2022. 08. 07. Pápa Naplójegyzetek
Szinte látom, érzem, ahogy valaha-volt tordai-aranyosszéki nagyszüleim, rokonaim, rosszallóan ingatják a fejüket, amikor én nagy szeretettel emlékezem meg mócvidéki ismerőseimről; ők csak a magyar-gyilkos mócokat látták mindig bennük, akik 1784-ban és 1849-ben végiggyilkolták- gyújtogatták az egész Aranyosszéket és a Zaránd-vidéket. Én meg azokat a mócokat látom és ismerem, akik velem mindig nagyon kedvesek voltak, nagyon szívesen fogadtak és dédelgettek magyarországi feleségemmel és barátainkkal együtt.
A mócokkal és „magyargyűlöletükkel” kapcsolatban mindig eszembe jut az, amit mindig is tudtam, hogy bizony a vakhit, legyen az akármilyen - vallási, filozófiai, politikai, sőt természettudományos, -, mindig csak rosszat hoz mindenkire! Lásd: a mócok elsősorban azért gyilkoltak az Aranyos és Maros, meg a Zaránd vidékén magyarokat és szászokat a történelem folyamán nem is egyszer, mert az ortodox papság bujtogatta őket ezekre a tettekre, vallási köntöst adva az etnikai gyilkosságokra, hiszen azok a magyarok és szászok, esetleg zsidók és örmények (akár urak, akár parasztok) más vallásúak voltak.
Nem ugyanez ismétlődik sokadszor már most is a széles nagyvilágban?! Hiszen most is a mohamedánok gyűlölik és irtják a keresztényeket, a keresztények irtják a mohamedánokat ha tehetik, a konzervatívokat gyűlölik a posztmodernek és szélsőbalosok, a laposföld-hívők utálják a természettudósokat,stb.,stb. Ettől még, ha az ember elmegy egy iszlám országba mint keresztény, akkor szívesen fogadják és egyébként a légynek sem ártanak; itt is csak a vallási fanatizmus az, ami borzalmakat hoz létre. Ezért mondom én mindig, hogy hinni kell, lehet és szabad - anélkül nehéz lenne az élet - de csak módjával, csak mérsékletesen és nem vakbuzgón. (Igaz, sajnos ez kulturáltság, műveltség kérdése is. Igazán művelt, tanult ember nem lehet vakbuzgó).
Közben, Édesemmel beszélgetve, az is eszembe jutott, hogy a keresztes hadjáratok jelszavai is éppen ilyenek voltak: pusztítsuk a hitetleneket. És pusztították az ártatlan és saját hazájuk földjét védő arabokat, mohamedánokat, mert ez volt az érdeke a pápaságnak, meg a munkaerő-fölösleget így tudták az „igen katolikus” királyok eltávolítani Európából, és a rablásból próbálták biztosítani az „ellátmányozást”. Nem számított még a gyilkos ragályok elszabadulása sem, amely rengeteg keresztest pusztított el, de azoknak az országoknak a békés népét is, amelyeken a keresztesek áthaladtak. A keresztes háborúk legbuzgóbb gyilkosait (akárcsak később Amerika földjén az indián őslakosság gyilkosait) a legkeresztényibb királyok és pápák megjutalmazták, kitüntették.
Rettenetes ez az idei aszály, valóban szenvednek és kiszáradnak a vizek, szenved a föld, és szenved minden élő, de az EU vezetői és a világ vezetői még mindig nem érzik eléggé a bőrükön a nagy klímaváltozást, amit még mindig helyre lehetne igazítani, csak meg kellene újra szervezni a víz természetes körforgását az egész bolygón, amit csak úgy lehetne, ha lemondanánk luxus-életvitelünk nagyrészéről, és csatornáznánk és erdőket telepítenénk és elfelejtenénk a mostani talajműveléses tömegtermelést és akkor, minden eddigi hiedelem ellenére, még Afrikának is több élelmiszer jutna… sőt néhány évtized múltán Afrika is meg tudná termelni a saját élelmiszerszükségletét.
Mindemellett itt a másik rém is, a környezetszennyezés, amely minden területet elöntött már, a vizeket, tavakat, tengereket, hegyeket, síterületeket, stb. Az emberiség, mint arctalan tömeg, soha nem fogja felfogni, hogy hol tartunk: már a huszonnegyedik óra hatvanadik percében; egyébként is csak ha minden egyes ember magáévá tenné a környezetvédelem ügyét, akkor lehetne megállítani Gaia végleges pusztulását.
