Gyárfás András  blogja

Gyárfás András május közepén

Pápalátogatás

Itt volt! Édes Istenem, köszönjük. Ennél nagyobb jótett, ajándék nem érhetett volna minket ebben a nyomorúságos, félelmetes időben.

Már ahogy lelépett a repülőről és bottal (nem kerekesszékkel és nem jobbról- balról támogató ápolókkal) szép csendesen kezet fogott minden ott lévővel és le nem írható örömmel üdvözölte az Őt mint rokont váró Elnök Asszonyunkat. Elkezdődött egy három napos szimfónia.

A mi Nagy Asszonyunk (mert az) eljátszotta az első tételt. A beszédében erre a három napra elűzte a zenekarból a dobokat és harsonákat, hárfa, vonósok és néha egy tárogató szólalhattak meg. Gyönyörű volt. Büszke voltam, hogy egy olyan országban élek, ahol ilyen az Elnök.

És a dallamok kísérték útján a Pápát, de nem a Helytartót és nem a mindent jobban tudó rendreutasító Főembert, hanem valakit, ki nem félt letérni az előre megszabott utakról, sem járásban sem szövegekben. Azért csak jó volt a kanálisok fedelét lehegeszteni, mert az Árnyék patkányai ott bujkáltak. (De tényleg, hol voltak?)

Megsimogatta kisgyermekek buksiját, megcsókolt kisbabákat, de nem engedte, hogy a gyűrűjét vagy kezét csókkal illessék. Kezet fogott mindenkivel aki nyújtotta, nem fáradt el nyolcvanhét évesen végig nyitott ablakból integetni mindazoknak, kik tiszteletére (vagy akár bámulatára) kísérték útját. Hihetetlen, még a TV képernyőjén is átjött az a különleges meghitt, jóra, örömre hívó hangulat.

Nem ijesztgetett, biztatott. Az Isten nem büntetni akar. Az Isten megbocsájt. Emberek, bízzatok, valljátok meg bűneiteket, nem a gyóntatófülkében vagy bíróság előtt, hanem otthon, magányotokban, és bánjátok meg, és jó lesz!

Ajándékokat kapott és adott. ahogy illik, amikor vendégségbe megyünk. Akár csak az Elnök Asszonyunk, tudta, hogy mit és hogyan kell mondani, és tudott viselkedni. Példa lett mindannyiunk számára. Viselkedjünk.

Minden találkozás végén elhangzott a „Miatyánk”, a mindenki által ismert közös imádság.

Bocsássák meg nekem, hogy én így zárom: - Mi Atyánk, ki itt voltál közöttünk, szenteltessék meg a Te neved..

                                                                                           Gy. A., református vallású,  református lelkész fia.

                 A kanálisból

És most megszólalt a ballibsi média. A látogatás előtt már akadt egy marrrrrha, aki arról írt rajongóinak, hogy „a Pápa nem hisz Istenben.” És meg is magyarázza: értelmes ember nem hihet Istenben! Ennyi.

A látogatás alatt kussoltak, mert valami olyanokat mondott a Pápa, hogy „hinni kell, higgyetek önmagatokban, higgyétek, hogy mindannyian tehetségekkel megáldva születettek, higgyetek a csodákban, mert (ezt különösen az egyetemi hallgatók előtt hangsúlyozta) amikor a lehetetlent teszitek valósággá találmányaitokkal, csodát követtek el.” És ezerszer a misztikum nélküli hitre tanított. A Puskás stadionban arra hívta fel a fiatalok figyelmét, hogy a telefonjuk nagyon értelmes és értékes, amíg arra használják, hogy utánanéznek atyáik több kilós enciklopédiáiban elbújt ismereteknek, de abban a percben, ahogy csak a játékokat, a szórakozás eszközét látják benne, óriási kárt tesznek önmaguknak.

De hát tanítani csak azokat lehet, akiknek a begurult dollárok nem mosták még nullára az agyukat. Egyikük már vasárnap este elküldött a német RTL-nek egy képet a Pápáról, ahogy misét tart a Kossuth téren, és azonnal le is közölték a következő szöveggel: „A Pápa a Bazilika előtt bírálta Orbánt a migránsügyben elfoglalt álláspontjáért.” Hogy a képen az Országház látszik, és hogy a Pápa egyetlen szóval sem bírált bárkit is, az nem érdekes, a lényeg, hogy Németország végre megoldaná a menekültek ügyét, de amíg ilyen emberek vannak, hát… íme, tessék Orbánra haragudni.

Nagy kár, hogy az előző napi pápai beszédből nem hallották meg, amit Őszentsége többször is hangsúlyozott: - Ne pletykálkodjatok! A pletyka olyan, mint egy édes cukorka, de veszélybe sodor. Nem szabad pletykálkodni. És megkérte a tolmácsot, mondja be a hangszóróba még egyszer. Igazán kár, hogy a tolmács olyan zavarba jött, hogy a mondatot keresgélte a kezében levő szövegből, és pont ezt nem sikerült megtalálnia, de mi több százezren, akik a TV-t néztük, hallottuk. (Jujj, akkor én most/már pletykálkodom?  Pardon, vissza minden.)

Az álhír a pletyka legrosszabb alakja, de ha a Pápa szavait az RTL komolyan veszi, bezárhatja a boltot, hisz abból él már több évtizede.

Eszembe jut Dr. Jonathan Davidson  A szorongás öt arca könyvéből a következő mondat:  „A tehetetlenségen és az elkeseredésen úrrá lenni a humor, eltökéltség, határozottság, kommunikációs készség, szakértelem segíthet.”

A Pápa ezeket mind felsőfokon tudja/bemutatta és tovább adta nekünk, csak jóakarattal oda kellett figyelni. Ennyi.

                     Tükörkép

Reggel, a tükörbe nézve soha nem tűnik fel, hogy nem a tegnapi arc néz vissza. Itt valaki más van, azaz én volnék, de mégis… Nem az elmélyült ráncok (azt nem látjuk), sem az új kis barna foltocska vagy szarkaláb, hiányzó tincs, kajlább fül és görbülő orr, vékonyabb ajak,  és valahol egy mélyen ülő kis sejtecske, amelyik ma arrébb gördült, vagy ne adj isten nagyobb lett, és nem a bölcs görögök mondása jut eszünkbe, hogy ugyanabba a folyóba kétszer belépni nem lehet. Hanem a tegnap esti, lelket és agyat gyilkoló reklámok szövege ordít rád.

Ember, ne kínozd magad, ne lovaglócsizmában ülj a szaunába, és ne teniszzokniban próbálj balettezni, mert szégyelled a körömgombát. Itt a mindent megoldó krém, egy-két ecsethúzás, és máris ragyog a nap, és hölgyek százezrei, kik úgy vágynak a szerelemre (szerelem?), de száraz a hüvely, hát mi sem egyszerűbb, a sarki patika tele jobbnál jobb szerekkel. A műsort pedig folyamatosan támogatja a hüvelygomba…

Mindez nem kerül százakba vagy ezrekbe, ó nem, csak kilencvenkilenc vagy kilencszázkilencvenkilenc, és jusson eszedbe, hogy ott volt a másik, egy nem is tudom már, hogy hívják vagy minek nevezzem, az a jótékonysági intézmény, amelyik azonnali megoldást ígér, ha anyagi gondjaid lennének. Tessék, itt van háromszázezer forint, csak jöjjön és ne is gondoljon a kamatra, hisz az nálunk, ha jól számol és másodpercekre osztja a kamatot, kevesebb, mint az, amit megspórolt a krémeken, kenőcsökön…

Hát mondja meg Uram, lehajolna az utcán egy elejtett forintért? Ugye, hogy nem! De a felkínált háromszázezer forintért annyi krémet, kenőcsöt vehet, hogy jaj… csak ne menjen be előtte a sarki pékségbe kenyérért.

Most, hogy hosszasabban nézem a tükröt, csak észrevettem valamit: -András, te hülyébb vagy, mint a tegnap.

              Emeletes marhaság

Sietek írni, mert néhány óra múlva megáll az idő. Új királya lesz Angliának, és ezt történelmi pillanatként tálalja elénk a média. Sietek írni, mert még talán hallgat rám az ifjú, forradalmár nemzedék.

Fiuk/lányok és stb-ik, siessetek, mert hamarosan jön a vakáció, amikor már nem érdemes tüntikézni.  Ha majd ismét becsengetnek, akkor újra ki/fel/le-vonulhattok az utcára/várba, stb. Miközben tisztában vagyok vele, hogy vakáció ide vagy oda, a bennetek tomboló feltűnési vágy nem fog nyugton hagyni, szerepelni kell mindenáron, hisz a TV a vágyálom.

Lenne egy ötletem. Nem kell tanulni vagy dolgozni (ezeket már eleve ki is zártátok ugye, marrhaság egy életen át ezt csinálni, aztán eredmény vagy igen, vagy nem. 

Láthatjuk, hogy évente (nem túl gyakran, de ritkán sem) kiesnek a tízedik emeletről ablaktörlő asszonyok, riadt betörök, féltékeny férj a szeretőt löki le (soha a feleségét), és ezeket azonnal hozza a TV, és ismétli, ismétli.

Namármost stenörizz, hogy ilyesmire biztassalak titeket, de gyakorolni azért lehet. Ugorjatok le tízszer az első emeltről, és csak azután fel a tizedikre. Figyelem, ahol félemelet is van, ott hússzor kell,  s csak azután fel a tetőre.

Attól tartok, hogy a feltűnés reményében lesz, aki ezt is megpróbálja, mert az ismétlődő kordonbontókat, ahogy végigvonulnak a városon „szabadságot”, szabad sajtót”, szabad tüntetést” ordítva, és senki nem bántja őket, szabadok, szabadon tehetnek, mondhatnak bármit (aki netán tud, még írhat is), nos, mindezt nem veszi észre kellőképpen a világ. Ezért aztán nem lehetetlen, hogy lesz olyan, aki képes a „tanácsomat” megfogadni. De remélem, hogy már az első fél- vagy egész emeletes ugrás után kificamodik a bokája és abbahagyja, és ősszel kibiceg majd az utcára, de nyilván nem az iskolába. Oda minek?

Inkább a szórakoztató iparnak írom, hogy nyárára be kell állítani egy kirándulóvonatot Á-tól Bé-be, amelyre a köztes C-n lehet csak felszállni. Namármost a vonat mindkét végében mozdony van, és mindkettő húz, és amelyik erősebb, az viszi az utazni- és szórakozni vágyókat Á-ba vagy Bé-be. Izgalmas lesz, de ha netán egyforma erősek lennének a mozdonyok, (ez ki van zárva, de megtörténhet, na), akkor az utasok C-ben töltik a vonaton a napot. Jegyeket nem lehet előre venni, és akinek nem jut, hát beáll drukkernek és szórakozik, esetleg a jelenlevő riporternek elmondja a véleményét a kordonokról.

Mindenképp kívánatos, hogy a fiataloknak nem tetsző öltözetben megjelenő idős embert jól meg kell verni, ezzel, ha kissé megkésve is (a rendőrségnek kell két év, míg elfogja a tetteseket, igaz, ezt megtehetné egy perc alatt, de az ügyészségnek az alapos vádemeléshez nem elég a tanúvallomás, filmfelvétel és sok idő kell), nos, ezzel tehát be lehet kerülni a tavalyi hírekbe, és az is valami.

A nyarat netán értelmesebben is el lehetne tölteni. Sajnos ezzel az „értelmessel” mindent elrontottam, vissza az emeletre.

                         Koronázás

Megtörtént. Ezeréves hagyományokat életben tartva koronáztak Angliában. Csak egy dolog/tény zavart, hogy ma, a Mesterséges Intelligencia (MI) korában miért kellett milliókat kidobni a szervezésre. Az MI pillanatok alatt megoldotta volna, ez ide, az oda, és most harang, majd ének, vagy minden egyszerre…

Valahogy az apró „hibák/bakik” elkerülhetőek lettek volna.  Hogy jön ahhoz egy hindu, hogy beszédet tartson ott, ahova még a Pápa sem léphet be több száz éve? És mióta vigyorog a friss Királynő, örömében, hogy nem Diana, hanem az ő fejére került a korona, és - horribile dictu - javítgatja az érsek tizedmilliméternyi pontosságú (hetekkel előre, már százszor felpróbált) munkáját, igazítgatja, piszkálja a koronát, és vigyorog és vigyorog és vigyorog… Hát az MI úgy kivágta volna a templomból, vagy átülteti az amúgy is jelen lévő első férje mellé.

Aztán meg, ha már nemzetközi a muri, akkor miért nem lehetett kifogni a hat fehér lovat az aranyhintó elől, és mindenre vállalkozó húsz magyar fiatal forradalmár (volt már erre példa a történelmünkben) vontatta volna a két kilométeren végig. MI!

Az MI megjegyzi továbbá, hogy a Karneválok naptárába fel kell venni a riói, velencei, luzerni mellé a Londonit is, és nem hetven évet várni rá (igaz, most nem kell majd olyan sokat), hanem, mondjuk  minden év május 6., vagy tőlem (és az MI-től is) akár február 29. lehetne az örök időpont a heje-hujára, és a szamba, gondola, önfeledt télbúcsúztatás helyett: koronázás.

Nem én, de az MI mondja, hogy az angol királyi rezidenciákat és azt a rengeteg pénzt, amit kidobnak, valami hasznosabbra is lehetne fordítani. Ott vannak az idősek, hát a palotákból legyen számukra otthon, de ne a magyar példát kövessék, itt ugyanis a belépti díj hatvanöt évesen ötven millió, hetven fölött már csak negyvennyolc, és nyolcvan után csak harmincöt, persze igazolni kell a teljes egészségi állapotot (testi és lelki). Ha a felvétel után betegszik meg, akkor gondoskodnak róla (brrrr, a hideg kiráz, hogy hogyan). Most dolgoznak rajta, hogy esetleg a kissé demens százévesek is jöhessenek, de gyalog, és csak tíz millió, és ha eléri/megéri a százhúszat, a hozzátartozók megöröklik a fogkeféjét.

Na de vissza Angliába. Nekik adva van a lehetőség, hogy Indiába küldhessék az öregjeiket, királyostól, hercegestől, lordostól, és hindu fiatalokkal népesítik be ideát a palotákat/Lordok Házát, vagy fordítva. MI nélkül, nehezen ugyan, de majd eldöntik, ám sietni kell, mert India már robban, és ha elmaradnak a minden évi pusztító árvizek, hát majd ők öntik el a vén kontinenst.

Szép volt, jó volt, elég volt, az MI-nek egy kicsit sok is, de neki még egy darabig KUSS.

Gyárfás András, 2023  április

                               Esemény

Az USA Today Az év nője kitüntetésben részesített egy transznemű politikust. Aztán: Az élet kialakulásához fontos összetevők több milliárd évvel ezelőtt érkeztek a Földre az űrből származó meteoritokkal.

Na, nem ezekről akarok elmélkedni, habár ezek is eseményszámba mennek, de ezekben nincs meglepő. A meglepetés ma reggel ért. Már igazán unalmas, hogy tényleg a patakparton, de mit tegyek, igen, ott.

Közel négy éve járom az utam, macskaköves utam,… és nem messze a parttól szemtanúja voltam/vagyok egy hősi küzdelemnek. Egy negyven év körüli ember házat épít egy elhagyott szeméttelepen. Az első hetekben tisztítás, majd alapásás, és és..., egyedül, többnyire hétvégeken, ünnepnapokon, és tavaly decemberre már a piros téglafalak(tető még nem) hirdetik, hogy igen, lehet. Valami történhetett azonban, mert az idén a reggeli sétáimon azt látom, hogy egy félig megrakott talicska, összegereblyézett törmelékkupac, félig bontott cementes zsák, és sok egyéb arra utal, hogy a munka csak pillanatra szakadt meg, valahova elfutott a mester, és mindjárt, mindjárt jön. Csak közben eltelt három teljes hónap, és minden mozdulatlan, a múltkori szélvihar letépte a kerítésről a zöld takarót és odadobta a virágágyásra.

Ma reggel késztetést éreztem, hogy azt a takarót a drótkerítésen átnyúlva akasszam vissza, hisz könnyen elérem. Ezt viszont egyedül nem tudom megcsinálni, mert ki kell emelni és elhúzni a kerítés hosszába, ide négy kéz kell. De jó, épp itt sétál, azaz a kutyáját sétáltatja egy izmos, fiatal férfi.

- Uram ne haragudjon, hogy megszólítom. Nem segítene? - Nem.

Füttyentett a kutyusnak és elment. Ennyi az esemény. De biztos vagyok benne, hogy ezzel nem ért véget a dolog, mert , ahogy hazaér, elmondja a feleségének: - Micsoda emberek vannak, valaki (egy vén hülye) csak úgy munkára hívott.  Hogy mik vannak!

És nálam sem ért véget a dolog, mert én most leírom: micsoda emberek vannak!

                   Mesterséges intelligencia (M.I.)

Az igazán nagy fejek felhívják a figyelmet, hogy le kell állítani a M.I.

továbbfejlesztését, mert már ott tartunk, hogy elpusztíthat minket.

Marrrrrhaság, meg kell bízni olyan feladatokkal, melyek lefoglalják, és ha mégis megoldja, jujj, be jó lesz nekünk. Itt van mindjárt az első: találja fel, sőt készítse is el a perpetuum mobile-t, hisz mi is lehetne ennél hasznosabb ebben az energiaszegényes időben.

Van azonban valami, amibe zseniális koponyák örültek bele: bízzák meg, hogy oldja meg a kör négyszögesítését.

A világ zsenijének tartott matematikus hajdan erre tette fel az életét, reggeltől estig a PI-t számolta. (3,14…. A szerk.) Már több millió számot tudott a vessző után, minden józan percét ennek szentelte. Aztán, ahogy az egyetlen megbízható bulvársajtó írta, egy pillanatnyi elmezavarában megnősült és gyereke is született. Nem emlékezett, hogy mikor és hogyan, de a háziak gyanították, hogy a sok PI-t kutató jó barát közül az egyik a feleségénél kezdett el kutakodni. Mígnem egy reggel a patakparti (!) sétájából hazaérve meglepte feleségét és a jóbarátot is valami félreérthetetlen helyzetben, és miután az istennek sem akarta elhinni a feleségének, hogy nem történt semmi, addig nyaggatta, míg a feleség dühében felkapta a több kilométeres papírcsíkot a számításokkal és a tűzbe dobta, ezzel évtizedek munkája omlott össze. Ezt nem tudta megbocsájtani és öngyilkos lett.

