Advent
Hát Miklós püspök, az a gyergyói, igencsak megrázta a szakállát az idei Miklós-napra, fehér lett a Hargita feje, de még a nyaka és a környéke is. Áron bácsi és pár szomszédja meg is ünnepelték ezt: „igyunk a Monarchiára” – hangzott, meg aztán „igyunk a Nagy-Magyarországra”, meg „igyunk a székelyek feltámadására”! És még sokszor elhangzott ott minden, amíg a jó székelyek szép csendesen be nem rúgtak, és akkor elkezdődött a danolás; éneklésnek is mondhatnám, mert elénekelték a Himnuszt (a magyart persze, nem is a románt!), aztán a Székely Himnusz is sorra került, meg egy sor szép népi nóta. Bújában iszik a magyar, mondtuk valamikor, de a székely bújában is, vígságában is ivott bizony.
Öreg, ne sírj! Lesz itt még székely feltámadás!- mondta egyikük az igen elérzékenyült Áron bácsinak, de ez nem bizonyos, mert lehet, hogy ezt már Rebi néni mondta neki másnap, amikor ébresztgette. Advent van, öreg. Kelljen má’, mert elkésünk a templomból.
Rebi néni és Áron bácsi kicsit későbben már nagy egyetértésben battyognak a templom felé, szépen, nyugodtan, öregesen, egymásba kapaszkodva. A Hargita lejtőire fénycsóvákat vet a nap, fehérek erősen a fenyők már. Rebi néni meg-megcsúszik a szép roggyantott csizmájában, jól bele is csimpaszkodik az öregbe. fehér már az öreg is, mégis olyan, mint a szálfa.
Sok telet, fagyot, sok vihart megért már, sőt sok rendszerváltást is. Ez utóbbiakat volt nehezebb túlélni. Emlékszik még Trianonra is, meg arra a 2005-ös magyar népszavazásra, amikor az anyaországiak erdélyi testvéreik ellen szavaztak. Nem is ellenük szavaztak, csak éppen megtagadták a véreiket. Ezt nem lehet megbocsájtani sokáig.
Áron bácsi, most, hogy a templomba mennek, felhúzta a székely harisnyát, meg felvette a ritkán viselt fekete zsinórozott mentét és az öreg csizmát is (amit az asszony kefélt fényesre ilyenkor), és a fejébe nyomta a fekete báránybőr kucsmát. Deresedjen az a dértől, ne a haja, ebben a hidegben; a bajsza úgy is jégcsapos lesz, mire beérnek a templomba.
Áron bácsi és kedves párja, Rebi néni, fent laktak a felvégen, azaz a falu felső végén, egy régi kicsi gerendaházban, amolyan zsindelytetősben. Egy szoba-konyha meg tornác volt az, meg aztán az udvarban egy pottyantós fabudi. A vizet, a vezetékest csak nemrégen vezették be, azt is csak a konyhába; igaz azért a fúrt kút ott volt az udvarban, minden eshetőségre.
Az udvar felső végiben nagy csűr és istálló a lónak, meg az egyszem tehenkének, meg persze a disznóól. A csűrben még ott hevert a régi egylovas vaseke, meg a lovas szénagereblye. Fent a csűr padlásán jóféle széna és a csűr falán, szögekre akasztva két jóféle kasza, egy háromágú favilla, két jóféle kapa, kaszafenő-kő, gereblye, meg a székely portákról elmaradhatatlan szentkeresztbányai nagy szeneslapát, aztán ásók, lószerszámok és ki tudja még milyen régi kéziszerszámok (pld. egy nagy kézi fúró és fakalapács). A csűrön túl, a hegynek fel, kicsi kis majorságudvar és egy szépen gondozott kutyaól. Még fentebb egy kicsi kert is volt, a fődje sziklás, kemény, de éppen jó a két sor pityókának meg a kevéske muroknak, petrezselyemnek és hagymának. A kis kertet öreg szilvafák szegélyezték és két három nagyon öreg almafa. A bajuk ezeknek is a’ vót, mint a csűr padlásának, Áron bácsi egyre nehezebben mászott fel a lajtorján ezekhez. A szilvát is lerázta - bottal leverte azért - mert hát kell az a kevéske cefre, amit minden évben kifőzet a szomszéd faluban. Külön ünnep az is, mert oda a lovasszekérrel kell elvinni a cefrét és ott helyben meg kell várni, amig kifőzik. Addig lehet beszélgetni emberekkel, és lehet iddogálni egy–két pohárral; kóstolni is kell a friss főzetet. Ja, és el ne felejtsem, a szekéren kell vinni a jó száraz kétéves tölgyfahasábokat is a pálinkafőzde tüzéhez. Pálinka nélkül nehéz lenne elviselni ezt az amúgy is nehéz életet.
