Sorsunk - Értékeink

A Magyar Kultúra Napjára

Nagyvarjasi Szabó István

Az Aranybulla, 1222…

Idén 800 éves. Annak a magyar uralkodónak aranypecsétje és kézjegye díszíti, aki az egyetlen király, sőt bizonyára az egyetlen ember a világon - kinek leányát még az atyja életében szentté avatta a katolikus egyház.

Pedig II. András viszonya az egyházzal nem volt felhőtlen. Árpádházi Erzsébetet 1235 májusában, négy évvel halála után emelték a szentek sorába, az apa 1235 szeptemberében fejezte be mozgalmas életét. Sőt, jóval később, unokája, a margitszigeti Árpádházi Margit is a szentek sorába lépett és másik unokája, Árpádházi Kinga szintén, aki Lengyelország és Litvánia védőszentje lett.

Tudjuk, minden hasonlat sántít, de akkoriban a szentté avatás legalább akkora hír volt, mintha ma valaki egyszemélyben lenne Nobel-díjas, olimpiai bajnok és Oscar díjas. Hát ilyesmiktől páratlan a magyar történelem! Az irodalmat is ismerő olvasó már tudja, hogy igen, Ő az a II. Endre királyunk a Bánk bánból, és hogy Gertrudis, meg a lézengő ritter és Melinda... Az Aranybulla mostanság rövid fejezet a történelemkönyvekben, de sorsformáló hatása mái napig is tetten érhető történelmünkben, mindennapjainkban, viselkedésünkben. Nélküle nem azok a magyarok lennénk, akik vagyunk, talán magyarok se lennénk.

Kései elismerése-felismerése onnan jött, ahonnan legbetegebb képzelgéseinkben sem vártuk, Sztálintól.

Egy főrangú jugoszláv kommunistának azt mondta, annak nagy megrökönyödésére, hogy Közép-Európában mindössze két igazi nemzet van, a lengyel és a magyar.

Meg is magyarázta: ennek a két népnek nemessége erős és nagyszámú volt. Kiváltságaikat, jogaikat évszázadokon át, akár életük árán megvédték koronás királyaikkal szemben is. Idézzük: „A nemesség ezt az erős függetlenségigényt átadta népének, még a parasztoknak is". Majd a Világ Népeinek Lánglelkű Vezére mosolyogva hozzáfűzte: Ezért akarom megtörni e két nép gerincét. Mindent elkövetett ez ügyben, de még neki sem sikerült. 1956-ban épp a magyarok, a sokszoros túlerőnek fittyet hányva, szembeszálltak a moszkovita zsarnoksággal.

E fura beköszöntő után lássuk a lényeget: Az Aranybulla Európa második rendi alkotmánya, lévén, hogy Angliában már 1215-ben érvénybe lépett a Magna Charta Libertatum. Nem másoltunk. Kevesen sejtették akkoriban, hol van London. A szigetországban a megsértett alkotmányosságot akarták a királyi túlkapásoktól megvédeni, nálunk épp e túlkapásokat akarták megelőzni.

Természetesen nem a semmiből jött. Gondoljunk a Vérszerződésre, Szent István Intelmeire, Szent László és Kálmán király törvényeire, de mindenekelőtt a szabad magyar vitézek bátorságára, tartására - rátartiságára. A vér tényleg nem válik vízzé? Első ízben történt, hogy minden politikai szereplő egyetértésével döntés született, miszerint kivétel nélkül mindenki, még az uralkodó fölött is valami hatalmasabb erő áll, a TÖRVÉNY. A 31. cikkelyből álló Aranybulla tisztázza a nemesi rendek (szabadok) jogait, kötelességeit. Mai nyelven szólva, például kimondja a tulajdon és a személy sérthetetlenségét, a gyülekezési és szólásszabadságot. Csakis bizonyítékok, tanúk vagy tettenérés esetén lehet bárkit letartóztatni, akkor, ha azt a pártatlan bíróság elrendeli. Ez a törvényesség, jogállamiság. Amibe 1990-ben tértünk ismét vissza! Az Aranybulla megpróbálkozott a kör négyszögesítésével: Rend a szabadságban, szabadság a rendben. És ez sikerült, ha a világ körülöttünk józan volt és mi is. A magyar mindég a rendet választja a káosz, a fejetlenség helyett, aztán a rendet feltölti szabadsággal. Lásd: reformkor. Valaki egyszer hordóhoz hasonlította a rendet és borhoz a szabadságot. Edény nélkül a legjobb bor is szanaszét folyna és abroncsok nélkül a hordó nem hordó. De mi van a közemberekkel, jobbágyokkal, szolgákkal? Azt majd az 1848-as törvények intézik. Későn, de igazságosan.

Ám a legérdekesebb a 31. cikkely. Idézzük teljes egészében, megérdemli.

„Hogyha pedig mi, vagy utódaink valamelyike bármikor ezen rendeletünk ellen véteni akarnánk - álljon szabadságukban ezen levél erejénél fogva, minden hűtlenségi vétek nélkül mind a püspököknek, mind más uraknak s az ország nemeseinek összesen és egyenként, jelenleg és a jövőben nekünk és utódainknak ellenállni és ellenmondani örökre."