Nem tudom, a M.I. mit tenne ilyen helyzetben. Igaz, ő még szingli, és egyáltalán: van neki neme? Na, ezen is elgondolkodhat az M.I

                       Új idők

Meg kellene szigorítani/gyorsítani a törvényhozást, hiszen a börtönök tele, az ilyen-olyan büntetett előéletűek közöttünk űzik tovább gazságaikat. Törvényt kell hozni, azzal a fel- (al-)címmel: „A törvényeket be kell tartani”.

Tehát, hogy magamat is megértsem: aki valami törvényellenest tesz, legyen az tyúklopás vagy milliárdos sikkasztás (a paletta sajnos óriási), az vétett az ellen a törvény ellen, hogy „A törvényeket be kell tartani”, és azonnal minden tárgyalás nélkül jöhet az alapbüntetés. Rögtön megvonni minden állami juttatást a család pótlékoktól a nyugdíjig, mindent, egy évig nem kap sehonnan semmit. Ha közben megtörtént a tárgyalás (sok esély nincs rá, de tegyük fel, hogy igen), akkor visszatérünk a legősibb és legigazságosabb ítélethez: „Fogat fogért, szemet szemért”.

Elsőként, az orvosi és a képviselő/politikusi eskületételt kötelezővé kell tenni az újságírókra: esküszünk, hogy álhíreket nem szerkesztünk, és nem terjesztünk!  Továbbá: mi, szakemberek (lakatos, asztalos, ablakos, festő és kőműves, ilyen-olyan szerelő….) esküszünk, hogy a munkát legjobb tudásunk szerint és több évi garanciát vállalva, számlával nyugtázva végezzük. (Ha valaki e mesterek közül elolvassa a Sorsunk.net-et, ezentúl javíthatok, barkácsolhatok egyedül.)

Az alaptalan gyanúsítást a legsúlyosabb büntetés sújtsa: a vétkes töltse le az ártatlanul megvádolt valakire kiszabhatót. Mindenekfölött uralkodjon az a Demokrácia, ahol nem minden SZABAD, amit lehet, hanem mindent LEHET, amit szabad! ( Ezt talán már írtam, na és? (Copyright by Horn Gy. A szerk)

Kezdjük talán azzal, hogy a társadalom fiatalításra szorul. Sok az idős, kevés a gyerek, és ezt az aránytalanságot egy azonnali rendelettel helyre lehet hozni: húzzunk meg egy korhatárt, pl.75 év, és az ezen felülieket vigyük el egy lakatlan szigetre, lássuk el őket kalapáccsal, harapófogóval, egy-két marék szeggel (isten ments mobilokkal), és bízzuk rájuk a többit. Lefogadom, hogy két-három év múlva oda szeretnének jönni a Momentumosok pár(t)-beszélgetni.

Valahogy így lenne mindenkinek jó, nekem legalább is biztosan, és ez a lényeg….

                             Ma

„ Egy múló pillanatot az örökkévalóság sem tud visszahozni” - írja Krúdy Gyula. Ír a megváltozott világról is. Őt kell olvasni, hátha közelebb kerülünk a megbolondult világhoz, amely ma minket körülvesz, őröl, megöl.

Nála még megtörténhetett, hogy a koldus Álom Béla éjjelenként sóvárogva látta aranycsináló feleségét különleges uszályával, ahogy kilép az Operából, de érezte a fogorvos feleségének jázmin-illatát is. Továbbá az ünnepelt színésznő is megcsillantotta cipellőjének harmadik gombját milliméterekre a bokája felett, amikor kilibegett a konflisból. Álom Béla  álmában sem mert ennél feljebb ábrándozni.

Mire megöregedett, Álom Béla álmában meggazdagodott és egymás után keresték fel az epedezve vágyott hölgyek, ő meg kosarat adott valamennyinek, ajtaját is bezárta volna, de várta az ott didergő halált.

Ma a Celeb Sztár és és… delnő egy ujjnyi sávval kevesebbet mutat a közönségnek, mint a nőgyógyászának. Ma a képviselők ostoba korlátok elbontásával vérzik össze az arcukat, Krúdy idején fokosokkal támadt egymásra a két tábor a voksokért. Akkor ágyukkal lőtték egymást az ellenfelek, de mindkét fél a Haza jólétét tűzte zászlójára. Ma az USA pénzén Brüsszelben vív Európáért a liberális baloldal, csak a hatalom érdekli, a nép egyik megválasztott képviselője be sem megy a Parlamentbe, az utcán politizál és milliókat keres, amin Bécsben lakást vásárol. És ez mind rendben van.

Háború folyik, és egy aljas, ripacs pornósztár elsőként vágóhídra tereli országa nemzeti kisebbségeinek férfijait, majd ha fogytán, akkor gyermek, öreg, béna, vak megkötözve mehet a frontra. Ő luxusvonaton utazik a szomszédba, még több fegyvert, pénzt s már-már katonát - nem kérni, hanem - követelni. És a világ mellette áll.

A mi Kormányunk az egyetlen józan (a Vatikánt most hagyjuk), amelyik kitart az egyetlen értelmes megoldás, a BÉKE mellett, és ezzel elveszti minden európai ember barátságát. Mi ez? Meddig még?

Ma reggel az Egressy útról a Mogyorósi út felé a patak velem szembe csorgott, amikor visszafele jöttem, megfordult a patak és engem kísért! Hát már a patak is megbolondult? Hova meneküljek?  Krúdy Gyula Pesti Szalonjaiból nyitva van még valahol egy kiút?

Szép lassan (mögöttem már villogtatnak) döcögök, és hurrá, van egy üres parkolóhely. Kicsit előre kell mennem, hogy háttal be tudjak farolni, de aki eddig villogott, most már rám mászott, és hiába mutogatok és jelzek, hogy mi a szándékom, a még hátrább levők már dudálnak, és hangos káromkodás meg a középső ujjak sűrű emelgetése kényszerít, hogy menjek tovább. Nem is tehetnék mást, mert az üres helyet félig már lezárta a mögöttem levő autó. Hát jó, akkor megkerülöm a háztömböt és újra próbálkozom. Naiv gondolat, a lyukat már elfoglalta az azelőtt rám bőszen dudáló, mutogató autós. Mindegy, valahol a nem is tudom hányszori kerülgetés után csak ürült egy hely. Beállok, és most már csak jegyet kell váltani. Csak. De hol van az oszlop? - A másik utcában -mondja egy jólelkű. Futás oda, és hoppá, ez egészen más rendszerű, mint amihez úgy-ahogy hozzászoktam, és jóval drágább is, na meg csak érmét fogad el, és nincs a zsebemben csak egy fél kilónyi apró. Belépek a trafikba: nem lenne szíves felváltani? Ha veszek valamit, igen, másképp nem tudja kinyitni a kasszát. Mit vegyek, amikor nem vagyok dohányos? Na de szemben a pékség, ott veszek egy régi perecet (a friss annyiba kerülne, hogy a visszajáró apró nem elég a parkoláshoz), beütöm a kocsi rendszámát, meg hogy kocsi vagyok és nem busz, meg még egy sor ezt-azt, s tömni kezdem az oszlopot, míg kijön az a hatvan perc, ami remélem, elég lesz az ügyintézéshez. Vissza a kocsihoz, és már messziről látom a piros csomagot a szélvédőn. Még nincs messze a parkőr, de az emberi józan ész/megértés fényévnyi távolságra van. Marad a büntetés, és igyekezzek vissza egy órán belül, mert jön a társa, és az kegyetlenül behajtja a visszaeső bűnösön a sarcot.

Mondanom sem kell, hogy az egy óra csak a várakozásra volt elég. Rohanj és szerezz megint aprót, tömjed a gépet, s közben lejár a sorszámod, és minden elölről és hátulról és oldalról, lentről, fentről, és hogy azamagasságos… Kellett neked Főváros!

Hazamegyek és befalazom magam, kérdés megoldva.

                                             Iszony

          Marosvásárhelyen jártunk, és Marosvásárhely számomra örökké kiérdemel egy „misét”.

          Mielőtt átléptük volna a határt, sejtelemem sincs honnan (az utóbbi időben elég gyakran fordul ez elő), beugrott egy Orwell gondolat. Angliáról írja: „Egyetlen nagy család, amelynek az élén nem a megfelelő családtagok állnak”.

Természetesen azonnal Magyarországra próbáltam fel ezt a „ruhát”, és úgy látom, hogy Magyarország egy nagy család, nagyon jó szülőkkel, ahol néhány lezüllött gyerek  visszarántja az egész társaságot (társadalmat).

          Na de erről majd ha visszajöttünk. Most vár az örök simogató szellővel és rózsák illatával a Kultúrpalota, Toldalagi Palota, Apollo Palota, Bolyai Farkas Liceum, Teleki Téka, Pállfy Ház és a Vár-Vártemplom  szomszédságában a Haller Boutique, a mi úti célunk és utunk kiváltó oka, a Bernády György tér kettes szám, ahol a felségem élt, míg be nem léptem én is a házba és az életébe.

          Nemrég adták át a turistaforgalomnak, és - mivel a külsőjét műemlékként nem szabad megváltoztatni - nem tudtunk betelni: - Emlékszel, itt laktak… itt ez meg az volt, és itt meg ott, ezt és azt csináltuk, tettük és és és… Édenkert volt.

          Haza kellett volna jönni azonnal. De közel három évtized után, ha már ott vagyunk, irány a temetők és a Halottak napján meggyújtott gyertyák, mécsesek, na meg a széltől félregurított cserepes virágok… Akkor hát neki a szemetet eltakarítani.

          A katolikus temetőben aztán megtörtént az iszony. A modern világtól edzett lélek számára állítólag nincs olyan, amit még nem éltél át. most azonban rádöbbensz: de igen, van, és hiába olvastál már hasonló, pokolban tett utazásokat, és most már hetente látsz a Tv-ben gyilkosságokat, anya gyerekeit, férj az asszonyt és gyerekeit, gyermek gyermeket… Ez felülírt mindent. Elraboltak egy gyermeket. Még csak nem is élő gyermeket, hanem egy bronz szobrocskát. Na és? Tényleg jogos a „vén hülye” titulus.

          A Katolikus temető földrajzi központjában, a ravatalozótól alig pár méterre, van (most már csak volt) egy szoborcsoport: egy nemes lelkű asszony kenyeret nyújt egy kislánynak, aki hálásan köszönve fogadja. Nem csak én, hanem generációk tanulták ettől a síremléktől, hogy adni jó, adni kell. Valami leírhatatlan gazemberek letörték a gyermekalakot, ott áll az asszony, és nyújtja a kenyeret…  

          Hogy Züllborni Züllich János  cs. kir. százados várparancsnok (1782-1843)  és lánya Specht Károlyné szül. Züllich Zoila (1806-1900) forgolódnak sírjaikban, én pedig azóta nem találom a helyem ebben a világban.  A gondnok, kinek azonnal jelentettük, elmondta: - Ó, az már rég volt, valamelyik éjjel vitték el, azóta már be is olvasztották. A rendőrség kiszállt, de hát mit lehessen tenni, a temető nincs bekamerázva…

          Zárjam Orwellel, ha már vele kezdtem: „A világ valamiféle elmebajban szenved, amelyet először  diagnosztizálni kell, hogy  azután  meg tudjuk gyógyítani”.

Gyárfás András, 2023. április 2.

                                                                   Március 15.

Számomra Negyvennyolc és Március, bárhól lennék Alaszkától Patagóniáig, a MAGYAROK SZENT ÜNNEP-ét jelenti (így, nagybetűkkel), és nem ellenzéki pártok különálló rendezvényeit, nem mindenféle civil mozgalmak vagy - horribile dictu – az agyrém, kordonbontó állatorvos vezette ifjúk tetteit a Várban, a  Karmelita Kolostor bejáratánál. Szimbolikus tett volt, hallom tőlük, jelezni akarták, hogy ugyanígy fogják lebontani a rendszer korlátait is.

Már aznap este a nekik szurkoló TV-csatorna meg is hívta a főszervezőt, a műsorvezető hölgy (bocsánat a szóért, de így nézett ki) már vért pisilt és könyörgött, mondjon már valami nagyon csúnyát, hogy mit csinált a rendőrség. Végre kapcsol az ifjú forradalmár és elárulja, hogy az egyik rendőr elkérte (vette?) a franciakulcsot a kezéből, de aztán biztos kapott egy felsőbb parancsot, és visszaadta. Tumultus? Hát ő nem emlékszik, de a m.v.h. (műsorvezető hölgy) képeket mutat, ahol a Kolostor ajtajánál tényleg rendőrök tartóztatnak fel az ajtóra valami idétlenséget ragasztani akaró ifjúkat, ám könnyen kivehető, hogy nem ők, a rendőrök, hanem az ifjúk dulakodnak. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kulcsot azért kérte el a rendőr, mert, ahogy azt az ifjú fogta, könnyen megsérthette volna magát, ismerve a párt vezetőjének műszaki képességeit.

Aztán a m.v.h. kérésére elmondja, hogy a Parlamentbe ezután nem járnak, mert annak semmi értelme. Hogy őket valami megtévedt emberek ezért választották meg, az nem érdekes (ez már a nagyon haladó nyugat példája, ahol a külügyminiszter ország-világ előtt jelenti ki, hogy őt nem érdekli, mit akar a német szavazó), ők ilyen váratlan, jól megszervezett akciókkal hívják fel a figyelmet: igen, itt vagyunk, és tesszük azt, amit szerintünk kötelességünk tenni az adófizetők pénzéért.

Hát a nyugatot szemmel tartó és bálványozó ellenzék vajon észreveszi-e, hogy ott tizenkét éves kislányt döfködnek halálra azonos korú kislányok, és az imaházban ablakon át lő halomra embereket egy ámokfutó? Ugyanebben az áhított országban a katolikus püspökök szabad kezet kapnak (azaz adnak maguknak), hogy áldásukat adják az azonos neműek házasságára. Mit nekünk a Pápa! Mi van itt?

Annak idején, olyan hatvan-hetven éve, mi valahogy másképp éltünk a szimbólumainkkal, pedig Romániában nem magyaroknak, hanem bozgoroknak számítottunk. Az iskolában ünnepi ruhát nem vettünk fel, mert egyenruhába voltunk mindannyian kényszerítve, de – hihetetlen - ünneplőként lehetett azt is felvenni. A nagyszünetben nem mentünk ki az udvarra, a katedrához kiállt a később jó nevű színész vagy költő, és elmormogta a Nemzeti Dalt, mi pedig összekulcsolt kezekkel, akár a Miatyánkot, kísértük. Ennyi, de Magyarok voltunk.

Magyarnak születtem, hontalannak mondtak (hát nem is voltam otthon Romániában), aztán, a nagy fordulat után, a kilencvenes években megkaptam a "Külhoni magyar" előnevet, majd közel nyolcvan évesen ide telepedtünk le Svájcból.

A minap azt kellett megtudnom, hogy itt sem vagyok magyar. A liftben együtt utaztunk egy kisgyerekes mamával, és amikor kiszálltak, hallom: - Mama, ki ez a bácsi? - Ez egy svájci, kislányom, a negyedikről.

                                            Világgyógyítás

Baj van a világban, és nem csak a háborúk, özönvizek, földrengések, tűz és víz okán (és még folytathatnám a közel végtelen sok, nem kívánt történést). Felhívást szeretnék fogalmazni, hogy emberek, most már tenni kell, a kicsik kicsit, aki többet tud, az többet,  és már a „nyelven hegyén van”, hogy mit is, és akkor behallatszik a szomszéd szobából a Napi Hír: -Drszsr városban per folyik, mert egy fiú megerőszakolta az édesanyját!

Hát már itt tartunk? Hát milyen édesanya az, aki feljelenti az édes fiát? Mit? Mi van? Hogy hát a fiú,..

Hagyj már ezzel békén, a fiú nem vétett, ő csak azt tette, amire az édesanyja nevelte. A tragédia az, hogy a legősibb sxzeretet, az anya/gyereke lett elárulva!

Az egyén azt teszi, amit a társadalom. A baj ott van, hogy a társadalom egyének közössége, és ott nagyok a különbségek. Elindult a világon egy harc (valahol el kellett kezdeni) a nemzetállamok ellen, kisebb- nagyobb zökkenőkkel. A Nyugat már-már sikert sikerre halmoz, de ott is egy megoldhatatlannak tűnő, több ezer éves akadályba ütköznek, a nő és a férfi különbözőségébe. Átmenetileg rábírnak arra, hogy a nő nőt, a férfi férfit szeressen, a még fejlettebb államokban átoperálnak nőt férfivé és viszont, de ez a világ szinten nem hozna változást, az arány megmarad.

El a kereszténységtől, váltsunk egy sokkal ősibb hitre, a görögre. Ott valamikor az ember istenek szülöttje volt. Hermaphroditosz, a  hímnős egyed Afroditének, a szépség istenének (mellékneve a Kallipügosz, azaz a szépfenekű) és Hermésznek, többek között a kereskedők istenének gyermeke.

Remek idők voltak azok, az istenek viselték a háborúkat, az ember pedig keresett egy másik embert, és amíg nem ütött be valami kis vagy nagy üstökös a földbe, tök jó volt minden.

Aztán lett Ádám és Éva, és a többi már ismerős.

                                               Kőpénz

Az ENSZ elnöke figyelmeztet: az óra ketyeg.

Csak azt nem tudom, hogy ez ugyanaz az óra, amit először olyan hatvan évvel ezelőtt húztak fel, és majdnem évente fenyegetett az utolsó óránk közeledésével? Igaz, most már perceket jósolnak (de miért Jó-solnak, miért nem Rossz-solnak?). Csörögni fog? Riadót fúj? Vagy megáll? Vagy nem is mérjük tovább az időt, nincs semmi értelme, hisz közben megszűntek az évszakok (mondják a brit tudósok) valami hűvös nedves vacak után teljesen kiszámíthatatlanul jön egy száraz, forró valami, a szél időnként fejük tetejére állítja a meteorológusokat és a bennük hívő polgárokat. Megszokni nem fogjuk, mert alighogy megtennénk, már minden másképp lesz.

Ha lesz még egyáltalán valami, mert vannak, akik a Birodalom (mások szerint a Háttérhatalom) kénye-kedvétől függőnek jósolják, azaz most már rosszalják a jövőnket.  De itt és most ennél sokkal nagyobb a baj, kiszabadult a palackból a Pénz, összefog a botorul kitalált Mesterséges Intelligenciával, és pusztít. Lehetne még segíteni, kötelezővé kellene tenni a világon mindenütt az aprópénz forgalmát, és a „sok kicsi sokra megy” alapon ez talán megfojtja a nagy Pénzt.

Hasonló lenne ez a csodaszerhez, ami segíti a bajba jutott férfiasságot. Igen, sokan ismerik ezt, hisz nagyon régi, mint minden, amit a természet kínál:  a sárgarépa vagy murok az, (ahogy tetszik), csak nem főzve vagy reszelve, hanem szorosan hozzákötve. Biztos siker.

