www.sorsunk.net

SOS

Fedélzetre, vagy ki a frontra, de sürgősen, fegyverbe a természet védelmére mindent és mindenkit, azonnal. Utolsó perceit éli a sarki jég és az őserdők és a korallok és a kék-sárga pettyes büdös nünüke, és és és.. Ezt halljuk, látjuk folyamatosan mindenfelől.

Állj meg ember, ne a természetet, hanem önmagad féltsd/védd. A természet nálunk okosabb, megvannak a több millió éves, jól kitapasztalt mesterfogásai, melyekkel újrateremti magát. Feltételezem, hogy általunk még nem ismert nagytakarítást végez, és most is valami ilyesmi előtt állunk.

Pontos adatokat e dolgokban, jelenségekben csak a múzeumi őr tudna mondani.  - Hány éves ez a kőzet, bácsi? - Pont egy millió és négy. - Honnan teccik ilyen pontosan tudni? - Ezelőtt négy évvel szerződtem ide, és akkor egymillió éves volt. Ennél a kövületnél csak ez a vicc régibb, de számomra visszatükrözi a naponta olvasható kutatások eredményeit, hogy hány éves is a föld, na meg egyúttal a világegyetem.

És asszonygya a világegyetem véges, térben és időben. És akkor utána mi van? Ha elmegyünk odáig, akkor lelógathatjuk a lábainkat valahova? Vagy valaki magyarázza már meg nekem, ha elkezdek húzni egy vonalat mindig felfele és húzom, húzom és húzom, marha mód vigyázva, hogy egyenes legyen, miért találkozom egy - na nem kis, de jó idő múlva - a vonal kezdőpontjával? Azaz miért zárul be egy kör? S ha nem, hova húzom? Ja, hogy miért húzom? Hát csak úgy! Gondolom, ez sok mindent megmagyaráz.

Newton bácsi pár száz évvel ezelőtt, hogy megakadályozza több bölcs ember teljes belehülyülését ebbe a kérdésbe, úgy fogalmazott: - A világegyetem egyszerre véges és végtelen. Na, én ebbe fogok belehülyülni.

De most komolyra fordítva a szót (nem tudom, érdemes-e?), nem kellene magunkért (hagyjuk a természetet, csinálja a maga dolgát) tenni valamit? Egy jó nagy tavaszi takarítást, és ne a Covid-ra bízzuk, hogy ki s hova s meg izé, hanem józan ésszel egypártként (ember-párt) sorba állni, és a téveszméket és azok gerjesztőit/terjesztőit… hát szóval, na igen, azt csinálni. És amíg nem késő.

Szerintem már a tegnap el kellett volna kezdeni. Miért tegnap? Hát mert már tegnapelőtt esedékes lett volna.

                                       Időutazás

Tegyünk mi is egy kis időutazást! Hisz ma már naponta hozzák az újságok a hírt, hogy ki mit lát száz év múlva a mostani földről, vagy látott száz évvel ezelőtt ugyanarról, és ezek mind eskü alatti, és a zöldek által bizonyított vallomások.

Archimédesznél vagyunk, aki éppen belép a fürdőkád jó meleg vizébe, de még el sem engedheti magát úgy igazán, megjelenik Euréka, a felesége. Olyan igazi belevaló görög asszony, mint az Uz Bence menyasszonya, kinek a mejjin el lehet nyomni a bolhát, és a farával úgy odacsapja a legényt a falhoz, hogy csak na… - Arcsikám, siess ki a vízből, mert én is szeretnék fürödni, s hamar kihül a víz.

Archimédesz a bölcsek nyugalmával kilép a kádból, és látja, hogy amikor Euréka belecsúszik, vagy hatvedernyi víz kiömlik a padlóra.

-Megvan, megvan, Euréka Euréka! - kiáltással már rohan is ki úgy meztelenül Athén főterére, hogy világgá kürtölje: - Minden vízbe mártott test, kisangyalom, annyit veszít a súlyából, kisangyalom, mint amennyi az általa kiszorított víz súlya, kisangyalom. És mire hazaér, egy férfikórus már zengi a házuk előtt a világraszóló felfedezést. Euréka kilép a kádból és rááll a mérlegre. - Miket kiabál maga vén marha, hisz egy dekát sem fogytam!

- Ó asszony, te balga némber. Ó Zeusz, adjatok egy fix pontot valahol a világűrben, ki akarom fordítani a földet a sarkaiból. Ó asszony-asszony, te áldott jó lélek, hiszen újra felfedeztem valamit!