Sajátos, de érthető fogalmazás: ha a király törvényszegővé válna, önkényeskedne – a nemzetnek joga van akár fegyveresen is ellenállni - büntetlenül ! Hát ezért nevezik a 31. cikkelyt ellenállási záradéknak. Egy törvény akkor törvény, ha betartják és betartatják. Ha élnek vele s nem visszaélnek. A törvény bátorság, becsület és bölcsesség – egyszóval közerkölcs - nélkül holt betű. Berzsenyi Dániel szebben mondja:

" Így minden ország támasza, talpköve

A tiszta erkölcs, melly ha megvész:

Róma ledűl, s rabigába görbed."

Az Aranybulla hatása felmérhetetlen. Hála neki, Magyarország sosem vált zsarnokállammá. Próbálkoztak ugyan vele nem egyszer, mindig kívülről, de a passzív ellenállás vagy fegyveres felkelés végét vetette. Első igazi próbája Zsigmond királyunk házőrizetbe vétele, mert többszörösen is törvényt szegett, külföldi kegyencek érdemtelen jutalmazása és egy nőügy formájában. Ezt most nem részletezzük. Szabadulása után a király - mennyi ebben a politikusi ravaszság, az okosság vagy belátás, nem tudjuk -, de soha nem büntette meg fogságba vetőit, sőt, megdicsérte őket a törvények és a Szent Korona iránti hűségükért. Hát ettől is páratlan a magyar történelem!

Bocskai István szabadságháborúja az ellenállási záradékra hivatkozva tört ki és győzött. Bethlen Gábor, a Rákócziak szintén sűrűn lapozgatták az Aranybullát.

II. Rákóczi Ferenc 1703-as harcba hívó kiáltványa egyértelműen az 1222-es törvényt emlegeti. S még nincs vége. 1848 őszén a bécsi császár felfüggeszti az általa szentesített (aláírt) un. áprilisi törvényeket. Magyarország, igazsága és jogai védelmében, fegyverbe száll. Nem véletlenül nevezték a 48/49-es szabadságharcot „törvényes forradalomnak" is.

De térjünk vissza a Vörös Cár elmefuttatásához, hogy úgymond, a nemesség ezt az erős függetlenségigényt átadta népének, még a parasztoknak is... Ráhibázott. Az Aranybulla szellemisége fokozatosan alászállt a népbe. A közélet, a jellem és szellem öntőformája lett, hogy végül a népből nemzet szülessen, éppen 1848-ban, mikor - Kossuth szavaival élve - a „népet bevették az alkotmány sánczaiba."

A zárszó Illyés Gyulától: „Ha megvizsgáljuk a magyar lelki tulajdonságait, valamennyi alján a szabadság szeretetét leljük. Ezt találjuk nem csak erényeiben, hanem fogyatékosságaiban is. Ezért konok, hallgatag, elhúzódó, sőt egyenetlenkedő. Ezért bizalmatlan. A függetlenség, a különállás a legnagyobb kincse. Nyilván más népnek is fontos ez. De nem sok nép van, amely szenvedéssel, vérrel ennyi bizonyítékát adta szabadságszeretetének. E téren a különben megfontolt nemzet sohasem ismert alkut, belátást vagy érdeket. Fontosabb volt ez neki az életnél is. Fontos volt külön-külön a nép minden fiának is."

**********************************

Serdült Benke Éva

A falak állnak, a védők őrködnek

                                                           „A nehezén megint csak túl vagyunk,

nem érzi nyomás süvegét agyunk,

a szív szorong csak, hitetlenkedik:

vajon ma végre felragyoghat itt

a semmiből teremtett új világ?

Ó, iskoláim, drága iskolák!”

(Lászlóffy Aladár Ó, iskoláim, drága iskolák!)

A látogató a Mikszáth domb felől bekanyarodott a Köteles Sámuel utcába, elsétált a vásárhelyiek szóhasználatában még mindig a Czakó klinikának nevezett kórház előtt, hogy megcsodálja az impozáns bejáratot, tudja, hogy itt végezte a harmincas évek közepén dr. Czakó József az első romániai szívműtétet, megmentvén egy a kiképzés alatt súlyosan megsebesült újonc élét. A Molter ház előtt lassan sétált el, hogy elolvashassa az emléktáblát, lám, ott van-e már a kiegészítés a jól ismert szöveg mellett, miszerint e házban élt és halt meg Bolyai Farkas, és itt nevelkedett világhíres matematikus fia, Bolyai János. Később pedig, de ez már a 20. század, itt élt családjával Molter Károly író, irodalomszervező. Ám még mindig hiányzik az a felirat, mely tudatná, hogy itt lakott 1876-1884 között a magyar szépprózát megújító író, Tolnai Lajos. (1.)

A látogató maga elé képzelte a szép, gondozott kertjében rózsái között sétálgató tudós professzort és fiát, Jánost, amint a matematika meg nem oldott kérdésein vitáznak, le-letekintenek a vásártérre, hiszen akkor a dombon a minoriták templomán kívül semmi nem állotta útját a tekintetnek. Innen már szemben feltűnik a kollégium fala, a látogató előtt feldereng az az ablak, mely hajdan osztálytermük ablaka volt egy évig, mielőtt átköltöztek az angyal alá, a főbejárat oldalára. Most is felnézett, az angyalt kereste, pedig tudja, nincs ott már évtizedek óta, kalapáccsal verték le azokban az években, mikor az irányelv volt a múltat végképp eltörölni! A látogatóban Radnóti szavai muzsikálnak: „és tudtam, egy angyal kísér, kezében kard van,/ mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.” De akkor ott, e képzelt látogatáson már azt is tudja, hogy „Hol azelőtt az angyal állt a karddal,/ talán most senki sincs.” Ahogy a költőt se védhette már az angyal, sem emlék, sem varázslat az ősi iskolát se mentette meg mindattól, amit sok évszázadon át el kellett szenvednie. (2.)

