Kiss Székely Zoltán
Pünkösdi szonett
Tiszta szívekben fogant varázs-álom.
És ötven nap után szélvihar gyanánt
májusi bő záporok lesnek reánk.
Örömben ázunk szél-fújta fohászon.
Virágok remegnek a májusfákon.
Melegedő vizű a Maros partja,
gyerek, felnőtt majd fürdeni jár arra,
s a Cementlapok várnak minden nyáron.
A rózsákon pünkösdi király kacér
lova táncol. Jaj szava égig felér,
mikor lovasát ledobja az este.
Valóra válnak a hajnali álmok,
csillagokba száll az esti zsarátnok,
S rálel Szentlélekre ki Őt kereste.
Pünkösd szombatján
Kiss Székely Zoltán
Nem hagyhatom
a Bolyai Internátusa egykori nevelő-tanára, dr. Kiss Géza emlékének
Hogy bíznám sorsod ily ...ravaszokra?
A gyűlölet szavait számolom.
Felejtés kenődik napjaidra,
irigység bánt, pernyél hulló korom.
Veled vagyok, cipelem hazánkat:
házat, imát, zenét, mindent, mi vagy.
Hiába bántanak hamis vádak,
én nem hagyhatom, hogy megadd magad.
Ne bánd, hisz látod mégse hiába
fakad fel ajkamon a vád szava
és sajdulok végtelen vitákba.
Kik kifosztottak, semmit nem nyertek.
Úgy létezel, mint szedett almafa.
Emléked őrzik a megmentett lelkek.
Kiss Székely Zoltán
Véndiák-restancia
a Bolyai egykori tanárainak
Emlékben élő hajdani Tanárok,
akkor még fiatalok és öregek,
mindannyiótoknál lassan öregebb
diák’tok, íme, szorongva megállok
a Skolával szemben, Szobor tövén.
Fél évszázada fakuló, foltozott,
a lélekben dédelgetve hordozott
egyetlen szó sejlik fel múltak ködén.
Szilenciumot! Hogy kimondjam fennen
az egyetlen illő szót. (Megérett bennem.)
Múlt idő koszorújába kötözöm,
s küldöm felétek fényes csillagokba,
Tanáraim, meghatódva, dadogva,
leróhatatlan tartózásom: Köszönöm.