A kollektívbe szerencsére nem tudták behajtani Áron bácsit, kevéske volt a szántója és a kaszálója sem sok, az a kicsinyke erdeje pedig a székely közbirtokosságé vót. Igaz a szocializmusnak csúfolt román nacionalizmusban a székely közbirtokosság erdővagyonát államosították, Áron bácsiék a kicsinyke erdőjüket csak most, ’89 után kapták vissza.
Az öregek, Áron bácsi és Rebi néni vagyont ugyan nem tudtak gyűjteni, de azért becsülettel eléldegéltek, senki sajnálatára nem szorultak, kölcsön is igen ritkán kértek és azt is hamar megfizették.
Most, hogy így, az Adventben, lehullott már az első hó a Hargitán és a patakok is kezdtek dideregni a vékony jégpáncél alatt, mint említettem már, a két öreg egymásba kapaszkodva igyekezett a templom felé. Szép kicsi templomuk volt, szép piros cseréppel frissen fedett és a templomkertbe – a cínterembe - (lásd még: latinul cimitirium) egy szépen faragott székelykapun keresztül lehetett belépni, onnan meg hosszú fagarádicson kellett felmenni a templomajtóig. A templomajtóban ott várta őket a Tiszteletes úr, meg a kántor, akiknek mindenkihez volt egy-egy jó szava. Békesség Istentől- köszöngettek a templomba jövők. Békesség Istentől, Tiszteletes úr- mondta Áron bácsi es. Ejsze jó telünk lesz - tette még hozzá. Rebi néni csendesen belépett a templomba és levette a nyakába borított hárászkendőt. Nem szólt, mert szólt ő otthon eleget, amikor abajgatni kellett az öreget.
Békesség Istentől, mondta még egyszer a tiszteletes úr, aki korban Áron bácsi fia lehetett volna. Az emberek mégis nagyon tisztelték, mert igen szépen prédikált és szépen szólt a temetéseken meg a keresztelőkön is; aztán meg kemény ember is vó’t, amikor kellett, meg tudta fogni a kasza nyelit, meg nem ijedt meg a román rendőröktől sem, akik néha bizony faggatgatták erről-arról, főleg a magyar könyveiről, meg a magyarországi barátságairól. A falu rendőrőrsén két moldvai rendőr szolgált, akik egy szót sem szóltak (nem is tudtak?!) magyarul, és bizony mindig görbe szemmel nézték egymást a falu székely népével. A hatalom és annak fegyverei az ő kezükben voltak… ez igaz ugyan, de azért a székely fejszi sem vó’t kutya, ha verekedésre került volna a sor. Nem lehet azt tudni, mondták a székelyek, hogy nem jön-e a medve, amikor a kaszálóra, erdőbe megyünk, ezért mindig velük volt a fejszi! Aztán meg volt nekik szép, faragott nyelű bicskájuk is, arra az esetre, hogy ha szelni kellett a mezőn-erdőn a szalonnát, meg mellé a hagymát meg a házi kenyeret, na és persze, ha a kocsmában elkezdett valaki anyázni! Olyankor biza még az asztalra kirendelt pájinka meg a sör is várhatott, mert a bicskának volt előbb dolga…aztán meg a szeredai kórház sebészeinek. Jó sebészek voltak azok, volt kin gyakorolniuk, elegendő.
Térjünk csak azonba’ vissza a templomba, ahova megérkezett Áron bácsi meg Rebi néne, és szépen, illedelmesen beültek az őket megillető padsorba, ami már évtizedek óta ugyanaz vó’t, és már szólt is az orgona és énekelték már az első éneket. Nem tudom pontosan, melyik szép zsoltár lehetett, de azt tudom, hogy a „Tebenned bíztunk eleitől fogva” azt mindenki ismerte és kívülről fújta a kis székely faluközösségben. A tiszteletes úr, mint mindig, most is igen szépen beszélt arról, hogy milyen ünnep is ez a Szent-Miklós nap, meg mire is várunk az Adventben. Aztán, szintén orgonaszó mellett, a hívők úrvacsorát is vehettek és lassan kivonultak a templomból.