E látogatás történhetett volna a fent leírtak szerint, de valójában egészen másként történt. Ehhez 1989 véres december végének kellett bekövetkeznie, amikor karácsony és szilveszter között egy segélyeket szállító konvoj tagjaként meg sem álltam Marosvásárhelyig, testvéremet, a várost látni, és felszaladni a Bolyai utcán, nem sérült-e meg az iskola. Már akkor elhatároztam, visszatérek, ha lehet, de nem üres kézzel, katasztrófa-turistaként. A paksi Energetikai Szakképzési Intézet, ESZI (az intézetet az atomerőmű alapított, 1986-tól működött, nagyszerű alapozást biztosított az érettségi utáni műszaki egyetemekhez, technikusi beosztásokhoz, én 1988-ban kerültem oda tanárként) támogatásával szedhettem össze az erőmű jóvoltából néhány számítógépet (milyen nagy dobozos szerkezetek voltak ezek akkoriban még!), egy kollégám autójában vittük Vásárhelyre, előre értesítettem jövetelemről az akkor még román igazgatónőt, Şuteu Sabinát. Lehet, én voltam az utolsó látogató, akit fogadott, néhány nap múlva már Horváth Szabolcs, az iskola korábbi tanára ült az igazgatói székben. Hajdani iskolám (3.) felbolydult méhkasra hasonlított, amit fegyelemben eltöltött iskolaévek után soha nem tudtam volna elképzelni, folyt a magyar diákok ülősztrájkja, a cél életbevágóan fontos volt: ki lehet-e vívni, hogy visszaálljon az ősi rend, a Bolyai ismét magyar iskola legyen? A tanári szobába szinte remegő lábakkal mentem fel, oda diákkoromban soha be nem tettem a lában, most mégis benyitottam. A nagy terem két oldalán ültek a román és magyar anyanyelvű tanárok szemben egymással, a hangulat szinte tapintható volt, szikrázott Később a diákok lent az igazgatói iroda előtt körénk sereglettek, bátran a mikrofonomba mondták sérelmeiket, a román diákok arról panaszkodtak, hogy a magyaroknak vannak pártfogóik, de őket senki nem karolja fel, innen ki akarják űzni őket. Senki nem látta előre, mi történik alig két hónap elteltével, hogyan válik véres csatatérré a vásárhelyi főtér, a Bolyai tér, kik és miért keresik az élőnek hitt Bolyait, s ha ő nincs, akkor legalább a szobrát ledönteni. Kik és miért akarták a kollégium kapuit betörni, a bent levőket halálra rémisztve, védekezésre kényszerítve. A bent levők bizonyára tudták az Egri csillagokból, hogy az egri vár kapitánya milyen szavakkal bátorította katonáit: „A vár erőssége nem a kövekben vagyon, hanem a védők lelkében.”

Így, és ezzel a háttérrel kezdődött hajdani és új, paksi iskolám közötti nagyon emlékezetes kapcsolat, mely egészen nyugdíjba vonulásomig (bár egyre kevesebb lehetőséggel) tartott. Amikor csak alkalom volt a tavaszi, őszi vagy nyári szünetekben, a két iskola diákjai, tanárai találkoztak, ismerkedtek, látogatták egymást. Pakson nagy együttérzéssel fogadták a fekete márciust követő tavaszi szünetben a Bolyai röplabdacsapatát. Hogy utazásukat megkönnyítsük, egészen a határig mentünk autóbusszal elébük, így hoztuk el őket Paksra. Útközben Nagykőrösön, a Cifra csárdában rendeltünk ebédet, a pincérek erdélyi címeres zászlókat tettek az asztalra, és látva, hogy a gyerekek hozzá se nyúlnak az ételhez, tőlem kérdezték, mi lehet a baj, mi nem tetszik nekik? Így derült ki, hogy a húsleves mellé a kenyeret várják, erdélyi ember leveshez kenyeret eszik. (Magyarországon „tanulni kellett” az erdélyieket.) Felejthetetlen volt a paksiak szeretet-megnyilvánulása irántuk, ajándékokat hoztak olyanok is, akiknek gyereke nem járt a mi iskolánkba. Jöttek, mert látni akarták a sokat szenvedett város és iskola „küldötteit”. Aztán szerveződni kezdtek a diákönkormányzatok, a már tapasztalt paksi képviselők mentek oktatni a bolyaistákat, a Kiruly fürdőn szervezett továbbképzésen osztályom két diákja, a két Péter is biztatta új barátaikat a demokrácia gyakorlására. A kilencvenes évek elején igazgatómmal és két diákommal, B. Péterrel és P. Péterrel együtt vehettem részt a Bolyai ballagásán. B. Péter szót is kapott az ünnepségen, lobogó, hosszú hajával olyan volt, mint egy forradalmár, szavai is a szabadság kivívására buzdították az iskolájuktól búcsúzó diákokat.