Hát akkor jöjjön a fillér meg a bani, kopejka, vagy legjobb lenne újra a Kőpénz!

                                             Röpcédula

Olvasóim közül (kettő van, én, és a másik), nos, a másik rám szólt: - András, hadd a világ bajait másra (majdnem felmentem a padlásra), írj már valami jót is itthonról, hisz…

Persze talán van egy harmadik is, a Fszk. Úr. Nem tudom, olvassa- e írásaimat, vagy úgy van velük, mint Major Tamás az általa nem kedvelt színház bemutatójával. Lehordja és szidalmazza, de Karinthy (Cini) közbeszól: - Tamás, láttad te azt a bemutatót? - Nem. Minek kell azt nekem látnom?

Meghallgatva a „másik” tanácsát, felidézem életem legszebb színházi előadását. Minden ikonikus és legendás, szép, gyönyörű, szívhez, lélekhez és agyhoz szóló volt és marad.

Kiskőrös, 2023. március 15. Zsúpfedeles ház, előtte színpad, udvarán népség-katonaság korabeli ruhákban, a színpad előtt fegyelmezett, lelkes, őszinte emberek, akik tudták, hogy mit ünnepelnek (nem 1949-t, mint az MSZP üdvöskéje). Itt mindent beborít a Genius és a Spiritus loci.

A tánc-, ének- és szavaló-gárda politizált a szó legnemesebb értelmében, az utánuk fellépő  miniszterelnök pedig Petőfiről mint nemzetünk egyik legnagyobb kincséről tartott kulturális imádságot. Jóleső borzongást okozva, elhittük nekik, hogy mindannyiunkban van egy Kis Petőfi, mert Petőfi a szabadság, hazafiság, testvériség megváltója, és ezek nélkül még az ostoba ellenzék sem létezhet.

Nekem visszaadta a hitet, hogy van itt kultúra, zene, vers, építő politika. Éljen!

                                        A per

Bíróság előtt a vádlott és a sértett.   Bíró: - Sértett, mondjon el mindent!

-Hát, kérem szépen egy nap a vádlott áttörte a kerítésemet és magához csatolta a kertemet. Bíró.

–Vádlott, mit tud elmondani a mentségére? - Hát kérem szépen, az úgy volt, hogy valamikor közel ezer éven át a miénk, a családunké volt a kert, és a nekünk kedves piros rózsákat és szegfűket termesztettük, de a világ fordult, és új határokat húztak meg, és így a kertünk egy része átkerült a kerítésen túlra.  Nem is lett volna semmi baj, de az ottani falubíró betiltotta a piros színű fákat, virágokat, és csak a kék és sárga színekben tündökölhetett a kert. Még ez sem lett volna baj, aztán az elején valamiféle, állítólag ideológiai porral hintette be a környéket, de az utóbbi években ásóval, kapával írtja a virágaimat. Összehívtunk a szomszéd kertek tulajdonosaival egy megegyezést akaró valamit, de ott kiderült, hogy ez az aljas pornó zongorista eladta már rég az egész területet valami tengeren túli demens kulákoknak, és a határ már megrakva milliónyi kolorádóbogárral teli zsákokkal. És akkor elszakadt a cérna és átléptem…

A Pert leközölte a brit sajtó is:

- A vádlott bántotta a sértettet, mire a sértett bántani kezdte a vádlottat, és így a vádló/sértett nem tehetett egyebet, mint bántotta a sértett/vádlót.

A szemtanúként beidézett tengerentúli kulák megbízott, aki semmit sem látott, és különben is neki a vádló sógora, megesküszik, hogy ha ott lett volna, akkor azt látta volna, hogy a másik, aki egy notórius sértett, úgy hazudik, hogy ne is tessenek egy szavát se elhinni , és ö tudja amit neki tudni kell, és majd kiderül az igazság, és akkor neki igazat adnak, ez  száz százaléknál is biztosabb, és sőt, meg pláne.

A bíróság ítélethirdetésre visszavonul, de a sértett fellebbezett, és addig is a világot behintette méter magas homokkal.

                                              Félelem

Most, hogy a leghivatalosabbak és a legavatottabbak is kijelentették, hogy atomháború nem lesz, kezdek félni.

A távoli kamaszkori lélek üzenete ez. Még most is hallom, amikor egy sikertelen, csók nélküli leány-hazakísérés után Miklós bátyámtól kértem tanácsot: - Miki, kérdeztem a kislányt, hogy mikor csókolhatom meg, és azonnal azt válaszolta, hogy soha. Mit csináljak? Az ilyen ügyekben már professzori szinteken mozgó Bátyám azt felelte: - Öcsi, te hülye gyerek (a négy testvér kölcsönösen így becézte egymást), ha egy nő azt mondja, hogy soha, az azt jelenti, hogy csak idő kérdése, és marha nagy esélyed van, csak hajrá. És igaza volt.

De ne hülyéskedjek. Több száz millióan túléltük Hirosimát, Nagaszakit (1945), Kistimet, Windscalet (1957), Three Mile Islandot (1979), Csernobilt( 1986),  Fukusimát (2011), és itt vagyunk nyolcmilliárdnyian. Még egy-két atomkatasztrófa vagy bomba, és tízmilliárdan leszünk. Ahhoz, hogy beálljon a nukleáris fagy, azaz jégkorszak, legalább száz Hirosima nagyságú bomba kellene egyszerre robbanjon, és mindegy, hogy nyugatról vagy keletről indul el az első, a válasszal vége a háborúnak, a  többi kilencvennyolc már ott marad a csőben. A lényeg, hogy ne rám, hanem messze fölöttem zúgjon és zuhanjon, azokra, akiknek van belőle. Én békében lennék a világgal, de sajnos  engem nem kérdez senki, és a Bátyámat sem, pedig ő megmondaná: - Hülye gyerek, ne szólj bele a nagyok dolgába,  tudnak ők maguktól is hülyék lenni.

2023. március 10.

                                         Világbéke

Nem kell világkörüli útra menni, elég reggelente a Rákos patak partján róni az ösvényt, le-fel vagy oda-vissza.

Ma kissé megrökönyödve megtorpantam meg.  Nem szeretem az embereket megbántani holmi buta kíváncsiskodással, de a látványt nem lehetett elkerülni. Most már világos, hogy szándékos volt a jelenet.

Egy ember teljes horgászfelszerelésben az egy méter széles és tizenöt centi mély vízben a két méter magas partról horgászott (valami ilyent csinált, erre nekem más szavam nincs.)

- Uram, látom, hogy megleptem. Maga most tényleg horgászik? Kérem, magyarázza meg, ha ráér, szeretném a helyzetet a magam számára tisztázni.  –

- Igen, horgászok. Ja, hogy itt nincs hal, az nem érdekes, attól én még horgászhatok. Nézze, olyan ez, mint amikor az emberek (önt is annak nézem) béke után ordítoznak, és nem akarják megérteni, hogy a békéhez háború kell. Először jön a háború, és csak utána a béke, és ez mindig így volt. Millió évekkel ezelőtt háborúba születtünk, harcoltunk az elemek ellen, majd egymás ellen, élelemért, asszonyért, aranyért, és amikor egy pár pillanatra vagy évtizedre (értelmezésemben ez ugyanaz) beállt a béke, hát mindig találtunk valamit, hogy újra háború lehessen, mert kívántuk a békét, mert csak békében tudunk élni! Ért engem?

- Most mondjam azt, hogy nem egészen?

- Nem, ne mondjon semmit, én időutazó vagyok, a nagyon távoli múltból vagyok itt, és megszoktam a mostani emberek kételyeit. Nem hiszi el, de sok minden másképp történt, mint ahogy ma azt idézik vagy tanítják (és ez utóbbi még rosszabb.) Vegyük például a dán királyfit, ő valójában azt mondta: - Lenin vagy nem Lenin, ez itt a kérdés. Mert a dráma írója egy messzi jövőbe látó tudós volt. É Newton, kinek elméleteit annyit és annyiféleképp, már-már kőtáblákba vésve adják közzé nemzedékeken át, hát ő, miután hírül adta, hogy a testek vonzzák egymást, már másnap észlelte, hogy bizony nem minden testre érvényes ez, és igen, még ma is vannak, akik bizonyos testeket visszataszítónak tartanak. Nézzen csak körül az itt szaladgáló, meg botozó testekre, és igazat ad nekem. Jöjjön, fogjon egy botot, vagy még az sem kell, horgásszunk ketten, és meglátja, milyen más lesz a világ, ha egy-két hét múlva az egész Zugló, majd az egész Budapest és az ország leül, ha nem is ide mellénk, de leül és horgászik, és meglesz a VILÁGBÉKE, és akkor józanon fogjuk kérdezni: - Hát kell ez nekünk? Hogy őszinte legyek, unalmas lenne.

Leültem.

                                    A hír

A hír: Az ország egyik leg előkelőbb iskolájában egy kislány hatodszori rákérdezésre is kitartott a rossz válasz mellett, ezért a tanár közölte vele, hogy kénytelen elégtelen jegyet írni a naplóba. A kislány az osztály hangos biztatására leköpte a matektanárt és már emelte a kezét is, hogy pofon vágja. A tanár védekezően elkapta a lány csuklóját és kivezette az osztályból azzal, hogy a szüleivel jöjjön vissza.

Nemsokára meg is jelent a felháborodott apa: - Maga kezet mert emelni a lányomra? Nesze te mocsok perverz barom, és ütötte-rúgta ahol érte, a mama pedig sűrű káromlások és átkok kíséretében köpködte a földön heverő tanárt.

Amikor magához tért, elvánszorgott a villamoshoz, hogy bemenjen kötözésre a korházba, de a következő megállóban felrohant kezében a konyhakéssel a magából kikelt keresztanya: - Na, te nem fogsz hónapokig várni a törvény felmentő ítéletére. Nesze, te undorító állat! És tövig szúrta a kést a tanár torkába.

A negyven utas azonnal kezébe kapta (többeknek már ott is volt) a mobiltelefonját és bekapcsolták a videó felvevőt, majd több csatornára (facebook, youtub,,toktok, messenger és…) szétküldték a felvételt.

A villamosvezető rendőrt hívott, a rendőrök a biztonság kedvéért a mentőket is riasztották, mert ki tudja mi történhetett, de nem tudtak a vérző tanár közelébe jutni, mert már a villamost is szorosan körbezárta a kíváncsi mobilos tömeg. Mire odajutottak, a sértett már elvérzett, és csak egy baloldali újságíró rótta egyenes adásba: „Íme, a kormány…”

A jobboldali média azonnal helyesbítésre szólította fel a lapot, és már másnap nagybetűkkel jelent meg: - Helyesbítünk a tegnapi, villamossal kapcsolatos közlésünkön: - Nem a keresztanya szúrt, hanem a nagynéni. Utólagos elnézését kérjük a nagyérdeműnek.

A lap lehozta, hogy az USA komoly figyelmeztetésben részesítette Kínát, hogy ne avatkozzon be az ukrán-orosz háborúba, mert kiszámíthatatlan következményei lehetnek. AZ USA elnöke félmilliárd dollárt adott csak úgy zsebből a perverz ukrán barátjának, és a felháborodását csak fokozta, hogy Kína béketárgyalásra szólította fel a feleket. Biden elnök még másnap is annyira háborgott, hogy újra hasra esett a repülőgép lépcsőjén.

A világ megy tovább. Merre?

Lottó ötös

A tegnap gyümölcsöt venni mentem a tőlünk nem is olyan távoli „maszek” bódéjába. Hogy vicces legyek (ki nem akar az lenni?), azzal köszöntöttem, hogy a nagy táblára kiírt 97 % minden termékre vonatkozik?

- Hogy mi? Milyen 97 % ?

- Hát a bódé oldalát teljesen betakarja a plakát.

-J a az? Hát az nem a mi, a magyarok válasza hanem csak azoknak a 97 %-a, akik beküldték a válaszokat.

-  Értem. Ön válaszolt?

- Én nem hagyom magam a Fidesztől hülyíteni. (Zuglóban vagyunk!)

Igaza van (de ezt már nem mondtam hangosan), ha valaki önerőből hülye tud lenni, azt hagyják békén a pártok, de mindenik!

A mandarinja a legfinomabb a környéken. Hogy is van az a mondás: „buta parasztnak lesz a legnagyobb krumplija”… vagy valami ilyesmi…

Egy szőke démon két vékony pánttal a kényesebb (?) helyeken kínált valamit - vagy saját magát? Nem tudom, mert Rocinante nem akart közelebb menni, és Sancho is tudta, hogy vár ránk Dulcinea del Toboso, és így egy rejtéllyel több lett az amúgy is titkokkal teli világomban. Talán ez a hirdetés azoknak szól, akik már nem olvassák a régi, divatja múlt „meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt” regényeket, és élik/vallják a modern idők „meglátni s lefeküdni a pillanat műve” filozófiáját.

Különben megint nem nyertem az ötösön, és most egy hétig a három milliárdról lehet fantáziálni.  Csak az bosszant, hogy most annyian fognak szelvényt vásárolni, hogy, ha ki is jönnek a számaim, nem leszek egyedül és akkor sz---rt ér az egész. De megvan, felkeresem az illető szerencsést és megveszem a szelvényét, kerüljön amibe kerül, akár az enyémet is odaadom….

                                                Morfond

A változatosság átkát vagy örömét (kinek hogy tetszik) élvezhetjük nap mint nap, lám, a világ gondoskodik gyermekeiről.

Talán Kína választ tudna adni, mégis ők hogyan csinálják, hisz a még ma is élő legősibb kultúra az övé.

Nagy humanistái szerint vakmerő a demokráciának az a föltevése, hogy megtaláljuk az igazságot, ha gépiesen összeszámláljuk a közönséges és nem gondolkozó emberek összezagyvált véleményeit - mondja az „arany középszer tana”.

Nincs is demokrácia. Hogy mi van? Hát Népköztársaság. Hogy az mi, azt ők maguk sem tudják. Kívülről a felületes szemlélő egy kommunista kormányt és egy uralkodó pártot lát, de a több mint milliárd kínai ma is az örök idők óta vallott és betartott törvények szerint él:

- Nincs túlvilág. Éld az életed boldogan, ne tedd tönkre elérhetetlen vágyakkal, igényeidet szabd lehetőségeidhez. Egy kuli, ha megkereste a napi egy tál rizsét, már boldogan alszik.

-  Ne embertársaidat és ne önmagad szeresd, hanem SZÜLEIDET!

-  A társadalomban első helyen nem a haza, hanem a CSALÁD áll.

-  A család, a gyermek biztosítja génjeid öröklétét!

-  A város degenerál, csak a vidék tudja fenntartani a józan gondolkodást.

Amikor Tájpében voltam, egy égig érő üvegcsoda harminc-valahányadik emeltére foglaltak szobát meghívóim. A szálló a szobám hat vagy hét (van ilyen?) csillagos szolgáltatást, berendezést nyújtott, egy kis, hátborzongató apróságtól eltekintve. Az ablak mellett egy óriás korongon tűzoltószerű szalag volt, ami arra szolgált, hogy nagyobb viharok esetén, amikor az épület több métert is kileng, és mivel ilyenkor a lift sem működik, hát a megrémült, pánikba esett vendégek ennek segítségével le tudnak ereszkedni a földre. Köszönöm, de másnap már elköltöztem, pedig szelíd szellő sem fújt. Európai vagyok.

A szálló mellett, a főbejárattól nem messze bádoglemezekből összetákolt, háromszor két méteres bódék álltak, középen egy lepedővel kettéválasztva. Hátul volt a magánrész, elől meg bódénként más és más: borbélyműhely, fogorvos (ugyanaz a szék), kis ima erem, kerékpár-javító, gyorskonyha, és… mindenki mosolygott.

Ha megkérdeztem volna valakitől, hogy miért nem állnak össze többen európai módra, felvesznek egy banki kölcsönt és nyitnak egy nagy rendelőt vagy vendéglőt, vagy… valószínűleg úgy járok, mint az amerikai gazdag turista Nápolyban, amikor a kikötő mellett érdeklődött egy maga elé a kalapját kirakó fiatal gitárostól: - Mondja, miért nem megy el dolgozni? Húsz vagy harminc év alatt összegyűjthetne annyi pénzt, hogy kiüljön ide és nyugodtan gitározzon!

-  És most mit csinálok? - jött a nyugodt válasz.

                                 Tavasz

Igen, most már hiszem és vallom: ITT A TAVASZ. Hiszen égi, földi, és még parlamenti jelek is félreérthetetlenül ezt mutatják.

.A tegnap új képviselőt eskettek fel, és a szertartáshoz szorosan hozzátartozik, hogy az eskütétel után az illető pártelnök, elsőként odalép és kezet szorít vagy fog (vérmérséklete és kultúra-adta követelményeinek megfelelően), majd sorra jönnek az aprócska pártok, végül a kormánypárt frakcióvezetői és a regnáló miniszterelnök, kiknek jókívánságaival és kézfogásával zárul az évszázados etikett.

De hát a tavasz nagy úr, a volt miniszterelnök (kinek pártját díszíti a megválasztott hölgy) odalépett és a meglepett (?) képviselőnőhöz hajolt/simult/nyomult, és  mindkét kezét leszorítva hosszasan  a fülébe súgott valamit. (Én már akkor tudtam, hogy mit, de várjuk ki a végét).

Következtek pártjának elvtársai, majd legvégül (ahogy illik) a miniszterelnök, és láss csudát, mint az ószövetségben Lótné - akire ura ráparancsolt, hogy hátra ne nézzen, de megtette és sóbálvánnyá vált - úgy állt a szőkeség a porondon.  A miniszterelnök, akit más iskolában neveltek, nem nyújtott kezet, mert mióta világ a világ, a nő kezdeményez, a férfi pedig kézcsókkal vagy kézfogással válaszol. A szőke (hisz a fülébe súgták a parancsot odaföntről) ezt nem tette, a miniszterelnök pedig  meghajtotta magát úgy ahogy kell, és leült.

A tavasz égi és földi jeleit azonban ma reggel a patakpart (ugyan mi más?) hozta, de  nem az apró kis zöld rügyek és nem a madárcsicsergés (amiről már régóta tudom, hogy nem öröm/boldogság-tiráda,hanem átok és szitok, ami elkergeti az esetleges rivális udvarlókat), hanem egy, a vízben lebegő télikabát.

Igen, télikabát és nem is a legolcsóbb, ingyen kapta akié volt, s ha jön a következő hideg, kap újra, hát el vele.

