Kiss Székely Zoltán
Elhagyott Kert
Elhagyott kert az ég alatt -
- csak Isten jár néha benne,
hullt gyümölccsel el-elmatat -,
szomorúság lakik benne.
Csak megfáradt, földre bukott,
szél felkapta madármályva,
vadult rózsák, akantuszok
rozsdamarta rőt világa.
Isten ujja babrál rajta,
babusgatja szeder kincsét,
szellő ha kél, azt sugallja,
akaszd reá hited ingét.
Eső sincs már, se napsütés,
most köd és dér váltja egymást,
ami még él, befele néz,
pusztulna, de szerteindáz.
Száradt vackor, bús almafa,
cserjék, tüskék hűlt csatái,
Isten tudna csak egymaga
feledt nyomra rátalálni.
2022. szeptember 7.
Kiss Székely Zoltán
Emlék a vásárhelyi Kálvária utcából
Ez a pillanat vésődött kemény kvarcba
bennem: kisfiam szalad felém az úton,
temetők közt. Csupa nevetés az arca,
kezében virág, mondja: nevét is tudom.
Én csak azt tudom - ő nem sejti -, most boldog,
s én is. Amott az óvoda udvar, s a ház -
- emlékfoszlányokon egyre toldok-foldok -,
s ez jó benne: látom, felhevíti a láz,
az öröm, semmihez sem hasonlítható
öröm, hogy virágok illatát már sejti.
Állandóan beszél, gúnyneve rádió
az óvodában. A délutánt belengi
az égen álmosan áthúzó repülő
zaja. Mutatja nékem: nézd ott fenn halad.
S még annyi mindenre kellett volna idő...
locsolni a sírkerti virágágyakat…
*
Ha azt lehetne ma... ha egyszer itt belül
megállhatnánk még, hol kihajt a béke...
bújni tévhitek, háborúk pokla elől
ebbe a rég elmosódottnak hitt képbe.
De nem lehet. Ő most már tovább sietne,
hogy robotoljon családjának boldogan...
mit én tettem egykor. Megnyugvás sírkertje
nem tartja őt vissza. Emlékfoszlány, ha van…
*
S felötlik bennem: futok ...magammal szembe,
hitem szerint, minden enyém lesz itt talán:
tengerek moraja, hegyeink mély csendje...
Nem értettem, miért komorult el apám...
*
Fiú unokám szalad felém az úton,
nevetve mondja a szétsugárzó a fényben:
nagytata, nevét is, virágát is tudom.
Olajág-pillanat. Ez a földi éden.
2022. augusztus 12.
Kiss Székely Zoltán
Hagyaték
Gyermekeim, rátok hagyom Istentől kapott Kertemet:
a végtelen mindenséget, e sokdimenziós teret,
a határtalan Tejutat, csillagok milliárdjait,
Naprendszerünk sok csodáját, ahol a napszél megvakít,
e Földet ezer jajával, ahol az élet megeredt,
és büszke Európánkat, honnan ki akart, mehetett,
a Kárpát-medence szélein mítoszteremtő bérceket,
egy hazát az erdőn túlról, ahol ti is születtetek,
egy várost, ahol apátok ismert minden kis szegletet,
a macskaköves Ebhátat, mely a Skoláig vezetett,
az udvart az eperfával, málnabokrot, meggy- s szilvafát,
császárkörtéjét ehette bárki, aki csak arra járt,
a szobát a könyvespolccal, s a vén íróasztalt benne,
rajta íratok káoszát - lesz-e majd ki rendet tenne(?).
Rátok hagyom a nyelvet is, melyben legtöbb az ë betű,
történelmünket, családfát, zenét, melyet a hegedű
trillázva csipkéz, s - meglehet csak mi értjük pentatonját -
átöleli a lelketek, a csíksomlyói Madonnát,
s a vártemplom harangszavát, a székely vértanúk kútját,
a Nyergestető virányát, hol maroknyi székely útját
állta idegen hadaknak. Gyermekeim rátok hagyom
minden bajos büszkeségem, s míg csak kezetek foghatom
szememmel megsimogatom e Kárpát ölelte tájat,
az őshazát, e csillagot: a véges Kertet. Ez fájhat...