Az évenkénti erdélyi kirándulások, a történelmi események helyszíneinek felkeresése, koszorúzások, az emlékbeszédekre való felkészülés mind Erdély múltjának megismerését célozták. Felejthetetlen volt a Teleki Tékában tett látogatásunk, a Vizsolyi biblia megtekintése, sőt olvasás belőle, az ősi magyar nyelv hangzása, ismerkedés az erdélyi értékekkel. Később, amikor egyik diákom nősülni készült, eljött hozzám, hogy Erdélybe kívánja vinni nászútra feleségét, oda, ahova annak idején az osztályunk kirándult. Közben több jelentős rendezvényünkre hívtuk meg a bolyaistákat tanáraikkal, kétszer volt Bolyai János emlékünnepség Pakson, Kányádi Sándor, Toró Tibor Bolyai-kutató atomfizikus részvételével. Mély összetartozás-élmény volt a paksi református temetőben a marosvásárhelyi véres március emlékére emelt három kopjafa előtti koszorúzás, annak a tanárkollégának elcsukló beszédét hallgatni, akit a rombolásra, sőt gyilkolásra bátorított tömeg szülővárosában halálra keresett, az utcán súlyosan bántalmazott. Egyik évben nemzetközi középiskolás matematika versenyt (úgy volt ez nemzetközi, hogy minden diák magyar volt a hajdani Magyarország területéről, Erdély, Kárpátalja, Felvidék, Délvidék képviseletében) rendeztünk Bolyai Jánosra emlékezve, a Bolyai diákjai kiemelkedően jól szerepeltek, tanáraik pedig a zsűri tagjaiként voltak jelen.

A Bolyai mindig nyitva állt előttünk, valahányszor diákokkal Erdélybe kirándultunk. Természetes volt, hogy az internátusban szállunk meg, ellátást is ott kapunk, olyan ízekkel, ételekkel ismerkedtek a diákok, melyeket itt a Dunántúlon soha nem ettek. A csorba a kedvenc volt, a lekváros pánkó (fánk) után a szakácsnőt kihívták és megtapsolták, este a zárt terű udvaron a vásárhelyi diákokkal együtt gitárszó csendült fel. Egyik végzős osztályom Bocskai nyakkendőben, vállukon kopjafára akasztva vitték az írásos varrottas tarisznyát a ballagásukon. (Ezeket a kellékeket a Bolyaiban M. Márta tanárnő segítségével szerezhettük be.) Valamikor a kilencvenes évek egyikén a paksi plébános közbenjárására Háromszékről fogadtunk tizenkét diákot az ESZI-be, dr. Gálos István igazgatóval és egyik kollégámmal felkerekedtünk, hogy Sepsiszentgyörgyön, (szülővárosomban) megismerkedjünk leendő diákjainkkal és szüleikkel. A határon nyolc órán át várakoztunk az átlépésre, senki se tudta, miért, mobiltelefon akkor még nem volt, nem tudtuk értesíteni a Bolyaiban (ahol megszálltunk) ránk váró kollégáinkat, hogy késünk. Éjfél után érkeztünk a Bolyaiba, vendéglátóink a fizikai szertárban virsli-főzéshez felkészülve vártak ránk. Úgy éreztük, hazaérkeztünk.

Miből eredt, miből táplálkozott ez a Bolyai szellemiség, amely egyaránt hordozta a hagyományos erdélyi vendégszeretetet, az évszázadokra visszatekintő nagy iskolák múltját is, amely figyelmeztetés volt a sokszor tragikus múltra, de a jelen faladataira is, az életre, emberi helytállásra, formálta, emberségre tanította diákjait, az anyanyelv, a kultúra, a történelmi múlt iránti hűséget egész életük vezérfonalának tekintette? Ezekben a jövőt is megteremtő, eldöntő időkben sokévnyi nehéz küzdelmek előtt állott a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum, kitartásra, elkötelezettségre volt szükség, hogy visszatérhessen a régi Bolyai-szellem az iskola falai közé, mely egyúttal visszavezet az elrablott európai értékekhez. Így remélte akkoriban mindenki. 1994-ben Klementisz János igazgató azon az emlékezetes ballagáson, melyen mi is jelen lehettünk az iskola vendégeként, így búcsúztatta diákjait: „Indulj! Te talpig bolyaista vagy! Te nem félsz a nagybetűs Élettől! Te nem könnyezel. S ha kezet fogsz velem, velünk, azt nem árnyékos lélekkel teszed. Elmenvén innen ne feledd, az ősi skóla mindig visszavár. Valaki itt mindig áll majd a vártán, s figyeli, várja a hazatérőt. Ha nem én, ha nem ő, de valaki mindig várja meleg szóval a tiszta szívvel visszatérő fiút, lányt, s ha az Idő amazt rostáján kiejti, annak fiát, lányát, így a végtelenben, s mindig tovább.” Az iskolájuktól búcsúzó diákok értették a szót, felkészültek az útra. T. Tünde, ballagó diák ezt írta ballagási kártyájára: „S most tőlünk függ, hogy múltunk reménye mennyire izzik tüzünktől fehérre, s lesz-e jövőnk” idézve Páll Lajos versét.

