Advent

          Hát Miklós püspök, az a gyergyói, igencsak megrázta a szakállát az idei Miklós-napra, fehér lett a Hargita feje, de még a nyaka és a környéke is. Áron bácsi és pár szomszédja meg is ünnepelték ezt: „igyunk a Monarchiára” – hangzott, meg aztán „igyunk a Nagy-Magyarországra”, meg „igyunk a székelyek feltámadására”! És még sokszor elhangzott ott minden, amíg a jó székelyek szép csendesen be nem rúgtak, és akkor elkezdődött a danolás; éneklésnek is mondhatnám, mert elénekelték a Himnuszt (a magyart persze, nem is a románt!), aztán a Székely Himnusz is sorra került, meg egy sor szép népi nóta. Bújában iszik a magyar, mondtuk valamikor, de a székely bújában is, vígságában is ivott bizony.

        Öreg, ne sírj! Lesz itt még székely feltámadás!- mondta egyikük az igen elérzékenyült Áron bácsinak, de ez nem bizonyos, mert lehet, hogy ezt már Rebi néni mondta neki másnap, amikor ébresztgette. Advent van, öreg. Kelljen má’, mert elkésünk a templomból.

       Rebi néni és Áron bácsi kicsit későbben már nagy egyetértésben battyognak a templom felé, szépen, nyugodtan, öregesen, egymásba kapaszkodva. A Hargita lejtőire fénycsóvákat vet a nap, fehérek erősen a fenyők már. Rebi néni meg-megcsúszik a szép roggyantott csizmájában, jól bele is csimpaszkodik az öregbe. fehér már az öreg is, mégis olyan, mint a szálfa.

        Sok telet, fagyot, sok vihart megért már, sőt sok rendszerváltást is. Ez utóbbiakat volt nehezebb túlélni. Emlékszik még Trianonra is, meg arra a 2005-ös magyar népszavazásra, amikor az anyaországiak erdélyi testvéreik ellen szavaztak. Nem is ellenük szavaztak, csak éppen megtagadták a véreiket. Ezt nem lehet megbocsájtani sokáig.

        Áron bácsi, most, hogy a templomba mennek, felhúzta a székely harisnyát, meg felvette a ritkán viselt fekete zsinórozott mentét és az öreg csizmát is (amit az asszony kefélt fényesre ilyenkor), és a fejébe nyomta a fekete báránybőr kucsmát. Deresedjen az a dértől, ne a haja, ebben a hidegben; a bajsza úgy is jégcsapos lesz, mire beérnek a templomba.

        Áron bácsi és kedves párja, Rebi néni, fent laktak a felvégen, azaz a falu felső végén, egy régi kicsi gerendaházban, amolyan zsindelytetősben. Egy szoba-konyha meg tornác volt az, meg aztán az udvarban egy pottyantós fabudi. A vizet, a vezetékest csak nemrégen vezették be, azt is csak a konyhába; igaz azért a fúrt kút ott volt az udvarban, minden eshetőségre.

      Az udvar felső végiben nagy csűr és istálló a lónak, meg az egyszem tehenkének, meg persze a disznóól. A csűrben még ott hevert a régi egylovas vaseke, meg a lovas szénagereblye. Fent a csűr padlásán jóféle széna és a csűr falán, szögekre akasztva két jóféle kasza, egy háromágú favilla, két jóféle kapa, kaszafenő-kő, gereblye, meg a székely portákról elmaradhatatlan szentkeresztbányai nagy szeneslapát, aztán ásók, lószerszámok és ki tudja még milyen régi kéziszerszámok (pld. egy nagy kézi fúró és fakalapács). A csűrön túl, a hegynek fel, kicsi kis majorságudvar és egy szépen gondozott kutyaól. Még fentebb egy kicsi kert is volt, a fődje sziklás, kemény, de éppen jó a két sor pityókának meg a kevéske muroknak, petrezselyemnek és hagymának. A kis kertet öreg szilvafák szegélyezték és két három nagyon öreg almafa.  A bajuk ezeknek is a’ vót, mint a csűr padlásának, Áron bácsi egyre nehezebben mászott fel a lajtorján ezekhez. A szilvát is lerázta - bottal leverte azért - mert hát kell az a kevéske cefre, amit minden évben kifőzet a szomszéd faluban. Külön ünnep az is, mert oda a lovasszekérrel kell elvinni a cefrét és ott helyben meg kell várni, amig kifőzik. Addig lehet beszélgetni emberekkel, és lehet iddogálni egy–két pohárral; kóstolni is kell a friss főzetet. Ja, és el ne felejtsem, a szekéren kell vinni a jó száraz kétéves tölgyfahasábokat is a pálinkafőzde tüzéhez. Pálinka nélkül nehéz lenne elviselni ezt az amúgy is nehéz életet.

         A kollektívbe szerencsére nem tudták behajtani Áron bácsit, kevéske volt a szántója és a kaszálója sem sok, az a kicsinyke erdeje pedig a székely közbirtokosságé vót. Igaz a szocializmusnak csúfolt román nacionalizmusban a székely közbirtokosság erdővagyonát államosították, Áron bácsiék a kicsinyke erdőjüket csak most, ’89 után kapták vissza.

         Az öregek, Áron bácsi és Rebi néni vagyont ugyan nem tudtak gyűjteni, de azért becsülettel eléldegéltek, senki sajnálatára nem szorultak, kölcsön is igen ritkán kértek és azt is hamar megfizették.

        Most, hogy így, az Adventben, lehullott már az első hó a Hargitán és a patakok is kezdtek dideregni a vékony jégpáncél alatt, mint említettem már, a két öreg egymásba kapaszkodva igyekezett a templom felé. Szép kicsi templomuk volt, szép piros cseréppel frissen fedett és a templomkertbe – a cínterembe - (lásd még: latinul cimitirium) egy szépen faragott székelykapun keresztül lehetett belépni, onnan meg hosszú fagarádicson kellett felmenni a templomajtóig. A templomajtóban ott várta őket a Tiszteletes úr, meg a kántor, akiknek mindenkihez volt egy-egy jó szava. Békesség Istentől- köszöngettek a templomba jövők. Békesség Istentől, Tiszteletes úr- mondta Áron bácsi es.  Ejsze jó telünk lesz - tette még hozzá. Rebi néni csendesen belépett a templomba és levette a nyakába borított hárászkendőt. Nem szólt, mert szólt ő otthon eleget, amikor abajgatni kellett az öreget.

         Békesség Istentől, mondta még egyszer a tiszteletes úr, aki korban Áron bácsi fia lehetett volna. Az emberek mégis nagyon tisztelték, mert igen szépen prédikált és szépen szólt a temetéseken meg a keresztelőkön is; aztán meg kemény ember is vó’t, amikor kellett, meg tudta fogni a kasza nyelit, meg nem ijedt meg a román rendőröktől sem, akik néha bizony faggatgatták erről-arról, főleg a magyar könyveiről, meg a magyarországi barátságairól. A falu rendőrőrsén két moldvai rendőr szolgált, akik egy szót sem szóltak (nem is tudtak?!) magyarul, és bizony mindig görbe szemmel nézték egymást a falu székely népével. A hatalom és annak fegyverei az ő kezükben voltak… ez igaz ugyan, de azért a székely fejszi sem vó’t kutya, ha verekedésre került volna a sor. Nem lehet azt tudni, mondták a székelyek, hogy nem jön-e a medve, amikor a kaszálóra, erdőbe megyünk, ezért mindig velük volt a fejszi! Aztán meg volt nekik szép, faragott nyelű bicskájuk is, arra az esetre, hogy ha szelni kellett a mezőn-erdőn a szalonnát, meg mellé a hagymát meg a házi kenyeret, na és persze, ha a kocsmában elkezdett valaki anyázni! Olyankor biza még az asztalra kirendelt pájinka meg a sör is várhatott, mert a bicskának volt előbb dolga…aztán meg a szeredai kórház sebészeinek. Jó sebészek voltak azok, volt kin gyakorolniuk, elegendő.

        Térjünk csak azonba’ vissza a templomba, ahova megérkezett Áron bácsi meg Rebi néne, és szépen, illedelmesen beültek az őket megillető padsorba, ami már évtizedek óta ugyanaz vó’t, és már szólt is az orgona és énekelték már az első éneket. Nem tudom pontosan, melyik szép zsoltár lehetett, de azt tudom, hogy a „Tebenned bíztunk eleitől fogva” azt mindenki ismerte és kívülről fújta a kis székely faluközösségben. A tiszteletes úr, mint mindig, most is igen szépen beszélt arról, hogy milyen ünnep is ez a Szent-Miklós nap, meg mire is várunk az Adventben. Aztán, szintén orgonaszó mellett, a hívők úrvacsorát is vehettek és lassan kivonultak a templomból.

Hazafelé Rebi néni a szomszédasszonyokkal összekapaszkodva ment, és jóizűen, nagy pofával pletykálkodtak. Áron bácsi ilyenkor a férfiakkal még betért a falu egyetlen kocsmájába egy italra.  Olyan volt ez a kiskocsma, mint régen a falu művelődési, okoskodási és információs központja. Egy pohár pálinka és sör mellett megoldódott a kevés szavú székelyeknek is a nyelve és jól elbeszélgettek. Sokszor velük tartott a tiszteletes úr is, ezért aztán elhangzott néha az is, hogy „igyunk a tiszteletes úr egészségére”, meg az is hogy igyunk a székely autonómiára, meg igyunk a „magyar világra”. A falu moldvai román rendőrei ilyenkor süketnek tétették magukat, mert nem szívesen zavarták volna meg a székelyeket, nehogy előkerüljön hivatlan a székely bicska. Jobb a békesség!!

       Áron bácsi biza’ ilyenkor megkésve és nekihevülve ért haza az ebédre, Rebi néni meg nem győzte félteni és kínálgatni a jó vasárnapi ebéddel. Egyen csak öreg és feküdjön le hamar - mondta számtalanszor, mert másnap aztán megint dógozni kell elegöt. Dolog, az ugyi, van elég mindig, nemsokára a nyakukon a tél. És az nem viccöl, amikor a Hargita rendesen megrázza a szakállát, akkor seperhetjük a havat elegöt. Ilyenkor Áron bácsi előveszi a lovas szánt és azzal hajt le a szomszéd faluba, a „bányához”, ahol bevásárolhat a nagy boltban.

          Közben fenn a havason, a fenyők között kis szél keletkezett és rázta a fenyőkről a friss havat; erről mondták a székelyek, hogy „rázza a szakállát a Hargita” vagy éppen Szent Miklós püspök. Ilyenkor aztán sok gyerekvisongás és kacagás töltötte meg hirtelen a falu felső végén a meredek utcát, mert a gyerekek és fiatal legénkék, leánkák nekiálltak isánkodni, meg szánkázni.

          Az öregeknek az Úristenen kívül csak egy valódi oltalmazójuk volt: egy hatalmas fehér korcs kutya, akit Bojtárnak hívtak. Sajnos az öregnek nem voltak juhai, hogy legyen mit hajtson, kerülgessen Bojtár. Bojtár velük ment mindenhova - a templomon kívül - hűségesen; ment a mezőre, a kaszálóra, az erdőre, vagy estefelé még a faluba is elkísérte őket. Olyan igazi hűséges és erős jószág volt, csak hát már ő is öregecske.

              Jól elvoltak egymással az öregek, Áron bácsi meg a felesége, csak hát mostanában az öreg sokat sugdolódzik a kocsmában valami túl önérzetes, nagyszájú székelyekkel és hozott is haza egyik nap egy nagy székely zászlót, amit rögtön ki is tűzött a kapufélfára. Rebi néni hiába mondta neki, hogy csak lassabban a testtel, mert ki tudja, mi lesz még a nagypolitikában! Áron bácsi csak somolygott a bajusza alatt és mondta, hogy Így ni! - azt a rágó ráksúlyát! Lássák csak, hogy mi kik vagyunk.

             Rebi néninek igazából egy nagy bánata volt csak mostanában: az ónoka hiánya, aki  messze innen, Dunaújvárosban lakott a szüleivel, mert a szülei ’89 után kivándoroltak oda a nagyobb darab kenyérért. Igaz, ez már soha nem lesz igazi házi kenyér!

             Ejsze nem is lenne ez olyan nagy baj, jobban keresnek a fiatalok, mint itthon, meg könnyebb is a munka mint az erdőn, de milyen legénke lesz az ónoka, ha örökké csak a telefonját nyomogatja, ahelyett, hogy menne fel néhanapján a nagyapjával a kaszálóra jó levegőt szívni, meg mellé bicskával enni a jó szalonnát, vereshagymát, házi kenyeret és hozzá jó borvizet inni.

            Áron bácsinak a lajbizsebe sohsem volt megtömve százasokkal, de azért volt miből megélniük mindig. Igaz nem pazaroltak benzinre, mert autójuk sohasem volt, Csak a lovasszekérrel ugrottak át néhanapján  a sógórékhoz, le a Kis Homoród mentén, Lővétére. A sógor bányász volt (ameddig a bánya működött) a szentkeresztbányai vasbányában. Sajnos bezárt már az is, meg a vasgyár is, így már nem lehetett kapni sehol a híres szentkeresztbányai szeneslapátot.

            Autójuk ugyan nem, de lova és tehenkéje mindig volt Áron bácsiéknak, mert kellett a húzóerő, meg a jó házi tejecske; arra való volt a kaszáló is, hogy ellássa jóféle szénával az állatokat. Hátul a csűr mögött volt is két szép nagy szénaboglya, meg a csűrpadláson is sok szép széna mindig. Disznót csak egyet neveltek évente, amióta a fiatalok kiköltöztek „magyarba”. Olyan jó disznó volt az mindig, mert főleg pityókás moslékon nevelték, íze volt a szalonnájának, sonkájának… és a legjobb  kocsonya is azért készült belőle, mert igazi szalmán perzselték. Mivel Áron bácsiéknak soha nem volt hűtőszekrényük - minek az, hűt ott mindent a Hargita szele -, szóval mivel nem volt ilyen modern eszközük, ezért gondosan és sokféle módon dolgozták fel a disznót. Füstölték aztán hideg füstön három hétig és utána  felaggatták a kampókra  a  szellős, fődbe ásott kamrácskába, a kiskert földjében. A kamrácska fölé szintén zsindelyes tetőt húztak.