2022. augusztus 25.
Kiss Székely Zoltán
Hajnal az Ebháton
Az Ebhát alatt még ködöcske ül,
még harmat gyöngyözik a háztetőn,
s bamba lámpák búslanak reszketőn.
Az ébredő Somostető mögül
a házak közé rőt fénypászma hull
és lángra gyújtja - bíborló rongyszőnyeg -
a Sáros utcai háztetőket.
A skola fala olthatatlanul
lobog. Vén akác - lobbanó máglya.
A vártemplom tornya - alvó fáklya -
kigyúl: vakító színarany kalap.
S a Kálvária felől nevetve
az ébredő tetőrengetegre
rápislant ködöt oszlatón a Nap.
2022. szeptember 4.
Kiss Székely Zoltán
Kései kérelem dédnagynénémhez
Kiss Margit hajadon kántortanítónő emlékére
Ma selyemruhádat öltsd magadra,
rég nem láttalak benne.
Hagy most a frissen mosott ágyneműt,
s ebéd után se mosogass el.
Levendulaillatú párnára ülj,
tűzd fel hófehér kontyodat,
bronzcsillogású ősz közeleg.
Ki hinné, hogy ilyenkor állják
körül a legtöbb ravatalt.
A régeni Kerekerdő alatt is.
Ahonnan rálátni az Istenszékére.
Maradj velem hogy, el ne felejtsem
a gyöngyvirág szappant,
azt hoztam utoljára neked „magyarból”,
Adah-Kaleh fügefáit
s az émelyítő rózsaszirom-dulcsácát,
a találkozást a kovásznai pedellussal,
akit Jakabos Ödönnek hívtak,
a Rákóczi várat Ojtozban
s Gábor Áron dédunokájának pásztorbotját,
a görgényi kisvasút zöttyenőit,
meg a nárcisztalan nárciszmezőt.
Hiányzol nekem,
ne szökj meg onnan,
ahová naponta visszavarázsollak.
Elhagyott pápaszemeden
a reggel megtört fénye.
Legalább felpróbálhatnád
a rövidlátó világra.
2022. augusztus 29.
Elhagyott Kert
Elhagyott kert az ég alatt -
- csak Isten jár néha benne,
hullt gyümölccsel el-elmatat -,
szomorúság lakik benne.
Csak megfáradt, földre bukott,
szél felkapta madármályva,
vadult rózsák, akantuszok
rozsdamarta rőt világa.
Isten ujja babrál rajta,
babusgatja szeder kincsét,
szellő ha kél, azt sugallja,
akaszd reá hited ingét.
Eső sincs már, se napsütés,
most köd és dér váltja egymást,
ami még él, befele néz,
pusztulna, de szerteindáz.
Száradt vackor, bús almafa,
cserjék, tüskék hűlt csatái,
Isten tudna csak egymaga
feledt nyomra rátalálni.
2022. szeptember 7.
Kiss Székely Zoltán
Emlék a vásárhelyi Kálvária utcából
Ez a pillanat vésődött kemény kvarcba
bennem: kisfiam szalad felém az úton,
temetők közt. Csupa nevetés az arca,
kezében virág, mondja: nevét is tudom.
Én csak azt tudom - ő nem sejti -, most boldog,
s én is. Amott az óvoda udvar, s a ház -
- emlékfoszlányokon egyre toldok-foldok -,
s ez jó benne: látom, felhevíti a láz,
az öröm, semmihez sem hasonlítható
öröm, hogy virágok illatát már sejti.
Állandóan beszél, gúnyneve rádió
az óvodában. A délutánt belengi
az égen álmosan áthúzó repülő
zaja. Mutatja nékem: nézd ott fenn halad.
S még annyi mindenre kellett volna idő...
locsolni a sírkerti virágágyakat…
*
Ha azt lehetne ma... ha egyszer itt belül
megállhatnánk még, hol kihajt a béke...
bújni tévhitek, háborúk pokla elől
ebbe a rég elmosódottnak hitt képbe.
De nem lehet. Ő most már tovább sietne,
hogy robotoljon családjának boldogan...
mit én tettem egykor. Megnyugvás sírkertje
nem tartja őt vissza. Emlékfoszlány, ha van…
*
S felötlik bennem: futok ...magammal szembe,
hitem szerint, minden enyém lesz itt talán:
tengerek moraja, hegyeink mély csendje...