Hazafelé Rebi néni a szomszédasszonyokkal összekapaszkodva ment, és jóizűen, nagy pofával pletykálkodtak. Áron bácsi ilyenkor a férfiakkal még betért a falu egyetlen kocsmájába egy italra. Olyan volt ez a kiskocsma, mint régen a falu művelődési, okoskodási és információs központja. Egy pohár pálinka és sör mellett megoldódott a kevés szavú székelyeknek is a nyelve és jól elbeszélgettek. Sokszor velük tartott a tiszteletes úr is, ezért aztán elhangzott néha az is, hogy „igyunk a tiszteletes úr egészségére”, meg az is hogy igyunk a székely autonómiára, meg igyunk a „magyar világra”. A falu moldvai román rendőrei ilyenkor süketnek tétették magukat, mert nem szívesen zavarták volna meg a székelyeket, nehogy előkerüljön hivatlan a székely bicska. Jobb a békesség!!
Áron bácsi biza’ ilyenkor megkésve és nekihevülve ért haza az ebédre, Rebi néni meg nem győzte félteni és kínálgatni a jó vasárnapi ebéddel. Egyen csak öreg és feküdjön le hamar - mondta számtalanszor, mert másnap aztán megint dógozni kell elegöt. Dolog, az ugyi, van elég mindig, nemsokára a nyakukon a tél. És az nem viccöl, amikor a Hargita rendesen megrázza a szakállát, akkor seperhetjük a havat elegöt. Ilyenkor Áron bácsi előveszi a lovas szánt és azzal hajt le a szomszéd faluba, a „bányához”, ahol bevásárolhat a nagy boltban.
Közben fenn a havason, a fenyők között kis szél keletkezett és rázta a fenyőkről a friss havat; erről mondták a székelyek, hogy „rázza a szakállát a Hargita” vagy éppen Szent Miklós püspök. Ilyenkor aztán sok gyerekvisongás és kacagás töltötte meg hirtelen a falu felső végén a meredek utcát, mert a gyerekek és fiatal legénkék, leánkák nekiálltak isánkodni, meg szánkázni.
Az öregeknek az Úristenen kívül csak egy valódi oltalmazójuk volt: egy hatalmas fehér korcs kutya, akit Bojtárnak hívtak. Sajnos az öregnek nem voltak juhai, hogy legyen mit hajtson, kerülgessen Bojtár. Bojtár velük ment mindenhova - a templomon kívül - hűségesen; ment a mezőre, a kaszálóra, az erdőre, vagy estefelé még a faluba is elkísérte őket. Olyan igazi hűséges és erős jószág volt, csak hát már ő is öregecske.
Jól elvoltak egymással az öregek, Áron bácsi meg a felesége, csak hát mostanában az öreg sokat sugdolódzik a kocsmában valami túl önérzetes, nagyszájú székelyekkel és hozott is haza egyik nap egy nagy székely zászlót, amit rögtön ki is tűzött a kapufélfára. Rebi néni hiába mondta neki, hogy csak lassabban a testtel, mert ki tudja, mi lesz még a nagypolitikában! Áron bácsi csak somolygott a bajusza alatt és mondta, hogy Így ni! - azt a rágó ráksúlyát! Lássák csak, hogy mi kik vagyunk.
Rebi néninek igazából egy nagy bánata volt csak mostanában: az ónoka hiánya, aki messze innen, Dunaújvárosban lakott a szüleivel, mert a szülei ’89 után kivándoroltak oda a nagyobb darab kenyérért. Igaz, ez már soha nem lesz igazi házi kenyér!
Ejsze nem is lenne ez olyan nagy baj, jobban keresnek a fiatalok, mint itthon, meg könnyebb is a munka mint az erdőn, de milyen legénke lesz az ónoka, ha örökké csak a telefonját nyomogatja, ahelyett, hogy menne fel néhanapján a nagyapjával a kaszálóra jó levegőt szívni, meg mellé bicskával enni a jó szalonnát, vereshagymát, házi kenyeret és hozzá jó borvizet inni.
Áron bácsinak a lajbizsebe sohsem volt megtömve százasokkal, de azért volt miből megélniük mindig. Igaz nem pazaroltak benzinre, mert autójuk sohasem volt, Csak a lovasszekérrel ugrottak át néhanapján a sógórékhoz, le a Kis Homoród mentén, Lővétére. A sógor bányász volt (ameddig a bánya működött) a szentkeresztbányai vasbányában. Sajnos bezárt már az is, meg a vasgyár is, így már nem lehetett kapni sehol a híres szentkeresztbányai szeneslapátot.