A Bolyai szellem elevenen élt a későbbi években is, amikor, 1997-ben, kollégáimmal erdélyi útra indulhattam, hogy megmutassak valamit abból a szellemi gazdagságból, melyet Erdély mindvégig megőrzött az iskolák és könyvtárak jóvoltából. Természetesen első megállónk Marosvásárhely volt. Az akkori igazgató, Bálint István arról számolt be, hogy a magyar nyelvű nagy erdélyi iskolák szövetségét akarják létrehozni, valamint a határon túli Bolyai nevet viselő iskolákkal is kapcsolatot szándékoznak kiépíteni, tizennégy ilyen iskola van magyar földön. A román és magyar tagozat továbbra is maradt az iskolában. A vásárhelyi Bolyai iskola az eredmények szempontjából az első a megyében. Az iskola szellemisége töretlen. 1994-ben a Bolyai Farkas Elméleti Líceum Elbocsátó és visszahívó végzősöknek kiadott levele is erről tanúskodik: „Mit útra adtak, kincseket, / szétosztani dolgod a világban. / Évek teltével, ha visszatérsz, / elé add számadásod: / Ment-e általad a világ elébb / ott akkor és úgy, / ahová sorsod rendelt? / Igaz ember szavával feleld: / Igen, ment!” Bolyai Farkas szavait idézi az 1995-ös Elbocsátó és visszahívó levél is: „…már be vagy az új kertbe ültetve, adja Isten, hogy foganj meg, az ültetéssel nemesedj, mint a palánták szoktak, nőj magasan fel erről az alattvaló földről az égre, s térj vissza valaha onnan szelíd árnyékkal s jó gyümölcsökkel erre a földre, ahonnan felnőttél.” Ha ilyen útravalóval bocsátja el az iskola végzős növendékeit, akkor biztosítva lesz a Bolyai-szellem megmaradása.

         E sorok írója is kapott útravalót iskolájától, igaz, nem ilyen bíztató sorokat, mert akkoriban, 1961-ben, amikor érettségizett, nem lehetett ilyen búcsúszavakkal elbocsátani a végzősöket, sokkal inkább a párt követésére kellett figyelmeztetni az ifjúságot. 1994-ben, a Bolyai iskola ballagásán vendégként találkozhattam régi igazgatónkkal és magyartanárommal, Kozma Bélával, aki figyelemmel kísérte visszatértemet és buzgólkodásomat a régi iskolámban, megajándékozott egyik könyvével, ezt írta ajánlásként: „Dr. Serdültné Benke Évának barátsággal, nagy megbecsüléssel, hogy tovább is ápolja a Bolyai –lángot. Marosvásárhely, 1994. június 10-én.” Én ezeket a sorokat fogtam fel útmutatásként a még előttem álló időre. A régi iskolás énemet idézte fel dr. Ágoston Albert, mindnyájunk szeretett Berci bácsija, aki osztályfőnök helyett a legjobb osztályfőnökünk volt akkoriban, mikor szinte számkivetettekként mi is bolyaisták lehettünk. Berci bácsitól egyik látogatásom alkalmából egy könyvet kaptam ajándékba (Erős várunk 1557-1993 Kollégiumi emlékkönyv-Marosvásárhely) ezzel a beírással: „A zaklatásokkal teli, de mégis boldog iskoláskori idők emlékére ajándékozom a mindig mosolygó és vidám, nekem most is Benke Évának sok-sok szeretettel Berci bácsi Marosvásárhely, 1994.03. 29.”

„A Bolyai szellem híd Marosvásárhely és Göttinga, Marosvásárhely és Európa között. Világít, figyelmeztet, megvéd és kötelez. … Zászló, melyet mi tűztünk ki lelkünk várának ormára: mi, a Bolyaiak utódai. Alapja a két Bolyai öröksége, ők egyesítik mindazt, ami érték Erdély és Európa szellemiségében…a holnapért való cselekvés. „Kötelezettség, hogy az itt és most feltételei között megmaradjunk magyarnak, embernek. A Bolyai szellem a mindig újrakezdéshez szükséges szellemi, erkölcsi, hitbeli erőtartalék”- írta ezeket a sorokat Kozma Béla A marosvásárhelyi Református Kollégium Bolyai Farkas Líceum története című írásában. (In Erős várunk 1557-1993 Kollégiumi emlékkönyv Marosvásárhely.)

Soha nem voltak időszerűbbek ezek a szavak, mint éppen most, egy világot átfogó fenyegetésben. Értékeinket csak most kell igazán tartanunk pajzsként magunk elé, őseink üzenetét erősítésünkre felhasználnunk: „Meghaltunk, testvér, valamennyien. / Csak ők élnek még, a régi holtak/ … / Éjjel peregnek csöndes záporok: / bús, bölcs sírással érettünk búsulnak / a Bolyaiak s Bethlen Gáborok” (Dsida Jenő Kalendárium szonettek.

1995 februárjában írta a budapesti újságíró, Hankó Ildikó a Magyar Nemzetben Zseni a végeken című írásában: „A 19. században ikercsillagként tűnt fel a tudomány egén a két Bolyai, akik mintegy magukra maradva teremtettek új világot akkor, amikor külhoni kollégáikat gazdag könyvtárak, tudós kollégák, tudományos intézmények sora segítette.” Értjük és tudjuk, mit jelent ez, az útravaló a Bolyiaktól, érvényes a 21. századra is, gazdálkodjunk vele okosan, és tegyük a dolgunkat immár közös ügyünkért. „Egy országnak a nagysága attól függ, hogy menyiben járul hozzá a közös emberi értékekhez.”-üzeni Szent-Györgyi Albert is. De tudták ezt a Bolyai tanárai, diákjai egyaránt, mert Gárdonyi regényéből ismerték Dobó esküjét, akinek katonái vele együtt fogadták, hogy a vár feladásáról szót sem ejtenek, Isten őket úgy segélje! Ők tudják, hogy a vár a mindenkori haza.

Igaz, 1856. november 20-án a Magyar Futárban az a hír jelent meg, hogy „Erdély Gaussa-Bolyai Farkas nincs többé!”, ez csak hír volt, Bolyai mindig élő lesz, ő mondta: „A jelen a múlt leánya, anyja a jövendőnek.”