              Várták ám Áron bácsiék is a Karácsonyt, de nem igazán a Megváltó Jézus születéséért, inkább azért, hátha hazajön a vejük-lányuk- unokájuk Dunaújvárosból. Lesz akkor nagy vígság pár napig az öreg házban. Mostanában pedig, amióta jól megy a fiataloknak, nem is laknak már hazajövetelkor az öreg házban, hanem panzióba mennek, a falu alszegibe. Könnyű nekik, szép autójuk van, egykettőre itt, meg aztán ott vannak. Áron bácsi néha dörmög is magában, hogy asszongya: „látod Áron, építhettél vóna nagyobb házat, amikor még vót hozzá erőd, meg eszed és pénzed is”! Csak valahogy mégis mindig lebeszélte magát, szerette ezt a kis, öreg házat, a ház melegét és azt, hogy itt mindig együtt szuszogtak az asszonnyal. A Rebi közelsége, melege kárpótolta őt sok mindenért. Aztán meg ez a ház a felszegen volt és onnan mindig felnézhetett szabadon a Hargitára és ha éppen nehéz volt az élet, akkor ez a látvány mindig megvigasztalta. Itt is született, nem messze, egy ugyanilyen kis fagerendás, zsindelyes fedelű házban, és úgy nőtt fel, hogy nem vágyott soha nagyon messzire innen.

    Rebi sem volt valami nagygazda lánya, egyszerű, dó’gos kis székely leánka vó’t, aki egy bálban úgy megtetszett Áron bácsinak, hogy összekötötték a szegénységüket egy életre. Zokszó nélkül  éltek, egy helyes kis leánykát felneveltek és férjhez is adták, és amikor aztán a fiatalokra rájött ’89 után a kivándorolhatnék, akkor még be is segítettek nekik kevéske pénzzel; igaz, nagy ára volt annak a pénznek! El kellett adják az egyszem tehenkéjüket. Azóta is üres annak a jó tehenkének a helye az istállóban; a tejet is a boltból kell hozzák naponta.

        Az a nagy székely Jóisten, ha néha a háta mögé is nézne, akkor láthatná, hogy ez a két jóságos öreg székely ember úgy élte le életének nagy részét, hogy zokszavuk alig volt, legfeljebb Trianont nyögték ők is a többiekkel együtt.  Most azonban nagy útra készülődnek, először életükben az öregek! És nem bizony lovasszekérrel és lovasszánnal, hanem busszal, meg vasúttal, sok átszállással… messze, nagyon messze, Dunaújvárosba. Ott is nemcsak rokoni látogatásra készülnek, hanem egy egyszeri élményre az életben: felveszik a magyar álllampolgárságot, amire talán titokban, egész életükben vágytak. Vágytak arra jobban, mint  egy autóra, nagy házra és még ki tudja mire. Végre megkoronázhatják sok évtizedes hűségüket a nemzethez!- és akkor mégis csak megérte ez a munkás, nehéz élet! Nem beszélheti le erről őket senki, nem állíthatja meg… csak ha vénasszonyok potyognak az égből. Mennek és a legszebb ruhájukat, a mindig is viselt vasárnapi öltözetüket viszik magukkal és… tehetünk ehhez hozzá még valamit, ehhez a lélek ünnepéhez?!

2022. 12. 08. Pápa.

A Sohasemvolt Kerekasztal lovagjai

(Szegény Csoma Rebeka története)

      A „Nagy Hazaáruló Koszorús Költő” és a „Szívesen Besúgó Nagyszerű Prózaíró” és a többi majdnem…díjas írástudó körülülte  Arthur király sohasem létezett kerekasztalát. Ebben a körben olyan sok minden elhangzott már és el fog még hangzani és olyan sok sors eldőlt már és annyi alkohol elfogyott már…- és még mindig vannak csontvázak a szekrényekben, amelyekben erős naftalin- és hullaszag terjeng.                                                                                                                                                                                                          Az „Utolsó Ítélet” rendőrosztaga, aki a Sohasemvolt Kerekasztalt őrzi, ezalatt kint az épület előtt káromkodott, cigizett vagy éppen bámulta az elmenőket. Solo törzsőrmester leült az épület előtti egyik fatönkre, ott szívta a mahorkáját és nagyokat pökött maga körül. Így igen elégedett volt a sorsával.

   Hogyisne lenne elégedett, hiszen a kis világvégi faluból, ahonnan származik, eljutott a fővárosba, ahol szép blokklakást kapott egy tízemeletesben. Az asszony a pártkantinban szakácsnő, úgy hogy mind a ketten jól be vannak ágyazódva a „rendszerbe”. Nem kell félteniük a jövőjüket, de még a gyerekét sem. Az is jó suliba jár, egészséges kommunista emberke lesz belőle, és még ő is lehet törzsőrmester az Utolsó Ítéletnél vagy akár tiszt is. Ki mint veti ágyát… úgy élvezi majd a rendszer előnyeit!

     Elvtársak!- belép a sohasemvolt kerekasztal lovagjai közé a Kárpátok Géniusza és beszélni kezd. Mindenki unja a beszédeit az asztal körül ülők közül, de senki sem merne megszólalni. Ellene szólni a fejvesztéssel egyenlő. Az írástudók árulása itt kézzel fogható, de majd lemossa a szégyenérzetet az a kis díjacska, kitüntetésecske, amit ütemezetten kapnak mindnyájan. Nem érdemtelenül, mert megszolgálják mindig becsülettel, mondanám, ha lenne becsületük. De azt már régen eladták… nem lencséért.

  Solo (akinek igazi neve Ioan Sapteboi (Hétökör János - a szerk.), Suceava megyéből) azért ilyen elégedett a sorsával, mert bízik a megváltozhatatlanban. Végső soron éppen úgy, mint a Sohasemvolt Kerekasztal körül ülők.

Ők, az írástudók pedig sok mindent tanultak, többek között történelmet is és így tudhatnák, hogy egyszer még a 3000 éves egyiptomi birodalom is megdőlt és a fáraók uralmának is vége lett. Talán tudják is, de nem hiszik. Jó most a hatalom sugaraiban sütkérezni. Rövidülnek pedig a napok és hosszabbak lesznek az éjszakák, mert közeledik a tél!- az a bizonyos december.

      A főváros csatornáiból és földalatti üregeiből mind több patkány merészkedik elő, akik megrágnak mindent, talán még a hatalom vezetékeit is. Tél közeledtével hogy szaporodhatnak így?!

Solo és az Utolsó Ítélet rendőrosztagai semmit sem észleltek mindebből és nem is féltek semmitől, mert megszokták, hogy itt csak őket félik. Kivétel csak a Főnök volt, akitől mindenki félt.

       Ebben a rendszerben a kisemberek nem számítottak, ez az erős (és gerinctelen) emberek rendszere volt. Ezek az erős emberek meg ott ültek benn, a Sohasemvolt Kerekasztal körül és így nem tudtak a patkányinvázióról sem, és általában nem tudtak semmiről, ami az országban történik. Ők csak a Géniusz beszédeit hallgatták és sütkéreztek a hatalom sugaraiban.

          Sárika, egy igen cserfes és csinos székely leány, még húszévesen szegődött el cselédnek a fővárosba, egy magas rangú katonatiszt családjához (amit ott és akkor háztartási alkalmazottnak neveztek). A lényeg ugyanaz. Sárika valódi neve Csoma Rebeka, de ilyen névvel, hogy Rebeka, nem szívesen vették volna fel a D-nu Generalék. Sári, az románul is jól hangzik.

Sárika is, mint annyi szegény székely leány, szívesen szegődött el a fővárosba cselédnek, ennek már évszázados hagyománya van Székelyföldön. Jól jön majd a szolgálópénz a férjhezmenetelkor.

           Solo őrmester „úr”, szolgálaton kívül, néha eljárt a D-nu General-ékhoz, kisebb szívességeket tenni; például vitt egy kis szép húst, amit a felesége csent el a pártkantinból. Ezt rendszeresen megtette az asszony, és így jutott a családnak is, meg a Dnu General-éknak is. A pártkantinban volt még egy igen ritka árucikk, amit gyakran megdézsmáltak az ott dolgozók: amerikai Kent cigaretta, ami az akkori fővárosban „nemzetközi valutának” számított, sok mindent el lehetett intézni vele.

        Ezeket a „dugárukat” sokszor Sárika vette át a konyhán, és ilyenkor megkínálta Solot egy kis kávéval meg konyakkal; ez utóbbiból bőven volt a Dnu General-nak, mert ezt vedelte kedves feleségével együtt. Ez meg a Központi Bizottság étterméből származott, kedvezményes áron persze.

       Hosszú hónapokig Solo nem is nagyon merte megszólítani Sárikát, csak köszönt, ivott és ment dolgára. A szeme azért meg-megállt a csinos leányon. Mindig egyenruhában ment a Dnu Generalékhoz, de Sárika csak egy a hatalmat szolgáló kis fogaskereket látott benne. Azt azért megjegyezte magának, hogy ez a legény magas és igen jó testalkatú (csak ne lenne rajta ez az egyenruha!).

            A Nagy Hazaáruló író, a Szívesen Besúgó költő és a többi áruló írástudó eközben, hol otthon, a zárt ablakok mögött, hol a kiskocsmákban arról álmodoztak, attól féltek, mi lesz, ha egyszer megjön a tavasz, és a Géniuszt egy nagy tavaszi olvadás letaszítja a trónról?! Mi lesz akkor velük? Tehetségük alapján és viselt dolgaik alapján, igencsak mélyre kerülnének. Nem valami bíztató jövőkép. Jövőkép?! - minek is az, amikor van még elég konyak és van elég fegyver is a diktátor oldalán. Sőt, ami még bíztatóbb az áruló írástudók számára, hogy már Erdélybe is, a mindig lázongó Erdélybe is hamar átérne a hadsereg szükség esetén, mert megépült már (elég sok emberáldozattal) a Transzfogarasi út, a legrövidebb út Olténia és Erdély között.

        Egyesek az áruló írástudók közül titokban azért készültek már egy új korra; kis rendszer-és hazaellenes írásokat küldtek Nyugatra, ismerősök által, sokszor a kabátbélésbe varrva. Vannak, akik lebuknak közülük, azokat politikai börtönökbe küldik „üdülni”, vagy - ami még rosszabb - pszichiátriai intézetekbe, ahol intenzív kezelést kapnak, amelynek eredményeként igen „rendszerhűek” lesznek, főleg mert agymosást is kapnak, buzgó ott dolgozó szakorvosoktól (akik szerintem semmiben sem különböztek Hitler orvosaitól).

          Az igazán szerencsések megúsznak mindent, és örök túlélőkként - bár tömeges megvetés közepette - az új korokban és rendszerekben is tovább játszhatják majd kisded játékaikat és tovább fejleszthetik s…nyalási képességeiket. Ezek azok a „hon-atyák és hon- anyák”, akik ott ülnek ma is az „erősek kerekasztalánál”. Ha nem is a jognak asztalánál, mert az soha nem létezett ebben a kis országban.

        De vissza a Dnu Generalék-hoz és kis cselédjükhöz, Sárikához: a General(tábornok) egy Duna-deltai kisvárosból verekedte fel magát, két könyökkel és mindig sima nyelvvel a tábornoki rangig és a fővárosig. Ő volt az egyik parancsnoka annak az Utolsó Ítélet rendőrszervezetnek, amely csakis arra született, hogy megvédje a Géniusz személyét és diktatúráját. A General majdnem bizalmasa volt a Géniusznak, legalábbis ő ezt szerette hinni. Nevetséges naivitás! A Géniusz önmagán és feleségén kívül nem bízott meg soha senkiben.

           Sárika itt szolgált tehát és élvezte a General védőhálóját mindenekben, bár ennek a védőhálónak volt egy olyan oldala is, ami inkább fullasztó volt, mint élvezetes. Sárika „közvetlen” főnöke természetesen a General felesége; egy olténiai parasztlány, akiben szemernyi jóérzés és tudásvágy sincs, de nagyon szeret a „magas társaságban” szépasszonyként tetszelegni. Egyetlen fontos tulajdonsága van: férjét határtalan hataloméhséggel ösztökéli arra, hogy bármi áron mind magasabbra törjön.

           Sárikát mindez nem érdekli, bár sokszor szenved úrnője hóbortjai miatt, de azért elég jól keres, és így megengedheti magának, hogy jó cuccokat vegyen és csinos legyen. Meg is akad a férfiak szeme rajta.

           Solot mind gyakrabban látja, mert Solo mind gyakrabban hoz dugárút a Generaléknak, és mivel lassacskán ő is kezdi megtanulni a többség nyelvét, már tudnak beszélgetni is. A kávé és a konyak mellé még egy-egy mosolyt is küld Solonak. Solot sem hagyja érintetlenül ez a mosoly, szolgálaton kívüli idejét mind szívesebben tölti a Dnu General konyhájában, mint otthon a tízemeletesben. Az ő világukban nincs semmilyen jelentősége azoknak az egyre sürgetőbb kérdéseknek, hogy meddig is tart még a Géniusz hatalma és az írástudók árulása. Solo és Sárika világa sokkal inkább arra szűkül le, hogy kedveljék, egyre jobban kedveljék egymást. Szépek, fiatalok és…már a nyelvi nehézségek és a nemzetiségi különbségek sem választják el őket egymástól.