                  Beszéltem, uff!

Hogy miért nem hangzott el a beszédem? Erről majd máskor, és csak azoknak, akik nem értették meg, hogy miért nem hangozhatott el.

Marosvásárhelyen a Bolyai 1961-ben érettségizett évfolyama ünnepelt és emlékezett a hatvan évvel ezelőttiekről. A záró közös ebéd-vacsora előétele után beállt süket csend biztatott arra, hogy „András beszélj”!  Akkor nem álltam fel, de most ülve elmondom/írom.

- Hát azzal kezdem, kedves osztály- és évfolyamtársaim, hogy én többet hatvan éves érettségi találkozóra nem jövök. Beáll egy kíváncsi/sértődött/várakozó süket csend, sehol egy mosoly vagy stenments kacagás. - Hát dilinyók, ti sem jöttök, hisz hatvan évesek ti sem lesztek többé. Hihihi-hahaha, de csak csendben.

Na de térjünk a vidámabb dolgokra. Mondom nekik, tessenek kézbe venni a nyolcoldalas, fényképes, remekül sikerült emléklapot és tessék egy pillanatra a tükörbe nézni, majd összehasonlítani az ottani érettségizők fényképeit azzal, amit ma láttok! Hát érdemes volt leérettségizni? Ha én ezt tudtam volna…

Persze, a lányok nem változtak semmit - sietek hozzátenni. Ez egyeseknek bók, másoknak sértés, vagy fordítva, de ezt így kell csinálni. Na de a fiúk?

Óhatatlan eszembe jut a fiú-Karinthy. Amikor arról faggatják, milyen volt a találkozó, ezt mondja: - Hát a vagányok mind vagányok maradtak, de a hülyék még hülyébbek lettek.

Ezek után persze majd mindenki felteszi a kérdést: - Ez a hülye Gyárfás engem hová oszt? De senki nem kérdi önmagától, hogy én mégis hol állok. A vagány azért, mert vagány, a hülye meg hülye lesz ezt tudni.

Még nem lőttek rám, hát folytatom. Hát, na mit is mondjak, hát szóval, hát izé. Igen, izé. Ezt érzem, gondolom.

Tudjátok? Ó, dehogy tudjátok, hisz még én sem tudom. Mit is akartam mondani? Á, semmit, csak beszélni akartam. Na de látom, hozzák a csorba de vökucát.

Beszéltem. Uff!

                                       Marosvásárhely

Otthon voltunk szülővárosunkban, Marosvásárhelyen. Nem az utazás okozta a legnagyobb megdöbbenést. Amikor a szállóból felhívtam egy most is Svájcban élő osztálytársamat és rákérdeztem, mennyire komoly az a vérnyomás-ingadozás, melyért le kell mondania a részvételt, kicsúszott a számon: - Na, majd ha hazamegyünk, beszámolok részletesen mindenről. Ekkor a feleségem rákérdezett: - Hova haza? Hisz itthon vagyunk. Vagy talán Svájc, vagy Budapest? Hol vagyunk mi otthon? És lőn néma csönd.

De vissza az utazásra, mert az sem volt mindennapi. Kényelmesen indultunk reggel nyolckor, azzal, hogy kora délután otthon leszünk (ismétlem: Marosvásárhelyen). Már itt hiba csúszott a számításba, mert a városból nem lehetett kijutni. Őszentségét várták, és le kellet zárni minden ki- és bevezető utat. Hogy őszinte legyek, nem tudom, szükség volt-e erre, de le voltak zárva. Három kijárót is megpróbáltam, de mindenütt az úton keresztben álló rendőrkocsikba ütköztem. A hosszú sorban álló autók vezetői emlegették a…  azaz a szenteket, na de ezt hagyjuk, viszont én is rákérdeztem: - Minek kell ennyire vigyázni, hát a Pápa, mint földi helytartó nem a legbiztosabb kezekben van? Református vagyok, istenhívő, na de ezt is hagyjuk.

Elértük végre a Királyhágót. Hát ezt le kell írnom, mert burleszkfilmbe illő jelenetek sorozatának lehettünk nézői. Felborult egy több mint száz disznót szállító teherautó, az úttestet néhány dög meg utolsókat rúgó állat zárta, a hegyoldalon meg az elszabadult sertéseket a közeli falvakból hirtelen odasereglő cigányok kergették, őket meg a rendőrök, gumibottal. Nem tudom, milyen eredménnyel zárult a nagy viadal, mert tovaengedték a mi sávunkat, és most már igazán megcsodálhattuk a kora ősz színpompáját, a hegyoldalt beborító erdőket.