Hát csak építsük ezt a jövőt, erősítsük a falakat, őrködjünk, barátaim!

Jegyzetek

Tolnai Lajos (1837 Györköny, Tolna megye-1902 Budapest) református lelkészként kerül a marosvásárhelyi vártemplomba 1867-ben. Híveit, a város polgárait nevelési szándékkal gyakran ostorozta, ezek után olyan konfliktusba került híveivel, hogy saját bevallása szerint zsebében revolverrel ment fel a szószékre. Mellesleg a század második felében a magyar széppróza megújítója, regényíró, lapszerkesztő. Miután 1876-ban a lelkészi lakás (nincs kizárva, hogy gyújtogatás történt) leégett, átköltözött az üresen álló hajdani Bolyai házba, és 1884-ig lakott ott, amikor is visszatért feleségével Budapestre. Katona Szabó István írja: „Mert a Bolyaiak, Tolnai Lajos, Mentovich Ferenc, a Teleki Téka által sugárzott szellemiség szorosan összefonódik.”

A szárnyas angyal kezében tollal és könyvvel, lába alatt olajággal a református Kollégium jelképe volt, azé a szellemiségé, mely jellemezte a kollégiumot. Az iskola tanárai, diákjai, a régi vásárhelyiek szerint, akik még láthatták az Őrangyalt, már mindjárt a kommunista diktatúra után vissza kellett volna helyezni, restaurálni, de ez csak 2007-ben történt meg.

Az 1950-es években a kommunista hatalom kezében erőszakos fegyverré vált a kollektivizálás, ha a szülő megtagadta a belépést, a gyermekét nem engedték iskolába iratkozni, főleg nem gimnáziumba. Sok általános iskolát (ez akkoriban hét osztályt jelentett) végzett 13-14 éves gyermek nem tanulhatott volna tovább. A Bolyai felismerve a helyzetet, befogadta ezeket a gyermekeket már 1956-ban, osztályt indított számukra, biztosította a délutáni iskola-látogatást, a külön tantermet. Az iskola ismert tanárai oktatták a tantárgyakat. Tanáraink voltak: Kozma Béla, Kozma Leopold Irén, Pálffy Antal, Csernáth Ernő, dr. Dragomán Pál, Árkosi László, dr. Horváth Ágoston, Müller (atya) Mihály, Rédei Török Ede, Klára József, Filep Sándor, Török Ferenc és mások, minden név nem is jut eszembe. A félévi előmenetelt vizsgákkal mérték. Így kerültem én is nővérem után 1957-ben egy ilyen osztályba negyvenkét sorstársammal együtt, bennünket magántanulóknak neveztek. Osztályunkban erdélyi főnemesi család leánya, kényszerlakhelyre hurcolt arisztokrata-sarj, 56-os nézetei miatt elítélt mezőségi református lelkész fia, kuláknak minősített család gyermeke, és közöttük magam is, Háromszékről családja széthullása után Marosvásárhelyre, nagyszüleihez költözött családból. Háromszéki otthonunkból a félanalfabéta néptanácselnök röviden jelentette: osztályidegen család. (Nagyanyám ekkor szabadult meg a földjeitől, az államnak „ajándékozta”.) A következő években egy kicsit enyhült ez a rostázás. Az induló negyvenkét osztálytársból végül tizenhatan érettségiztünk. Nagyon sokat köszönhetünk dr. Ágoston Albert iskolatitkárnak, aki az osztályfőnöki teendőket ellátta, hozzá mindig fordulhattunk segítségért, támogatásért. Kozma Béla a Bolyairól írott könyvében azt írja, hogy volt egy idő, amikor látogatás nélküli (nem nevezhettek minket magántanulóknak akkor, amikor minden az állam kezében volt, akár egy 13 éves gyermek is, mint én.) osztályba is jártak diákok, ez tévedés, mi minden nap délután iskolába jártunk négy éven át, és együtt érettségiztünk iskolatársainkkal. De mindenhol kilógtunk a sorból. Talán rólunk is írta Szőcs Kálmán: „Féltem, kővé válik az értelem, / Meg kellett tudnom jó korán, mit érek, / Hogyha majd minden múltamon átlépek, / Befogad-e a lemért végtelen?”
      Paks, 2021, augusztus

* * * * * * * * * * * * * * * *

Akit tehetsége nem hagyott agyontaposni

"Az Élet él és élni akar,

Nem azért adott annyi szépet,

Hogy átvádoljanak most rajta.

Véres s ostoba feneségek."

Ady Endre: Intés az őrzőkhöz

A HUVAC néven ismert magyar képzőművészek Toronto központú csoportjának hosszú évekig elnöke, Horthy Nándor betöltötte 93. életévét. Isten éltesse még sokáig erőben, egészségben, ki nem hunyó hittel a szeretetben, az alkotói munka küldetésének tudatával!

Horthy Nándor a magyar diaszpóra magyarsága számára nemzeti kincs – ezt bizonyítják munkái, amelyek évtizedek óta jelen vannak a kanadai, óhazai és külföldi kiállításokon. Szép, meleg tónusú csendéletei, tájképei számtalan magángyűjtemény értékes darabjai, nemcsak Kanadában és az Egyesült Államokban, hanem még Távol-Keleten is a magyar képzőművészet hírnevét erősítik.