          A csütörtök délután, mint mindenütt az országban, a nagyobb városokban, a cselédlányok (bocs: háztartási alkalmazottak) és a szolgálaton kívüli rendőrök meg éjjeliőrök, stb. kimenőjének napja. A főváros nagy és olyan, mint a dzsungel, benne sok kis sötét, zegzugos utca van és azokban sötét kiskocsmák, ahol össze tudnak bújni azok, akik össze akarnak bújni. Sárika és Solo is ilyen kiskocsmákban találkozgattak egyre sűrűbben, csütörtökökként.

         Solo felesége már szólni sem mer, pedig egyre ritkábban öleli meg a férje és nagyon keveset ül otthon szolgálaton kívül is.

          Közben országszerte és a fővárosban is- az emberek tekintete egyre sötétebbé válik, amikor odaterelik őket, hogy hallgassák a Géniusz beszédeit. Valami kezd érződni a levegőben, feszül a csend ezen az őszön, és a levelek csak hullanak, és az elmúlás illata lengi be a főváros gyönyörű parkjait. A parkok sétaútjain szaporodnak a gesztenye-és törökméz-árusok, és a parfüm- és rúzs-zúgárusok.  Solo és Sárika is arra téved néha, már kézen-és karonfogva járnak és fényes a szemük, amikor egymásra néznek, és forró a bőrük, ha egymáshoz érnek.

         A Dnu General sokkal többet ül benn a munkahelyén, a katonaság egyre többet gyakorlatozik, a rendőrség rohamosztagai is folyton ott vannak a főváros és a vidéki nagyvárosok utcáin. Nagy a készültség az Utolsó Ítélet egységeiben, Solo is ritkábban kap már szabadnapot. A levegőben érezhetően nő a feszültség: valahol, messze, egy erdélyi nagyvárosban, főleg magyar és velük szimpatizáló román „renitensek” kezdenek - egyelőre szellemi síkon - tiltakozni a diktatúra ellen. A nyugati média figyelme is kezd ide irányulni már. és ez kellemetlen a diktatúra számára.

         Mindezek között a körülmények között, egy csütörtök este, Solo mégis elkíséri Sárikát a Dnu General konyhájáig, ahol Sárika megkínálja jó székely rozspálinkával (ez jött divatba a székelyeknél a diktatúra alkoholszegény éveiben). Solo csak hajnalban ért haza a tízemeletesbe. Sárika majdnem elaludt reggel és alig tudta összeszedni magát reggel hatkor, amikor kezdődött a munkaideje. Félt is a nagys.asszonytól, mit fog majd kitalálni az ő sorsának megnehezítésére.

        Így aztán pár hónap múlva, amikor már Solo alig-alig tud szabadulni a szolgálatból, mert annyi a baj országszerte, Sárika érezni kezdte, hogy a szíve alatt megmozdult valami? Valaki inkább, a kettejük gyermeke, amely azon a gondtalan estén fogamzott.  Sárika szépen tett félre a Generaléknál kapott fizetéséből és egyre jobban beszéli a többségi nyelvet is, de azért nagyon megijedt ettől a kis rúgástól a szíve alatt. Mi lesz, ha meg kell szülje- és meg akarja szülni- ezt a gyereket?!- hogy megy így haza a falujába egy ilyen gyerekkel, aki esetleg apa nélkül kell felnőjön majd? Arról nem is beszélve, hogy mi lesz, ha a román rendőr apa mégis igényt tart majd a gyerekre?! Nagy és nehéz választások elé áll most Sárikánk. Solonak is okoz majd egy kis fejtörést ez, de az ő világában a házasságtörés nem nagy ügy; legfeljebb elválik a feleségétől és kész; ameddig megmarad a jólfizetett szolgálati helye, addig nincs nagy baj.

           Sárika félve és kicsit elkeseredetten közli a hírt Soloval, aki nem nagyon lepődik meg ezen, de azért azt mondja, hogy várjanak még azzal, hogy mindezt a Dnu Generallal és a tízemeletesben élő saját feleségével is közöljék.  Fő a szolgálati hely megtartása és ilyen nehéz politikai időkben a hatalomhoz kötődő hűség! - naná, ez utóbbi azért csak addig, amíg nincs túl nagy zűr.

           Ezekben a napokban, hónapokban a fővárosi parkokban sétáló és az elegáns éttermekben iddogáló, folyamatos alkoholmámorban úszó Nagy Hazaáruló írók és a Szívesen Besúgó Költők is suttognak egymás között a Géniusz bukásáról, de azért bíznak abban, hogy a diktatúra még kitart pár évtizedig, és így, az ő számukra aranykornak, még nincs vége. Pedig a vég egy katonai puccs formájában már nagyon közeleg. Ilyen furcsa karácsonya már legalább 45 éve nem volt Romániának. 1989 decemberét írtuk ekkor.

          Pár nap alatt a katonai puccs megdönti a diktatúrát, a diktátor házaspárt rögtönítélő bírósági ítélettel kivégzik és megkezdődik a teljes káosz és a rablókapitalizmus kora. Nem tudom, miért nem teljesedett többmillió ember álma: tűnjön el a diktátor és neje minél hamarabb, de erőszakmentesen.

A Sohasemvolt Kerekasztal résztvevői, az egyenlők az egyenlők között kerekasztala körül ott ülnek – mint mindig- az áruló írástudók, megint ott ülnek, most már a forradalmi tanácsban, és megint várják következő uraikat, akiknek nyalni lehet, és a következő kis kitüntetéseiket. Solo és az Utolsó Ítélet rendőrszervezete, az új főhatalom bűnbakja lesz. Szinte vadásznak rájuk az egész országban. Solo Sárika szülőfalujában húzódik meg és nagy buzgalommal tanul magyarul /székelyül. A félelem micsoda nagyszerű nyelvtanár! A rendőregyenruhát rég elégették már, székely harisnyában jár a suceavai legény.

Sárika 1990-ben, az új kor kezdetén szüli meg kisfiát, akit Solo rögtön elismer sajátjának. (naná!- éles a székely bicska!). Ilyen a sors, és ilyen a történelem forgandósága! Sárika, a balladás föld leánya, a Hargita aljából való székely leány és Solo, a Suceava megyei rendőr törzsőrmester közös fiúgyermeke akkor születik meg, amikor eltűnik a diktatúra, és helyébe egy éppen olyan igazságtalan és a kisembert semmibe vevő rablókapitalizmus jön, amelyben az áruló írástudók megint az erősek asztalánál kapnak helyet.

             Nem tudom, mert nem tudhatjuk, mi is lett hőseink és főleg a Sárika és Solo kisfiának sorsa ebben az új világban, de az biztos, hogy ha szerencséje van, akkor sorsa messzire viszi ettől a Sohasemvolt Kerekasztal vezette országtól. Az is biztos, hogy mostanában már a székelyek nem rozspálinkát isznak, hanem whiskyt és egyéb drága italokat; a Solo-féle rendőr törzsőrmesterek megint jól élnek, és éppen úgy az áruló írástudók és az erős emberek rendjét védik az egyszerű emberek ellen, mint a diktatúrában.

             Egyben bízhatunk csak, hogy ez a történet azért tanulságul szolgál azoknak, akik emlékezni akarnak/dehogy akarnak – a diktatúra szomorú éveire.

Alkonyat, ősz, ökörnyálak.

mint ökörnyál száll őszi

alkonyatban úgy szállok én is

álmaimban

mindig hazafelé

kietlen mezőkön baktató

birkanyájban ritkán de ébred

a vágy a hegyi legelőkön

forgolódó zergék

felé és a darvak úgy húznak át

ezen a csendes, alig-kék

őszi égen

hogy szárnyuk nesze is alig

hallik és a messzeségben

a szarvasbőgés mindent ural

és én csendesen baktatok

kedves kutyámmal és

a csendet meg nem szegnénk

csak várjuk az ökörnyálas őszi estét

és érezzük hogy az

együttlét örök.

a láthatár, a szemhatár határok

között kínlódik a végtelennel

és az én honvágyam

mindent és mindenkit lehengerel

mert amikor az őszi alkonyatban

ökörnyálak szállnak

akkor álmaimban egy mondatot

kiáltok: Erdély a lelkem

legmélyén ott zenél és mint

a Tamás templom orgonája

öröklétről mesél.

2022. 10. 14. péntek, Pápa.

(o lyan ez, mintha Pápaua-Új Guineából üzennék haza!)

2022. 08. 07. Pápa                                        Naplójegyzetek

Szinte látom, érzem, ahogy valaha-volt tordai-aranyosszéki nagyszüleim, rokonaim, rosszallóan ingatják a fejüket, amikor én nagy szeretettel emlékezem meg mócvidéki ismerőseimről; ők csak a magyar-gyilkos mócokat látták mindig bennük, akik 1784-ban és 1849-ben végiggyilkolták- gyújtogatták az egész Aranyosszéket és a Zaránd-vidéket. Én meg azokat a mócokat látom és ismerem, akik velem mindig nagyon kedvesek voltak, nagyon szívesen fogadtak és dédelgettek magyarországi feleségemmel és barátainkkal együtt.

A mócokkal és „magyargyűlöletükkel” kapcsolatban mindig eszembe jut az, amit mindig is tudtam, hogy bizony a vakhit, legyen az akármilyen  - vallási, filozófiai, politikai, sőt természettudományos, -, mindig csak rosszat hoz mindenkire! Lásd: a mócok elsősorban azért gyilkoltak az Aranyos és Maros, meg a Zaránd vidékén magyarokat és szászokat a történelem folyamán nem is egyszer, mert az ortodox papság bujtogatta őket ezekre a tettekre, vallási köntöst adva az etnikai gyilkosságokra, hiszen azok a magyarok és szászok, esetleg zsidók és örmények (akár urak, akár parasztok) más vallásúak voltak.

Nem ugyanez ismétlődik  sokadszor már most is a széles nagyvilágban?! Hiszen most is a mohamedánok gyűlölik és irtják a keresztényeket, a keresztények irtják a mohamedánokat ha tehetik, a konzervatívokat gyűlölik a posztmodernek és szélsőbalosok, a laposföld-hívők utálják a természettudósokat,stb.,stb. Ettől még, ha az ember elmegy egy iszlám országba mint keresztény, akkor szívesen fogadják és egyébként a légynek sem ártanak; itt is csak a vallási fanatizmus az, ami borzalmakat hoz létre. Ezért mondom én mindig, hogy hinni kell, lehet és szabad - anélkül nehéz lenne az élet - de csak módjával, csak mérsékletesen és nem vakbuzgón. (Igaz, sajnos ez kulturáltság, műveltség kérdése is. Igazán művelt, tanult ember nem lehet vakbuzgó).

Közben, Édesemmel beszélgetve, az is eszembe jutott, hogy a keresztes hadjáratok jelszavai is éppen ilyenek voltak: pusztítsuk a hitetleneket. És pusztították az ártatlan és saját hazájuk földjét védő arabokat, mohamedánokat, mert ez volt az érdeke a pápaságnak, meg a munkaerő-fölösleget így tudták az „igen katolikus” királyok eltávolítani Európából, és a rablásból próbálták biztosítani az „ellátmányozást”. Nem számított még a gyilkos ragályok elszabadulása sem, amely rengeteg keresztest pusztított el, de azoknak az országoknak a békés népét is, amelyeken a keresztesek áthaladtak. A keresztes háborúk legbuzgóbb gyilkosait (akárcsak később Amerika földjén az indián őslakosság gyilkosait) a legkeresztényibb királyok és pápák megjutalmazták, kitüntették.

        Rettenetes ez az idei aszály, valóban szenvednek és kiszáradnak a vizek, szenved a föld, és szenved minden élő, de az EU vezetői és a világ vezetői még mindig nem érzik eléggé a bőrükön a nagy klímaváltozást, amit még mindig helyre lehetne igazítani, csak meg kellene újra szervezni a víz természetes körforgását az egész bolygón, amit csak úgy lehetne, ha lemondanánk luxus-életvitelünk nagyrészéről, és csatornáznánk és erdőket telepítenénk és elfelejtenénk a mostani talajműveléses tömegtermelést és akkor, minden eddigi hiedelem ellenére, még Afrikának is több élelmiszer jutna… sőt néhány évtized múltán Afrika is meg tudná termelni a saját élelmiszerszükségletét.

              Mindemellett itt a másik rém is, a környezetszennyezés, amely  minden területet elöntött már, a vizeket, tavakat, tengereket, hegyeket, síterületeket, stb. Az emberiség, mint arctalan tömeg, soha nem fogja felfogni, hogy hol tartunk: már a huszonnegyedik óra hatvanadik percében; egyébként is csak ha minden egyes ember magáévá tenné a környezetvédelem ügyét, akkor lehetne megállítani Gaia végleges pusztulását.

          Nem tudom, a szellemi szennyeződés hozzátartozik-e a környezetszennyezéshez, de azt szomorúan látom, hogy mi valamikor Kodály és Bartók népe voltunk, de ma már a bányabéka ülepe alatt van a  zenetanítás és a zenei műveltség Magyarországon.

          Mivel a mai nap esővel kezdődött és még reggel is esett, meg, hála Istennek, le is hűlt egy kicsit az idő (délben is csak + 27-28 C fok), ezért d.u. kimentünk kicsi Csengével a Bakonyba és nagyot jártunk.  Az erdő vizes párákba burkolózott, tiszta, jó volt a levegő, élveztük. Hazafelé jövet többek között Puccini Bohéméletéből hallgattam Mimi áriáját (Monserrat Caballe énekelte) és támadt egy sötét gyanúm saját magammal szemben: talán csak nem azért hallgatok folyton szimfonikus zenét és operát, hogy ezzel is „kilépjek” a környező műveletlen világból és úgy érezzem megint, hogy lehet élni egy művelt, kellemes világban is?!