Nem tudom, a szellemi szennyeződés hozzátartozik-e a környezetszennyezéshez, de azt szomorúan látom, hogy mi valamikor Kodály és Bartók népe voltunk, de ma már a bányabéka ülepe alatt van a zenetanítás és a zenei műveltség Magyarországon.
Mivel a mai nap esővel kezdődött és még reggel is esett, meg, hála Istennek, le is hűlt egy kicsit az idő (délben is csak + 27-28 C fok), ezért d.u. kimentünk kicsi Csengével a Bakonyba és nagyot jártunk. Az erdő vizes párákba burkolózott, tiszta, jó volt a levegő, élveztük. Hazafelé jövet többek között Puccini Bohéméletéből hallgattam Mimi áriáját (Monserrat Caballe énekelte) és támadt egy sötét gyanúm saját magammal szemben: talán csak nem azért hallgatok folyton szimfonikus zenét és operát, hogy ezzel is „kilépjek” a környező műveletlen világból és úgy érezzem megint, hogy lehet élni egy művelt, kellemes világban is?!
Olvasgatom a facebookon, hogy megint eljött a „direkt félremagyarázók” nagy napja: Orbán Viktor miniszterelnök tusványosi beszédét próbálják minden áron félremagyarázni és antiszemitának, meg fajgyűlölőnek beállítani. Kisszerű és jól fizetett tollnokok köszörülik rajta a nyelvüket. Csodálom és nagyon nem irigylem, hogy mindezt el kell viselje, pedig lenne hozzá hatalma, hogy félretétesse őket egy ideig. Annak idején bezzeg a kommunisták nem sokat lacafacáztak az ilyen újságírókkal! Igaz, akkor diktatúra volt, deklaráltan az, most meg folyton azt hazudjuk, hogy demokráciában élünk… amelyből éppen a demos van kizárva. Ugyanolyan „elitek demokráciája” ez is, mint volt Athéné és Spártáé.
Ma sokat sétáltam, feleségemmel és Csengével - nem a tó, de a Rába partján - és ezeket morzsolgattam magamban, meg azt, hogy nem tudom miért hal meg sok ezer folyami kagyló nagyon kis korában, amikor még alig körömhegynyiek?! És azt se nagyon értettem meg a folyót nézegetve, hogy miért olyan alacsony a vízszintje, mikor az Alpokból ered, ahol, gondolom, van eső és hóolvadék elég? Vagy már semmi sem igaz? És valóban elveszőben vannak az édesvizek? Gyermekkorom, gyermekkorunk patakjai, folyói, folyamai mind a kiszáradás szélén ingadoznak? Hogy a lelkünk kiszáradt vénségünkre, azt még érteném, de hogy a folyók és tavak is? És a hegyek mind kisebbek lesznek? És kopnak, mint a lélek? Jaj, Uram, ne hagyd, hogy nagy alföldi pusztaság legyen minden körülöttünk, hiszen nem tanultunk meg tevegelni még! Ki (nem) emlékszik még Csurka István Házmestersírató-jára? Nagyváradon nagyszerű előadásban Szabó Odzsa rendezte, én ott láttam. Hát bizony, Csurka csak a házmestereket siratta (meg mennyi mindent még, mint író-politikus), de én már egy hosszú sor mesterséget siratok, amelyek rövid időn belül mind eltűnnek. Igaz, jönnek a „mindig újak”, azaz a mesterséges intelligencia és az okos óráktól az okos házig mindenféle csoda (számomra legalábbis, aki nem látom át ezt a sokféle modern kütyüt), de vajon ezek a személytelen, élő emberekhez, személyekhez nem kötött mesterségek meddig élnek majd és mennyi ideig maradnak meg a jövő generációk emlékeiben? Mint egy jó régi mesterszabó, mesterfodrász, asztalosmester, mesterszakács, népművész-mester, stb., akik sokszor évszázadig meghatároztak egy-egy szakmát és az emberi történelem részeivé váltak… mint Kőmíves Kelemen, a kőművesmester.
Soha nem vágytam hős lenni (semmilyen áron), nem szerettem volna áldozat lenni sem (azért voltam igen sokszor), de egyet most már világosan látok: érdemrendeket és egyéb „javakat” csak a „megrajzolt” hősöknek és a nagyon körülírt áldozatoknak osztogatnak… mindig azok, akik fosztogatnak is.