Örömmel írom, hogy a város tisztasága lenyűgöző csak ne lenne az a hatalmas autókása-hegy, ami belepi az utakat. Hogy valamennyire közlekedni is lehessen, az utcák nagy részét egyenirányították, és körforgalmak teszik lehetővé a túloldalon levő cél elérését.

Csiklandós és rejtélyekkel teli volt az első találkozás a hatvan éve együtt érettségizettekkel. A Vár udvarán fényképezésre gyűjtöttek össze, a társak legtöbbjén maszk. A megközelítőleg negyven év utáni első találkozón tessék most találgatni, kivel is állok szemben. A legkínosabb, amikor a másik gyerekkori beceneveden szólít: - Hé Panci, hát te?

Amellett, hogy - férfiasan bevallom - nagyon rossz a névmemóriám, a magam nevével is bajban vagyok. A svájci közel negyven év alatt voltam Andreász, Endi, Andrea, Andras, na meg Ghiarfas, és most Panci?! Azt nem mondhatom, hogy „ki is vagy te tulajdonképpen?” Hülyét nem csinálok magamból. – Ó, na nézd csak, hát, istenem, be rég nem találkoztunk, te semmit sem változtál, a család? - Itt van mellettem a feleségem, ö volt az osztálytársad, mi csak a banketten voltunk röviden együtt. És ez még vagy harmincszor, míg a szervező ki nem osztotta a kitűzőket.

Aztán már csak azt kellett végighallgatnom, hogy a református pap a szószékről aljas árulóknak nevezi mindazokat, kik elhagyták Erdélyt (a hallgatóság kb. fele), majd a lutheránus barátunk örömujjongással meséli, hogy neki is most volt nemrég a harmincéves találkozója, melynek fénypontját a Budapestről ide utazó erdélyi papjuk jelentette, aki hajlandó volt megtartani az istentiszteletet. Erről ennyit.     

                                     Magyarázok

Tanítom az unokámat.

–Tata, mi volt azelőtt, tudod, mikor még a föld és a csillagok sem voltak? Nem volt semmi?

-Na hallgass ide, olyan, hogy semmiből valami legyen, az nem létezik. Talán egyetlen egy példát tudok neked felhozni: ha nem csinálod meg a leckédet, akkor nem csináltál semmit, és azért kapsz anyádtól egy nyaklevest, és ha nagyapádat nyaggatod és nem a tanító nénidet ilyen kérdésekkel, talán eltűnik a heti zsebpénzed.  

Na de mégis, hogy van ez? Semmiből nem lesz semmi, ez alapigazság. Érted? - Igen tata, értem. Az, hogy nem csináltad meg a leckéd vagy bosszantod nagyapád, az nem semmittevés, hanem rossztett, és annak következménye lesz.

A továbbiakban már inkább magamnak.  Világmindenség. Hogy kezdődött, és mi volt azelőtt? Valami volt, mert a semmiből nem lesz semmi, ez biztos (így mondtam az unokámnak is), tehát csak kellet lennie valaminek, ha másnak nem, hát a káosznak, ami sűrűsödött, és lett valami… És lettek csillagok és bolygók és teremtők (alkotók), fogyasztók(közömbösek), rombolók(ellenzék) és ezek aránya dönti el, mi lesz ezután(?!)

Na várjunk csak. Tata szerint az idő az egyetlen, ami végtelen idők óta létezik, és lesz tovább is, végtelen sokáig, ha mérjük, ha nem. A tér az állítólag visszagörbül, tehát egy zárt egység és nem végtelen, az anyag meg… ó balga népség, hisz az ma van és holnap már nincs, gondolj a zsebpénzedre. Érted?

-Janika! Janika! De hát ez a gyermek alszik, és én itt ölöm magam, hogy megmagyarázzam neki, amit én sem tudok.

–Tata, miért teccik rángatni engem, hisz én nem csináltam semmit!