       Olvasgatom a facebookon, hogy megint eljött a „direkt félremagyarázók” nagy napja: Orbán Viktor miniszterelnök tusványosi beszédét próbálják minden áron félremagyarázni és antiszemitának, meg fajgyűlölőnek beállítani. Kisszerű és jól fizetett tollnokok köszörülik rajta a nyelvüket. Csodálom és nagyon nem irigylem, hogy mindezt el kell viselje, pedig lenne hozzá hatalma, hogy félretétesse őket egy ideig.  Annak idején bezzeg a kommunisták nem sokat lacafacáztak az ilyen újságírókkal! Igaz, akkor diktatúra volt, deklaráltan az, most meg folyton azt hazudjuk, hogy demokráciában élünk… amelyből éppen a demos van kizárva. Ugyanolyan „elitek demokráciája” ez is, mint volt Athéné és Spártáé.

       Ma sokat sétáltam, feleségemmel és Csengével - nem a tó, de a Rába partján - és ezeket morzsolgattam magamban, meg azt, hogy nem tudom miért hal meg sok ezer folyami kagyló nagyon kis korában, amikor még alig körömhegynyiek?! És azt se nagyon értettem meg a folyót nézegetve, hogy miért olyan alacsony a vízszintje, mikor az Alpokból ered, ahol, gondolom, van eső és hóolvadék elég? Vagy már semmi sem igaz? És valóban elveszőben vannak az édesvizek? Gyermekkorom, gyermekkorunk patakjai, folyói, folyamai mind a kiszáradás szélén ingadoznak? Hogy a lelkünk kiszáradt vénségünkre, azt még érteném, de hogy a folyók és tavak is? És a hegyek mind kisebbek lesznek? És kopnak, mint a lélek? Jaj, Uram, ne hagyd, hogy nagy alföldi pusztaság legyen minden körülöttünk, hiszen nem tanultunk meg tevegelni még!                                                                                                                            Ki (nem) emlékszik még Csurka István Házmestersírató-jára? Nagyváradon nagyszerű előadásban Szabó Odzsa rendezte, én ott láttam. Hát bizony, Csurka csak a házmestereket siratta (meg mennyi mindent még, mint író-politikus), de én már egy hosszú sor mesterséget siratok, amelyek rövid időn belül mind eltűnnek. Igaz, jönnek a „mindig újak”, azaz a mesterséges intelligencia és az okos óráktól az okos házig mindenféle csoda (számomra legalábbis, aki nem látom át ezt a sokféle modern kütyüt), de vajon ezek a személytelen, élő emberekhez, személyekhez nem kötött mesterségek meddig élnek majd és mennyi ideig maradnak meg a jövő generációk emlékeiben? Mint egy jó régi mesterszabó, mesterfodrász, asztalosmester, mesterszakács, népművész-mester, stb., akik sokszor évszázadig meghatároztak egy-egy szakmát és az emberi történelem részeivé váltak… mint Kőmíves Kelemen, a kőművesmester.

           Soha nem vágytam hős lenni (semmilyen áron), nem szerettem volna áldozat lenni sem (azért voltam igen sokszor), de egyet most már világosan látok: érdemrendeket és egyéb „javakat” csak a „megrajzolt” hősöknek és a nagyon körülírt áldozatoknak osztogatnak… mindig azok, akik fosztogatnak is.

Milyen csodálatosak a zeneirodalomban Trisztán és Izolda, meg Radames szenvedő dallamai. A tragédiák mindig vonzották a zseniket!

Valaki/valakik ma is faragnak olyan falovakat, amilyen a „trójai faló” volt… és ma is éppen úgy elfogadja mindenki a „görögök ajándékát”, mint annak idején. A kor színpadán, az EU elöljárói (és hátramozgatói) - most is igen sokszor kiáltják, hogy: „nem félünk a farkastól” és velük is az fog történni, hogy egyszer jön az a farkas, és bizony megeszi őket. Lehet, hogy a farkas medve” lesz? Az orosz medve?

Az EU ma megszavazta a „15%-os gáztakarékosságot” és egyedül csak Magyarország szavazott ez ellen a baromság ellen. Sajnos, ha fázni kell, mi legalább úgy fogunk fázni, mint azok, akik ezt az egész gázválságot, energiaválságot okozták az Oroszország elleni szankcióikkal. Az USA meg dörzsöli kezeit, ő mindenképpen a nyertesek között lesz, akárhogy is alakul az orosz-ukrán háború, vagy az európai energia- és gazdasági válság. Egy biztos, hogy most mindannyian itt az öreg kontinensen jó mély szakadékba esünk.

Az örök tó partján azon izgulok, hogy ha így „megyen” tovább a világ, akkor mi lesz az Alexandriai Könyvtárral?  T.i., ha minden így megy tovább, akkor előbb vagy utóbb valakinek eszébe fog jutni megint, hogy el kell égetni az Alexandriai Könyvtárat, hiszen a tudomány csak egy olyan haszontalanság, ami akadályozza a totális világbirodalom uralmát. A mindenség urai (lásd még Szilícium-völgy) nem hagyhatnak réseket a pajzson, mert akkor mindig akadhat egy Prométheusz, aki ellopja a tüzet, és akkor nagy-nagy tüzet fognak gyújtani a népek… és ki tudja mit, kit perzselnek meg rajta.

                Tóparti történetek címmel összegyűjtöttem azokat a naplórészleteket, amiket valóban, itt a tó partján (nagyteveli Felső tó, valahol a Bakonyban) írtam. Ezek a történetek fényesek, víztől és harmattól csillognak, zöld erdőkből bújnak elő, könnyűek, mint a körülöttünk ezrével repkedő lepkék, vagy éppen súlyosak, mint a tó fenekén rejtőzködő kövek.  Az emlékek pedig, akár a tó fölött repdeső, cikázó csivitelő fecskerajok, könnyedek és illanóak.

A tó partján a meztelenség is egy olyan természetes állapot, mint sehol másutt. Itt úgy sétálhatunk, mint Ádám és Éva, mielőtt kiűzettek a Paradicsomból. Már mi is megkóstoltuk a tudás almáját (keserű volt és éretlen). Nem is tudom már, az Alexandriai Könyvtárban volt több tudás felhalmozva… vagy itt a tó partján, ahol a növények és a rovarok ezrei várnak minden nap ránk.

                 Hallottatok-e már hollókat beszélgetni?! Annyi hangon és módon beszélgetnek, mint az emberek; gondolom az I.Q.-juk is magasabb sok emberénél. Kár, hogy nem értem a nyelvüket, mert akkor lehet, hogy sokat tudnék tanulni tőlük.

            Fecskék a tó fölött, egyre többen… Valahol itt szaporodnak, mert a magyar falvakban már nincs elég istálló, ezért légy sem. Itt a tó körül viszont ezernyi rovar, prédaállat kering.

                Belerondít az égbe, a csöndünkbe egy gyakorlatozó óriás amerikai szállítógép, a pápai NATO- reptérről. Félelmetes és idegen test a tájban. Csenge kutyám mindig megugatja; igaz a hollókat is, csak ő tudja, miért. A varjakat sem kedveli. A kisebb madarakkal és a tóból kiugró halakkal nem törődik, a békákkal sem.

              Kíváncsi leszek, hogy reagálja majd le Csenge a tengert, a folytonos hullámverést, meg a sós vizet. Igaz, hogy nekünk, embereknek már az 1960-as években bebizonyította egy francia tengerbiológus, Alain Bombard, hogy az ember megihatja a sós tengervizet (az Adriáét vagy az Atlanti Óceánét), de a kutyákkal kapcsolatban nincsenek ismereteim. Gondolom, hogy az ő szervezetük is elviseli a nem túl koncentrált sós vizet.

         Kirívó, hogy gyermek- és ifjúkoromból mennyire nincsenek „tavas” emlékeim, hacsak nem a kolozsvári Sétatéri tóra gondolunk, ami azonban nekem, mint téli, szabadtéri jégpálya maradt meg  és nem mint csónakázó tó, pedig egy évig ott edzettem a Tokiói Olimpia aranyérmes kajakozójával, Mártival… de ez sem óvott meg attól, hogy egy év múlva föladjam, mert nem fért meg a jó tanulás és a kajakozás egymás mellett.

Szüleinkkel, ismerőseinkkel inkább a folyókhoz és patakokhoz kötődtünk; elsősorban a Kis-Szamoshoz, aztán a Meleg- és Hideg-Szamoshoz, meg az Aranyoshoz (mivel apai nagyszüleim Tordán éltek). A Meleg-Szamosnál kedvenc fürdőhelyünk a Fóka- sziklánál volt, amely a Rísca-patak beömlésénél helyezkedett el, és amikor erőmű-építéskezdődött a területen, eltűnt a szikla is, meg sok ismerős hely. A sziklán mindig igen szép és nagy zöld gyíkok napoztak. Másik kedvenc gyermekkori fürdőhelyünk (sokkal későbben, felnőttként is aztán) a Csukás tó, amely egy sziklaöböl volt a Tordai hasadékon is átfolyó Hesdát patakán, amely egy kanyonból kijövet egy szép kis vízesést alkotott és alatta mélyült ki a tónak nevezett sziklaöböl.

             A tavakat és a tengert is csak sokkal később ismertem meg; elsősorban is a sós tavakat, a tordaiakat, meg a szovátai Medve- és Mogyorós-tavat, aztán a magashegyi tavakat a Retyezátban és a Fogarasban, meg a Pádison… még későbben pedig a Fekete tengert, ahova életem első nudista emléke is kötődik - a Techirghiol tavon (igaz, csak leselkedés formájában).

        Mintha a tudatom is a tóba merült volna, annyira nem égetnek most az aktuális lét kérdései; mikor teljes testtel a vízbe merítkezem, olyanná válok, mint egysejtű őseink: végigélem az onto-, és a filogenezist is.

        Ha most itt volna velem Mozart vagy Bach, vagy a többi kedvelt klasszikus zeneköltőm, akkor akár beszélgethetnénk is; igaz, én inkább hallgatni szeretem zenéjüket, amelyek nekem mindig a megnyugvást jelentik és a boldogság érzetét keltik bennem. Ilyenkor mindig azt gondolom, hogy révésznek kellett volna lennem, mert a folyók nem tudnak meglenni révészek nélkül, és mert a révész annyi életet megismer munkája során és annyi kérdést tehet fel vendégeinek, anélkül hogy azok megorrolnának rá…. Így okosodik és bölcsül egy jó révész, ha elég sokáig él.

         Valahol a tudatom aljában kapisgálom, hogy volt valaha egy A kék lagúna c. film, ahol két szerelmes igen boldogan élt… egy ideig. Nekünk ez a tó, a tópart a kék lagúnánk, ahol mi is boldogok vagyunk egy ideig… amíg haza nem kell mennünk.

        Most is jó sokáig kínlódtam, amíg eszembe jutottak bizonyos személy- ill. földrajzi nevek - patakok, folyók, stb. nevei - ; aztán csak beugrottak mégis. Szerencsémre. Most én is beugranék egy-két felesre egy jó kis kocsmába, ha lenne olyan. Annak idején jó volt egy falusi „vegyesbolt” is, ahol kaszától élelmiszerig és bocskortól hitlerszalonnáig meg szalonnás paszulykonzervig és jó román rumig meg sörig, mindent árultak. Ott olyan varázsa volt a féldeci rumnak, amit posztókabátos, bocskoros emberek között ihattunk meg, mintha most egy ötcsillagos étteremben tehetnénk ezt meg. De nem tehetjük, mert túl drága, és mert nem adnak féldeci rumot a magamfajta egyszerű embernek, inkább kinéznek onnan. Na így vagyunk hát! Noroc bun si sánátate! (Jó szerencsét és egészséget) mondták akkor, most azt sem mondják „félkalap”.

           … És még mindig a tó partján: nézegetem a nap elleni fejfedőmet; rajta Szicília térképe és városai: Taormina, Siracusa, Agrigento, Palermo…- és felrémlik előttem az Etna mindent uraló hatalmas tömbje. Csodás ez a háromszög az olasz csizma csúcsánál, ott van egész Európa kultúrájának és történelmének lenyomata, népek és vulkánkitörések kohója, ami mindent összeolvasztott.  Bölcső és sír is volt, vonzott és nem engedett, szépségeivel odaláncolt…. most is, mint  Odüsseust a nimfák, visszahív. Ülök tehát a tó partján, és Szicíliáról álmodom. Nem hiszem, hogy láthatom még, pedig az Etna ébren és álmaimban is kísért. Fűszerei íze, zamata, nyelvei sokszínűsége, szavai, dallama lelkemben lengenek. Itt a tó partján még azt is elhiszem, hogy hozzá visszatérhetek.

VIII.02. kedd.

             Ma reggel a Szt. Benedek patikában vásárolok (kényszerűség) gyógyszereket és beszélgetek a gyógyszerésznőkkel (a „mi patikánk”- ide tartozunk lakhelyileg) és közben bejön egy 35-40 év körüli jóarcú férfi, aki egyszer csak rámszól, hogy „úgye az úr erdélyi?”. Tisztázzuk: ő kézdivásárhelyi volt, én meg kolozsvári. Pár szót váltunk még, sőt be is mutatkozik (sajnos a nevet nem értettem). Hazafelé menet rám tör  a honvágy, az a bizonyos… az a fájdalmas, az, ami sírásra késztetne mindenkor.

                Vajon miért érzem még 40 év után is itt idegennek magam, és miért érezném magam otthon Háromszéken? Talán első munkahelyem miatt, vagy csak háromszéki őseim jogán?

              Írom ezt a tó mellett, amelynek békéje eltölt, nyugtat, és mégis, ahogy látom a reggeli harmatokat és a rövidülő napokat, egyre nyugtalanabb leszek. Készülök. Vándorútra. Hazafelé? Selymes őszben elmúlásra?