Hogy ki is Horthy Nándor, a kanadai magyar festő, honnan indult és hová jutott? Ezekre a kérdésekre tőle kapunk választ személyes beszélgetéseinkből és most megjelentetett Élettöredék című visszaemlékezéseiből. „Noha több festőtanfolyamot végeztem, önmagam megítélése szerint mégiscsak önképzett festőnek tartom magam. Festői pályafutásom alatt számos csoportos és egyéni kiállításon vettem részt Kanadában és az Egyesült Államokban, festményeimmel eddig több mint 80 díjat nyertem. Képeim galéria-kiállításokon megjelentek a következő Észak Amerikai városokban: Toronto, Montreal, Ottawa, San Francisco, Chicago, Buffalo, Tuscan, Charleston, Miami és Naples. Egyéni vásárlóim voltak Ausztráliából, Japánból és Európa több országából. Magyarországon 2001 augusztusában állítottam ki húsz, Kanadában élő magyar képzőművész csoportos tárlatán Budapesten.”

Maga a történelem tette próbára a Kőszegen született Horthyt már kisgyerekkorától. „Átkos nevet örökölt”. Ehhez még hozzájárult az édesapa foglalkozása is, aki a Magyar Királyi Csendőrségben szolgált negyed évszázadon keresztül, alezredesi rangban érve meg a második világháború végét. A „felszabadulás” után a család sorsa a kitelepítés, a megalázások, hányattatások egész sora, a szegénység, a mélynyomor. 1951-ben szállították őket kényszerlakhelyre, Kondoros községbe, ahol egyetlen szobában hét személynek kellett meghúznia magát. „Állandó rendőri felügyelet mellett élve, a falut nem hagyhattuk el. A nyomor, az éhezés volt az osztályrészünk mintegy két és fél évig,” emlékszik vissza ezekre az esztendőkre. „Addig fokozták a terrort, a nép nyomorgatását, hogy az elégedetlenség miatt 1956-ban forradalom tört ki. Még ma is emlékszünk a dicsőséges magyar forradalom részleteire, amikor néhány napig a szent forradalom, a legtisztább forradalom, ami a történelemben valaha lezajlott, győzedelmeskedett,” mondja. A szovjet tankok azonban minden reményt eltapostak. A menekülő tömegekkel együtt a Horthy-család is elhagyta az országot, bízva abban, hogy szabad földön emberséges életkörülményeket tudnak majd teremteni gyermekeiknek. Éva lányuk akkor hét éves volt, második gyermekükkel, Ritával áldott állapotban levő Horthyné a férjével határozottan, bátran vágott neki az ismeretlennek, mert a maguk mögött hagyott nyomort, meghurcoltatást, internálótábort, munkaszolgálatot, állandó megszégyenítést már ismerte. Le Havreban szálltak hajóra, és kilenc nap múlva Quebec kikötőjében léptek Kanada földjére.

Megérkezésük után hihetetlen szorgalommal álltak neki az új élet megteremtésének, és önerőből felépítették azt a világot, amelyben jól érezték és jól érzik magukat. „Ha nagyon akarunk valamit és azért minden lehetőt megteszünk, akkor az sikerülni is fog,” summázza élettapasztalatát.

„Feleségemmel együtt sok-sok örömet szereztünk festményeinkkel másoknak, és egy becsületes megélhetési formát tudtunk biztosítani magunknak”, tér rá Horthy Nándor tulajdonképpeni hivatására.

Hogyan lett éppen a festészet a családi egyisztencia biztosítéka? Mind a feleség, mind a férj művészi hajlamokkal született. Éva a festészettel már korábban is kacérkodott, Nándor zenélt, plakátokat festett, grafikázott. Aztán egy véletlen folytán kanadai mecénásra bukkanva, Horthy Nándornénak sikerült minden képét hosszú távon is eladnia, ami lehetővé tette számára, hogy családja mellett csak a művészetének éljen. A férje később csatlakozott a tájképfestéshez – más stílusban, de ugyanolyan sikeresen. Művészetükkel megalapozták a családi hagyományt – mindkét lányuk hivatásos, sikeres képzőművész. Horthy Nándorék meleg színárnyalatú, harmonikus kompozíciójú, a világ legszebb tájait, az élet legmeghittebb pillanatait megörökítő alkotásait szereti a művészetkedvelő közönség, mert jól megférnek a legkülönfélébb lakberendezési stílusokkal - ezért is nagyon sok magángyűjteményben megtalálhatók a képeik.

Évekkel ezelőtt, amikor először léphettünk be az ajtón, a Horthy-műterem két festő életművét mutatta be: Éva asszonyét és a férjéét. Két ellentétes stílusvilággal találkoztunk ott - közös jellemzőjük volt a szépség megörökítése. A pillanatok hangulata ragadta meg a nézőt, akármelyik olajfestményre tekintett. Azt hihettük, hogy Horthy Nándorék csak a szépet látják meg maguk körül, nem is figyelnek másra, csak az élet ritmusából fakadó harmóniára.

Van a gyűjteményben azonban két olyan kép is, amely történelem. Az egyik véres és elevenünkbe maró emlék. A sötét tónusú háttérből a fény fekete tankot villant fel, virágvázává kiképzett ágyúgolyóhüvelyből egy piros bogyókkal megrakott levéltelen faág hajlik ki. 1956 valamelyik évfordulójára készült festménye ez Nándornak. Számomra a kompozíció a reménytelenül kihullatott magyar vért jelképezi mind az utó-, mind a jelenkor fájdalmas mementóját: még mindig fenyeget a fekete tankok jelképezte lelkek fekete világa, bárrmikor csöpöghet a drága vér. Időtlen figyelmeztetés… Ez az alkotás lenyűgöz, nehezen mozdul előle az ember. (Nem titkolhatom végtelen nagy büszkeségemet, hogy sajátomnak tudhatom ezt a számomra felbecsülhetetlen értékű művet, amellyel a művész egyik könyvem bemutatója után megajándékozott.)