Milyen csodálatosak a zeneirodalomban Trisztán és Izolda, meg Radames szenvedő dallamai. A tragédiák mindig vonzották a zseniket!
Valaki/valakik ma is faragnak olyan falovakat, amilyen a „trójai faló” volt… és ma is éppen úgy elfogadja mindenki a „görögök ajándékát”, mint annak idején. A kor színpadán, az EU elöljárói (és hátramozgatói) - most is igen sokszor kiáltják, hogy: „nem félünk a farkastól” és velük is az fog történni, hogy egyszer jön az a farkas, és bizony megeszi őket. Lehet, hogy a farkas medve” lesz? Az orosz medve?
Az EU ma megszavazta a „15%-os gáztakarékosságot” és egyedül csak Magyarország szavazott ez ellen a baromság ellen. Sajnos, ha fázni kell, mi legalább úgy fogunk fázni, mint azok, akik ezt az egész gázválságot, energiaválságot okozták az Oroszország elleni szankcióikkal. Az USA meg dörzsöli kezeit, ő mindenképpen a nyertesek között lesz, akárhogy is alakul az orosz-ukrán háború, vagy az európai energia- és gazdasági válság. Egy biztos, hogy most mindannyian itt az öreg kontinensen jó mély szakadékba esünk.
Az örök tó partján azon izgulok, hogy ha így „megyen” tovább a világ, akkor mi lesz az Alexandriai Könyvtárral? T.i., ha minden így megy tovább, akkor előbb vagy utóbb valakinek eszébe fog jutni megint, hogy el kell égetni az Alexandriai Könyvtárat, hiszen a tudomány csak egy olyan haszontalanság, ami akadályozza a totális világbirodalom uralmát. A mindenség urai (lásd még Szilícium-völgy) nem hagyhatnak réseket a pajzson, mert akkor mindig akadhat egy Prométheusz, aki ellopja a tüzet, és akkor nagy-nagy tüzet fognak gyújtani a népek… és ki tudja mit, kit perzselnek meg rajta.
Tóparti történetek címmel összegyűjtöttem azokat a naplórészleteket, amiket valóban, itt a tó partján (nagyteveli Felső tó, valahol a Bakonyban) írtam. Ezek a történetek fényesek, víztől és harmattól csillognak, zöld erdőkből bújnak elő, könnyűek, mint a körülöttünk ezrével repkedő lepkék, vagy éppen súlyosak, mint a tó fenekén rejtőzködő kövek. Az emlékek pedig, akár a tó fölött repdeső, cikázó csivitelő fecskerajok, könnyedek és illanóak.
A tó partján a meztelenség is egy olyan természetes állapot, mint sehol másutt. Itt úgy sétálhatunk, mint Ádám és Éva, mielőtt kiűzettek a Paradicsomból. Már mi is megkóstoltuk a tudás almáját (keserű volt és éretlen). Nem is tudom már, az Alexandriai Könyvtárban volt több tudás felhalmozva… vagy itt a tó partján, ahol a növények és a rovarok ezrei várnak minden nap ránk.
Hallottatok-e már hollókat beszélgetni?! Annyi hangon és módon beszélgetnek, mint az emberek; gondolom az I.Q.-juk is magasabb sok emberénél. Kár, hogy nem értem a nyelvüket, mert akkor lehet, hogy sokat tudnék tanulni tőlük.
Fecskék a tó fölött, egyre többen… Valahol itt szaporodnak, mert a magyar falvakban már nincs elég istálló, ezért légy sem. Itt a tó körül viszont ezernyi rovar, prédaállat kering.
Belerondít az égbe, a csöndünkbe egy gyakorlatozó óriás amerikai szállítógép, a pápai NATO- reptérről. Félelmetes és idegen test a tájban. Csenge kutyám mindig megugatja; igaz a hollókat is, csak ő tudja, miért. A varjakat sem kedveli. A kisebb madarakkal és a tóból kiugró halakkal nem törődik, a békákkal sem.
Kíváncsi leszek, hogy reagálja majd le Csenge a tengert, a folytonos hullámverést, meg a sós vizet. Igaz, hogy nekünk, embereknek már az 1960-as években bebizonyította egy francia tengerbiológus, Alain Bombard, hogy az ember megihatja a sós tengervizet (az Adriáét vagy az Atlanti Óceánét), de a kutyákkal kapcsolatban nincsenek ismereteim. Gondolom, hogy az ő szervezetük is elviseli a nem túl koncentrált sós vizet.