           Jó volna vajon egy nagy tenger partján élni? Jó volna bizony, mert ott az emberek sokkal nyitottabbak, sokkal tágabb – minden értelemben - a látóterük, és ezáltal talán a gondolataik is szabadabbak és józanabbak. A tenger mindig is az emberek nagy tanítómestere volt: megtanította elviselni a végtelent, és arra is megtanított, hogy a végtelenben milyen kicsik és védtelenek vagyunk (elenyésző porszemek).

           Amikor az ókoriak azt mondták, hogy „navigare necesse est”, akkor tudták, hogy hajózni kell, de ez azt is jelenti, hogy tájékozódni, keménynek lenni, dönteni tudni. A jó hajós mindezt kell/ett tudja, hogy ne nyelje el a tenger. A tenger mindig elválasztotta, de össze is hozta a népeket. Oldás és kötés.

          Édesem beszól: „hogy hívták Vuk anyját?”- (keresztrejtvényt fejt) – én meg nem tudom, pedig illene, mert a Vuk története Fekete István egyik zseniális írása. Milyen keveset is olvastam tőle az utóbbi 30 évben! - igaz mástól is, mert mindig volt valami fontosabbnak tetsző dolgom.

           Hirtelen megjelenik a tó fölött egy nagy csapat gyurgyalag; inni jönnek, gyorsröptűek, és folyamatosan beszélgetnek egymással. Kedves/kedvenc madaraink, szépek, színesek, szabadok, messziről jönnek minden tavasszal és messzire mennek már augusztusban.

           VIII.03. szerda.

          Ma is nagy lesz a meleg… ülünk a tó partján, és agyon-kerülget a bánat: elveszítettem tegnap este az egyik legjobb barátomat. Bár tizenhét évvel fiatalabb volt nálam, de úgy tekintettem rá, mint egy hatalmas, erős bátyra. Tudtam, éreztem mindig, ha ő ott van a közelemben, velem, velünk, nagy baj nem történhet.

             Erősen szerette a földet, hiszen abból élt, a föld szeretete is összekötött minket, de sok más is. Majdnem együtt neveltük két szép fiát, hiszen a kisebbiket 12 évesen rám bízta 10 napig, és együtt jártuk be a Retyezátot, kettesben. Csak magamban bíztam meg úgy, mint benne, és ő is így lehetett ezzel. Együtt örvendtünk és együtt gyászoltunk mindig. Most kereshetem életem végéig termőföldön és erdőben, tengeren és hegyen, mert nem jön vissza soha, hogy együtt nézzük a csillagokat a hideg végtelenben, ahogy ragyognak a Hőgye fölött, ha kialszik a tűz a szabad tűzhelyen. Ülünk ketten a magaslesen a Hőgyén, és nézzük az éjszakát. Beszélgetünk múltról, jelenről és az együtt elképzelt jövőről… és most itthagyott a jövő gondjaival, egyedül. Isten Veled, Barátom, ha majd én is sorra kerülök, megyek és Te vársz majd, és akkor tovább beszélgetünk.

            Most fecskék keringenek nagy csapatban a Tó fölött és néha isznak egy kicsit, meg csivitelnek, arról, hogy nemsokára hosszú útra kell keljenek; hosszú és veszélyekkel teli útra, és sokuk soha nem tud majd visszatérni erre az áldott tájra, ahol született. Fecskék, fecskék, félek, így járok majd én is. Mindig veletek vándorolgatok hosszú vándorlásaitokon, Afrikába és vissza. Óvnálak, mint szülő a gyermekeit, ha tehetném.

             Régen azt mondták, ha meghal valaki, csillagot szalaszt az ég utána, azaz csillaghullás lesz! Figyelnem kell erősen az eget, lássam Barátom, hull-e le csillagod?!

             VIII.04. csütörtök.

                Ülünk ismét a tó partján és olyan össze-visszaság van a lelkemben, hogy nem bírok leírni egy ép mondatot sem. Az előbb egy forgószél keltette vízörvényt/ vízoszlopot láttam a tó egyik sarkában, amilyet még soha; elképzeltem, milyen lehet egy ilyen hatalmas vízörvény a tenger felett…

Ezzel kapcsolatos régi emlék: ötödéves egyetemistaként, egyetemi kiránduláson a Bucegi-ben jártam; két marosvásárhelyi orvostanhallgató lány is volt a csoportban, akik megtanítottak nekem egy általuk kedvelt dalocskát: „forgószél sodort a karjaimba téged, forgószél sodorjon egyre csak tovább”. A folytatásra sajnos nem emlékszem. Hányszor ismétlődött ez a saját életemben? Meddig is sodort a forgószél?- sorsom álnok forgószele.

          Barátom temetése VIII.09-én, d.u. 13 órakor lesz a nyírbátori temetőben…- ezt most közölte a facebook. A következő napokra megvan a lelki programom: emlékezem és megpróbálom elbocsájtani barátomat békében, hadd nyugodjon.

VIII. 04.

                Leonardo da Vinci mondta: „a boltív két egymásnak támaszkodó gyengeség, amiből végtelen erő kerekedik!”- úgy gondolom, így voltunk mi is Árpi barátommal. Két gyenge ember egymásnak támaszkodtunk több mint negyedszázadot, és végtelen erő lett a barátságunkból. Igaz, erős, derűs, múltba és jövőbe látó. Tölgyfa volt, melynek koronája mindig terebélyesedett, lombjai közt meghúzhatták magukat a védtelenek.  

             Ülök itt a tó partján és a bánat úgy nehezedik reám, mint templomtorony a talapzatára; csúcsa az égbe kiált, de alapja a földbe van ásva. Úgy hallgat a tó, és felszíne olyan sima, mintha tudná, hogy bánatomat semmi se zavarja; csak a madarak kiáltanak közbe-közbe és egy nagy csapat fecske jön-megy csivitelve, ahogy szomjukat oltják.       

Nagy-Major Gábor                                        Napló 2022. július

    Ki (nem) emlékszik még Csurka István Házmestersirató-jára? Nagyváradon nagyszerű előadásban Szabó Odzsa rendezte, én ott láttam. Hát bizony, Csurka csak a házmestereket siratta (meg mennyi mindent még, mint író-politikus), de én már egy hosszú sor mesterséget siratok, amelyek rövid időn belül mind eltűnnek majd. Igaz, jönnek a „mindig újak”, azaz a mesterséges intelligencia és az okos óráktól az okos házig mindenféle csoda (számomra legalábbis, aki nem látom át ezt a sokféle modern kütyüt), de vajon ezek a személytelen, élő emberekhez, személyekhez nem kötött mesterségek meddig élnek majd és mennyi ideig maradnak meg a jövő generációk emlékeiben? Mint egy jó régi mesterszabó, mesterfodrász, asztalosmester, mesterszakács, népművész-mester, stb., akik sokszor évszázadokig meghatároztak egy-egy szakmát és az emberi történelem részeivé váltak…mint Kőmíves Kelemen, a kőművesmester.

           Érdekes kérdés: mi jár annak, aki soha nem volt börtönben,  pedig megérdemelte volna, vagy éppen nem érdemelte meg, de azért bezárhatták volna egy kis politikai zűr miatt?! Ismeretlenség és/ vagy semmilyen megbecsülés a köpenyegét nem régen kifordított társadalom részéről. Aki egy kicsit is, ha nem éppen makulátlan viselkedése miatt (mondjuk adót csalt, kicsit lopott a TSZ-ből vagy az élelmiszerboltból, a művelődési házból) de be volt zárva a kommunizmus évei alatt, annak nagy megbecsültség és társadalmi szánalom jár? Ja, kérem, mindig voltak egyesek és a többi… akik ugyan a demos részei voltak, de hol számítottak?!  Soha nem vágytam hős lenni (semmilyen áron), nem szerettem volna áldozat lenni sem (azért voltam igen sokszor), de egyet most már világosan látok: érdemrendeket és egyéb „javakat” csak a „megrajzolt” hősöknek és a nagyon körülírt áldozatoknak osztogatnak… mindig azok, akik fosztogatnak is.

   Milyen szépek voltak Trisztán és Izolda meg Radamesz sirámaí… de mindez csak a színpadokon érvényesült… a zeneköltők képzeletében. A tragédiák mindig vonzották a zseniket! Még az Oppenheimer házaspárról is írtak darabot, meg talán zeneművet is. (pedig ők csak egyszerű árulók voltak). Valaki/ valakik ma is faragnak olyan falovakat, amilyen a trójai volt… és ma is éppen úgy elfogadja mindenki a „görögök ajándékát”, mint annak idején. A mai kor juhászai- az EU előljárói (és hátramozgatói) - most is sokszor kiáltják, hogy: „nem félünk a farkastól”, és velük is az fog történni, hogy jön az a farkas és bizony megeszi őket. Lehet, hogy a farkas a „medve” lesz - az orosz medve?

         Az EU ma megszavazta a „15%-os gáztakarékosságot”, egyedül csak Magyarország szavazott e baromság ellen. Az USA meg dörzsöli kezeit, ő mindenképpen a nyertesek között lesz, akárhogy is alakul az orosz-ukrán háború, vagy az európai energia- és gazdasági válság. Egy biztos: mindannyian itt az öreg kontinensen, jó mély szakadékba esünk.

2022. 07. 28. csütörtök, Pápa.

      Ma reggel „hűvös” volt, azaz +20 C fok „csak” , és ez már olyan ősziesnek tűnt nekem. Kp. felhős is az ég, csak tíz óra felé sütött ki a nap. Megint meleg lesz.

                  Ha már Házmestersírató és Szabó Odzsa, akkor eszembe jutott, hogy milyen barátságot ápolt Odzsa ezzel a zsenivel (azaz Csurka Istvánnal) és Vinkó Jóskával, akkor még színikritikussal (jelenleg a Magyar Konyha főszerkesztője). Eszembe jutottak Odzsa kedvenc váradi színészei is, akik mind szerteszóródtak a világban, főleg csonka Magyarországon. Többek között Mihály Pali, Miske László, Meleg Vilmos, Csíki Ibolya, Széles Anna… és ki tudja még hányan. Egy biztos, hogy mind nagyon szerették Odzsát, mert egy nagyon kedves, melegszívű és nagyon művelt ember volt. Mint rendező nagy sikereket aratott Koloszváron, Nagyváradon, aztán Győrben, Veszprémben és nyugati országok színpadain is, vendégrendezőként. Valahol Szardinía szigetén halt meg, ott élte élete utolsó éveit, pedig imádta szülőföldjét, Bihar megyét és Váradot.

       Zseni volt, nagyszerű és esendő, lúzer és mindenki barátja, miközben sokszor nagyon magányos. Kedvelte a jó teákat (alkoholt ritkán és keveset ivott), a naspolyát (mindig volt Szigligeti-ház-beli lakásán), a szimfónikus zenét és a szép nőket. (de nagyon szelíd létére, alig – alig hódított). Jó volt vele együtt lobogni bemutatókért, színészekért, színdarabokért, és jó volt, hogy része volt az életemnek pár évig mind Váradon, mind pedig később Veszprémben. Kérdés csak az maradna, hogy vajon az Ő életének én része voltam-e valóban?

      Ha rá gondolok, föltétlenül itt áll előttem gyermekkori barátja, Mottl Romi váradi festőművész és életművész, Casanova, igazi nagystílű értelmiségi. Nem felejthetem azt sem, hogy az ő révén kerültem kapcsolatba Váradon (az ottani négy rövid évem alatt) Szilágyi N. Sándor filozófussal, Cs. Erdős Tibor nagyszerű grafikussal és sok más érdekes és értékes emberrel. Cs. Erdős Tiborral sok év után Kolozsváron is összefutottunk párszor, mégpedig a Rex nevű sörözőben, a Bánffy-palota hátsó felénél, ahova sokszor jártunk egykor Édesemmel vacsorázni, sörözni. Mind a mi Farkas utcai, mind a Tibor Szentegyház utcai lakásához közel volt ez a magyar tulajdonos által bérelt söröző.

         Ha még sokat tart ez az amerikai-ukrán- orosz háború, azért csak eljutunk megint Illyés Gyula „Egy mondat a zsarnokságról”- jáig, azaz mindenki „szem lesz a láncban”. Félek attól, hogy nem lesz már erőm ahhoz, hogy én ne legyek. A lánc mind erősebb, és mi vének egyre gyengébbek leszünk és mind kevesebben.

        A beszélgetés - ha emlékek merülnek fel - olyan, mint ha tóba követ dob az ember, a körök mind szélesebbek, terjednek mindenfele és csak akkor törlődnek el, ha új  hullám jön. Szóval (mert szóval él az ember) ma az ügyeletben elkezdtünk beszélgetni traumás esetekről, és annyi minden beugrott hirtelen: a Manninger –féle Országos Traumatológiai Intézet, a bukaresti Plasztikai és Égéssebészeti Klinika és még sok más is, aminek mind köze volt ahhoz, hogy a traumatológiát is szerettem valamikor.  Milyen érdekes, hogy a mai egyetemi oktatásban hogy eltörlődnek a határok a kissebészet és a nagysebészet között, hiszen ma már a kissebészeti műtéteket is (sokat közülük) altatásban végzik, a nagysebészeti műtétek egy része meg átkerült az egynapos sebészetre, vagy éppen megoldható ambuláns módon is. Lásd még az endoszkópos műtéteket, amelyeket már sok helyütt a nagyvilágban egy orvos és két középvégzettségű segítség végez és a beteget otthonában utókezelik.

   Hol vannak már azok a korszakalkotó sebész- főorvosok és professzorok, akik néha évtizedekre meghatározták sebészeti osztályok, sőt klinikák sorsát is, komoly iskolákat teremtve!?