GYÁRFÁS ANDRÁS

Úton

Na akkor most reggel frissen leírom amit a tegnap este lefekvés után kigondoltam mert én nem tudom más hogy csinálja de én úgy csinálom, hogy este lefekvéskor vagy ezt már írtam na mindegy nem baj az ismétlés az anyja de az apja is szóval, hogy szavam ne felejtsem és lefekvéskor ezt nem baj megismétlem mert fontos  szóval legalább is nekem az, magam mellé teszem a Sudokut és a szolgálatos könyvet, először megoldom a szuper nehéz rejtvényt közben nem gondolkozok csak összpontosítok, utána veszem a könyvet és bizisten úgy csinálok mintha olvasnék, megyek sorról sorra és gondolkozok, hogy mit is írjak másnap, lapozok meg minden de ölöm magam hogy valami eszembe jusson ja igen még nem mondtam el a feleségemnek, hogy kivel is találkoztam a reggeli baktatás közben na ezt le is írhatom, na de kivel is, mindegy eszembe fog jutni de addig is ide a Sudoku szélére felírom, hogy Úton s erről majd eszembe jut, hogy eszembe kell jusson mit is akarok elmesélni a feleségemnek szóval, hogy kivel is találkoztam vagy mit is csináltam, na nem érdekes majd reggel eszembe jut, lapozok,és gondolkozok, vagy legalább is úgy csinálok, nem valami Béla volt az illető, milyen illető, ki, hát akivel izé ,na ne csináld, de Béla volt az biztos sőt pláné hogy Béla ja erről eszembe jut a  gyermekorom Vásárhelyi blődsége mikor két cseléd, na jó háztartási alkalmazott átkiabál az utca két oldaláról egymásnak, pláné Kati hova mész, sőt a patikába, jön a válasz, marha jó még ma is csiklint  na ez így nem jó tessék a rendszert bekapcsolni mit is kell csinálni ha valami nem jut eszünkbe, tehát tisztázzuk a körülményeket, mikor, hol, kivel, mivel, miért, miért ne és akkor ki lehet következtetni, hogy mit is akarok de hát ezt tudom egy cikket akarok írni egy komoly valamibe egy még komolyabb főszerkesztő segítségével hát akkor megvan, megírom a cikket a lényeg,  hogy ne legyen hosszú és valamit mondjon is ne csupa marhaság vagy elcsépelt őskori viccek na igen ez az ezt leírom. Tessék. Hát ha ez sem jó akkor pláné, hogy sőt….

     (A szerk. végre, egyszer, a szóközökön kívül egyebet nem javított, nem hamisított.)

Óriásplakátok

Nini, hisz ez Afganisztán. De mi történik itt? Hisz én csak a majd mindennapi baktatásomra igyekszem a Rákos patak partjára, és hirtelen pusztaság, szikladarabok, tankok, repülők és mindent fenyegető rémes sötét fekete felhők rohannak felém. Mi lesz itt? Fussak? Maradjak?

Egyiket sem, nézz a lábad elé, és ne az óriásplakátra, melyen repülőnapokra hívnak valahová. Ne haragudjanak, de én nem megyek, nekem elég volt, amit itt láttam…

Még szerencse, hogy nem messze egy sokkal vidámabb valami vár rám a magasban, legalább is sokszínűsége valami jó hírt ígér. De jesszusom, mi van? Miért van szakálla a nőnek, és miért jár melltartóban a férfi, és mitől ez a nagy büszkeség? Hova is menjek? Ja, sehova, csupán felszólítanak engem, a kirekesztettet. Na, hagyjanak engem békén.

Még szerencse, hogy amott egy igazán vonzó férfiú szólít, hogy szavazzak rá, mert akkor olyan boldog leszek, mint még soha. Na, ezt sem lett volna szabad ilyen közelről megnézni. Hiszen ez az az izé, aki, miután tönkretett egy kerületet, főpolgármesterré választatta magát és mára sikerült a várost teljes káoszba süllyeszteni. Most meg a teljes ország után kiált.

Megpróbálok aláereszkedni a patakpartra, hátha elfedi ezt a borzalmat. Csak szeretnék, de nem lehet, mert a patakot is kerítés kíséri. Most jut eszembe, még az év elején meghirdette a mostani polgármester (utóda a mai főpolgármesternek), hogy első tevékenysége lesz rendbe tenni a patakot. Hát kérem, ez az egyetlen olyan valami, amit a természet évtizedek óta rendben tart, de most bontanak és fúrnak és rombolnak, na persze nem elsietve, csak úgy nyugiban, ahogy az ukrán melósok otthon megtanulták. Akkor tovább a parton, és megéri, mert megtudom, hogy melyik Tv-csatorna milyen áldást zúdít rám a jövő héttől a világ végéig.