Autójuk ugyan nem, de lova és tehenkéje mindig volt Áron bácsiéknak, mert kellett a húzóerő, meg a jó házi tejecske; arra való volt a kaszáló is, hogy ellássa jóféle szénával az állatokat. Hátul a csűr mögött volt is két szép nagy szénaboglya, meg a csűrpadláson is sok szép széna mindig. Disznót csak egyet neveltek évente, amióta a fiatalok kiköltöztek „magyarba”. Olyan jó disznó volt az mindig, mert főleg pityókás moslékon nevelték, íze volt a szalonnájának, sonkájának… és a legjobb kocsonya is azért készült belőle, mert igazi szalmán perzselték. Mivel Áron bácsiéknak soha nem volt hűtőszekrényük - minek az, hűt ott mindent a Hargita szele -, szóval mivel nem volt ilyen modern eszközük, ezért gondosan és sokféle módon dolgozták fel a disznót. Füstölték aztán hideg füstön három hétig és utána felaggatták a kampókra a szellős, fődbe ásott kamrácskába, a kiskert földjében. A kamrácska fölé szintén zsindelyes tetőt húztak.
Várták ám Áron bácsiék is a Karácsonyt, de nem igazán a Megváltó Jézus születéséért, inkább azért, hátha hazajön a vejük-lányuk- unokájuk Dunaújvárosból. Lesz akkor nagy vígság pár napig az öreg házban. Mostanában pedig, amióta jól megy a fiataloknak, nem is laknak már hazajövetelkor az öreg házban, hanem panzióba mennek, a falu alszegibe. Könnyű nekik, szép autójuk van, egykettőre itt, meg aztán ott vannak. Áron bácsi néha dörmög is magában, hogy asszongya: „látod Áron, építhettél vóna nagyobb házat, amikor még vót hozzá erőd, meg eszed és pénzed is”! Csak valahogy mégis mindig lebeszélte magát, szerette ezt a kis, öreg házat, a ház melegét és azt, hogy itt mindig együtt szuszogtak az asszonnyal. A Rebi közelsége, melege kárpótolta őt sok mindenért. Aztán meg ez a ház a felszegen volt és onnan mindig felnézhetett szabadon a Hargitára és ha éppen nehéz volt az élet, akkor ez a látvány mindig megvigasztalta. Itt is született, nem messze, egy ugyanilyen kis fagerendás, zsindelyes fedelű házban, és úgy nőtt fel, hogy nem vágyott soha nagyon messzire innen.
Rebi sem volt valami nagygazda lánya, egyszerű, dó’gos kis székely leánka vó’t, aki egy bálban úgy megtetszett Áron bácsinak, hogy összekötötték a szegénységüket egy életre. Zokszó nélkül éltek, egy helyes kis leánykát felneveltek és férjhez is adták, és amikor aztán a fiatalokra rájött ’89 után a kivándorolhatnék, akkor még be is segítettek nekik kevéske pénzzel; igaz, nagy ára volt annak a pénznek! El kellett adják az egyszem tehenkéjüket. Azóta is üres annak a jó tehenkének a helye az istállóban; a tejet is a boltból kell hozzák naponta.
Az a nagy székely Jóisten, ha néha a háta mögé is nézne, akkor láthatná, hogy ez a két jóságos öreg székely ember úgy élte le életének nagy részét, hogy zokszavuk alig volt, legfeljebb Trianont nyögték ők is a többiekkel együtt. Most azonban nagy útra készülődnek, először életükben az öregek! És nem bizony lovasszekérrel és lovasszánnal, hanem busszal, meg vasúttal, sok átszállással… messze, nagyon messze, Dunaújvárosba. Ott is nemcsak rokoni látogatásra készülnek, hanem egy egyszeri élményre az életben: felveszik a magyar álllampolgárságot, amire talán titokban, egész életükben vágytak. Vágytak arra jobban, mint egy autóra, nagy házra és még ki tudja mire. Végre megkoronázhatják sok évtizedes hűségüket a nemzethez!- és akkor mégis csak megérte ez a munkás, nehéz élet! Nem beszélheti le erről őket senki, nem állíthatja meg… csak ha vénasszonyok potyognak az égből. Mennek és a legszebb ruhájukat, a mindig is viselt vasárnapi öltözetüket viszik magukkal és… tehetünk ehhez hozzá még valamit, ehhez a lélek ünnepéhez?!
2022. 12. 08. Pápa.