     Hol vannak azok a lelkes fiatal „tanoncok”,  akik mestereik minden mozdulatát lesték és ellesték, mert tanulni akartak minden áron, mert el akarták érni a mesterek színvonalát és ezt a manuális szakmákban csak a mindennapi szorgos és izzasztó munkával lehetett elérni, eltűrve mindennemű megaláztatást és szidást és szigort, mert a cél mindenekelőtt! A munkahely bizony sokszor hasonlított inkább egy börtönhöz vagy zárdához, mint szabad emberek kórházához.

       Talán ez az egyik legnagyobb problémája a mai fiataloknak, hogy nem értik meg, mert nem érttették meg velük, hogy szakmai sikereket olyan szakmákban, ahol számít a kéz ügyessége is, nemcsak a fejé, csak úgy lehet elérni, ha rengeteg munkát fektetünk be, rengeteg szenvedést is, éppen mint az élsportolóknál. Másképpen ez nem megy.

         Ma d.e. Csengével a nagyteveli alsó tónál séta, feredőzés, játék és… tudom miért, de mégsem értem érzelmileg, hogy miért sárgulnak már a levelek és peregnek, peregnek lefele mint ősz elején. Igaz, tegnap azt is szomorúan vettem tudomásul, hogy már hosszabb az éjszaka, reggel ötkor még alig virradt. Jaj, az őszi –téli rövid nappalok és hosszú éjszakák. Minden hétvége csak rabolja életem kis szakaszát.

Nagy-Major Gábor

2022. 07. 17. vasárnap, Pápa. (kalitka)

         Ma reggel szép, enyhén felhős idő, melegedő napok - délben már 29-30 C fok árnyékban. Itt a kalitkában kellemesen hűvös a szoba… Vannak ugyan betegek (reggel főleg telefonosak), de nincs túl sok munka. Van idő írásra, gondolkodásra.

Egyre többet és többen beszélgetünk régi dolgokról, olyan… nem is olyan kellemes és mégis számunkra szép időkről, amikor dúlt a kommunista baromság, de azért volt egy sor jó dolog is…ami megmaradt még a két világháború közti időkből. Vendéglátás pld!- Kolozsváron vagy akár Háromszéken. A hatvanas években ha bementem egy vendéglőbe, a pénzemért (a kicsi pénzemért) igen jól kiszolgálták minden ígényemet: ha kellett a szakácsot hívtam oda, hogy spéci módon készíttessem el az ételeket (a saját szájízem szerint… a meglévő, nagyon jó alapanyagokból), ha kellett, import cigit és italt is kaptam (feketén), és nem kellett attól félni, hogy a hivatalos zárórakor mindenképpen kiraknak az utcára (volt jó fél-egy óra ráadás is). Volt élő zene, majd mindenütt (húzd rá cigány csakazértis! még ha mindjárt a Székely himnuszt vagy más tiltott nótát kértem is). Most még egy valódi café frappé-t sem tudtam inni a Pannónia Reformata-ban, mert az ÁNTSZ nem engedte nekik a szeszes italok árusítását (csak egy évig a nyitás után.) Az értelmetlen korlátozásoknak a vendéglátásban éppen úgy, mint az egészségügyben, se vége, se hossza… mintha tényleg ezt a világot csak félkegyelműek irányítanák. Vagy netán úgy is van?!

        Érdekes következtetésre jutottam, miközben hazafelé tartottunk Nyírbátorból: azok a kisebb-nagyobb vállalkozó ismerősök, barátok, akik „valamire vitték” az utolsó 32 évben, mind olyanok voltak, akik ’89-ben rendelkeztek egy kis alaptőkével (mondjuk 1 millió Ft-tal) és aztán a „demokráciának” nevezett első tíz-tizenöt évben nem féltek áthágni minden szabályt és törvényt (főleg adótörvényt); akik ezt nem merték vállalni, azok bizony nem tudtak meggazdagodni és éppen csak élnek a kis vállalkozásaikból (ha csak le nem húzták végleg a rólót).

2022. 07. 19. kedd. Pápa.

         Ma is jó meleg van, délben +31 C fok és esőre még kilátás sincs. Édesem (kevés segítséggel- reggel korán kimagoztam a 10 kg. sárgabarack nagy részét) ma befőzi a sárgabarack-lekvárt.

        Utána kimentünk kicsi Csengével a tapolcafői örvényes tóhoz és a forrásokhoz, ahol jót beszélgettünk egy idősebb buszsofőrrel…

         A nagy sztory azonban mégiscsak a következő: tegnap voltam az V-ik utcai CBA-ban, meg a piaci kis Sparban is, és egyikben sem találtam egy szem kristálycukrot sem. A lényeg, hogy a kis Sparban kihívattam a főnökasszonyt, hogy számon kérjem tőle ezeket a hadiállapotokat. Erre megjelent egy negyvenes-ötvenes évei elején járó sugárzóan szép asszony, akivel jót beszélgettünk. Annyira jót beszélgettünk, hogy olyan „protekcióm” lett ebben az üzletben, mint a hatvanas években volt Ceausescu Romániájában. A lényege a történetnek, hogy mivel megint kezd szép lassan hiánygazdaság lenni Magyarországon is (lásd fűtés, benzin, stb.) és úgy látszik, visszatérnek a nehezebb idők, megint meg „kell szervezni az életünket”, azaz jó kapcsolatokat kell létesíteni mindazokkal, akiktől függ egy kis háztartás jó-vagy rosszléte. És akkor még nem beszéltünk az inflációról és az egész EU-t elérő hatalmas recesszióról.

              Ma reggel minden esetre „helyembe hozott” a Viola nevű üzletvezetőnő 5 kg. kristálycukrot és nagyon kedves volt velem, amiért én viszonoztam a kedvességét egy új kötetemmel, dedikálva. Még valahol egy benzinkútnál (vagy fekete benzinlerakatnál) kellene protekciót kiépíteni, mert a kenyeresnél, a zöldségesnél és a kis Sparban már van.

             Tegnap megjött a Székelyföld folyóirat egy lengyel-magyar száma, olvasgatom és nem értem, mi köze a székelyeknek a gorálokhoz, és nagyon nem értem, hogy miért pont a Székelyföld foglalkozik ilyenekkel. Persze tudom, nem foglalkozhat a só, a kenyér a hús, a cukor és étolaj árával, és azzal se, hogy kinek van igaza (senkinek nem is lehet) az orosz-ukrán háborúban, amely nem is orosz-ukrán, hanem Amerika kontra Európa gazdasági háború vagy éppen Amerika kontra Oroszország, csak Ukrajna a nem-online terepe. Mert ott olyan idiótákat, mint Zelinszkij, ez a bohóc és csapata, be lehetett húzni ebbe a csapdába, amiből sem nekik, sem nekünk nincs kiút.  Foglalkozhatna azért a Székelyföld, persze „magas irodalmi síkon”, mindezzel is, mert a szenvedésnek is megvan a maga természetrajza, - és mi megint szenvedünk.

       Úgy tűnik visszaesésünk a múlt század ötvenes-hatvanas évei felé tart, amikor a túlélés olyan technikákat termelt ki, amelyek aztán az örök korrupció melegágyai maradtak ezekben a sorsverte államokban. Nem én korrumpálok, a világ korrumpál engem, mondhatnám nyugodtan, de én azért egész mélyen tudom, hogy kényelmem megvédése miatt hajlok ezekre a kis „lét-korrupciókra”, ha még sikeres tudok lenni bennük.

* * * * * * * * * * * *

N.M.Gábor

„Iskolaegyesítés” Kolozsváron

1958-at írunk Kolozsváron; Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtárs, az RKP első titkára, még uralkodása teljében. Ősz van, szép erdélyi „vénasszonyok nyara”, olyan meleg és varázslatos, színekben, illatokban, gyümölcsökben gazdag.

        Mi, akkori 14 évesek, B-listás gyerekek, akik egész nyáron kőműves inasokként kerestünk biciklire valót, kemény markú kislegények… gyülekezünk a Petőfi utcai valaha-volt Református Kollégium udvarán, első középiskolás évnyitónkra. A városban akkor már rengeteg pletyka keringett arról, hogy „iskolaegyesítések” lesznek… és persze iskolabezárások is, de csak a magyaroknál.

        1958. szept. 1-én (Romániában akkor kezdődik a középiskolákban a tanév) felállunk szigorú „négyszögbe”, ahogy szoktuk, amikor valakit kicsapnak rossz magaviselete miatt, vagy csak kihirdetnek egy-egy újabb igazgatói- tanfelügyelőségi parancsot. Állunk ott az udvari négyszögben és várjuk, hogy addigi igazgatónk, Székely József, (egyébként kémiatanárunk) és a tanári kar megjelenjen. Újabb suttogások: Csocsó (alias Tellmann Jenő) és Libál Ilona, mindketten fizika ill. matematika szakosok, nem dolgoznak már a mi sulinkban, „átigazoltak” a Báthory-ba (akkor éppen 11. számú középiskola a Farkas utca elején). Nem érkezik Székely József sem, hanem helyette egy hatalmas termetű román ember, valami Butyka?!(vagy ehhez hasonló nevű).  Az aligazgatók is mintha mások lennének: két román és egy magyar aligazgató (aki mint később kiderült becsületes „szekus besúgó” volt).  A suttogó szájak elnémulnak, elfehérednek és hallgatjuk, mint a halálraítéltek azt, hogy iskolánk, az Ady Endre magyar tannyelvű középiskola a nyár folyamán egyesült a Gh.Sincairól elnevezett román tannyelvű „liceummal”,  és ennek folyamán jelentős változások történtek a tanári karban ill. az iskola vezetésében is: igazgató egy román …volt bányász, jó elvtárs, aligazgatók- két román és egy magyar; az iskola tanulóinak létszáma így 1200-ra bővült, és a régi és új épületben (mindkettő a régi református iskola épületei, csodás természetrajzi és kémia-fizikai laborokkal és előadókkal, stb) együtt fog folyni a tanítás. Nekem különösen fájdalmas volt, hogy ebben az iskolában járt apai nagyapám, aki Kós Károly osztálytársa és jó barátja volt, és többek között, más jeles személyiségek mellett, Áprily Lajos a költő is, aki anyai nagyapám jó barátja volt, sőt, hogy tovább fokozzam a saját kis veszteségeimet: anyai nagyapám, Dr. Tusa Gábor, a Református Kollégium főgondnoka is volt a II. világégés előtti periódusban.                                                                                                                                              Mikor vége a tanévnyitó négyszögnek, mi első éves középiskolások, B-listások gyermekei, akik igen kemény és nehéz versenyvizsgákkal jutottunk csak fel a középiskolába, néhányan tanakodunk, suttogva, hogy mit is tegyünk?- rögtön iratkozzunk át a Farkas utca elején levő másik magyar tannyelvű gimibe, a Báthory-ba vagy sem, hiszen három nagyszerű tanárunk is oda került… vagy oda helyezték a nyár folyamán. Csak ketten-hárman mondjuk azt, hogy ki kell tartani, mert egyébként valóban bezárják a magyar tannyelvű részleget is a régi Református Kollégiumban… mint ahogy ezt meg is tették pár évtized múlva, a Ceausescu- vészkorszak utolsó évtizedében.

        A tanévnyitóról hazafelé úton, futva indultam… jó három km. hazáig.  Csak félúton tört ki belőlem a sírás, de az aztán kitartott vagy másfél napig; hisztérikusan zokogtam, nem tudtam elképzelni a folytatást, szüleim is csak nagyon nehezen tudtak megvigasztalni és megnyugtatni, hogy az életet és a harcot folytatni kell. Mint már mondtam, 14 éves voltam akkor és a nyári munka kemény bütyköket varázsolt a kezeimre… hiába a kőműves-inasnak kemény kezek kellenek, és a lelkem is edződött valamelyest. Jó nyitány és előnevelő volt ez az iskolaegyesítés és a többi kisebbségi megaláztatás a későbbi, sokkal nehezebb élethelyzetekben való helytálláshoz.

Ki ne felejtsem ebből a kis visszaemlékezésből, hogy – bár jelentéktelennek tűnő, de mégis fontos trauma volt számunkra, magyar diákok számára, hogy az iskolaegyesítéssel együtt az Ady-s sapkáinkat (melyekre nagyon büszkék voltunk) is ki kellett cserélni, meg az Ady-s karszámainkat (amiket kötelezően viselnie kellett az egyenruhán minden középiskolásnak). Mi helyt tudtunk állni/ helyt kellett álljunk mindennek ellenére, mert az erdélyi Phoenix-jelenség kötelez és segít minket mindig újrakezdeni.

2022. 05. 29. Pápa.                                                                                                                 

Dr. Nagy-Major Gábor volt kolozsvári Református Kollégiumi tanuló, aki jelenleg a 60 éves érettségi találkozójára készül ebben a neves és újra magyar intézményben.

Nagy-Major Gábor

                                         Mennyire hiányzik…

    Éhe kenyérnek, éhe a Szónak,
    Éhe a Szépnek hajt titeket.

           (Ady Endre : Csák Máté földjén)                                                             

Furcsa és ide nem illő vágyak és frusztrációk hajtanak napok óta, ezekből szemezgettem alább.

Mennyire hiányzik kedves Kányádi Sándor bátyánk költészetének nyelvi gazdagsága, finom játékossága, székely humora, és mennyire hiányzik maga Sándor bátyánk lelkes beszéde, furfangos székely észjárása, hamiskás mosolya. Napjaink költészete miért nem tud ilyen élményteli és közérthető lenni? Miért kell a költészetnek is utánozni a mindennapok kitalációit, azaz a most mindent eluraló online-világot és metaverzumot, a való világ helyett? Csak azért talán, mert a ma költői ennyire elszakadtak a természettől? És a mindennapi emberektől?     