Kirívó, hogy gyermek- és ifjúkoromból mennyire nincsenek „tavas” emlékeim, hacsak nem a kolozsvári Sétatéri tóra gondolunk, ami azonban nekem, mint téli, szabadtéri jégpálya maradt meg és nem mint csónakázó tó, pedig egy évig ott edzettem a Tokiói Olimpia aranyérmes kajakozójával, Mártival… de ez sem óvott meg attól, hogy egy év múlva föladjam, mert nem fért meg a jó tanulás és a kajakozás egymás mellett.
Szüleinkkel, ismerőseinkkel inkább a folyókhoz és patakokhoz kötődtünk; elsősorban a Kis-Szamoshoz, aztán a Meleg- és Hideg-Szamoshoz, meg az Aranyoshoz (mivel apai nagyszüleim Tordán éltek). A Meleg-Szamosnál kedvenc fürdőhelyünk a Fóka- sziklánál volt, amely a Rísca-patak beömlésénél helyezkedett el, és amikor erőmű-építéskezdődött a területen, eltűnt a szikla is, meg sok ismerős hely. A sziklán mindig igen szép és nagy zöld gyíkok napoztak. Másik kedvenc gyermekkori fürdőhelyünk (sokkal későbben, felnőttként is aztán) a Csukás tó, amely egy sziklaöböl volt a Tordai hasadékon is átfolyó Hesdát patakán, amely egy kanyonból kijövet egy szép kis vízesést alkotott és alatta mélyült ki a tónak nevezett sziklaöböl.
A tavakat és a tengert is csak sokkal később ismertem meg; elsősorban is a sós tavakat, a tordaiakat, meg a szovátai Medve- és Mogyorós-tavat, aztán a magashegyi tavakat a Retyezátban és a Fogarasban, meg a Pádison… még későbben pedig a Fekete tengert, ahova életem első nudista emléke is kötődik - a Techirghiol tavon (igaz, csak leselkedés formájában).
Mintha a tudatom is a tóba merült volna, annyira nem égetnek most az aktuális lét kérdései; mikor teljes testtel a vízbe merítkezem, olyanná válok, mint egysejtű őseink: végigélem az onto-, és a filogenezist is.
Ha most itt volna velem Mozart vagy Bach, vagy a többi kedvelt klasszikus zeneköltőm, akkor akár beszélgethetnénk is; igaz, én inkább hallgatni szeretem zenéjüket, amelyek nekem mindig a megnyugvást jelentik és a boldogság érzetét keltik bennem. Ilyenkor mindig azt gondolom, hogy révésznek kellett volna lennem, mert a folyók nem tudnak meglenni révészek nélkül, és mert a révész annyi életet megismer munkája során és annyi kérdést tehet fel vendégeinek, anélkül hogy azok megorrolnának rá…. Így okosodik és bölcsül egy jó révész, ha elég sokáig él.
Valahol a tudatom aljában kapisgálom, hogy volt valaha egy A kék lagúna c. film, ahol két szerelmes igen boldogan élt… egy ideig. Nekünk ez a tó, a tópart a kék lagúnánk, ahol mi is boldogok vagyunk egy ideig… amíg haza nem kell mennünk.
Most is jó sokáig kínlódtam, amíg eszembe jutottak bizonyos személy- ill. földrajzi nevek - patakok, folyók, stb. nevei - ; aztán csak beugrottak mégis. Szerencsémre. Most én is beugranék egy-két felesre egy jó kis kocsmába, ha lenne olyan. Annak idején jó volt egy falusi „vegyesbolt” is, ahol kaszától élelmiszerig és bocskortól hitlerszalonnáig meg szalonnás paszulykonzervig és jó román rumig meg sörig, mindent árultak. Ott olyan varázsa volt a féldeci rumnak, amit posztókabátos, bocskoros emberek között ihattunk meg, mintha most egy ötcsillagos étteremben tehetnénk ezt meg. De nem tehetjük, mert túl drága, és mert nem adnak féldeci rumot a magamfajta egyszerű embernek, inkább kinéznek onnan. Na így vagyunk hát! Noroc bun si sánátate! (Jó szerencsét és egészséget) mondták akkor, most azt sem mondják „félkalap”.
