiát,...

vesztését Erdélynek, Bánságnak,

a milliós nagy-magyarságnak!...

Itt ám őrizték a lángot,

s Dózsa trónja felparázslott,

a diktátor önkényére

felforrt a magyarság vére!

Papját védő  élő lánccal

dacoltak vad elnyomással,

s felégették a hatalmat!...

majd ellopták e forradalmat...

Én mégis emelem fejem

most e templomban, Istenem,

s hálát  adok, e  szent helyen:

példát adott kis nemzetem !


ISTENI HAJLÉK

a magyaroknak

Ma Temesváron

1989-re

így emlékeznek:

templomot emelnek

az Úristennek.

hajlékot a magyarságnak,

túlélni  oda visszajárhat!

ÚJ EZREDÉV

REFORMÁTUS

KÖZPONT a neve,

Tőkés László lelkész

hite ihlette,

még Makovecz Imre

szívvel tervezte,

Gazda  István papja

ki/vitelezte...

Isten segítse!

S lesz a Béga partján

komplex magyarház,

Délvidéknek, helyben

hazaszárnyalás...

„A híves patakra

a szarvas visszajár”...

Az Egyistenhitben

nincsen,

nem lehet határ!

2016.augusztus


/2019 decemberében avatták/



          ELÉGIA A KÁRPÁTOKBAN

Imádom Petőfit s költői világát,

emberi tartását, hősi helytállását,

de tagadom- Erdély hegyvidékét látva-,

hogy zord a Kárpátok vadregényes tája!

Még ifjan a róna,  szabadság költője

nem  álmodta Istent bele a hegy-völgybe,

ám a Felvidék és Szatmár báját látva,

dicső Természetről” zengett  hálát szája.

    Én itt vagyok otthon! Ide visszajárok,

újra felfedezem e tündérvilágot,...

Vissza-visszatérek, nemcsak álomszárnyon,

a Kárpát-medencét szent csodának látom!

Hisz isteni kegy volt e természeti egység:

a róna-anyaölt  védte karként „szent bérc”!

Völgy ringatott búzát, öle szült gyermeket:

Kárpátok hegysora  óvta  e nemzetet!

     Árpád vezér bölcsen látott rá e tájra!

népektől űzetve lelt védett hazára.

A magyar bölcsője ezer évig ringott,

bár fenn tatár,török,német kard villogott!

Ősi  hitét hagyva lelt védelmezőre

Máriában bizva , kereszténység őre!...

     Most megcsonkult hazám koszorúját járva

szívfájással nézek e fenséges  tájra:

a Felvidék másé, már múlt, történelem!

hős harcosok lelke lebeg e bérceken,

ódon városait, várait csodálom,

Vereckére szállva visz rege és álom!

A hegy-völgyes Erdély lélekben még enyém-

hogy Csaba visszatér?! székely hit, rég remény!

      De itt a fenyők még daccal égre törnek,

búvópatakokként a vizek pörölnek...

Templomok, iskolák őrzik az ős nyelvet,

hagyomány itt megtart sok értéket s embert!

Istenem, hallgasd meg  imám, könyörgésem,

s őrizd meg soká itt Vérem, árva  Népem!

   Erdély-Padis  fennsíkja, 2017.júl.20.

FENYŐSIRATÓ A SZIGET-HEGYSÉGBEN

Fenyő, fenyő kidőlt székely fenyő,

mért feküdtél ki a hegy oldalába?

Fenyő, fenyő száradt sudár fenyő,

mért tárod  tar ágad  napra hiába ?

Alattad  mély-szép víznyelő,

nem lesz tükröd már sohse ő,

nem tudsz te már fölé  hajolni,

székely nótát neki susogni,

nem adsz árnyat  te se madárnak,

sem enyvet  a  brácsás  cigánynak...

Vad vihar tört  talán a hegyre,

szélen  álltál, szélnek feszülve,

órjás törzsed kis fákra tárva,

téged sújtott villám csapása?

Fenyőcsaládod oltalmazója,

lettél alvilág halott lakója!?

Fenyő, fenyő, áldozati fenyő.

rád leborulva siratlak, szánlak.

Kopjafa leszel emlékeimben,

s mementója a székely világnak!

      Erdély: Sziget-hegység, 2017.júl.20

       SEBEINK TRIANON MIATT

Ahányszor jártam hazánk volt tájain,

belém hasított az a bú, az a kín,

mit érezhettek kilencven év előtt

apáink, látván riasztón temetőnk…

a nagy fájdalom, amint törték-vágták

évezredes tölgyünk erős öt ágát,

olyan gyász, amit csak anya érezhet

fia halálán, miközben béke lett,

az a veszteség, mi nemzetünk érte:

szétszaggattatott szép földje, hős népe,

csonka, vérző test éltető reménye…

Ó, mit vesztettünk! Kárpátok karéját,

erdőkoszorút, rónát, kincses bányát,

Nagy-Magyarország jövőjét és álmát!

                  Erdély 2017

****************************************

        Varázslat Herculesfürdőn

Mintha virgonc lányka lennék,

nem vidám hetvenhét éves,

Hercules úgy megifjított,

lettem szerelmes-negédes!

A bánsági hegyek igéztek,

a kanyargós Cserna völgye,

borvizek bukéja, íze

vagy e vidék levegője?

Mindegy! Isten vagy természet

okozta e varázslatot:

Kárpátok e dél-vidékén

szebbnek látom  a világot!

           Herkulesfürdő 2017

BLU201205-7807-1810