Igen, így kell ezt tenni. Lehet, hogy nem a legjobb megoldás, de ezzel a „legjobbal” valahogy nem vagyok teljesen megbékélve, mert az újságokban olvasom (és az szentírás) hogy „legjobban fázik”, „legjobban megvert”, „legjobban meghurcolt”, „legjobbkor jött haza a férj” (kérdés, kinek volt az akkor éppen jó?)  „a legjobb rossz”, és így tovább… Mitől jók ezek, és ráadásul a legjobbak? Na, de legalább én teljesítsem polgári kötelességemet, és közlöm, hogyan tudnánk véget vetni ennek az állandó „egészségügy”­­­­­ vitának.

Hát az egyik lehetőség az lenne, ha - akár a nyugatiak, Svájcról biztosan tudom, ott éltem negyven évig - havi háromszázezerötven forint TAJ-t fizetnénk két személy után, és nem tizenhat vagy tizennyolcat, mint most.

Marrhaság, hallom, ott annyit keresnek, hogy ajajajaj, fizethetnek… Jó, nem vitatkozom, jöjjön a másik megoldás. Az egészségügy, mint ahogy a neve is sugallja, az egészségesekkel foglalkozzon és ne azzal a rakás ideges, állandóan reklamáló, türelmetlen beteggel. És megvalósul, amit az Árnyékkormány minden felszólalásban ígér: „Kivezetjük a magyar népet a sötétségből az árnyékra”.

Ez kell nekünk, meg a parlamenti szex-partik.

                                  Nádfedél

Most már senki sem kételkedhet benne: az ukrán-orosz és nem orosz-ukrán háború véget ér. Még tisztázatlan, hogy mikor és hogy, de ezt biztosra veszi minden nagy amerikai és (ezt ki kell emelnem) brit tudós. Akkor hát nekünk nem marad más hátra, mint hogy előkészüljünk itthon, hogy-s mint lesz.

Hallgassunk végre a bunkó politikusra (akit pártja és családja is kidobott), amikor azt ordítja, hogy fel kell oszlatni a parlamentet. Nincs is távol ezzel az igazságtól, mert, ahogy ma ott a dolgok intéződnek, az már kabaréba sem való. Visszaemlékszem a hatvanas évek egyik angol sikerfilmjére (BLOW-Up. Két fiatalember nézi a TV-n az ottani kormányülést, és hol egyetértve, hol tiltakozva kísérik a beszédeket. Amikor már majdnem összevesznek, az egyikük leveszi a hangot, mint némafilmet nézik tovább, és halálra röhögik magukat.

Meg szeretném kérni, engem is engedjenek a pulpitushoz valamelyik ülés szünetében, hogy elmondhassam, amit a beszélő nem láthat, hogy mi folyik a teremben a háta mögött, és ami lenullázza az egész parlamenti létet.

Hogy nem figyelnek rá, hát istenem, nem figyelnek, nem az ő pártjuk, nem is érdekes, és az ő felszólalását semmi sem befolyásolja, megvannak a betanult, nagy általánosságban kijelentett valótlanságok. Hogy a kormány hazudik és lop, és sötétségben tartja az egész országot, és ezt kell ismételgetni gyűlés előtti hozzászólásokban, petícióban, gyűlés után úton-útfélen és röhicskélni a padsorokban az elvtársakkal.  És természetesen, amikor a kormánypárt beszél, fel kell állni és kimenni, majd bejönni, táskákat ide-oda tenni, telefonon pityegtetni, majd, ha valamelyik ellenzéki elvtárs beszél, akkor melléje gyömöszölődni, tömeget csalni a képernyőre, és bólogatni sűrűn, minden aranyigazságra. Undorító.

Megalapítjuk a „Bölcsek tanácsát”. Száz párton kívüli embert választ ki  a mesterséges intelligencia gép akiket megfelelőnek talál jelentkező több tízezer közül. Mindenki jelentkezhet, nő, férfi, szűz, ifjú, agg, akár még - egye fene -LMBTQ is, de fővárosi nem, mert itt több mint egy millió bölcs ember közül lehetetlen eldönteni, ki a bölcs és ki bölcselkedő. Természetesen önkéntes alapon háromhavonta egyszer gyűlnének össze, és kötelezően a miniszterek is részt vesznek, és nem csak meghallgatják a vitákat, hanem a leszűrt következményeket végre is hajtják.

Istenem, be szép lenne, be jó lenne, nádfedél, faluvég, eljutok-e haza még?

2023. február 24.

                                      Agora

A 110 éves bölcs kiment a Budapesti agorára, hogy megtudja végre, mi is az igazság annyi évi utazás, olvasás, beszélgetés, viták és konferenciák után, és megkért két épen ott őgyelgő embert, álljanak már meg csak egy percre, és szembe állítva őket, egy éppen kézügyben levő táblát tolt arcuk elé. Történetesen a lap egyik fele fehér volt a másik fekete és megkérdezte a jobb oldalit: - Mondja, ön milyennek látja az igazságot? - Az igazság fehér.

A bal oldali meg sem várta, hogy hozzáforduljon a bölcs. és már torkaszakadtából ordította: - Az igazság fekete!

Egy arra ődöngő okos is beszólt: - Álljanak meg uraim, csukják be a szemüket. És megfordította a táblát. - És most milyen? Jobboldali: -  Fekete! Baloldali: - Fehér!

-Na látja, fordult a bölcs fele az okos, az igazságnak több oldala van!

-De jó uram, nincs két egymásnak ellentmondó igazság a földön, gondolkodjunk!  Én nem a tábla színét kérdeztem!

De nem gondolkodtak, mert időközben az ingyencirkusz élvezői már két táborra s majdnem késre menően ordították: fehér-fekete-fekete-fehér…

És meg is alakult a két párt, a Fekete Párt és a Fehér párt, és szónokokat választottak, és szétszakadt az ország. Bár volt az okosnak olyan javaslata, hogy egyezzenek meg zöldben, de félrelökték, és ment a dühödt vita tovább. - Hogy lehessen ráfogni a feketére vagy fehérre, hogy zöld. Hülye. És mivel erősködött, hát kékre és zöldre verték.

Az EU elé került az ügy és megjött a bölcs döntés: - Gondolkodunk, dolgozunk az ügyön, de adjanak egy kis időt, mert ez távolról sem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik, egyelőre önökre nézve kötelezővé tesszük a Szivárvány színét, s menyjenek békében haza.

Az öreg bölcs az állomáson várta a hazatérő kiküldötteket, és idézte a miniszterelnököt: - Uraim, az EU-ba nem igazságot keresni vannak a képviselők, hanem az érdekeiket!

Hogy miért jut nekem erről eszembe egy nyári találkozás valahol messze Európától, nem tudom, de ha már eszembe jutott, hát leírom.

A homokos parton egyszer csak ránk kiállt egy asszony: - Önök, azaz Maguk magyarok? Hallottam, ahogy az előbb ezt vagy azt mondta a felesége. -Igen, magyarok vagyunk, de nem Magyarországról, hanem Erdélyből.

-Istenem, Erdély, hát én azt soha el nem felejtem. A gyermekekkel a tavaly átugrottunk hegyeket látni, és visszafele jövet egy kis magyar faluban - a nevére már nem emlékszem - elromlott valami az autóban. A férjem félrehúzott és bement az első házba, hátha tudnak segíteni.

-A férjem azonnal jön - mondta egy asszonyka a felgyűrt kötényét kisímítva -, de jöjjenek kedvesek, a gyerekek biztosan szomjasak, meg még éhesek is lehetnek, a férjem már hozza is a sógort, az szerelő. És leporolta a székeket (tükör-tiszta volt ott minden). Csak üljenek le, ne kérettessék magukat.

Kiment az udvarra, és két csirke nyakaszegve tűnt el a konyhában. És higgyék el, nem hazudok, tíz perc múlva a friss rántott csirkék az asztalon. Közben a férfi is bejött  - és hát egy kupica pálinkát csak elfogadnak, hát ne sértsék meg a házunkat… És becsületszavamra mondom, semmijük sem volt, de mindent nekünk adtak! (Így a pontos idézet.)

Ez villant fel bennem most, amikor az ukrán bohóc körbezsarolta Angliát, Franciaországot, Németországot, még az EU-ban is felszólalt. Mindent megígértek neki, de belátható időn belül semmit sem kap.

Hát ezért jutott az eszembe ez a nyaralás.

Biden

Február. Ma reggel ragyogóan sütött a nap, talán délig kitart, jó hozzánk február, az idén nem szökik, nem hagy még több időt a rossznak a világon.

Patakpart. Jó ez nekem, nem kívánkozom már különleges, sosem látott helyekre, bár egy őserdőt megnéznék, hogy lássam beigazolva azt, amit édesanyám egyik tanítványa írt egy rögtönzésben: - Az őserdő az egy olyan szűz terület, ahova emberi kéz még sohasem tette be a lábát.

Mit kell ezen nevetni, nagyon pontos, vitathatatlan megállapítás.
Mi magyarok különlegesek vagyunk a földön és nem csak a nyelvünk kiváltságos. Nem csak okosak vagyunk, hanem okosabbak mindenkinél, sokszor felülmúljuk önmagunkat, és ilyenkor egy kis zavar áll be, de kivágjuk magunkat, mint az adu ászt a kocsmaasztalra.

Egy hátránya van ennek a nagy okosságnak: magányossá válunk, mert egymás közt is gyakoroljuk, és ebben sem sikerül megegyezni/összefogni, itt maradunk, marha okosan, egyedül.

De helyünk van a világon, kellünk a világnak, kell, hogy valaki vagy valakik, akik, ha Biden USA-elnök évzáró beszámolóján nézi, akkor nem őt látja, hanem azt, hogy a háta mögött a gyűlésterembe belibbenő neje szájon csókolja az alelnökasszony urát. Mi vagyunk az egyetlenek a világon, akik megértették - nem a beszédet, hanem - a lényeget. Ez van, ezt kell szeretni. Ha Biden visszanézi majd a felvételt, hát akkor valamit robbantani fog. Az északi vezetéket már elintézte, akkor is az asszony csinált valamit, mert „cherchez la femme” - fogalmazták meg már évszázadokkal ezelőtt, világlátóan, a franciák.

Ja, és még egy idézet: - A néger asszony annyira szereti a gyermekét, hogy a hátán hordja, legyen mindig a szeme előtt.

      PIN

Őszintének kell lenni! A barátság/szerelem minden kapcsolat alapja.

Na jó, azért, például, ha az első találkán a lány arra kéri a fiút, hogy legyen vele őszinte, és ne legyenek egymás előtt titkaik, mert ő már ilyen, és csak így és máskép….. és erre a fiú elmeséli, hogy kisgyerek-kora óta itt-ott furunkulusai vannak, hát nem hiszem, hogy nagy jövője lesz a kapcsolatnak.  De hát akkor most mit csináljon, hisz előbb vagy utóbb (utóbb nem hiszem, mert, ahogy a nadrágot leveszi, már nincs tovább). Szóval mit tegyen az ember?

A világ is lehúzta a gatyáját, és felfedte, hogy tele van gennyes kiütésekkel.  Az EU-parlamentben több a tolvaj mint gondolnánk, az USA mindent lelő, ami húsz kilométeres magasságában felette mozog, és utána majd megnézik, hogy mi is volt… A tapsviharból ítélve, ami brüsszeli felléptekor a ripacsot fogadta, Ukrajna hamarosan EU tag lesz, és lesz tank, repülő, ha kell atomfegyver is, de az oroszok nem nyerhetnek. Hogy miért nem, senki sem tudja, de így kell történnie, - parancsolta a szabad világ onnan túlról. A háborúban immár hatvan éven felüli és tizennyolc év alatti sorkatonák/civilek is halnak meg, a török földrengés után megjelentek a fosztogatók, Budapest utcáin agyba-főbe vernek ártatlan és gyanútlan embereket a Németországból behozott ANTIFA ideológia hívei. Franciaországot uralják a volt gyarmatokról besétált. enyhén szólva nem európid franciák, szomszédja, Németország pedig a Nyílt demokrácia elve alapján elvesztette identitását. Egymás mellett élnek, de szorgalmasan keverednek színek és szokások-vallások. Azaz a vallás nem, nyíltan uralkodik a „befogadott”, és nem is kell több két évtizednél, és a két óriásnemzet eltűnik, és körbezárt szigetként fuldoklik, kapkod levegő és élettér után a Magyar.

Leülök, velem szemben önmagam, és szólok: na, kezdjed te, mit akarsz tudni, valószínű a titkaimat. Hát azokat én sem tudom, mert , érted? De mondjad te. Hátha eszedbe jut az a PIN kód, amivel ki tudom nyitni azt a fiókot a gépemen, ahova elraktároztam az összest, tudod, bank, telefon, kapucsengő, rendelések..., és most itt állok/ülök kódtalanul, és mi lesz velem? S.O.S.!

Micsurin

Nagyon különös álmom volt. Na nem olyan, mint a jövőbe látó Martin Luther King Jr. I Have a Dream-je, vagy Márai (Sándorné) Ilonának Naplójában  a mindennapokat meghatározó leírtak sem, hanem valami egészen más. Hogy is mondjam el, hogy hihető legyen?

Előrebocsájtom, hogy nem szoktam álmodni, nem is álmodtam soha, és nekem ne mondják az okosak, hogy minden ember álmodik, mert én nem, nem és nem, és ez teszi olyan rendkívülivé, hogy a tegnap éjjel álmodtam. Igen, még most is tisztán látom, érzem, tudom, megtörtént. Álmodtam.

Mintha most történne, most, amikor már ébren vagyok. Látom magam, ahogy alszom és álmodok, és azt álmodtam, hogy álmodok. Igen, álmomban álmodtam, hogy álmodok. Hihetetlen ugye?

Ha bárki és bárhól beteljesíti álmát, azt ünneplik, van, hogy szobrot is kap. Akkor nekem miért nem jár semmi? Igaz, még csak most tudja meg a széles nagyvilág, hogy valóra vált az álmom, de hát akkor rajta…

A tegnap itthon és szerte a nyugati féltekén a legfontosabb, közérdeknek örvendő hírként hozták le, hogy a cseh fociválogatott játékosa bevallotta, hogy meleg. Elege van abból, hogy ez tabu, és büszkén vállalta tettének minden esetleges következményét. Hát az meg is lesz. Már látom, rajongói kergetik, és nem teleik be egy év, és az EU sportfelelőse lesz, majd még egy év, és a FIFA elnöke. Szegény szerencsétlen, nem számolt azzal, hogy álma betelik, úgy kell neki. 

Aztán, a Krúdy iskola alkalmazottját miért kell közutálatnak kitenni, hisz nem csinált egyebet, mint szeretett, és a szeretetnél nincs nagyobb hatalom a világon. A virágnak sem lehet megtiltani, hogy nyíljon, és ugye neki sem, hogy kisgyermekekkel folytatott szeretkezését közreadja a világhálón.  Attól tartok, ha nem tesszük be azonnal az állatkert krokodilmedencéjébe, hogy ott simogathassa az édes kis állatok hasát, hamarosan celeb lesz belőle, és felkapják az újságok, TV- csatornák, és kikérik a véleményét, legyen, vagy ne legyen béke a szomszédban. Az olimpiai öt kereket pedig ki kell egészíteni egy szivárványszínűvel, na…

Kisgyerek-korom óta rajongója vagyok Micsurinnak. Sajnos nem volt sem időm, sem pénzem rá, hogy nekilássak én is a keresztezéseknek, de most végre van egy hatalmas teraszunk, és beszerzek egy dió- meg egy almafát, és addig keresztezem őket, míg a diófa almát terem, és az almafa diót.

A szomszéd megkérdezte, hogy ennek mi értelme van. Úristen, mi marha van a világon! Értelme? Hát mióta kormányozza a világot az értelem?

                                      Bolond világ

Közhellyé vált a ”megbolondult a világ” mondás. Mielőtt még kétségbe vonnánk, örvendjünk, hogy vannak józan politikusok, akik most is tudják, mit kell mondani, és reményt nyújtanak nekünk, hétköznapi gondolkodóknak.

És most jöjjön a svédcsavar. A német külügyminisztérium zöld miniszter-asszonyára gondolok, aki a müncheni biztonsági gyűlésen felszólította Putyint, hogy azonnal vegyen háromszázhatvan fokos fordulatot. Senki az ott levő, a világot és sorsunkat rendező/irányító politikusok közül nem súgta oda, hogy elég lenne száznyolcvan fok is. Hát kérem, Putyin biztosan nem fog forgolódni, de Adenauer,Willy Brandt, Gencsher bizony forgolódnak a sírjukban.

A politikánál maradva, és hogy a sajtó hitelességét dicsérjem, az amerikai nagy lapok lehozták, hogy Biden Kijevben van, meglepetésszerűenVarsóból vonattal egy óra alatt rohant oda. Hát azt a nyolcszáz valamennyi kilométert egy óra alatt vonattal -, igen, ezt Bidentől elhiszem, de a lengyel és ukrán vasúttól valahogy… na… Pár perces bizalmas beszélgetés (inkább parancsolás) után, gondolom, az ismert úton most már félóra alatt vissza is ért. Ha ezt írják, én elhiszem, hiszen az írott szó ugye szent.

Akárcsak a Rákos patak partjára kövekből kirakott szöveg: - Aki hisz Jézus Krisztusban, annak örök élete van és lesz.

Alighanem túl sok követ vitt magával az illető, ezért kissé megtoldotta vagy kiegészítette az eredeti szöveget, amit valahol hallott. Így is jó, így legyen. De valahogy, ha már örök, és van, akkor hogyan lesz megint örök, vagy örökkön örök?

A magyar szövegekkel kevesebb bajom van (besegít a FSZK úr meg a gép), de az angollal annál több. És ami különösen bosszant: amikor Londonban voltunk a feleségemmel, a Hyde parkban, nem messze tőlünk, egy nagymama vigyázott az olyan két-három éves kis unokára, és amikor odakiáltott, hogy ezt vagy azt ne tedd, a kislány tökéletes folyékonysággal, bővített mondatokban válaszolt, hogy mit, miért…Úristen, én hány éve tanulom ezt a nyelvet, és… na ne, ez nem lehet igaz…

És aztán mi, akik tele torokból énekeljük, hogyasszongya: „nincsen abban semmi szégyen, ha leány van a legényen”, milyen alapon ítélkezünk a dundi tanár-legény fölött, aki még csak nem is izé, vagy mit is akarok… szóval fogjuk vissza magunkat, mert a Nyugattól megint kikapunk!

Na, ebből elég, jöjjön a kultúra, irány az esti TV-műsorok. Óriási, igazi művészet, amit a műsorvezetők értünk (őszintén: inkább magukért, de ezt hagyjuk) tesznek, humor és ordibálás és nevetés (többnyire önmaguk, vagy a gép?) Éppen csak a lényeg hiányzik, ami művésszé teszi az előadót: az ALÁZAT. Hát kérem, ezt nem tanítják, ezt kellene ellesni a nagy elődöktől. De hát ezt nemá’, hogy Nekik mondjuk...