De hát éppen ennyire hiányzik Szabó T. Attila enyhe raccsolása, hatalmas brokát függönyöket idéző szavainak súlya, okos és nyelvileg igen gazdag, mindenre kiterjedő figyelmessége, és éppen úgy hiányzanak Páll Lajos színes képei és versei, melyek Korond csodálatos népi művészetét illusztrálták. Mindig és éppen úgy hiányzanak nekem lővétei Tordai Árpi barátom hatalmas hátbavágásai, finom nyelvi humora és székely viccei. Hiányzanak Farkas Árpád lázadóan lelkes és keserűen kitartó székely valóságának költészeti megfogalmazásai…és a Háromszék szerkesztőségének folytonos láza.

        Hiányzik Édesapámnak a szántóföldek között lassú lépéssel elmondott bölcsességei, minden mezőgazdasággal, állattenyésztéssel kapcsolatos tudása, kemény, kisebbségi magyar helytállása és vidékszeretete, amely abban is megnyilvánult, hogy annyira ismerte Erdély falvait, mint nagyon kevesen. Bármerre jártunk együtt Erdélyben, minden vidékről, faluról tudott valamit mondani.

       Éppen úgy hiányzik, ahogy hiányzik Józsi főpincér is a Szentegyház utcai Melody-nyárikertből, aki mindig azzal kezdte a felkínálást, hogy mondott egy-két politikai viccet, és aztán elmondta azt is, mit nem szabad rendelni a „fiataluraknak”,  mert vagy túl drága, vagy nem jó. És hiányzik a kolozsvári Continental szálló és étterem belső, piros bársonyos terméből Marosi Géza, a bőgős, és Csabai bácsi, aki a külső részlegen szolgálta fel a vasárnap délelőtti  zónapörköltet és a sört, a zamatos Ursus csapolt sört, amit a Monostori út elején lévő sörgyárban gyártottak; a mellettünk levő asztalnál pedig ugyanezt Ruha István hegedűművésznek és a szimfonikus zenekar másik két hegedűsének, művészének, akik barátai voltak.  Mindezt a vasárnap délelőtti szimfonikus koncert után, amit mi is sokszor hallgattunk a Farkas utcai egykori Diákházban.

         Hiányzik a Deák Ferenc utcai talponálló kávézó, amelynek asztalai mellett zeneakadémisták és leendő festőművészek órákig állva mondták a vicceket egy egylejes kávé mellett.

           Hiányzik a késő ősszel a kolozsvári utcákon, a sarkokon árult sült gesztenye illata, amely teljesen beburkolta a belvárost, és hiányzik a kálvinista templom orgonájának mély basszusa a Farkas utcából, az öreg hársfák virágzásakor.  Hiányzik a Pata utcából Daut Ismail bács, a fagylaltos és a sok kis kertes ház, a hóstáti házak, amelyekből a legszebb zöldségek kerültek a kolozsvári Nagypiacra. (Honnan ez az érdekes utcanév: Pata utca?)

       Hiányzanak a györgyfalvi és mérai, szucsági asszonyok, a vállukon átvetett gyeszákkal, amiben friss tej és tejtermékek voltak, meg tojás is néha; hiányzik a sok nagy szoknya suhogása és a szétvetett lábbal állók pisilése, a gyermekek nagy örömére (merthogy nyáron a szoknyák alatt bugyit nem viseltek).

              Hiányzik mindaz, ami emberi volt, és azok az emberi kapcsolatok, melyek nemcsak hogy nem „online” voltak, de nagyon is közvetlenek, mert még vonalas telefonunk sem volt, nemhogy mobil eszközeink. Lelki és szellemi nyugalmunk, valóban „kézzel fogható” közelségünk annál inkább.

* * * * * * * * * * * * * * * * * * *

Háború

…Amitől olyan sokan  és elég régen féltünk… kitört az orosz-ukrán háború. Mennyi is telt el a Balkáni háború vagy az afganisztáni háborúk óta, vagy mennyi a szíriai háború és az öbölháború óta?! Folyton Váci Mihály Azóta című verse jut eszembe, amit annak idején még kézzel másolva, titokban terjesztettek „jobb emberek” Erdélyben.  Szóval megint egy „azóta” van, megint együtt kell élnünk a háborúval, a lokálisnak álcázott háborúkkal. Nem volt elég a pandémiának nevezett rémség, amely már két évnél több ideje az egész emberiség nyakán ül és élősködik és gyilkol és rémületben (egyesek szerint révületben) tart.                                                                          

Kissinger hiába mondja már 2014 óta, hogy az USA és a NATO addig próbálja sarokba szorítani az orosz medvét, ameddig az meg nem vadul és vissza nem üt!... – és ezt bizony nem csak az ukránok és az oroszok fogják megszenvedni, hanem egész Európa és a világnak azok a részei, amelyek u.n. jóléti társadalmakban élnek. A világ e részének fájnak t.i. a legjobban az anyagi lét hullámzásai, esetleges anyagi jólétük csökkenése. Az emberiség ezen része már régen nem érti azt, hogy az emberi lét legfontosabb parancsai nem az anyagi jó-vagy rosszlétről szólnak, hanem arról, hogy hol lehet egy humánusabb, magasabb célokat is kitűző életet élni. Mert nem értik, hogy aki már nem tudja azt, hogy mi a közösség elsőbbsége, a nemzet megmaradása, a nyelv és a hit tisztasága, az bizony ki van és ki lesz szolgáltatva mindig is a világ „tőzsdeingadozásainak”, és életük csak „mutatók” és teljesíthetetlen álmok értelmetlen garmadája lesz.         

Vissza tehát a háborúhoz: a háború soha nem volt egyéb és a XXI-ik században sem egyéb, mint a hatalmasok akaratából mészárszékre hajtott kisemberek szenvedése és halála, a politikának nevezett mocskos manipulációk fegyveres folytatása, amelynek céljai általában számunkra ismeretlenek maradnak, de eredményei mindig minket sújtanak.  „Vae victis” mondták a rómaiak - vagyis jaj a legyőzötteknek!- de ma már tudjuk, saját bőrünkön megtanultuk, hogy jaj a győzőknek is… minden csak idő kérdése.                          Az idei évben, mintha a tavasz is késne, megijedt talán a drónok és tankok zajától, valamitől, amit eddig nem ismert?!...- mert a március sokkal cudarabb idővel köszöntött be, mint a január-február, legalábbis nálunk, itt Európa közepén és keleti felében. Annál nagyobb a háborús felek szenvedése, mind a katonáké, mind a polgári lakosságé, hiszen mindkettő szenved az Apokalipszis lovasaitól.           

Most, amikor Áprily-verseket lehetne/kellene szavalni a tavaszról, az ébredésről és a fény visszatértének öröméről, az öregeknek kiülni a ház előtti padokra a kis napocska sugaraitól melegedni (na, ja, persze D-vitamint kapni), bizony megint csak Ady vészjósló verssorai jutnak eszünkbe, meg a Radnótié… és többet hallani Mozart Requiemjét, mint mondjuk Vivaldi Négy évszakából a Tavaszt.

         Persze a béke! - az mindig a háború utózöngéje és attól függ, mikor születik meg valójában és mennyire lesz igazságos, hogy a hatalmasoknak mikor jön vissza – ha csak látogatóba is - a józan esze; mert barátaim, embertársaim, bizony józan ész kell ahhoz, hogy egy háborút gyorsan és lehetőleg mindkét fél számára elfogadhatóan fejezzék be, és a békével ne teremtsenek olyan feltételeket, amelyek csak egy újabb háború előfeltételei lehetnek. Tudom, naivitás azt gondolni bárkinek, hogy az emberiség a születése óta azért fegyverkezik, hogy megőrizze a békét - mert a fegyverek és az öldöklés mindig hatalmas üzlet volt, maradt, lesz a jövőben is. A béke mindig addig marad velünk, ameddig a józan ész tud győzni a butaság, az indulatok és a hatalmaskodás felett. Ezért csodálatos az újtordai vártemplom falára kifüggesztett Rota Transilvaniae, amely mindezt egy pár sorban mondja el, az évszázadok tapasztalatát sűrítve. Olvassátok és tanuljatok belőle hatalmasok, politikusok és államférfiak és főleg a jövő letéteményesei gyermekeink, unokáink.

         Ide biggyesztem tehát a Rota Transilvaniae szövegét:

                                                     A béke gazdagságot hoz

                                                     a gazdagság hitványságot

                                                     a hitványság gőgöt

                                                     a gőg viszályt

                                                     a viszály háborút

                                                     a háború szegénységet

                                                     a szegénység megaláztatást

                                                     a megaláztatás egyetértést

                                                     az egyetértés békét!

                                      2022. 03. 07. Pápa                   Nagy-Major Gábor

Nagy-Major Gábor

                Áprilisi est

Őrzöm a csendemet

          cinkeraj cserreg, szél

avart kerget

Csenge is alszik, álmodik tán

álmában figyelget

a nap lassan lecsúszik

          a csend csúszdáján

bezörget az est a

kapukon kulcsok csörrennek

          függöny is lebben

elül a bogárraj a szürkületben

és csend lesz a kertben.

          Nesz se mozdul már

madár se rebben

          április szeszélye

játszik a ligetben

amíg oda is bekúszik

          az éjszaka csendben.

Őrzöm a csendemet

          lélekharang szól

emlékeim kimásznak

         a paplanom alól

és velem maradnak

          az éjjelen át.

                                                        2022. 04. 07. Pápa.

Nagy M. Gábor

Napló - 2022. 01. 14.

Nagy Major Gábor

KARÁCSONYI ÜDVÖZLET.

                MOTTO:

                               MÉLYSÉGES MÉLY A MÚLTNAK KÚTJA.

Ma hajnalban, ébredéskor, vajúdó asszonyokkal álmodtam, és mint félrevert harangok sírtak a csecsemők, és én csak álltam ott megbabonázva, és láttam, ahogy az asszonyok arcára örömkönny ül. 

A vérben és magzatvízben fürdő csecsemők látása engem is annyira lenyűgöz, hogy alig merem kezemet kinyújtani, hogy segítsek az „érkezőnek”, azaz kiemeljen az őt megszülő asszony szülőútjából és a hasára felhelyezzem, hadd szokja ezt a rideg kinti világot az anyja meleg kezei között.  Milyen régen is volt, amikor mint szülő és közben, mint a szülést segítő orvos, örvendhettem a megszületőknek!- milyen régen is volt, amikor a lakást is úgy alakítgattuk, hogy a gyermek kedvére legyen! Orvosként kórházi szülészetek és falusi szülőotthonok orvosaként mennyire tudtam örvendeni minden sikeres szülésnek, amit felügyeltem vagy én vezettem le… persze a szülésznők csodás, aktív segítségével.

            Ma december 24-ike van, a Születés ünnepe, a Megváltó Gyermek születésének napja, amikor mindenki nagy örömmel várja az érkezőt, akit olyan régen vártunk már. Ő a fény, aki majd elűzi a sötétséget, és aki megváltja bűneinket, ígéret szerint.

            Mint olyan sokszor, ma is a kalitkában (ügyelet) ébredek és tudom, hogy ha hazaérek, vár egy pár apró és kedves feladat, és aztán a Fa mellett állva köszöntjük az Érkezőt és egymást is persze.  

Ilyenkor persze fájnak a hiányzók, a messze kerültek és hiányzik a szerető, nagy család és a csecsemősírás és az énekszó is, amivel valamikor mindannyian köszöntöttük Krisztus születését. Hiányzik az a bizonyos bölcső, ahol megszülettünk és hiányoznak azok a kezek, akik minket dajkáltak.

            Mindennek ellenére, köszönjük, hogy még lehetünk és körülállhatjuk, fogyatkozóan is, a Karácsonyfát és üdvözölhetjük a Fény megszületését és egy jobb világ reményét, és azt, hogy együtt elűzhetjük a sötétség erőit és megóvhatjuk tőlük a gyermekeink, unokáink világát.

            Kívánok/kívánunk ezért, minden kedves barátunknak, rokonunknak, ismerősöknek és ismeretleneknek áldott, békés Karácsonyt és egy boldog, békés, Covid-mentes , hitben gazdag újesztendőt. Bort, búzát, békességet!

       2021. 12. 24. Pápa.

… - Mert van az úgy - mondaná Apám egyik barátja -,  van az úgy Gáborka fiam, hogy az emberfia nem is tudja, az álom miért mutatja neki éppen azokat a tájakat és embereket, akiket és amiket mutat. Van az úgy, hogy az álmod képei úgy beköltöznek az agyadba, a lelkedbe, hogy napokig ki nem tudod űzni onnan azokat; van, hogy ezek a képek nagyon élesek, fényesek és színesek, és van, hogy halványak, elmosódottak és szürkék. Van az úgy, hogy ezek a képek a lélek vágyaiból jönnek elő vagy éppen a félelmeiből.

    -Van az úgy, hogy felnőtté, sőt öreg emberré válunk, és mégis velünk maradnak gyermekkori, ifjúkori álmaink; a be-nem-teljesülők, a be-nem–teljesíthetők. Olyanok ezek az álmok, amiket a szülők, nagyszülők, szerelmeink és mindenkori barátaink vágyaknak neveznek, vagy annak hisznek (lehet, még az is lehet, hogy nekik van igazuk!!?), mert olyanok ezek, hogy …egyszer csak valamelyik szép vagy sötét sarkából az agyunknak, abból a féltudatosból, a lélek kincsestárából csak úgy elénk szökkennek, és akkor, ha már itt vannak, küzdenünk kell azért, hogy megértsük őket… vagy megértsük azt, hogy mit is üzennek.