De hát valahol valami tájnak is kellene itt lennie! Na, ember, ne légy telhetetlen. Egyelőre elégedj meg az óriásplakátokkal. Tudod te, mennyibe kerülnek? És hogy ezt ki fizeti? Nem tudom, és nem is érdekel, de könyörgöm, tegyék annak a háza elé, aki ezeket megrendelte.

Ady

Budapestre tegnap beszökött az ősz. A Gvadányi úton a Rákos patak partján ballagtam, sajnos nem a halk lombok alatt, mert a három éve óriási tamtammal ültetett fiatal fákat egy éjjel villám gyorsan kivágták és másnap reggelre még a fűrészport is elseperték. És jöhettek, ó, nem kis rőzsedalok, hanem hatalmas útmarók, talajgyaluk, markolók és unott, határon kívüli vendégmunkások, füstösek, furcsák, búsak, bíborak, kik vendégekhez méltóan megvárják a reggeli kávét meg kalácsot, aztán röpködnek a tréfás cigarettacsikkek, és a Gvadányi út majd beleremeg, amikor megindul végre a hatalmas emelő. Na, zim-zum, ennyit Adytól. Én meg itt állok, és nincs, kitől megkérdezzem: miért? Miért kell milliárdokért patakból kanálist csinálni, sétaösvényt lebetonozni?

Valamit nem értek negyvenévnyi svájci élet után: hogyan lehet a választópolgárokat ilyen nyílt hazugságokkal elcsábítani/kábítani? Ott, ha választani kellett, egyszerűen feltettem a kérdést: Hogy állunk most? Ki mit ígér?

Az elsőre hamar tudtam a választ: köszönöm, jól vagyok, maradjon minden úgy, ahogy van. Vagy: na ne, ezt így ne tovább, változtassunk. És ekkor következett a második kérdésre a válasz: olyan valaki, aki egyszer már volt és semmi jót nem hozott, hát arra nem szavazok. Vagy: akit megválasztottam valamikor, mert tetszett a fizimiskája és pártjának a terve, de a parlamentben megsértődött, otthagyta  pártját és átült máshova anélkül, hogy engem, aki őt választotta, megkérdezett volna, hát, na ne, engem csak egyszer lehet büntetlenül hülyének nézni.

Számomra természetes, hogy mielőtt az urnába dobom a cédulát, megkérdem magam, mégis mi az, ami most nem jó? És én mennyire vagyok abban hibás, hogy nekem nem jó az, ami nem jó? És ha teljes a magánleltár és iskolázottságomnak köszönhetően van rálátásom, megkérdem: mi a jó városomnak, hazámnak. És akkor jöhet az X.

Itt, vadonatúj állampolgárként még nem szavaztam, és - miután a Covid ellen már a harmadik oltást is megkaptam - köszönöm jól vagyok, ezért azt akarom, hogy odafent maradjon minden úgy, ahogy van.

Írok,  de bánom

Háromhavonta a postás kihozza a Schweizer Revuet (külföldre szakadt/szaladt svájci állampolgárok lapja), és évente kétszer a szavazólapokat. A lap beharangozza, hogy mi foglalkoztatja az otthoniakat, a levélben meg elolvashatjuk a vezető négy párt (a svájciak beérik ennyivel is) véleményét/ javaslatát a döntésre váró ügyekben. Az egyik pontban azt kérdik: - Egyetértek-e az egyneműek házasságkötésével?

Ezek szerint a pártok és a kormány ránk bízzák a dolgot, nekik igen is és nem is vagy inkább ne vagy mégis igen… Úgy tűnik, mintha arra hajlanának, hogy a nőknek meg kell engedni, mert mégis csak két anya és a nevelés meg szeretet, na, szóval döntsük el mi.

Hát, ha már muszáj dönteni, én a két anya mellett vagyok, mert ha a gyermeket megkérdik az iskolában, hogy ki az édesapád, és ő hazamegy és továbbadja a kérdést, nem tudom, hogy pontos választ fog-e kapni (modern idők), és csak cirkusz lesz belőle, mint már annyiszor, iskolai kérdés nélkül is.

És akkor egyúttal szavazzuk meg azt is, hogy a gyermek döntse el, fiú vagy lány akar-e lenni, vagy esetleg mindkettő, és hogy az egyik apát műtsék át anyává, és akkor lehet házasodni. Igen, ez az. Na és a nők? Hát ők úgy is azt csinálnak, amit akarnak, nem is tudom, hogy merült/került fel ez a probléma.