Február 11.

                                               Kaszinó

Minden szép és minden jó, de valami nincs rendben. Mintha nem lenne rend, pedig alkotmány, törvények és rendeletek szerte a világon, és mégis furcsa egy dolog ez, szegény királynők sosem boldogok. Nna de ez valami más, elkalandoztam kissé, mint rendesen.

Konstancától az Óperenciás tengeren túlig számtalan kaszinóban tettem kockára szerencsém. Nyugi, nem nyertem, de (zseb)pénzemnél vagyok. Ott mindig rend volt, aki oda bement, az tudta, hogy csalás nincs, és a treffre nem teszünk pikket ha van treff a kezünkben, és a fali automatába is be kell dobni valamennyit, aztán rángathatom, de rúgni nem szabad, és ha mégis, hát két lábbal rúgtak ki. Rend volt.

Nem lehetne a demokráciákban is íratlan szabályokkal fenntartani a rendet? Tényleg, hol a baj?

Persze, a kaszinóba nyakkendő nélkül nem engedtek be. Hát ez az, nem lehetne a Demokráciában is megnézni, hogy kiket engedünk be? - és istenem, ha egyszer-kétszer bejut egy oda nem való valaki, hát azt meg - vagy kibuktatjuk, és kész, a  Demokrácia ragyogóan működne itthon és Európában is.

Ma reggel a patak partját új hatalmas plakát rondítja el. „Vezessük új útra Magyarországot” - követeli a Pillanat, pardon, a Momentum párt valakije.  Nem merem azt mondani, hogy nő, pedig neme/neve és hajhosszúsága meg egyebek erre utalnak, de tudom, hogy ez a párt teljesítette a teljes nemi egyenjogúságot, és még beperelnek.

Fenébe ezzel az „új úttal”, nekem az öregek azt tanították, járt utat járatlanra ne cseréld. Igaz, akkor még idős bölcsek voltak a tanácsadók, és nem vén demensek az elnökök, akik az ilyen pillanat-pártokat aprópénzen felvásárolják.

Még szerencse, hogy a hátam mögött egy gazdi hangja felébreszt: -Sanyi,  ide gyere! - szólal meg, és igen, Sanyi a kutyája, valószínű Bodri, a férje otthon ugat. Hát istenem változott a világ.

                                  Pártba lépés

Megtörtént.  Láttam, hallottam. A két, magát legmeghatározóbbnak mondó túloldali (tudatosan nem írom, hogy ellenzéki, de erről majd…) párt elnöke beszédet tartott a hívők és az ország előtt.

A tegnap a Pillanat párt friss, naiv anyukája hívta fel a tagok figyelmét, hogy ne dőljenek be olyanoknak, akik magukat Messiásnak állítják be és hazudnak éjjel és és …., De készüljenek a rendszerváltásra, ami nem lesz ma és holnap sem, talán holnapután sem, de az ő generációja az , amelyik fel kell vállalja Magyarország új útra terelését. És dőlt a sok közhely és tapsvihar. Hát, ha a gimnazista leányzó beszéde trágár volt, ez ordenáré. Erről ennyit.

És jött a ma, és jött Ő. Bevallása szerint betegen (influenzát mondott, de olyankor az emberek orra folyik és nem az aljasság belőle.) Alapként megfogalmazta, hogy ha eddig nem vették észre, akkor most mindenki legyen tisztában és rettegjen, mert a DK nem ellenzék, hanem ellenfél. Teccett érteni? (Látom nem, mert „ellenség” a helyes kifejezés.) Igen? Hát, kérem szépen, a Parlament egészséges és józan részét akkor ki kell zárni az ülésekről, mert ott csak Kormánypárt és Ellenzéki pártok léteznek, és ez alapszabály minden Demokráciában! Tecccik érteni?

És szégyellje magát mindenki, aki Fidesz-tag vagy rokonszenvezik velük. Az mind hazaáruló és utolsó ez meg az, és hamarosan néven fogják nevezni mindegyiket. Azt még nem mondta, hogy pellengérre is lesznek állítva vagy szégyenpadra ültetve, de ezt majd megteszi ősszel az Árnyékormány. Hát tényleg beteg és nem az előírt gyógyszert vette be.

Mit mondjak, nem voltam soha pártember. Jaj, ne hazudjak, Romániában a mérnöki diplomával egyszerre nyomták kezembe a Román Kommunista Párt tagkönyvét is, de nyugodt szívvel állítom, a magam akaratából egy pillanatig sem voltam az, és ebben nem vagyok/voltam egyedül. Többen voltunk tagságkönyvvel párton kívüliek, mint párton belüliek.

Mindegy. A lényeg, hogy amikor Svájcban tizenkét év, számomra idegen fegyelmi kényszer alatt éltünk és dolgoztunk, és jutalomként megkaptuk a meghívót az állampolgárság átvételére, a bizottság elnöke megkérdezte, óhajtok-e valamelyik pártba belépni és ott gyümölcsöztetni új jogosultságomat. Talán túl gyorsan jött részemről a „jaj, nem.” Most viszont úgy érzem, kötelező állást foglalni. Csak hát még családon belül is fellángolhat a gyűlölet, és nincs ugye barátság politika nélkül.

Majdnem azt írtam, hogy „szívem szerint ebbe vagy abba…”. De hát szívünk szerint csak párt választunk, pártot nem, azt józan ésszel kell. És hát na, szívem és józan eszem szerint a fiatalok pártjába kérezkednék be, csak hát a nyolcvan évemmel nem akarom rontani a párt átlagéletkorát. Így aztán csak így, magányosan szégyellem magam, ahogy azt a Titán parancsolta.

Meggyőztek, nem megyek egyikkel sem, új utakra és nyugatra sem, én itthon  büszkén és jól megvagyok.

                        EB

Eseménydús hetet zártunk, volt itt minden, sport, politika, földrengés, kínai lufi, tv-fesztivál és játékok özöne, óriásplakátok, és hab a tortán: ma reggel egy hölgy a patakparton Gézának szólította a kutyuskát, rálicitált a tegnapi Sanyira, feledtetve velem azt az izét, na, itt a keleti szomszédban a „nagy hadművelet háborút”, amerikai földszerzést vagy minek is nevezzem-et.

A csúcs az Espooban rendezett műkorcsolya Európa bajnokság nyitó ünnepsége volt. Mindig meghat, ha szemtanúja lehetek kiemelkedő sport-  vagy bármilyen más művészi teljesítményeknek, hát akkor hogyne könnyeztetett volna meg, amikor láthattam, hogy egy ember(?) valóra válthatta álmát. A finn zászlót hol a kezében, hol a jégen tartva ­- mikor hova esett - óriási tapsvihar kíséretében, a versenyzők ámulatát is kiharcolva. A nevére nem emlékszem, de valami AAAreeeiiifunnnooo Isakodororor - de ez nem lényeges, a férfiből lett nő korcsolyázott (?) és szólt a himnusz, meg Beethoven, és amit csak akartok.

Hát mit mondjak, ha egy bikaborjút kiherélnek, abból tinó lesz, és ha sokat tanul meg jól viselkedik, akkor ökör, de tehén soha, és a természet több ezer éves történetében így volt és így marad, finn zászló alatt is.

Ami engem kiábrándított: valamikor úgy tanultuk, hogy a sportszerű viselkedés/magatartás nem csak a sportolókra kötelező, hanem ránk, földi halandókra is, amit vagy edzéseken, vagy (horribile dictu) az iskolában is taníthatnak.

Na már most, ha a világ politikusai meghülyültek (ez nem újdonság, volt már ilyen többször is), akkor a sportolók miért követik őket? Különben nem ragadnák meg a lehetőséget, hogy a világ legjobbjai nem vehetnek részt a versenyen és így előkelőbb helyen végezhetnek, hanem kikérik a sport és maguk nevében, és síkraszállnak a sportbarátaik nevében, körbekorcsolyázzák a pályát és otthagyják a transzneműt, vegye át az összes arany- meg ezüst- meg mittudomén milyen érmeket…. De nem, maradnak és versenyeznek, a biztos győztes nélkül, és ez nincs is benne az EU büntetőtörvénykönyvében.

Ha ott fenn északon ennyire eltávolodtak a józan észtől, Koránt égetnek és tankokat küldenek a békéért, akkor tényleg nagy baj van, kövessék az álmait megvalósító embert, és kés alá mihamarabb!

                              Maszk

Rien ne va plus! Game over! Finita la commedia! Schluss fertig Ende! Konyec diafilm!

Ilyen plakátokkal kérném telerakni az országot. Magyarul nem kell, úgysem érti itt senki.

De talán a Föld szavát csak megértik, mert szólt, mennydörgött és pusztított, csak úgy valahol, történetesen Törökországban és Szíriában, de holnap lehet, hogy nálunk, vagy valamelyik szomszédunkban, ha nem értettük meg, és nem hagyjuk abba ezt a gyűlölettel teli, ostoba, nemzetet, hazát romboló”kultúrát”.

Hogy tőlünk tízezer kilométerre ország ég, és másik tízezer kilométerre vízben fuldoklik, hát istenem, az ő dolguk, a hírek lehozzák, és mi lapozunk, és hosszasan olvassuk, hogy melyik celeb kivel, mivel, mit és hogyan…

Hogy a szomszédban már a vakot/bénát is sorozzák, mert kell a töltelék, a céltábla vagy csak a szám, amelyikkel elijesztik a náluk százszor erősebb ellenséget?! Mert így kívánja/parancsolja a Nyugat, tengeren innen és Óperencián túlról! Csak kitartani, még egy- két hónap, és több lesz a tank, mint az ember. És repülőt is, bár már gyalog sem tudunk járni, mert utak, hidak felrobbantva, mezők aláaknázva (azt sem tudjuk, kik tették), de amíg van rozsdamentes (?) raktáron, addig küldeni, és újat lehet gyártani, olyat, amelyik gond nélkül lő le üres kínai lufikat. Hogy sem ukrán ember, sem ukrán föld nem marad, mert egyiket öngyilkosságba kergeti az üres hülye propaganda, a másikat már rég felvásárolta a korlátlan segítséget nyújtó fegyverküldő…. nos, az nem érdekes.. Áh!

De mit törődöm én vele? - számomra a mindennap az érdekes. Vegyük csak a mait. Nagy üzlet hatalmas parkolójában tartok a kocsim felé jól megrakodva, amikor utamat állja egy védőmaszkos - mit mondjak, hát nem hajléktalan, de valahol a munkásszállás lépcsőházában meghúzódó valaki, kezében rengeteg csekk és pecsét, és számlatömb. Már azt hittem, megint valamit rosszul csináltam, talán nem vettem észre, hogy itt csak oldalt vagy háttal vagy mittudomhogy, tetőre állva lehet parkolni, és most jön a büntetés. De nem:

-Uram, van két másodperce? A Krisztofer (ha jól értettem) gyermek és blalalalala.. gyűjtünk, adhatok számlát is, vagy csekken is be lehet meg…blablabla.. A zsebembe nyúlok, és ami ott van, a kezébe nyomom és megyek a túloldalra az autóhoz. Épp beülnék, de ismét megszólal valaki: - Uram, van két másodperce, a Krisztofer… Hátranézek, ugyanaz az ember, akinek az előbb adtam valamennyit: - De hát én már… - Jaj, ne haragudjon, nem vettem észre, tudja ez az álarc…

-Igen, tudom, de kettőnk közül csak magán van álarc!

               97 %

97 % - NEM! Kilométerre virít a plakát, és ha a mennybe nem is, de egy bizonyos TV csatornáig eljut az ennek nyomán született felháborodás. Hogy lehet ez kérem, amikor a lakosság alig xxx százaléka töltötte ki az íveket, akkor az állandóan hazudó Kormány képes kitenni egy ilyet! Még az EU-ba is elvitték a hírt, és mondták a magyar nép nevében, hogy „ne tessenek megijedni, nyugodtan tovább előre a büntetésekkel…”

Na kérem szépen, hát vegyük sorra.

Mindannyian megkaptuk az íveket, és aki nem analfabéta, az el is olvasta és értelmezte is a maga szintjén, és ez még rendben van, de aztán jött az elmebeteg, aljas volt miniszterelnök, és arra kérte embereit, széledjetek szét az országban és győzzétek meg az embereket, hogy válaszoljanak „igen”-el a kért és igazságos”nem”-el szemben, vagy dobják a szemétbe, azisjó….

És lőn a beérkezett ívek összeszámolása, és a mindenki által hőn szeretett demokrácia alaptörvénye értelmében győzött a többség, a „NEM.” Mert tényleg, normális ember nem akar büntetéseket, nem akar áremelést, nem akar fázni és sötétségben ülni és megfizethetetlen benzinnel autókázni, és a saját fejével gondolkodik és dönt.

Hát ez úgy van, mint volt valamikor, amikor még nem volt szégyen a cselédtartás. Hasznos is volt, hisz a városba bejött analfabéta lány munkát, ellátást és nevelést kapott. Nálunk is így volt, a húgom megpróbálta, és nem rajta múlott, hogy csak a neve leírásáig jutott Régina, a cseléd, azaz utóbb háztartási alkalmazott. Egy alkalommal zuhogó esőben édesanyám elküldte Réginát, vigye el az esernyőt a tanár úrnak az iskolába, mert itthon felejtette. Régina a hóna alá kapta (nem nyitotta ki az istennek sem) és rohant. Valahol a Nagy lépcsők tetején találkozott édesapámmal: - Hova megy Régina? - Viszem a tanár úrnak az iskolába az esernyőt. És rohant tovább.

Neki azt mondták, hogy tegye, és egy cselég tegye azt, amit a gazda mondott, s nem az a dolga, hogy gondolkozzon.

Gyárfás András, 2023. január 31.

                                                                    Viccelek

Olyan jól kigondoltam az este, és, hogy el ne felejtsem, a Sudoku szélére rá is írtam, hogy miről fogok ma okoskodni. Na, nem az egészet, csak azt a bizonyos egy szót, amiről azonnal eszembe jut az egész szöveg. Igen, csak egy szó, amivel nekifutok, legtöbbször a poén az, az egésznek a lényege, ami maga után húzza a gondolatokat vagy valami mást, mittudom én most, hogy mit, mert olyan ideges vagyok, ugyanis a megfejtett rejtvényt a reggel széttéptem s be a kukába, azzal a feljegyzéssel együtt. Megőrülök, esküszöm, hajnal óta csak az agynak valami rejtett bugyrába eltévedett szavakat, szövegeket idézgetem, de nem, nem és nem.

Ilyenek jutnak eszembe: - Jáci táci vojáci klapci- krakoviáci- cservena csapicka moja kohanicka!  és a bátyám, Miklós által hozzászerkesztett „homokkocsi véjja exkomodéjja csej csej csej

De hát ennek semmi köze ahhoz, amit én az este félálomban olyan szépen és majdnem részletesen kidolgozva elraktároztam valahova, gondolom ugyancsak az agyamba (bár ezt nálam nem lehet tudni, állandóan elrakok dolgokat, s aztán ideges leszek, és ha ideges vagyok, hát, na de ezt majd máskor.)

Csak az az egy szó....Segítsen már valaki, mert szétreped a fejem. - Egy szón vajúdok, GY-vel (gyével) kezdődik.  - Azért valamivel többet is kellene mondjál. Gyé-gyé… Hát ez az, ha az a valami eszembe jutna, akkor a szó is itt lenne. Gyö? Azt hiszem, legalább negyven éve nem használtuk azt a szót, és mintha fából lenne az a valami… - Zsalugáter?

-Remek. Köszönöm. Hányszor ismételtem, hogy gyö-gyö-gyö, és nem zsö… - Akkor gyalugáter, hihihi.

- Köszönöm a segítséget. De várj csak, megvan, na nem a szó, hanem, hogy fából van, és a székely házak tetején/körül van ez az izé gyögyögyö. Gyeptégla, gyom, gyopár, gyurgyalag… - Állj, ne tovább. Megvan, mégis jól emlékeztem. ZSINDELY!

- Na de hát hol itt a gyögyögyö???

-Hát a gyurgyalag amelyik a zsindelyes ház tetején csicsereg. - Csak most teljesen kiverted a fejemből, hogy mit akartam írni!

Félek, hogy úgy fogok járni, mint Dem Radulescu. (Emlékszel rá? Kitűnő román komikus színész volt, vagy van még?) Brassóban a véletlen ugyanabba a szállodába terelt mindkettőnket, és a bárban annyira unta magát, hogy hozzám szólt: - Domnule (de itt átfordítom magyarra), képtelenség ma egy igazi jó viccet elmondani. Hallgasson ide, a minap valami zárt ünnepségen kértek meg, hogy szórakoztassam a továrösöket, és elmondtam: „ A Szent Anna tó partján fej egy lány egy tehenet, és a tó vizében mindez fordítva látszik”. Mély csend volt, és várták a viccet. Ja igen, a vicc az, hogy itt efelé a Sfinta Ana tavat Szent Anna tónak hiszik!

Kitört az óriási röhögés. Teljes volt a siker.

                                              Nem honvágy

Vén vagyok, kezd lelkiismeret-furdalásom lenni  amiatt, hogy az idő elszállt, és annyi mindent, amit megtehettem, megőrizhettem volna, valahogy nap mint nap tovább toltam, majd elpazaroltam.

Romániában születtem, igen, Erdélyben, de furcsa mód, akaratom és megkérdezésem nélkül helyet nem változtatva Romániában nőttem fel, és köteleztek a román kultúra magolására és a kötelező házi olvasmányoktól - még ha anyanyelvemen is tanították és remekművek is voltak - iszonyodtam, mert kötelező volt. Felnőtt koromban, amikor tényleg meg tudtam különböztetni a jót a rossztól, jött egy sátáni időszak, CSAU kora, ami gyógyíthatatlanul elrontotta az ítélőképességem.

Lehet, hogy ma már későn (és ez fáj) keresem azokat a titánokat - színpadokon, versekben, képekben, szobrokban, zenében -, akiket, bár kívülről fújtam vagy behunyt szemmel is felismertem, de nem volt szabad lelkesednem, rajongnom értük, mert románok.

Valamit rosszul tesz a volt szülőhazám, mert bármerre is járok, nem találkozom a valamikor tényleg óriások nyomaival. Brancus szobrai, A hallgatás asztala, A végtelen szobra, A sirály, A csók, és és és… mára mintha felejtve lenne.