Nem értettem, miért komorult el apám...
*
Fiú unokám szalad felém az úton,
nevetve mondja a szétsugárzó a fényben:
nagytata, nevét is, virágát is tudom.
Olajág-pillanat. Ez a földi éden.
2022. augusztus 12.
Kiss Székely Zoltán
Hagyaték
Gyermekeim, rátok hagyom Istentől kapott Kertemet:
a végtelen mindenséget, e sokdimenziós teret,
a határtalan Tejutat, csillagok milliárdjait,
Naprendszerünk sok csodáját, ahol a napszél megvakít,
e Földet ezer jajával, ahol az élet megeredt,
és büszke Európánkat, honnan ki akart, mehetett,
a Kárpát-medence szélein mítoszteremtő bérceket,
egy hazát az erdőn túlról, ahol ti is születtetek,
egy várost, ahol apátok ismert minden kis szegletet,
a macskaköves Ebhátat, mely a Skoláig vezetett,
az udvart az eperfával, málnabokrot, meggy- s szilvafát,
császárkörtéjét ehette bárki, aki csak arra járt,
a szobát a könyvespolccal, s a vén íróasztalt benne,
rajta íratok káoszát - lesz-e majd ki rendet tenne(?).
Rátok hagyom a nyelvet is, melyben legtöbb az ë betű,
történelmünket, családfát, zenét, melyet a hegedű
trillázva csipkéz, s - meglehet csak mi értjük pentatonját -
átöleli a lelketek, a csíksomlyói Madonnát,
s a vártemplom harangszavát, a székely vértanúk kútját,
a Nyergestető virányát, hol maroknyi székely útját
állta idegen hadaknak. Gyermekeim rátok hagyom
minden bajos büszkeségem, s míg csak kezetek foghatom
szememmel megsimogatom e Kárpát ölelte tájat,
az őshazát, e csillagot: a véges Kertet. Ez fájhat...
2022. augusztus 25.
Kiss Székely Zoltán
Hajnal az Ebháton
Az Ebhát alatt még ködöcske ül,
még harmat gyöngyözik a háztetőn,
s bamba lámpák búslanak reszketőn.
Az ébredő Somostető mögül
a házak közé rőt fénypászma hull
és lángra gyújtja - bíborló rongyszőnyeg -
a Sáros utcai háztetőket.
A skola fala olthatatlanul
lobog. Vén akác - lobbanó máglya.
A vártemplom tornya - alvó fáklya -
kigyúl: vakító színarany kalap.
S a Kálvária felől nevetve
az ébredő tetőrengetegre
rápislant ködöt oszlatón a Nap.
2022. szeptember 4.
Kiss Székely Zoltán
Kései kérelem dédnagynénémhez
Kiss Margit hajadon kántortanítónő emlékére
Ma selyemruhádat öltsd magadra,
rég nem láttalak benne.
Hagy most a frissen mosott ágyneműt,
s ebéd után se mosogass el.
Levendulaillatú párnára ülj,
tűzd fel hófehér kontyodat,
bronzcsillogású ősz közeleg.
Ki hinné, hogy ilyenkor állják
körül a legtöbb ravatalt.
A régeni Kerekerdő alatt is.
Ahonnan rálátni az Istenszékére.
Maradj velem hogy, el ne felejtsem
a gyöngyvirág szappant,
azt hoztam utoljára neked „magyarból”,
Adah-Kaleh fügefáit
s az émelyítő rózsaszirom-dulcsácát,
a találkozást a kovásznai pedellussal,
akit Jakabos Ödönnek hívtak,
a Rákóczi várat Ojtozban
s Gábor Áron dédunokájának pásztorbotját,
a görgényi kisvasút zöttyenőit,
meg a nárcisztalan nárciszmezőt.
Hiányzol nekem,
ne szökj meg onnan,
ahová naponta visszavarázsollak.
Elhagyott pápaszemeden
a reggel megtört fénye.
Legalább felpróbálhatnád
a rövidlátó világra.
2022. augusztus 29.