A másik kérdés: - A tőkét adóztassák meg jobban, mint eddig, vagy sem? Ekkora marhaságot! Hát lehet erre igennel válaszolni? Nem is tudom, kinek jut eszébe ilyesmi? Nyilván valami csóró alaknak, aki munkából él/élt. Na mán nehogy ők kezdjenek Svájcban törvényeket hozni! Ha nem tetszik, ki lehet vándorolni, ott bezzeg védeni fogják az ott tőkének számító kis nyugdíjukat. Einstein óta minden viszonylagos.

Tegnap bent jártam a belvárosban, különböző okok miatt autóval kellett mennem. Hát ha eddig nem tudtam, hogy kire szavazok, most halálbiztosan tudom, hogy kire nem. Két óra alatt tettem meg öt kilométert, és ugyanannyi alatt vissza, és természetesen lekéstem a megadott időpontot. Hát az a mennydörgős karácsonyi ménkő meg a kacifántos minden…

Fszk. Úr, az utóbbi kérném törölni.

Gondolatok Párizsból

            Csodadolog a huszonegyedik századot megérni, tanúja lenni az ember kiteljesedésének, hiszen a szabadság, a tudás olyan lehetőségekkel ajándékozott meg, hogy izé…na…. András, húzd be a kéziféket és nyisd ki a szemed!

Párizs, a „szép ámulások szent városa” a kiábrándulás mocskos gyülekezőhelyévé vált. Ady- imádatomban beültem az Europe metróállomás közelében az ő kedvenc kávézójába, ahova „beszökött az ősz”. Hát, még mielőtt kihozták volna a megrendelt pernod abszintot, én szöktem meg vagy kergettek el, ne nem a koldusok, hanem a követelőzők, kik elvették az asztalról a már kihozott croissant.

De ne szűkítsük le csodálatos századunk lezüllesztését egy városéra. Hiszen az előző évszázad legnagyobb szégyenét, a vasfüggönyt mára már helyettesítenünk kell hosszabb és biztonságosabb szögesdrót-kerítésekkel, lezárjuk a határokat Európa-szerte a jogtalan migráció ellen, egyszersmind önmagunkat is bezárva.

Kissé távolabb tőlünk, keletre, egy magát a tizenhatodik századba álmodó nép elűzi a világ legjobban és modernebbül felfegyverzett hadseregét, és visszaáll a Saria. Jöhet a hűtlen asszonyok megkövezése…

Bár itt megállnék egy pillanatra: nálunk a legfelvilágosultabbaknál hogyan is áll ez? Ó, egész másképp. Itt nem kell, hogy Jucika megcsalja az urát, elég, ha Rozika egy bizalmas beszélgetésben (legkevesebb tizenöt tanú) fél szájjal kiejti: - Mit hallottál Jucikáról? Igaz? - Nem hallottam semmit, de ha beszélnek róla, biztos igaz. Hogy mi igaz és mi nem, az mellékes, de elkövetjük a megkövezésnél sokkal rondább, fájóbb és életre szóló gyalázatot, besározzuk Jucikát.

Az afgán nő felépül sebeiből, felveszi a mindent eltakaró burkát, és megy tovább az élet. Jucika nem tud lemosakodni. Aztán meg jövünk mi, sokkal okosabb férfiak, és röhögve mondjuk: - Tudod, a Jucika…hát az marha férj… mindenki tudja, csak ő nem, tiszta röhej. A marha férj pedig tudja, de nem akarja, hogy a többi marha tudja, hogy ö tudja, és hallgat, és élvezi Jucika kegyeit, a többi marhával ellentétben.

Igen, a férfi álláspontja a mai században sem más, mint volt: az a nő, aki az egész várossal lefekszik, hát istenem, egy kicsit kívánatos, csalafinta, de ha velem nem, akkor kurva.

Na, ez szép kis eszmefuttatás volt Párizsból, büszke nem vagyok rá, de a napi penzum megvolt, és ez a lényeg. Vagy mégsem? Nem hiszem, hogy tőlem várná el valaki a kerítések lebontását, tessék inkább Jucikát rám bízni.

Hogy teljes és aktuális legyen ez az írás, kérem szépen a Fszk. urat, ide vagy valahova középre illesszen be egy reklámot a férfi tamponokról és a női szakáll-ápoló szerekről, hisz nagy a kereslet.

************************************************

BLU201205-7807-1810