Ion Creanga meséi úgy hatottak a Kárpátok túloldalán a gyermekekre, akár Benedek Elek. Caragiale Molliere-hez méltón tudta karikírozni a pöffeszkedő kispolgárt. Igaz, szerencséje volt, mert egy olyan színész, Birlic alakította  filmen és színpadon a figurákat, aki Chaplin nagyságú volt, csak rossz helyen és rosszkor született. George Enescu zenéje már nem cseng a fülemben, bár édesapám írt róla egy nagyszabású ismertetőt és lefordította egyetlen operáját, az Oedip-et, de valahogy nyugaton nem tűzték műsorra. Ciprian Porumbescu Balladája, bárhol a világon a slágerfesztiválokon dobogós lenne, Grigoras Dinicu (nevét ki ismeri?) Ciocirlia című hegedűdarabja Paganini virtuózitását idézi.  Stefan Luchian vízfestményei a Louvre-ot is díszíthetnék.

Na és a költök hosszú sora! És itt van valami, ami zavarba hoz.

Több mint harminc magyar fordítását olvastam Eminescu De ce nu vii c. versének. Mind szép és gyönyörű, de az ő saját hangulatát egyik sem adja vissza. Sorait a szépség, az elmúlás után vágy szüli. Idézek két versszakot, előbb az eredetiből.

De ce nu-mi vii

Vezi, rindunelele se duc,
Se scutur frunzele de nuc,
S-aseaza bruma peste vii -
De ce nu-mi vii, de ce nu-mi vii?

Tirzie toamna e acum,
Se scutur frunzele pe drum,
Si lanurile sunt pustii...
De ce nu-mi vii, de ce nu-mi vii?

És most a magyar fordítását:

Miért nem jössz

Lásd, a fecskék messze szállnak,
Hull a lombja a vén fának,
Éket, pompát elvisz az ősz, -
Miért nem jössz, miért nem jössz?

Őszi napok egyre szállnak,
Lombja lehullt a vén fának,
Éket, pompát elvitt az ősz...
Miért nem jössz, miért nem jössz?

Most valami furcsát teszek, elmondom/olvasom/leírom az eredetit magyar betűkkel, és várom, hogy megszólaljon a dallam:

De cse nu-mi vii, vezi rűndunelele sze duc, sze szkuturö frunzele de nuk, s-aseazö bruma peszte vii, de cse nu-mi vii, de cse nu-mi vii?

Türzié toamná je akum, sze szkutur frunzele pe drum, si lánurile szunt puszti…de cse nu-mi vii, de cse nu-mi vii?

Lálálá lálálá, örökkön örökké.

Mindezek után, ennyi gyönyör után, mit keresek még itt? Hát mert nem csak lálálálálá ért minket, magyarokat, hanem jujjujjujjjjj is.  Eminescu maga vallotta be magyargyűlöletét - mondják maguk a román irodalomtörténészek.

                                                      Demokrácia

Hazudik, aki azt állítja, hogy minden rendben itthon és a világban, és hogy ennek így kell lennie, mert a sors(net) így intézte.

Amióta a történelmet írják, mindig egy teljes emberöltőnek (50 év) kellett eltelnie, míg időt álló formát nyert az új.

Harminc valahány évvel ezelőtt összeomlott egy rendszer, de a társadalom még nem volt felkészülve az újra. Nem is lehetett, hiszen ha kijelentjük ország-világnak, hogy mától kezdve itt Demokrácia van, attól még nem lesz az.

Az emberek nagy tömege úgy értelmezte, hogy „mától kezdve mindent szabad, amit lehet”. A józanabb kisebbség hiába figyelmeztetett,hogy „mindent lehet, amit szabad”, sokkal nagyobb sikere volt a többségnek (hisz ez a demokrácia lényege), emellett ott volt velünk - és nem is megtűrtként, hanem vezető szerepekben - a szocializmust minden áron átmenteni akarók pártja.

A nyolcvanas évek derekán sikerült összehoznunk egy kis családi találkozót Budapesten. Mi még nem voltunk svájci állampolgárok, de már a kezünkben volt egy, ha nem is útlevél, de egy papír, ami megengedte, hogy a világ bármelyik országába utazhassunk, kivéve azt, ahonnan politikai menekültként eljöttünk. Óriási volt az öröm, és édesanyánknak meg szerettük volna mutatni mindazt, ami azelőtt sohasem volt elérthető.

Be az autóba, irány a Hilton szálló a Várban, itt csak egy kávé, majd a Halászbástya, Mátyás templom és valami nyolcvannyolc csillagos étterem, és és… Helyet foglaltunk a kávézó ultra- kényelmes bőr ülőalkalmatosságaiban, majd édesanyám megkérte a feleségemet, kísérje el őt a mosdóba. Kijövet egy barátságos, középkorú hölgy (a vécés) rájuk kérdezett: - Ugye Erdélyiek? Hallottam, ahogy beszélgettek, és az hangsúly, meg minden… - Igen, kedves, és ön? - Én is. Kolozsvárról jöttem. - És ott mit dolgozott? - kérdezte édesanyám, a nyugdíjas történelem/földrajz tanárnő. - Tanárnő voltam. Történelem/ földrajz.

Eltelt talán húsz év is, mire sikerült népszavazásra vinni a határon kívül rekedt magyarok állampolgárságának ügyét. A siker elmaradt, de akadt egy város, amelyik a fájdalmat enyhíteni, a magyar nép iránti bizalmunkat ébren tartani akarta, így aztán alig telt el néhány hét a szégyenletes esemény után, amikor a posta egy óriási borítékban három gyönyörű, színes diplomát hozott Luzernbe. A Gyárfás család minden tagját Hódmezővásárhely (igen, az a Hódmezővásárhely, amelyik ma… de ezt hagyjuk) díszpolgárává fogadott.

Könnyeztünk, nem szégyellem. Azonnal feltettem a postára 200 svájci frankot az Önkormányzat címére hálánk jeléül, aztán postafordultával visszajött a 200 Frank egy kis levél kíséretében, hogy „ne tegyük tönkre az ő örömüket, büszkeségüket”.

Jóval később, már magyar állampolgárokként küldtük vissza a díszpolgári okleveleket, miután a város polgármesterévé választotta azt az egyént, aki miniszterelnök-jelöltként a guruló dollárokkal akarta aláásni a már felnőtt korába lépő demokráciát. Hát ez az… izé nem küldte volna vissza nekünk a frankokat.

Mikor fogjuk már megtanulni, hogy ha egy felelős politikus megbukik, az megbukott és kész, és többet nem foglalkoztunk vele, nem vitatkozunk a képernyőn és újságok hasábjain, hogy itt vagy ott ezt és azt így meg úgy mondta, és nem futkosnak utána riporterek, hogy mi a véleménye erről vagy arról?! Értsük meg, hogy megbukott, rossz volt, nem felelt meg annak, amit tőle elvártak, nem tette azt, amit ígért, és a társadalom számára halott. Érje be azzal a nyilvánossági felülettel, amit az EU korrupcióellenes bizottsága meg Soros bácsi a dollárjaival biztosít neki, de ne a mi pénzünkön nyerjen további közönséget!

Hátravan úgy húsz év az emberöltőből, semmi nincs még elveszve, de a Birodalom keltette félelem találkozik az ellenzékünk keltette gyűlölettel és rosszindulattal, és ez a „pubertást”meghosszabbítja. Ha nem állítjuk meg idejében a „tolvaj/rabló” bandát itthon és Brüsszelben, úgy járunk, mint rendőreink a minap, amikor a tomboló betörő egyiküket szíven szúrta.

Ó, áldott Demokrácia, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod! Ámen.

                                          Plasztika

Végre meg van, meg van, megvan, ez kell nekünk, és mióta várunk rá, de járványokkal, inflációval, háborúval meg ezer más banális üggyel terelik el róla a figyelmet. De én tudtam, hogy orvosaink, vagy – pontosítok - sebészeink ezekben a nehéz időkben is összpontosítanak a lényegre, és megszabadítanak a több ezer éves gondtól, nőket, férfiakat egyaránt.

A tegnap este hivatalosan bejelentették, hogy megszületett a mindenki által elérhető megfizethető?) intim plasztika. Ez egyből lényegesen csökkenti a hűtlenséget. Nem fog sem az ifjú férj egy „szűkebb”, sem a menyecske egy „hosszabb/tágasabb” kapcsolatot keresni, megoldja a sebész.

Egy apró kérdés viszont még  megoldatlan, mert a mai szemérmes környezetben egyik fél sem vallja be a másiknak, milyen meglepetéssel szeretné boldoggá tenni őt, és titokba, külön- külön műttetik meg magukat, és  a hónapokig tartó szünet utáni nagy újra egymásra találkozás  lehet, hogy fordítva sül el ( így egyszerre sok lett a kevés és kevés a sok), és akkor lehet újra házon kívül próbálkozni, ott viszont már több sikerrel.

Ami a plasztikai műtéteteket illeti, nekem Rómában a Sixtusi kápolnához vezető óriási falak melletti járdán Via Santamaura vagy Viale Vaticano-n  kettes-hármas sorokban topogtunk háromszáz méteres sorban olyan óránként ötven méteres sebességgel. Egy helyen ketté vált a sor mert a járda közepét elfoglalta egy  törökülésben ücsörgő óriási rongyhalom. Egy csupasz nyak meg egy bibircsókokkal ékes fej, na meg a földre tett kalap némán kényszerítette a látványért járó belépő díjat. A bibircsókok zöldborsó nagyságtól teniszlabda térfogatáig terjedtek, és volt, ami csak egy kevés bőrcsíkon lengedezett ide-oda, de mindegyiket egy két undorító szőrszál ékesített. Sok-sok perc kellett, míg ettől a szörnyű látványtól megszabadulva a kápolnában átengedhettük magunkat a lenyűgöző mesterműveknek.

A kijáratnál odaléptem a teremőr mellé és megkérdeztem, hogy nem lehetne-e egy gyűjtést szervezni, hiszen egy pár száz dollárért bármelyik sebész pillanatok alatt eltávolítja ezeket az undorító dudorokat, és az a több ezer ember, aki a sorban állásnál és ezt el kell szenvedje, pillanat alatt összedobja az összeget.

- Megőrült Uram? Hisz ez az ember ezekből a dudorokból tartja el évek óta a négygyermekes családját!

Szóval óvatosan ezekkel a plasztikákkal!

                                                Soós Kancellár

Érzem, hogy elhülyülök. Minden reggel a kötelező nagy ibrik kávé mellé kinyitom az Origót, hadd lássam a friss híreket, és közvetlen után az Indexet is, hogy elolvassam az ellenkezőjét a bejelentetteknek, és a minap végighallgattam a német Bundestag rendkívüli ülését, ahol a kancellárt faggatták az elhíresült Leopárd tankok és úgy általában az Ukrán háború ügyében. (Erről majd külön máskor.)

Már a kora reggeli lapszemle is alaposan próbára teszi olvasó- és értelmező-képességem, mert mindkét propagandalapban óriási betűkkel hirdetik, hogy kész, itt a világvége, egyik reggel a nap robbanását, másnap egy üstökös becsapódását jelentik, majd elfogy a levegő és víz sincs már és... kirúgták a Bayern edzőjét. Na, ezt azért elolvasom. A Bayern az egy komoly dolog, a  mai általános műveltség alfája és ómegája, és kinyitom, és aztán kiderül, hogy az ifjúsági utánpótlás harmadik segédedzőjét menesztették... Na de itt vannak a férfiak tízezreit megőrjítő fényképek és írások (legalább is ez áll a főcímben), és megőrülök, hogy vagyok ilyen marha, minden alkalommal azt hiszem, tényleg valami közérdekű … de hagyjuk. És lám: Micinek kilógott a cicije vagy Cicikén nem volt bugyi, és… na de könyörgöm, ez az, amit az olvasóközönség kora reggel vár?

Ugorjunk.

Hogy az életben megismétlődnek történetek, jelenségek azt már sokszor olvastam, de ennyire mellbevágóan, mint a minap még nem találkoztam vele.

A német kancellár az észak-német kikötőben áll, teljes felszerelés csizmától a sisakig, mellette a kirendelt hat-hét bólogató ember meg látható távolságban a tizenhat vagy tizenhét bodyguard, és ezt mondja:  - Uraim ma történelmet írunk, mögöttem az első, folyékony gázt szállító hajó az USA-ból,  itt mellettünk a pár milliárdból rekordidő alatt kiépített leszívó/átalakító csőtenger és a tárolók. Hurrá! Amit megfogadtunk, sikerült. Függetlenek lettünk Oroszországtól, ami a gázt illeti. Ez a hajó már ötvenezer lakos fűtési gondjait megoldja és hamarosan átadunk még egy ilyen kikötőt, aztán még egyet és még még még és és és..

Amit nem mond el, hogy viszont mától függővé váltunk Norvégiától és az USA-tól, és az orosz gáz többszörös árát fizetjük, és azt sem, hogy Uraim, Németországnak ma nyolcvannégy millió lakosa van és ha azt visszaosztjuk ötvenezerrel, akkor ezerhatszáznyolcvan ilyen rakományra lesz szükségünk, és jó, ha hetenként egy hajó befut, mert igaz, hogy az USA-ból elindult négy, de útközben valamivel jobb árajánlatot kaptak valahonnan, és három oda ment….

És itt ugrik be valami, és most tényleg ítélkezzen az olvasó, meghülyültem- e vagy sem?

Az ötvenes évek elején Marosvásárhely polgármester elvtárs-ura Soós Jóska bácsi volt. Egy nap kiállt az összeparancsolt közönség elé/fölé a városháza erkélyére és szólt: - Elvtársak, ma történelmet írunk. Ma átadták a Kerelőszentpál és Marosugra vasútvonal fölötti hidat, többé nem kell órák hossza várakozni, míg a bakter a vonat beérkezése előtt félórával a két kilométerre lévő házából odabaktat az útkereszteződéshez, leereszti a sorompókat, majd visszamegy, hogy fogadja és indítsa a befutó szerelvényt, aztán újra gyaloglás és a sorompók feltekerése. Mától zökkenő- és várakozás- mentesen mennek az autók és vonatok. Hurrá. A szocializmus újból győzedelmeskedett. Hurrá!

Egy hang a tömegből: - Soós elvtárs kérem, itt valami nem stimmel), én onnan ingázok minden nap, a hidat még el sem kezdték építeni!  - Olvasta az elvtárs a mai Vörös Zászlót? - Még nem. – Na, akkor olvassa az újságot és ne mind csak ingázzon.

Nekem a két történelmi beszéd egy és ugyanaz. Uralkodni és butítani kell az embereket, akkor minden rendben van.

                                                           Új EU

Ígértem, megteszem, volt türelmem és időm is (nyugdíjas vagyok, ebből van a legkevesebb, de megérte a német Tv elé ülni) végighallgatni a sarokba szorított német kancellárnak az elején magyarázkodó, majd védekező/támadó szónoklatát a parlament előtt.

Bejelentést tett: igen eldöntötték, Ő és kormánytársai, hogy az orosz imperialista háborút a német Leopárd tankokkal fogják leverni Egy század tank (24 darab) indul, amilyen gyorsan csak lehet. És most jöhetnek a kérdések.

A zöld külügyminiszter-tündér nem volt ott, hogy elismételhesse azt, amit már ezelőtt pár nappal mondott a sajtótájékoztatón, hogy: - Harcban állunk Oroszországgal. Helyette a párt elnök-asszonya kért szót és vaskosan (alkatához híven) besikoltotta, hogy elég volt a teszetosza politikából, és ne csak egy századot, hanem annyit, amennyit az ukrán elnök (na jó annyi nincs a világon, de ez nem számít) követel, és küldjenek mindent, pénzt, repülőt és és..

Letelt az ideje, kérdést nem tett fel a kancellárnak, így jöhetek az ellenzéki képviselők.

- Mégis meddig fogjuk ezt csinálni? – Amíg Ukrajna el nem éri a céljait - jött a válasz.

Más.  - Van még olyan, hogy „német nép?” (Jujj), egy pillanatnyi néma csönd, aztán a kancellár mellől és mögül ordibálások (elnök asszony rendet teremt): kérdem, mert az utóbbi idők eseményei egészen mást mutatnak, mint amit a Nobel díjas Willy Brandt által meghatározott fogalom. Ő ugyanis azt mondta, hogy nem elég a német útlevél, elhagyhatatlan követelmény a német identitás/kultúra, és ma mi kell igazodjunk az ide tévedt ilyen meg olyan… (elnök asszony elveszi szót, letelt az idő)

Kancellár: - Az ellenzéki urak vegyék már észre, hogy ma más időket élünk. Igen, van német nép, és ez a nép a Nyílt demokráciának a híve, és mindent, amit tesz, előre megbeszélt az EU-tagokkal és az USA-val, és nem volt semmi "verzögerung" (időhúzás- a szerk.), ahogy megegyeztek, ö azonnal kiadta a rendeletet. Hogy ő milyen viszonyban van az amerikai elnökkel, hát többször találkoztak már, és nagyon barátságosan elbeszélgettek. Miről és mit, hát azért.. na, szóval… (Elnök asszony elveszi szót, mert a kancellárnak sincs több ideje, mint a többi ittlévőnek)

Független képviselő: - Figyelembe vették a döntésnél, hogy ma a német hadsereg felkészültsége egy esetleges, országunkat megtámadó háborúra harminc százalék alatt van? Kancellár: - A német biztonság mindenekfelett és mindenekfölött - erre esküszik. Elnök asszony megkérdi a független képviselőt, van-e viszontkérdése. Független képviselő egyértelműen legyint, hogy hülyékkel nem tárgyal, és leül.

CDU bukott politikusa: - Nem a háborúval kapcsolatban, de kíváncsi lenne, hogy a kancellás gyanús hamburgi ügyei hogy állnak, mert tudomásunk szerint még mindig nyitva a per. Kancellár: - Erre a kérdésre már ezerszer válaszoltam, talán maradjunk a tárgynál.

Aztán jön megint egy zöld, de már vörös a dühtől, és kitanít mindenkit, hogy az amerikai demokrácia az, amit követni kell, és látják, hogy ott mi van?

Hát én nem tudom, hogy a német parlament mit lát és mit nem, pedig a kezükben már az a távcső, amellyel milliárd fényévre is ellátnak, és tudják, hogy pár másodpercre vagyunk a „végítélet órájától”. De én azt látom, hogy Amerika öt/hatszáz évvel ezelőtt több tonna rabolt aranyat „küldött” Európának és szalmalángként terjedő vérbajt, később jött a tangóharmonika is…  Hamar észrevették, hogy az indiánok totemoszlopai nem versenyezhetnek a Piétával és a Gondolkodóval, hogy csak ennyit említsek, aztán ránk erőszakolták a rángatózó táncaikat és rekedten ordító dalaikat, és azonnal termő talajra találtak, mert gondoljuk bele, egy mai fiatal csak nem fog Palotást járni és Aida áriákkal udvarolni?