A másik nagy KÉP a Magyar Szent Korona, amelynek ihletője Magyarország Alaptörvényének az elfogadása. Ez a festménye a budapesti Sándor Palota falát díszíti, amelyet a Művész a ünnepélyes keretek között személyesen adhatott át a Torontóba látogató Áder János magyar köztársasági elnöknek.

Élettöredéknek nevezett önéletrajzi kiadványának vezérvonala a szeretet és a hála, amelyet családja, elsősorban elhunyt felesége, gyermekei, unokái és családjaik iránt érez, és szeretet és hűség nemzetéhez, hála a befogadó új haza iránt. Embersége, meg nem alkuvó magatartása legyen megtartó példakép a szülőföldtől idegenbe kényszerült nemzettársainknak!

Dancs Rózsa

* * * * * * * * * * * * * * *

Máté Pál

Egy elfelejtett papköltő és tanár emlékére

Egyesekről nagyon könnyen megfeledkezik az útókor, pedig írásaikban hátrahagyott életfelfogásuk ma is aktuális. Nem is olyan régen sok volt a rendszer által nem kedvelt alkotó, kiknek az íróasztal fiókjában lapultak munkáik, jobb esetben egy szűkebb kör ismerte azokat. És hiába jött egy más világ, a nagyközönség ma sem ismeri őket. Egy ilyen költő Simpf János paptanár, aki az idén lenne 70 éves.

Szatmár megyében, Józsefházán született 1951. február 26-án. Elemi iskoláit szülőfalujában, a középiskolát Nagybányán végezte. A középiskola befejezése után, mivel hívatást érzett a papi pálya iránt, beiratkozik a Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskolára. Itt ismertem meg 1970 őszén. Jólelkű, víg kedélyű fiatalember volt, a focimeccseken ő szokott bíráskodni, megpróbált igazságot tenni a felhevült kedélyű fiatalok között. Márton Áron püspök szentelte pappá 1976-ban. Mezőpetriben káplán egy évig, 1977-ben kinevezik Tiszahosszúmezőre plébánosnak. Négyévi plébánoskodás után magyartanárnak nevezik ki a Gyulafehérvári Római Katolikus Kántor Iskolába. Ez egy egyházi magyar nyelvű középiskola volt, az egyetlen ilyen tanintézmény Romániában. Magániskolaként működött, tandíjat kellett fizetni a diákoknak. Igazi erdélyi szellemiségű intézmény volt, magyar, német (sváb), cseh, szlovák, horvát, bolgár fiatalok tanultak itt, és nagyrészükből katolikus pap lett. Magyartanárként magyar és világirodalmi jegyzeteit a diákok számára sokszorosította. Kiállása a magyar irodalom mellett, széles tudása, megnyerő modora, a magyar irodalom egészen más szögből való megvilágítása miatt a diákok rajongtak érte. Teljes erőbedobással tanított, olvasott, kirándult, focizott a diákjaival. Olyan ember volt, aki könnyen megnyerte diákjai bizalmát, nagyobb testvérként közeledett feléjük, akik elfogadták és megbíztak benne. Így aztán, mind annyian mások, törvényszerűen ő is a securitate látókörébe került.

Verseiben kifejezésre jut a hivatás, az öröm, a bánat, a szeretet, a család. Mintegy 150 verse maradt ránk, ezek kezdetben a diákjaihoz kerültek, ők mentették át ezeket a diktatúra idején.

1989. május 28-án hirtelen halt meg, alig 38 évesen. Halála után tanítványai gyűjtötték össze verseit és rendezték sajtó alá.

Megjelent kötetei: A józsefházi siralom (Gyékényes 1996), Versek (Nagyvárad 2004). Mária-költészetünk c. gyűjteményét az Ady Endre Társaság jelentette meg (Szatmárnémeti 2008).

Kéziratban maradt munkái: Példatár (1973), Isten a magyar költészetben (1974), Isten a világirodalomba (1975).

Csüggedő ének

Nem bírom tovább e gigászi küzdelmet

Megkínzott és megtört ez a cudar élet

Az a teher, mely vállamat nyomja

Sokszor úgy érzem, elég volna négynek.

A sors kemény keze rám tette a nyerget

És én vittem, vittem, míg az erőm tartott

Egyszer végére ért, s nem bírom tovább az

Erőm meghaladó, embertelen harcot.

Megtörve várom, hogy sorsom jobbra fordul

Addig nincs mit tennem: kiállok a sorbul.

Ez a vers is a költő tépelődéseit illusztrálja, óriási kontraszt volt a kommunista rendszer istentagadó politikája és az ő életfelfogása között. Talán a diákjait is féltette a hatalom retorziójától. A katolikus középiskola fiataljai meg a teológusok, a két intézet tanárai fekete bárányok voltak a hatalom szemében. Jól tudták, hogy e két intézményben egészen mást tanítottak a magyarság történetéről, az írok, költök egészen más színben kerültek megvilágításra, mint az állami iskolákban, nem pártkatonákat neveltek ott. És ebben oroszlánrészt vállalt Simpf János tanár úr is.

* * * * * * * * *