… És még mindig a tó partján: nézegetem a nap elleni fejfedőmet; rajta Szicília térképe és városai: Taormina, Siracusa, Agrigento, Palermo…- és felrémlik előttem az Etna mindent uraló hatalmas tömbje. Csodás ez a háromszög az olasz csizma csúcsánál, ott van egész Európa kultúrájának és történelmének lenyomata, népek és vulkánkitörések kohója, ami mindent összeolvasztott. Bölcső és sír is volt, vonzott és nem engedett, szépségeivel odaláncolt…. most is, mint Odüsseust a nimfák, visszahív. Ülök tehát a tó partján, és Szicíliáról álmodom. Nem hiszem, hogy láthatom még, pedig az Etna ébren és álmaimban is kísért. Fűszerei íze, zamata, nyelvei sokszínűsége, szavai, dallama lelkemben lengenek. Itt a tó partján még azt is elhiszem, hogy hozzá visszatérhetek.
VIII.02. kedd.
Ma reggel a Szt. Benedek patikában vásárolok (kényszerűség) gyógyszereket és beszélgetek a gyógyszerésznőkkel (a „mi patikánk”- ide tartozunk lakhelyileg) és közben bejön egy 35-40 év körüli jóarcú férfi, aki egyszer csak rámszól, hogy „úgye az úr erdélyi?”. Tisztázzuk: ő kézdivásárhelyi volt, én meg kolozsvári. Pár szót váltunk még, sőt be is mutatkozik (sajnos a nevet nem értettem). Hazafelé menet rám tör a honvágy, az a bizonyos… az a fájdalmas, az, ami sírásra késztetne mindenkor.
Vajon miért érzem még 40 év után is itt idegennek magam, és miért érezném magam otthon Háromszéken? Talán első munkahelyem miatt, vagy csak háromszéki őseim jogán?
Írom ezt a tó mellett, amelynek békéje eltölt, nyugtat, és mégis, ahogy látom a reggeli harmatokat és a rövidülő napokat, egyre nyugtalanabb leszek. Készülök. Vándorútra. Hazafelé? Selymes őszben elmúlásra?
Jó volna vajon egy nagy tenger partján élni? Jó volna bizony, mert ott az emberek sokkal nyitottabbak, sokkal tágabb – minden értelemben - a látóterük, és ezáltal talán a gondolataik is szabadabbak és józanabbak. A tenger mindig is az emberek nagy tanítómestere volt: megtanította elviselni a végtelent, és arra is megtanított, hogy a végtelenben milyen kicsik és védtelenek vagyunk (elenyésző porszemek).
Amikor az ókoriak azt mondták, hogy „navigare necesse est”, akkor tudták, hogy hajózni kell, de ez azt is jelenti, hogy tájékozódni, keménynek lenni, dönteni tudni. A jó hajós mindezt kell/ett tudja, hogy ne nyelje el a tenger. A tenger mindig elválasztotta, de össze is hozta a népeket. Oldás és kötés.
Édesem beszól: „hogy hívták Vuk anyját?”- (keresztrejtvényt fejt) – én meg nem tudom, pedig illene, mert a Vuk története Fekete István egyik zseniális írása. Milyen keveset is olvastam tőle az utóbbi 30 évben! - igaz mástól is, mert mindig volt valami fontosabbnak tetsző dolgom.
Hirtelen megjelenik a tó fölött egy nagy csapat gyurgyalag; inni jönnek, gyorsröptűek, és folyamatosan beszélgetnek egymással. Kedves/kedvenc madaraink, szépek, színesek, szabadok, messziről jönnek minden tavasszal és messzire mennek már augusztusban.
VIII.03. szerda.
Ma is nagy lesz a meleg… ülünk a tó partján, és agyon-kerülget a bánat: elveszítettem tegnap este az egyik legjobb barátomat. Bár tizenhét évvel fiatalabb volt nálam, de úgy tekintettem rá, mint egy hatalmas, erős bátyra. Tudtam, éreztem mindig, ha ő ott van a közelemben, velem, velünk, nagy baj nem történhet.