És eljött az óra, hogy világhatalom kell és a „divide et impera” európai importja ott megkapta a szabadalmat, és Európát csak úgy lehet tönkretenni, ha harmadszorra is megpróbálják, ami kétszer már mellément: összeugrasztani Németországot és az oroszokat.

Zárójelben megjegyzem, hogy a fent idézett német parlamentben a két óra alatt egyetlen egyszer sem hangzott el a BÉKE szó.

Van egy kis bökkenő, ami a nagy, megrakott szekereket is fel tudta dönteni: Magyarország. Igen, ő az egyetlen Európában, amelyik ezeréves történelme során minden rátelepedett birodalmat lerázott. Valamit tudnak ezek ott,  hát pénzt oda, na nem a kormánynak, hanem az árnyékkormánynak, és számolatlanul. És itt a baj, hogy számolatlan lett küldve, és azzal sem számoltak, hogy lesz egy hülye bukott miniszterelnök-jelölt, aki eldicsekszik vele, és hoppá, behúzni most egy ideig a kéziféket, de hajrá, mert ott az Unió, és ott már több éves tapasztalattal rendelkeznek, hogyan lehet elsimítani s lassan kopottá és unalmassá tenni a vádakat.

És Németország (itt már fantáziálok, ne tessék komolyan venni) elindul Oroszország ellen, és nemsokára meglesz a vágyva vágyott új Egyesült Európa az Uráltól az Atlanti óceánig és az Északi tengertől a Földközi tengerig, csak a fővárosa már nem Brüsszel lesz, hanem Moszkva.

2023. január 8.

Újév

A mesterséges értelem majdnem kifogott rajtam. Észrevette, hogy utazom a rejtvényekre, így aztán akárhányszor kinyitom a Google-ot,. azonnal érkezik valamilyen feladat és a kötelező felszólítás: - Ha ezt Ön tizenkét másodperc alatt megoldja, ön egy zseni.

Első nekifutásra többnyire nem megy, mert a telefonomon nyitottam meg, és ott  képnek csak a háromnegyede volt látható, de rá a gépre, és tizenegy másodperc alatt megvan, na jó, nem mindig, volt úgy is, hogy öt másodperc alatt, de ezt hagyjuk, még valaki azt hiszi, hogy… és igen,igaza van.

Na, de a tegnap azt kérdi: - Hogy írják helyesen: karácsony vagy Karácsony? Én egyből: Karácsony. – Bumm, nem jó, „karácsony” a helyes válasz! Nekem aztán mondhatja, mert számomra gyermekkorom óta a Karácsony Karácsony, sőt KARÁCSONY! De nincs kivel vitatkozni, legyen neki kellemes karácsonya.

Eszembe jut első Karácsonyunk/újévünk Svájcban, a svájci államelnök beszéde.

Még a fülemben zúgott az otthoni: - Drádzs továrős si priéjeténi, és jöttek az elképzelhetetlen sikerek meg ígéretek, melyeket, időt és fáradtságot (főleg a miénket, de ezt nem mondta) nem kímélve, elért a partidul si guvernul trőjaszkö és….

És Svájcban: - Tisztelt Hölgyek és Urak! Megköszönjük a Nagy Tanács nevében, hogy az idén is többszöri urnákhoz hívásunknak eleget tettek és segítettek, hogy bölcs döntéseket hozzunk. Nem felejthetjük el a tavaszi válaszadásukat, amikor arra a javaslatunkra, hogy csökkentsük az adókat, önök azt válaszolták, hogy NE, hanem növeljük az állami hivatalnokok fizetését. Az állami Vasúti Vállalat megkért, hogy elnézésüket kérjem, amiért ebben az évben az össz-vonatjáratok negyvenegy percet késtek. Ebben benne van olyan emberi tényező is, mint ami a zürichi Hauptbahnhof-nál történt áprilisban, hogy Müller bácsi kicsit későn riadt fel a szunyókálásból, és a már indulóban levő vonat után integetett a botjával. Szerencsére a kalauz észrevette, és, mint régi bérletes utast, csak nem hagyhatták ott. Müller bácsi nyugdíjasként kedvezményes bérlettel járt ide-oda az országban, nem ingyen, hanem kedvezménnyel, mert ott az a meggyőződés él, hogy ami ingyen van, az annyit is ér…

A kis ördög nem alszik bennem. - Csau elfelejtett bocsánatot kérni, hogy a Marosvásárhely és Székelykocsárd közötti járatok napi nyolc órát nem késtek, hanem álltak valami mellékvágányon. De kit érdekelt ez ha felférünk, mert a dörzsöltebbek már a mellékvágányon teletömték magukkal a kocsikat…De hát mindezért hálásak is kellene , hogy legyünk, mert egy erdélyi, bárhova is került, boldog tudott lenni (vagy jól elboldogult), de ha egy svájci kényszerült volna Romániában élni, az őrültek házában vagy a szeku fogdájában végzi. Mecsoda különbség!

Na, mit is kívánjak az Újévre?

Az itteniek szerint az idei „tökjó” ahhoz képest, mint ami ránk vár. Nem bánom, legyen egy kicsivel rosszabb, de ne az egészség, mert az már most úgy áll, mintha nyakunkon kötéllel  a széken ülnénk, és ha ott valaki/valami egy kicsit ront, hát billen, és… Na, de a közlekedés, az lehet rosszabb, bár itt Budapesten az lehetetlen, mert már most olyan nívón van, ami alá  képtelenség süllyedni. A TV- sorozatok… na jó, azokat tényleg nem kötelező nézni, és nekem  csak  az fáj, hogy annyira unalmasan ismétlődnek a „meglepetések”, hogy nem kell félni, ha kihagyunk egy-két hetet, ne értenénk meg a folytatást. A jövő évben teljesen kihagyom, és érteni fogom.

Megvan! Azt kívánom magamnak, hogy egy vagy akár két (annál több az már álom lenne) visszajelzés jönne, hogy „András,a múltkor mosolyogtunk azon, ahogy és amiről írtál”. Olyan nagy dolog lenne ez?

Ámen.

Don Quijote

Ma reggel, mint már annyiszor, a patak-parti óriásplakátok arra kényszerítenek, hogy mit Don Quijote de la Mancha Rocinante lován (én csak a két botommal) nekirontsak a „szélmalmoknak”.

A „Tanítanék” írja, mit írja, ordítja: - Mit adott a kormány az idén nekünk? És válaszol is.

Mielőtt a válaszok közül néhányat a villámra szúrnék, fel szeretném hívni a Tanítanék mozgalom plakátszerkesztőit, hogy először tanuljanak. Tanuljanak meg magyarul, mert miniszterelnökünk néhány napja (hete?) ország-világ előtt elmondta érthetően (és ha kellett, angolul is), hogy mit adott. Mindent, amit lehetett, és hamarosan még miket fog…

-Kirugtak tizenhárom tanárt! - így a plakát. Bár nem vagyok szociológus, megértettem, hogy a tanárok „akár csak én is” (O.V. szavai) állami alkalmazottak vagyunk, és esküt tettünk, hogy a törvényeket betartjuk és betartatjuk. Ezt valamikor évtizedekkel ezelőtt közmegegyezéssel írták az Alkotmányba. Óhajtják Önök, hogy ne tartsuk be?

Igen, sztrájkolhat a tanár, de a tanítás abbahagyásával, otthon üléssel, távolmaradással „polgári ellenállást” nem gyakorolhat. Azt meg kell büntetni, és erre vonatkozóan ugyancsak nagyon régóta érvényes törvények vannak.

Nincs cukor az üzletekben! (Plakát.) A napokban tanúja voltam, hogy a pénztár előtt a közeli üzletben feltorlódott a sor, mert egy plakátszerkesztő száz kiló cukrot akart venni, és azt kellett hallja, hogy egy, azaz egy embernek most egy kiló jár. - Mit? Mi? Egy? Nekem, demokráciában élőnek mondják, és persze a fideszeseknek tonnával adják? Botrány! Ide az üzletvezetővel. Jön, és udvariasan megkérdi: - Mégis miért óhajt éppen száz kilót? - Ahhoz magának semmi köze, az az én magánügyem. - Ne haragudjon jó uram, de a cukor most ország-, sőt Európa-szerte korlátozott mennyiségben van, és azt szeretnénk, hogy most az ünnepek alatt mindenki jusson hozzá ahhoz a mennyiséghez, ami a karácsonyi sütéshez kell. - Nekem ne papoljon. Kapok vagy nem kapok? -Sajnálom uram, de nem, és ne tartsuk fel a sort (ezt már mi a többiek is kórusban énekeljük mögötte.) - Igen? Szóval nem. Hát akkor még az sem kell, hogy az a…  A folytatást Rocinante sem tűrte volna el, így most nem idézem.

Igen, ehhez hasonlóan ”tanult” emberek ülnek az EU parlamentben is, és én félek, hogy majd egy itthoni,de túlról fizetett képviselő benyújtja a javaslatot, hogy ne fizessék ki a nekünk járó és most már minden akadályt leküzdött összegeket, mert itt olyan dalokat tanítanak a gyermekeknek,hogy: - Tavaszi szél vizet áraszt, virágom,virágom/ minden madár társat választ, virágom, virágom…

Értik kérem: minden madár, és választ. A brit tudósok hosszú évek óta megfigyelték, hogy a gólya, fecske és sok más madár ugyanazzal a társsal tér vissza tavasszal, mint amelyikkel elrepült ősszel. Most a magyarok fejére akarják állítani az állatvilágot, és mi zöldek ezt nem tűrhetjük, kérem, ne fizessenek egy fityinget sem, amíg az összes ilyen tartalmú magyar dalt be nem tiltják országban és világban. És ne tessék nekünk itt most a verebekről értekezést tartani, mert a veréb nem madár!

Személyesen nem vethetem az EU-parlament szemére, hogy nem olvassák az írásaimat, mert hetekkel ezelőtt javasoltam, hogy az ukrán-orosz háborút egy balkáni pokollal feledtetni lehet, és a tankok már ott vannak a határon, és az ágyuk is csőre töltve…

Jó lenne (nekem persze), ha a korrupció elleni ötletemet is komolyan vennék, és azt a zsák pénzt, amit arra kértem, hogy a kapcsolataimat mozgásba hozzam, minél hamarabb eljuttassák nekem!

Különben jól vagyok… ja, még annyit, hogy a panaszolt cukor a magyar Orvosi Kamara szerint a vérünkben igenis nagy mennyiségben megtalálható. Úgy hogy….

Új kezdet

Holnap Újév. Meg kellene próbálni még egyszer nekifutni, hátha sikerülni fog egyenjogú magyar emberként élni itt Zuglóban.

Valahogy úgy érzem magam, mint ezelőtt negyven évvel Svájcban, amikor beálltam a hazaiaknak háttal a startvonalra a százméteres síkfutásban. Én azt jobban tudom, én én vagyok, majd meglátjátok, és többszöri nekifutásra velük egyszerre értem a célba. Majd, amikor megfelelő felszerelést és jóindulatú tanácsot kaptam, megvolt az állás, a mindennapi, és amikor a tulaj behívott egyezséget kötni: - Ghiarfasz úr, fogadja meg, hogy egy évig mindenre, amit mi mondunk, azt mondja, hogy igen, vagy ne mondjon semmit, csak tegye azt, amit kérünk, és én fogadom, hogy egy év után elfogadjuk minden javaslatát, hogy a cég jobban működjön. – Jó, legyen. És lőn, és egy év után otthon voltam a cégnél és Svájcban is.

Négy évvel ezelőtt Magyarországon.. Hát itt aztán igazán játékos élvezet lesz beilleszkedni, hiszen hatvan éve  majd minden évben itt jártunk (ha csak egy két napra is, de itt voltunk), és a Váci utca meg a Margitsziget és Gellért, és a na meg a még ésebb, na…

Kezdjük a színházakkal, hisz a mai kultúrához a legrövidebb út azokon keresztül vezet. Az első két darabban még csak a kis dolgát végezte el a művész a színpadon, majd az egész emésztést, és ami véget vetett a kultúra utáni éhségnek, az nem csak a nyílttéri közösülés volt, hanem a legtrágárabb szöveg arcunkba ordítása és a közönség tetszése, tapsa.  Maradt a zene, az örök, Bachot/Mozartot a bazilikában nem lehet meghamisítani.

De jött a járvány, és beszorított a TV elé, és jött a műsorvezető, és tele torokból üvöltötte: - Hölgyeim és Uraim, egy olyan pillanat érkezett, hogy már-már könnyezek a megtiszteltetéstől, hogy én lehetek az, aki ŐT a színpadra hívja, hisz drága közönségünk, Ő nem más ,mint a még közöttünk járó legenda, a műfaj ikonja, nem egy csillag, hanem maga  a Tejút, és zuhannak ránk a leg-leg-legek, és jön, igen, jön , a közönség már csápol és őrjöng, és én lefagyok, én ezt az embert még sohasem láttam, nem is hallottam róla, de most már ő beszél, mit beszél, ordít, hogy ezt a megtiszteltetést, hogy őt ez a valaki hívja színpadra, aki maga egy legenda és ikon, és ha ő leg, akkor a másik legesleglegleg, és várom, hogy mikor tolják le egymás gatyáját és a nyílt színpadon nyalják ki egymás seggét…

Ezerkilencszázhatvanötben itt Budapesten közel százezer ember elé állt ki szerényen és alázattal Louis Armstrong és rekedten énekelte a What a Wunderful World-ot, és ájult csend után tört ki a tapsvihar, és még ma is hallom, érzem valahol azt a libabőrös hangulatot.

Közel negyven évig Svájcban Charles Aznavour  La boheme, majd Leonard Cohen Dance me to he end of Love, és Adamo halk gitárja kíséretében hullt reánk a hó - Tombe la neige -, és mit írjak még, az, hogy egy februári kora délelőtt Yehudi Menuhin jött velem szembe a tóparti sétányon, és kis görnyedt, sovány alakja betöltötte a napomat, mert egymásra biccentettünk valahogy úgy: „szép Luzern ugye, és szép az élet”, és baktattunk tovább.

Egyikük sincs már személyesen közöttünk, de a legendák/ikonok élnek, és nem tudom, ha Louis Armstrong ma fellépne bárhol a világon, mind a harminckét fogát mutató mosollyal biztatna-e minket, hogy a „világ csodálatos”?

Igen, igen és igen, holnap Újév lesz, és én nem emelem a fejem a plakátokra, sem a szembe jövő emberekre, de élem a napokat, várom a holnapokat, és örvendek olyan meglepetéseknek, mint amit a Karácsony hozott Márai Ilona naplójával, egy hétig kikapcsolt a való világból, és most tudom, ha ma Mona Lisa megszólalna, elárulhatná a nagy titkot, hogy Leonardo, amikor őt festette, hosszan vajúdott-e valami színkeveréken ami lelket visz a képbe, és ő, Lisa megvágta a kezét, és a vérét adta a művésznek, és megszületett a MŰ.

Olvasni kell, igen, olvasni, és nem becsukni a könyvet, hogy na, ez is megvolt, hanem kiszűrni az igazat és kiskanalas adagokban naponta fogyasztani.

Így lesz, és ha nem, hát majd megírom, ha még leszek.

BUÉK!

Tudom, jó lesz a 2023. Az első napokban szerzett csömör után tartok néhány böjtös hetet, és újra étvágyam lesz kinyitni az ablakot a világra. Addig is újraolvasom a rendszeresen érkező Schweizer Revue-t, ami a világ okozta kiábrándulásomat elűzi.

A rendkívül meleg nyár ott is nem várt jelenségeket okozott.  Az egyik, hogy gomba módra szaporodtak a magán úszómedencék. Az olasz Tessini kantonban,  Brione sopra Minusio 465 lakosú községben 120 poolt üzemeltettek. 142 év után nem nyomtatnak új telefonkönyveket, mindenki elboldogul a hordozható kis enciklopédiával (handi). De amivel nem számoltak, az most nagy fejtörést okoz. A luzerni Fasnacht (farsang) kezdetét mindig egy óriási durranás, majd több millió, levegőből hulló kis papír cetli jelezte. Ezek a darabkák a régi (tavalyi) telefonkönyvek felaprózott oldalai voltak. Mi lesz most? - kérdi a lap, mert a környezetvédők megtiltják, hogy e célra valami másra használható nyomtatványokat zúzzanak össze. Mi lesz, jaj, mi lesz, hisz alig másfél hónap, és ismét durrantani kell! És ami még nagyobb gondot okoz, hogy a statisztikák szerint fejenként 9,9 kg csokit esznek meg, és az okosok szerint ahhoz, hogy a fölös kalóriát letudjuk, ezer kilométert kell kocogni, vagy egy egész hónapot a TV előtt ital- és élelmiszer nélkül ülni!

Ezek a gondok valahogy inkább mulattatnak, de ami a világ más tájain történik, na, attól csömört kaptam.

Még előttem az angol királynő temetésének képsorai. Zárt koporsóban, ingyen vitték a némán imádkozó, sirató/gyászolók sorai között, virágtenger borította az utat, és őszinte (enyhe kíváncsisággal is) kísérték kicsik és nagyok. Egy történelmi kort zárt le a tanuk tömött sora.

Visszás érzést kelt viszont bennem a Vatikánban közszemlére kifektetett nyitott koporsó. Az elhunyt pápa végrendeletében szerény temetési ceremóniát kért, hát ez nem az. Legalább a fotósokat ne engedték volna, hogy közeli képeket tegyenek közzé arcáról, kezeiről. Annál inkább jó érzés volt a miniszterelnökünket feleségével ott látni és tudni, hogy elnök-asszonyunk is tisztelegni fog majd a temetésen. Írhatnék a nagy teológus pápa által hozott törvényekről, de talán elég annyit említenem, hogy megtiltotta a nők pappá szentelését. Ez valóban halaszthatatlan lépés volt a mai időkben.

A föld másik részében meghal a labdarúgás tényleges királya. Őt is felravatalozzák, és a FIFA elnöke odamegy (állítólag a végtiszteletet megadni), és nevető rajongókkal szelfiket fényképezget, és osztja az autogramokat a koporsó mellett.

Emellett a száraz tény Berlinből. Szilveszter éjszaka mindenki örvend, egyesek a maguk módján, petárdákkal és egyéb robbanó, gyújtó szerkezetekkel dobálják meg a rendőrök, mentők kocsiját. Több sebesült, hatalmas anyagi károk. Le is tartoztatnak és bevisznek az őrsre több mint száz merénylőt, és másnap reggel békésen hazaengedik őket, mert kiderült, hogy egy sem volt német közöttük, hanem frissen jött migránsok, akik nem estek még át az „integráló” tanfolyamokon. Megmondták nekik, hogy ezt nem szabad, és ha még egyszer előfordul, hát talán megdádálják…

Nem, nem ezt képzeltem, hogy 2023-ban ilyen eseményekkel indul az élet. Volt egy olyan (de ez már röhejes) gondolatom is, hogy minden tárgyalás nélkül leteszik a fegyvereket a józan katonák, és nem lesz béke, de háború sem.