    -Van az úgy, hogy az emberfia csak áll az ágya mellett, egy szár ilyen-olyan gatyának nevezett alsóban és nézi a szobát és a megszokott tárgyakat és a képeket a falon és a könyveit, vagy bármit, amibe a szemei megkapaszkodhatnának, de akkor is ismeretlennek tűnik minden, mert csak az álom terei, alakjai az ismerősek. És ezek az ismerősök integetnek és hívnak és kiáltó szóval mondják, hogy ők a valóság, a valóság pedig csak álom; az álom az igaz, a való csak árnyék és ha ki akarsz lépni a fényre, akkor oda kell érj, ahova az álom repít, és meg kell fogd azok kezét, akik annyira hívnak… mert van az úgy, hogy semmi sem az, aminek látszik, Gáborka fiam, és az álmokat folytatni kell - mondaná Apám egyik barátja - ,mert csak azok, amik a lelket végre pihenni engedik. 

2021. 11. 26. Szomorú és esős őszi délután, Pápa.   … és ha jól meggondolom, akkor nem vagyok már biztos benne, hogy ma valóban ez a dátum és ez a helyszín a valós, mert van az úgy, hogy…

A lakást belengi a frissen sült palacsinták illata, nyugodtan és mélyen kongat a nagy állóóra, és a terasz fedelén búsan és kitartóan kopog a hideg őszi eső. Azt mondanám, hogy nagy békesség lakozik itt bent, és ott kint is nagyjából úgy történik minden, ahogy azt a természet rendje beállította. Kosztosaink, madáretetőink állandó vendégei, a sok cinke, veréb, vörösbegy meg feketerigó és a galambpár már elültek lassan, és a leszálló szürkületben a lélek vergődik egyedül, hogy felkészülhessen a Várakozásra!- hétvégén Advent első vasárnapja van.

Sárga lopótökök, nyikorgó szekérkerekek

szép színes vásznak, útmelléki

Krisztus-keresztek

festett és képzelt világok

dús fürtű szőlők, szőlőt taposó leányok

vérző kecskerágók, fatemplomok

tornyok és udvarházak

ténfergő fények a poros utakon

jobbágykék házikók

csűrök az összeomlás szélén

világok eltünőben

és új világok, amiket csak Ő, a festő

tud megteremteni

hitelesen és vásznain élednek újra

kisdedek, anyák és öregasszonyok

ahogy a roskatag kapukban

megállnak integetni az

öröklétnek

és aztán díszesen felöltöznek a

templomba menet

hogy amikor az Úr elé járulnának

akkor lehessen csodálni őket s

hitüket is, amit a színes

festett ládákban a tisztaszobában

őrizgetnek már évszázadok óta

hogy az újra és újra

megszülető festőnemzedékek

megfesthessék őket.

                                                          2021. 11. 24. Pápa.

NAGY MAJOR GÁBOR

Advent előtti levél

…Nem Uram, nem palotából jöttem, sztálinorgonák világítottak fölöttem amikor világra jöttem, és nem vagyok David Copperfield sem! Nem Uram, nem csaltam , nem loptam meg senkit - esetleg néha  kicsit az anyanyelvet - de önmagamon kívül nem károsítottam meg senkit (szándékosan)  és semmit.

Uram, tudom, a világunk most pandémiában vonaglik és az ősz is ködök közt bújkál és fakulnak már a színek és csendesülnek a madárdalok és a nap is mintha rejtőzködni akarna. Tudom, nem csak bennem dúlnak háborúk régi és új igazságok között, de sok helyi háborúban is halnak meg emberek és a Covidos kereszteket már nem is nagyon számlálja senki a temetőkben, tudom Uram, de mást nem tehetek, mint arra fordítom arcomat, amerre reményt láthatok és ahol segíthetek; ott segítek, ahol tudok, de azt is tudom, mindez nagyon kevés.Erőmből, fogyatkozó erőmből, sajnos csak ennyi telik már. Annak idején, amikor annyi sok féltenivalónk/valóm volt, írtam, hogy „visszavonultunk templomainkba, mint hajdan tatár-s török elől”, de most sem sokkal különb az ember helyzete. Bár nem szeretek visszavonulni, de mégis, mégis, amikor úgy érzem, fejemre nőtt a város és a befolyásolhatatlan információözön, akkor a te nyitott templomaidba, a hegyre és erdőbe menekülök és kutyámmal kutatom titkaidat és szépségedet. Fényorgonák világítanak akkor nekünk és olyan csendeket hallgatunk, amit csak a te teremtésed adhat, abban a mindenségben, amit közönségesen csak földi természetnek nevezünk.                                                                       

-Nem Uram, nem tiszta a lelkem, sok nehéz emléktől és fájdalomtól terhes, és annyi beteg ember szenvedését hordom magamban/mal, amelyek jobban nyomnak mint éveim, melyek számosak ugyan, de még elviselhetőek. Uram, tudom, hogy amikor az ősz szelei letépték a fák utolsó levelét is és az ágak már mezítelenül merednek az égre (mint mezítelen asszonyok végtagjai… és mint  Ch. Baudelaire annyi versében a paráznaság….), a felhőktől terhes égre, akkor eljön majd a nagy várakozás, az Advent ideje is, a boldog várakozásé, és én nem vagyok még felkészülve…nem kellene pedig megvárni, amíg a fagy orgonái sípolni kezdenek a hegyek ormán és csodálatos virágokat festenek az ablakokra és a füvekre és a fákra. Akkorra a léleknek is olyan fehérnek kellene lenni, mint a zúzmarának és a hónak… csak hát nem olyan időket élünk, amikor elhagyhatjuk szabadon karanténjainkat, magunk építette ketreceinket, a fogyasztás templomait,  és együtt örvendezhetünk a Várakozásban, amikor nem a benzin árának levitelét és az energiaárak befagyasztását várjuk csak, meg a nyugdíjasoknak megítélt segélycsomagot, hanem az igazi megtisztulást, a Gyermek eljöttét!                                                                                         

… Hát Uram, nem vagyok kősziklád és hű hívőd, nem vagyok állhatatos a hitben és nem vagyok olyan bűntelen, mint hittem, de ember vagyok az ember gyengéivel és végtelen kíváncsiságával és azzal a felfelé néző vágyakozással, ami jobb időket teremt talán, és azzal a vággyal, hogy kezeket fogjak meg és embertestvéreim sokaságát magamhoz öleljem, mert csak egyetlen igazi Adventünk van mindahányunknak.

Barátaim, hit-és nemzettestvéreim, bocsássátok meg nekem, hogy ezzel a kis belső vallomással titeket is terhellek és részeseivé teszlek gondjaimnak/gondolataimnak, de ebben a szép és hosszú és annyira zilált őszben, a pandémia lassan harmadik évében, nem tudtam meg nem szólalni, mert egyre jobban beborít az öregség egyedülléte és csak így tudok kommunikálni Veletek és Urammal. Békesség Istentől és az embereknek jó akarat!- mondja a református kánon is.                                                 

    Pápa, 2021. 11. 15.         

***************************************************************************************************

Nyugodj békében.

( Katona György festőművész barátom halálára)

fogyó levegőd

régi mosónők

arcát festi most rád

de te mokányul

nevetgélve viseled

ízzó koronád

és festőecsettel

meséled magad át

az örökkévalóságba

mint fenyők a hegytetőn

viharban állva

dacolva téllel

dacolva széllel

kavarod egyre

a színek világát

és nagy vásznak

lengése őrzi

fogyó levegőd

s a régi mosónők

égre meredő

hófehér arcát és

a dacolók, ringatók,

bölcső és sír körül

ácsorgók

sáros utcákon

el-elbotladók

elesettek és felkentek

költők és fejedelmek

emlékét és a kezed

ottfelejtett nyoma

előtt tisztelgőket

mindannyiunkat

a tegnap és ma és holnap

nyomodban taposókat

(egymást is taposókat)

hogy békében nyugodhass

és élőként maradhass

őrizzük vásznaidat.

                                      2021. 12. 07. Pápa.

A festő utolsó kiállításának megnyitóján

       Az Aranyos mellett

bársonyos és sárgásan selymes

a folyó hulláma, símogat

sziklát és fenyőt tükröz a fénye

szikrát vetnek napsugarak benne

és ölelő karjaiban

pisztrángok fickándoznak

mintha lelke lenne

és olyan szelíden ölelget körül

mint szerelmes asszony

pedig, ha egyszer megharagszik

akkor őrült asszonyként

morzsol fát, sziklát, utat,lopja a boglyát

lopja a hasadt fát és

rönköt és harsogva tör magának

utat, mindig a völgy felé,

mindig a sík felé és úgy rohan néha

mintha csak a tengerben

lenne nyugta.

Nézem a hegyeket, a vizet símogatom

és ülök, csak ülök ezen

a nagy halom aranyon.

                               2021. 08. 06. Pápa.

             Én és a tenger

Lágy hullámmal borít el a tenger

sziklás partján

egyedül ülök

és emlékezem: hogyan is volt

hogy fiatal is volt az ember

és hullámok hátán lovagolt

aztán mind sötétebb színű lett a tenger

habzott mérgében

ordított, üvöltött is

és mikor már azt hittem

elnyel, akkor akkorát lódított

rajtam,

hogy partra kerültem és

tátogtam, mint a hal

és csend volt körülem

és ketten voltunk csak:

én és a tenger.

                      2021. 08. 07. Pápa.

           Kertem fáit a szél…

Az idő karosszékében ülve nézem

ahogy lengedezteti a szél

kertemnek bokrait, fáit

és rövid múltamról

hagyom mesélni a fellegeket

hadd fussanak csak az égnek kékjén

hiszen megfogni sem a

múltat, sem jövőt

úgysem lehet

a fellegeket, amik ha jönnek, mennek is

és a szél kergeti

őket ugyanúgy, mint soraimat

amik mint lekaszált széna

úgy hevernek az elavult papírnak

pusztaságain

hagyom, hogy az idő karosszékében

ülve

megkeressenek emlékeim és

találkozhassam a régmúlt és a

nemrégen múlt alakjaival

akik mind ott zsonganak

zsarolnak, tülekednek agyamban

és én csak nézem,

ahogy kertem bokrait és fáit

a szél lengedezteti.

            A szitakötő álma.

Zirren a tó fölött, csend hulláma

terül a tájra

a szitakötő álmodik

és enyém lesz az álma

szép színes szárnyaim a napba

tükröznek, köreim a víz felett

rezegnek

és úgy érzem délután, hogy

a reggel még alig

lárva éltemmel, mostanra

nagy és fényes repülő lettem

és felettem már csak a fellegek lehetnek

és a félelmek gólyák formájában

nem is léteznek

és a békák is tisztelve

üdvözölnek

mert tudják, el nem érhetnek

és én, a vizek és a levegő ura

azt álmodom újra,

hogy a végtelen is az enyém

már és a levegőég végtelenje

csak reám vár

hogy kettéhasítsam zirrenő röptemmel

és csillogásommal

elvegyem a tótól is

azt amit neki a nap adott

és amit rövid életemmel összehozok

az mind olyan csillogás

amit síratni nem,

csak irígyelni lehet

és mindenki szeretne élni

ilyen szitakötő-életet.

           2021. 08. 13. péntek, Pápa.

       Vétettem-e én néktek?!

Vétettem-e én néktek valaha

szerelmetes jó feleim, barátaim, kedveseim?!

tegyétek fel a kérdést magatoknak

mindazok akik vagyunk

vétektelenek vagyunk

vagy csak vétkeinket tagadók

és úgy élünk

mintha ősapáink bűneit letudva

szép békében élnénk

önmagunkkal és világainkkal

mert barátainkkal

még egyezni sem tudunk, százfele

visz hit s politika és érdekünk

és amit az életből

érzékelhetünk, az oly kevés,

ha csak egy oldalról nézed és oly sok

ha minden ígézet

megfog, amit megéltél

látod-e, hogy ha barátot, nőt, hazát és még

sokmindent szerettél

akkor befonnak színes hálóikkal az

őszi pókok, akik repülnek

és repülni tanítják a mindenséget

és benne, Téged, aki

elveszettként csak

bolyongsz az őszi ködökben és

nem érted

miért is mondják a székelyek:

hogy most már az emberek jönnek:

szeptember, október, november, december

és ha még ez sem elég

akkor tudjad, hogy a nappal most úgy

köszön az éjnek, hogy

hosszú leplére sohasem léphet.

Veszélyesen hosszú az álma

az öregnek, vénnek

és ilyenkor kezét nyújtja és el sem éri

az örökkévalóság

akárkinek, aki meg akar

maradni, Énnek!

2021. 08. 16. hétfő, Pápa   (tudom, hogy a hétfőt ki kellene iktatni a hétből!/ a létből?!)

                                      2021. 10. 06. Pápa.

Halottak napjára

Halottak napja közeleg.
Kaszálok, teszem a rendeket
magam mögé
éveket kaszálok sohasem
volt kertjeimből
és menegélek utakon, amelyek
 soha fel-nem tárultak
előttem és a
 sáros partfalakon figyelem ahogy
 a gyurgyalagok
 lyukakat fúrnak a falba
és nem értem
miért nem fúrtunk mi lyukakat
 a rémség kommunista
falaiba, hogy legalább
néha levegőt vegyünk
 kicsit, szabadot, hogy
 legyen még reményünk
 hogy legyünk még
legyünk
és ha nem volt még elegünk
 akkor kaszáljunk

 és füvet, virágot, szénát legalább
együnk
és ne sírjunk, ha elmegyünk
 a hosszú utakra
 ahonnan nincs visszatérés soha, sehova
sírjaink is olyan
messze domborulnak majd
 hogy az utódok
 soha meg nem látogatnak, még
 ha lenne is pénzük
 ilyen hosszú
 repülőutakra…
a Halottak napja úgy közelít
hogy tudom
 gyertyafényt nem vetít
elém az útra
 és én csak megyek visszafelé
az időkben
és nem találom sem sírhantomat
 sem önmagam.
                             2021. 10. 22. Pápa.