Erősen szerette a földet, hiszen abból élt, a föld szeretete is összekötött minket, de sok más is. Majdnem együtt neveltük két szép fiát, hiszen a kisebbiket 12 évesen rám bízta 10 napig, és együtt jártuk be a Retyezátot, kettesben. Csak magamban bíztam meg úgy, mint benne, és ő is így lehetett ezzel. Együtt örvendtünk és együtt gyászoltunk mindig. Most kereshetem életem végéig termőföldön és erdőben, tengeren és hegyen, mert nem jön vissza soha, hogy együtt nézzük a csillagokat a hideg végtelenben, ahogy ragyognak a Hőgye fölött, ha kialszik a tűz a szabad tűzhelyen. Ülünk ketten a magaslesen a Hőgyén, és nézzük az éjszakát. Beszélgetünk múltról, jelenről és az együtt elképzelt jövőről… és most itthagyott a jövő gondjaival, egyedül. Isten Veled, Barátom, ha majd én is sorra kerülök, megyek és Te vársz majd, és akkor tovább beszélgetünk.
Most fecskék keringenek nagy csapatban a Tó fölött és néha isznak egy kicsit, meg csivitelnek, arról, hogy nemsokára hosszú útra kell keljenek; hosszú és veszélyekkel teli útra, és sokuk soha nem tud majd visszatérni erre az áldott tájra, ahol született. Fecskék, fecskék, félek, így járok majd én is. Mindig veletek vándorolgatok hosszú vándorlásaitokon, Afrikába és vissza. Óvnálak, mint szülő a gyermekeit, ha tehetném.
Régen azt mondták, ha meghal valaki, csillagot szalaszt az ég utána, azaz csillaghullás lesz! Figyelnem kell erősen az eget, lássam Barátom, hull-e le csillagod?!
VIII.04. csütörtök.
Ülünk ismét a tó partján és olyan össze-visszaság van a lelkemben, hogy nem bírok leírni egy ép mondatot sem. Az előbb egy forgószél keltette vízörvényt/ vízoszlopot láttam a tó egyik sarkában, amilyet még soha; elképzeltem, milyen lehet egy ilyen hatalmas vízörvény a tenger felett…
Ezzel kapcsolatos régi emlék: ötödéves egyetemistaként, egyetemi kiránduláson a Bucegi-ben jártam; két marosvásárhelyi orvostanhallgató lány is volt a csoportban, akik megtanítottak nekem egy általuk kedvelt dalocskát: „forgószél sodort a karjaimba téged, forgószél sodorjon egyre csak tovább”. A folytatásra sajnos nem emlékszem. Hányszor ismétlődött ez a saját életemben? Meddig is sodort a forgószél?- sorsom álnok forgószele.
Barátom temetése VIII.09-én, d.u. 13 órakor lesz a nyírbátori temetőben…- ezt most közölte a facebook. A következő napokra megvan a lelki programom: emlékezem és megpróbálom elbocsájtani barátomat békében, hadd nyugodjon.
VIII. 04.
Leonardo da Vinci mondta: „a boltív két egymásnak támaszkodó gyengeség, amiből végtelen erő kerekedik!”- úgy gondolom, így voltunk mi is Árpi barátommal. Két gyenge ember egymásnak támaszkodtunk több mint negyedszázadot, és végtelen erő lett a barátságunkból. Igaz, erős, derűs, múltba és jövőbe látó. Tölgyfa volt, melynek koronája mindig terebélyesedett, lombjai közt meghúzhatták magukat a védtelenek.
Ülök itt a tó partján és a bánat úgy nehezedik reám, mint templomtorony a talapzatára; csúcsa az égbe kiált, de alapja a földbe van ásva. Úgy hallgat a tó, és felszíne olyan sima, mintha tudná, hogy bánatomat semmi se zavarja; csak a madarak kiáltanak közbe-közbe és egy nagy csapat fecske jön-megy csivitelve, ahogy szomjukat oltják.
Erőmből, fogyatkozó erőmből,
sajnos csak ennyi telik már. Annak idején, amikor annyi sok féltenivalónk/valóm
volt, írtam, hogy „visszavonultunk
templomainkba, mint hajdan tatár-s török elől”, de most sem sokkal különb
az ember helyzete. Bár nem szeretek visszavonulni, de mégis, mégis, amikor úgy
érzem, fejemre nőtt a város és a befolyásolhatatlan információözön, akkor a te
nyitott templomaidba, a hegyre és erdőbe menekülök és kutyámmal kutatom
titkaidat és szépségedet. Fényorgonák világítanak akkor nekünk és olyan
csendeket hallgatunk, amit csak a te teremtésed adhat, abban a mindenségben,
amit közönségesen csak földi természetnek nevezünk. 
