Nagy-Major Gábor
Mennyire hiányzik…
Éhe kenyérnek, éhe a Szónak,
Éhe a Szépnek hajt titeket.
(Ady Endre : Csák Máté földjén)
Furcsa és ide nem illő vágyak és frusztrációk hajtanak napok óta, ezekből szemezgettem alább.
Mennyire hiányzik kedves Kányádi Sándor bátyánk költészetének nyelvi gazdagsága, finom játékossága, székely humora, és mennyire hiányzik maga Sándor bátyánk lelkes beszéde, furfangos székely észjárása, hamiskás mosolya. Napjaink költészete miért nem tud ilyen élményteli és közérthető lenni? Miért kell a költészetnek is utánozni a mindennapok kitalációit, azaz a most mindent eluraló online-világot és metaverzumot, a való világ helyett? Csak azért talán, mert a ma költői ennyire elszakadtak a természettől? És a mindennapi emberektől?
De hát éppen ennyire hiányzik Szabó T. Attila enyhe raccsolása, hatalmas brokát függönyöket idéző szavainak súlya, okos és nyelvileg igen gazdag, mindenre kiterjedő figyelmessége, és éppen úgy hiányzanak Páll Lajos színes képei és versei, melyek Korond csodálatos népi művészetét illusztrálták. Mindig és éppen úgy hiányzanak nekem lővétei Tordai Árpi barátom hatalmas hátbavágásai, finom nyelvi humora és székely viccei. Hiányzanak Farkas Árpád lázadóan lelkes és keserűen kitartó székely valóságának költészeti megfogalmazásai…és a Háromszék szerkesztőségének folytonos láza.
Hiányzik Édesapámnak a szántóföldek között lassú lépéssel elmondott bölcsességei, minden mezőgazdasággal, állattenyésztéssel kapcsolatos tudása, kemény, kisebbségi magyar helytállása és vidékszeretete, amely abban is megnyilvánult, hogy annyira ismerte Erdély falvait, mint nagyon kevesen. Bármerre jártunk együtt Erdélyben, minden vidékről, faluról tudott valamit mondani.
Éppen úgy hiányzik, ahogy hiányzik Józsi főpincér is a Szentegyház utcai Melody-nyárikertből, aki mindig azzal kezdte a felkínálást, hogy mondott egy-két politikai viccet, és aztán elmondta azt is, mit nem szabad rendelni a „fiataluraknak”, mert vagy túl drága, vagy nem jó. És hiányzik a kolozsvári Continental szálló és étterem belső, piros bársonyos terméből Marosi Géza, a bőgős, és Csabai bácsi, aki a külső részlegen szolgálta fel a vasárnap délelőtti zónapörköltet és a sört, a zamatos Ursus csapolt sört, amit a Monostori út elején lévő sörgyárban gyártottak; a mellettünk levő asztalnál pedig ugyanezt Ruha István hegedűművésznek és a szimfonikus zenekar másik két hegedűsének, művészének, akik barátai voltak. Mindezt a vasárnap délelőtti szimfonikus koncert után, amit mi is sokszor hallgattunk a Farkas utcai egykori Diákházban.
Hiányzik a Deák Ferenc utcai talponálló kávézó, amelynek asztalai mellett zeneakadémisták és leendő festőművészek órákig állva mondták a vicceket egy egylejes kávé mellett.
Hiányzik a késő ősszel a kolozsvári utcákon, a sarkokon árult sült gesztenye illata, amely teljesen beburkolta a belvárost, és hiányzik a kálvinista templom orgonájának mély basszusa a Farkas utcából, az öreg hársfák virágzásakor. Hiányzik a Pata utcából Daut Ismail bács, a fagylaltos és a sok kis kertes ház, a hóstáti házak, amelyekből a legszebb zöldségek kerültek a kolozsvári Nagypiacra. (Honnan ez az érdekes utcanév: Pata utca?)
Hiányzanak a györgyfalvi és mérai, szucsági asszonyok, a vállukon átvetett gyeszákkal, amiben friss tej és tejtermékek voltak, meg tojás is néha; hiányzik a sok nagy szoknya suhogása és a szétvetett lábbal állók pisilése, a gyermekek nagy örömére (merthogy nyáron a szoknyák alatt bugyit nem viseltek).
Hiányzik mindaz, ami emberi volt, és azok az emberi kapcsolatok, melyek nemcsak hogy nem „online” voltak, de nagyon is közvetlenek, mert még vonalas telefonunk sem volt, nemhogy mobil eszközeink. Lelki és szellemi nyugalmunk, valóban „kézzel fogható” közelségünk annál inkább.
* * * * * * * * * * * * * * * * * * *