Fogadalmam nincs az új évre, de van egy kívánságom,és ez a következő három: A tanárok tanítsanak, az orvosok gyógyítsanak és ne csak kezeljenek, és csak a politikusok politizáljanak!

               Még az elején vagyunk, hát B.Ú.É.K.

2022. december 18.                                                  Semmelweis-legenda

Hiba és bűn is lenne most mással foglalkozni, mint a foci vb. Tizenegy évesen már rátapasztottam a fülem nagyapám ősrégi ORION rádiójára és hallgattam Szepesi György közvetítését. Négy év múlva továbbra is ő hozta be a házba a képeket, és ezt ma már biztosan tudom, hiszen vele többet láttam a játékból, mint ma a tv-csatorna élő képein. Ma a közelképek többnyire egy nagyot köpő játékos/edző vagy őrjöngő maskarás szurkolót hoznak be élményként.  Akkor nem hallottam Szepesitől, hogy Puskás egyet lő, aztán egy csel, megint köp, és a labda már útban Hidegkúti fele, ő nem köp mert nem szokott, egy csel és már Bozsiknál a szélen, ő beível, aztán köp, és a felhők közül leereszkedik Kocsis és védhetetlenül fejeli be a GÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓl-t, köpve az egész angol védelemre. Igaz javítanom kell önmagamon, mert ma a játékos és edző nem köp, hanem harákol.

Mikor a brazil játékos ollózva rúgott gólt, elhangzott a „minden idők legszebb lövése” szöveg. Ez óhatatlanul eszembe juttatja Pelé alias Edson Arantes do Nascimentonak az  ötvennyolcas világbajnokságon tett mozdulatát. Ő nem kapott beadást,  a tizenhatos vonalán megszerezte, maga elé emelte fej magasságba,  majd háttal védhetetlenül vágta a labdát a kapuba.

De ez a múlt és „aa múltat végképp eltörölni” - énekeltették a mi generációnkkal, és ez nem is volt baj, amíg ezt az olyanokkal tettük, mint a mai zöld aktivisták ősapja volt, aki, hogy felejthetetlenné tegye nevét, felgyújtotta az ókori világ legnagyobb könyvtárát, az alexandriai könyvtárat (Muszeion, a múzsák csarnoka).

Ma viszont már inkább hamisítani, meggyalázni akarnak. Egy libsi baloldali lapban fedeztem fel, hogy van egy letehetetlen könyv. Beleolvastam, és tökéletesen egyetértek, ezt nem lehet letenni, hanem azonnal a szemérdombra vele. A könyv címét és írójának nevét  el kellene hallgatom, akárcsak az alexandriai barom emlékét, de félek, hogy írásom ezzel némileg veszít hitelességéből. Semmelweis Ignácról szól a könyv.

Aki most itt azt hiszi, hogy az anyák védőszentjéről,  történelmünk egyik kimagaslóan alakjáról olvashat egy, alakját még közelebb hozó írást, óriásit téved. Abban  a balszerencsében részesítettem magam, hogy elolvastam a kedvcsináló oldalakat, és részletes betekintést nyerhettem Semmelweis Ignác nemi életébe.

Miután az orvosi egyesület előtt szégyenletes megalázásban részesül a teljesen érthetetlen - sőt, ahogy később erre rá is világítanak, brit orvosoktól lopott - kísérleti eredményeire, reszkető térdekkel bújik meg az épület mögött, várva, hogy megjelenik a fiatal, vonzó bábaasszonyka. És láss  csodát, jön is, de egy fiatalember karjaiban. Ekkor csalódottan hazamegy, és egy kis magábaroskadás után bemegy a hálószobába,  ahol Mária, a felesége felcsúszott hálóingbem alszik. És itt jön az írás maga....

Az undor megakadályoz,hogy idézetek másoljak ide akinek erős a gyomra és az idegrendszere nézzen utána. Gárdos Péter az, aki elkövette. Nem, nem szentséggyalázás, egy sikerkönyv, hadd örüljön a csőcselék, ha Semmelweisról kell beszélnie. Hiszen ez egy neo-liberális remekmű!

Fujj, maradi konzervatív, prűd népség, akiknek tabu a szex, nem tudja, mit jelent progresszívnek lenni, önök miatt nem lehet az iskolákban bevezetni az LMBTQ kurzusokat...Fujj Fujj Fujj....

Valami

Nem mondhatom el senkinek,  Elmondom hát mindenkinek.

Karinthy eme örökbecsű sorával kezdeném, és amit ezután, mint rendszerint, majd össze-vissza írok… hát megkérem a FSZK urat, hogy pelenkázza át, de úgy, mint rendszerint, hogy amikor visszaolvasom, felkiálthassak: - Jé, be jót csináltam már megint.

Teccik tudni, rájöttem, hogy nagyon jó emlékezőtehetségem/képzettségem van, de pocsék a memóriám, és ezt úgy tessék érteni, mint amikor valakinek abszolút hallása van, de nem tud erről. Vagy mondhatnék még más példákat is… de miről is akarok írni?

Hát az most nem ugrik be, pedig az este kimásoltam: - Robespierre: „Mi a társadalom elsődleges célja? Az elévülhetetlen emberi jogok biztosítása. Melyik a legfontosabb ezek közül? A legelső jog a létezés joga.”

Na igen, erről akartam-szerettem volna írni, és megvan minden hozzávaló, csak az az átok memória hagy cserben, de itt történetesen nem nagy a baj, mert ez az idézet az olvasókban elindít egy olyan gondolatsort, ami százszor csillogóbb, szellemesebb, mint amit én kiagyaltam és elfelejtettem, és akkor  -na….

Ja, volt valami, természetesen a foci vb margóján, hogy miután jogosan kérelmezik a játékosok, hogy a buzik is teljes mellszélességgel (ez van nekik is, ugye?) képviselve legyenek, és majd’minden mérkőzésen emlékeztetnek is rá -  hol egy pályára befutó zászlós-plakátos aktivista, hol egy karszalag vagy szivárványos cipő. Hát tényleg, a FIFA (a világ magasan legerősebb szervezete) lépjen végre, és alakítsák meg valamelyik Csendes-óceáni szigeten a Buzi államot, és akkor a foci-válogatottuk, amilyen színben csak akar, olyanban fog labdázni, és miután oda csak velük együtt érzők telepedhetnek le, az utánpótlás is biztosított. Nyilván ez a föld többi részéről érkezne, míg csak ki nem fogy. Bár őszintén, ez a veszély nem fenyegeti őket, éppen ellenkezőleg, mind újabb és újabb területeket kell majd átadni nekik, hiszen a belpiac nem terem.

És amit Robespierre követel, annak így eleget tettünk, a létezés joga megadva. A többit majd elrendezik ott a szigeteken, és nem Budapest utcáin parádézva.

Már nem is tudom...

Pedig tényleg meg kellene vagy még se de ha nem akkor mikor ha nem most és egyáltalán minek ezen gondolkozni abból csak az lesz, hogy nem az ösztönös egyértelmű hanem kigondolt mesterkélt és az nem jó mert ha az jó lenne akkor olyan sok mindent meg lehetne bocsájtani de kinek is mert azért nem mindenkinek legalább most még nem mert ha egy kis idő mondjuk olyan száz vagy ezer vagy tőlem akár az örökké valóság is eltelik vagy letelik mert azért az sem mindegy, hogy le vagy el olyan mintha összekevernénk a le és fel-t de nem nem ezt nem teszem és nem is tesszük de ha mégis akkor igen igen és újra igen és ezért kiállok vagy mellé állok azoknak akik úgy gondolkoznak mint én de a többiek mellé is igen igen én nem teszem azt amit például na de ezt hagyjuk maradjunk a most és itt-nél ennél szebbet jobbat minek/kinek akinek nem inge az adja oda annak akinek gatyája is és ó még mennyi mindent le lehetne erről írni hiszen még csak rágondolni is hisz látjátok szümtőkkel ó ó ó és még ő is de száz szónak is egy a vége szabadon csengő magyar hang hű na ezt jól elkaptam de inkább ezt mint az újra támadó vírust, igen végeredményben ha van ilyen mert honnan lenne mikor nincs vég mindig valami elkezdődik és ami az eredményeket illeti hát érdekel valakit tudom aki ezt végigolvassa és lesznek páran szóval több biztos nem de az a pár az válogatott jelzőkkel egészíti ki ezt amit nem illik és nem is szabad de már nehogy én szabnám meg, hogy mit igen és mit igen igen azért még ott és itt sem tartunk s még hol ennek a sötét szomorú világnak az eleje a végét nem várom a világot nem érdekli, hogy én mit várok el tőle na hát akkor engem sem pedig ahogy kezdtem tényleg ha valaki akkor én ki más magamon kívül vagy magamkívül ez nem a magánkívülinek az egyes számú első személye ha nem hát nem de mégis szóval nem érzem hogy értenének engem de ehhez szoktam s különben is ahogy esik úgy nyitjuk vagy nem az esernyőt már akinek van mert akinek nincs annak suppan és megint elölről……. (Már nem is tudom  – mondta a főszerk. úr is, és passzolt.)

A tükör

Ha a világtól elrugaszkodott, sötét, kilátástalan lesz a környezet, meg kell találni a kiindulópontot, és amilyen gyorsan csak lehet, vissza oda és mindent elölről.

Le is mentem a Rákos patak partjára, és láss csodát, az éjjel kicsit többet esett, mint szokott, és a víz magával sodorta a partról becsúszó, lomtalanításból ott maradt fakeretes tükröt. Mintha ugyanaz a tükör lett volna, mint amit gyermekkoromban, az ötvenes évek elején a Marosvásárhelyi Ligetben a cirkuszt kísérő látványos bódéban néhány baniért lehetett megnézni. Két vagy három lépcsőfok előtt állt és ordítozott a beléptető, soha vissza nem térő alkalmat, a még soha nem látott ember/ökör fej látványát ígérve. Csak egyesével lehetett bemenni, és szembe találtad magad ezzel a patak mosta tükörrel. Igen, te voltál az ökör, de a mulatság ezután kezdődött, nem árulta el senki az átverést, hanem ott várták a kilépés után a következő rászedettet, és óriási volt a káröröm és közröhej.

Az irigységgel teli kárörömös röhej a cirkuszban harsant fel a még nagyobb tömegből. Az első sorokban csak a város gazdagabb emberei ülhettek, és nem csak ültek, hanem előtte jól körbemutatták magukat a fa deszkákon zsúfolódó köznépnek: ide nézz, csürhe…

Aztán, majdnem minden előadás csúcspontjaként, jöttek a félig elaltatott oroszlánok, és ostorcsapkodás meg vasvilla-szurkálás rávette őket, hogy körbefussanak a rács mellett, és egyszer, úgy, mint máskor, ilyenkor jött rá a nagy hímre a vizelés, és ezt a dús sugarat az első sor kapta.

Valahol ügyelnek arra, hogy a világon a dolgok kiegyenlítődjenek. Ez okból válaszoltam ara a már többször feltett kérdésre, hogy milyen, és mégis na, a pénz, és az emberek?

Ha a Hortobágyot kellene összehasonlítanom az Alpokkal, akkor se lenne könnyebb dolgom, hisz mindkettő gyönyörű, csak más. Ugyanezt próbáltam megmagyarázni a kérdezőknek, de nem ment, nem akartak attól eltérni, hogy a gazdagok így, a szegények úgy, míg ki nem nyögtem: hát nézze, közel negyven évig éltem, dolgoztam ott, és nyugodt szívvel állítom, ott is van annyi szegény, mint ahány nagyon gazdag itt, úgy hogy egyformán állunk.

De ha tényleg a részletekre kényszerítenek, hát akkor elismétlem azt, amit már régebb megírtam, hogy egyénenként semmivel sem okosabbak, mint mi itt, de a tömeg… Hát sajnálom beismerni …na hagyjuk. Jó, az is más.

Vegyük a pénzhez való viszonyát a svájcinak, és itt nekünk. A svájci már tanuló/inas korában abból a kicsiből is, amit kap, félretesz, hogy majd, amikor kell, legyen erre is meg arra is.

Távolról sem tudnak annyira rögtönözni, mint mi, és soha nem tudnak olyan gyorsan dönteni sem, mint mi itt,de nem is tévednek annyit, mint mi. Az élelmesség, amit mi itt kimondottan a más kárára gyakorolunk, az ott a cég vagy munkahely jobbá tételére irányul. De ami a legszembetűnőbb, és itt teljesen ismeretlen, az a DEMOKRÁCIA értelmezése. Ott, ha a többség - legyen az 0.000001%  -  így vagy úgy szavaz, akkor azt a 49,000009% elfogadja, és azon dolgozik, hogy azt végre tudják hajtani a legszigorúbb ellenzéki ellenőrzés mellett, de nem ellene.

Ezt kellene tőlük megtanulni, és akkor mi odamegyünk az Alpokat csodálni, ők meg bámulják a Hortobágyot itt.

Mosoly

A tegnapit kellene folytatnom, utóiratként, s talán még elnézést is kérve, hisz olyan dolgokat vetek a polgártársaim szemére, melyek nem csak az egyéntől függenek, és egy ugyanazt akaró közösséget feltételez. Ami nem alakulhat ki három évtized alatt, hiszen sok a belénk vert szocialista nevelés. De van valami, ami most jutott eszembe, a ma reggeli kocogás alatt, ami tényleg nem kerül semmibe. A mosoly.

Ott, azaz Svájcban mindenki mosolyog, ha belép akárhova, és ha olyan a hely, még köszön is. Itt a mogorva arc a kötelező viselet.

Épp ezen bambulok magamban, amikor látom, hogy olyan ötven méterre szembejön egy férfi, és mosolyog (vagy vigyorog?), és nincs mobil a kezében. Mit akar?

Kitérni nem tudok, mert a parton csak kerékpárút van, nekünk egy keskeny, kitaposott ösvény. Ami biztos az biztos, lelépek a fűre mikor úgy tíz méterre vagyunk egymástól, és urambocsá’, ő is ezt teszi, és vigyorog és vigyorog, és kilépünk  mint vezényszóra mindketten. Nahát, ez kezd kibírhatatlan lenni ez az ember akar valamit. Rám ne mosolyogjon senki, mert nem vagyok – izé  - buzi, vagy mi a fene lmbtq.

És köszön. - Kocogunk, kocogunk?

Hallatlan, hát ide jutottunk? Hívjam a rendőrséget? Mit lehet ilyenkor itt csinálni? Válaszolni csak kell: -Hát… - Önnek is a doki írta fel? - Hát… - Azt hiszem, én is veszek két ilyen botot, bár meg voltam győződve, hogy azt csak annak kell, aki tántorog, de látom, ön mint sportszert használja.. - Hát… - Nem azért, de tényleg biztosan jó, mert a karokat is megmozgatja, és tudja, a mi korunkban… Mi a fenét akar a korommal? - Hát…  - Na de hagyom, de olyan jól esik időnként kicsit elbeszélgetni. Jó napot. -Jónpppptorptprbrrr. Na, ezt megúsztam.

De amit nem fogunk megúszni, azzal akkor szembesülünk, amikor vigyázó szemeinket Németországra vetjük. A minap több ezer kommandós rohanta le és verte bilincsbe a titokban megalakuló, több mint háromezres létszámú árnyékkormányt (Reichstadt). Egy vén hülye herceg szervezte, és osztrák, és olasz, a nagy múltat visszavágyó orvosok, tanárok, ügyvédek (mérnököt nem említ a sajtó, hahahahaha) fegyverrel szerették volna újra életbe léptetni a száz év előtti alkotmányos rendszert. De hát a német demokrácia sajnos nem teljes (mint nálunk), vannak tiltott dolgok: hazaárulás, állam elleni csíny, árnyékkormány-alakítás, stb, és puff, legalább tíz- vagy még több évnyi börtön vár rájuk.

Milyen szerencse, hogy nálunk nincsenek hercegek. Igaz ugyan, hogy egy az alkoholtól elhülyült volt miniszterelnök a felesége nevében sikeresen (és horribile dictu) szabadon teheti ugyanazt. Meddig Uram, meddig?

Mikor fogunk már mosolyogni?

Jogállamiság

Jogállamiság, jogállamiság, és megint jogállamiság, és ketté is oszlott az ország (hát miért pont ez ne osztaná meg?) - olvasom, hallom fórumokon, lapokban, parlamentben, úton és útfélen.

Az egyik oldal könyörög, kérem, mondják már meg, mi az, miben és hogyan mérik!?

A másik fél, amelyik tisztán lát, bátran jelenti ki: „az államnak nincsenek jogai csak kötelességei!”, és tessék már biztosítani a létemet. Ne mind jöjjenek azzal, hogy munka meg munka, elegem van belőle, hát nem elég, hogy nyolc gyermeket csináltunk a feleségemmel. Na jó, vagy kettőt elvitat a postás a kifizetetlen számlák fejében (de ez más lappra tartozik, mint ahogy mondta a lapp felesége, amikor a férje két év  szolgálat után egy csecsemővel a karjában kapta és kérdőre vonta), és alig jövünk ki a gyermek- vagy családtámogató pénzből. Még szerencse, hogy a feleségemnek nagyon jó természete van, négy éves korig tiszta anyatejen nőnek fel a gyerekek, és a tíz, tizenkettő és tizennégy éves lányainkat úgy nevelte, hogy hamarosan unokák is lesznek, és az unokák után járó pénzen valahogy megélünk. De se szabadság, se új autó, hagyjuk már azt a jogállamiságot.

Hát azoknak, akik nem képesek megérteni, hogyan működik a jogállamiság elbírálása, megpróbálom megértetni egy olyan példával, ami, remélem, tiszta vizet önt a zűrzavaros fejeikbe.

Vegyük az asszonyi hűséget. Most ne jöjjenek olyannal, hogy az így meg úgy, és hogy jön ez ide.

Hát kérem szépen, van, aki úgy tartja, hogy a hű asszony nem gondol más férfira, nem néz rá más férfira. Mások szerint, ha rá is néz, ne mosolyogjon, na jó, mosolyogjon, de  ne adja kézcsókra a kacsóját, és a kézcsóknál ne szorítsa félreérthetetlen tetszés jeleként a kezét, s ha már megszorította, akkor ne adja oda a telefonszámát, és ha már odaadta, ne hívja fel amikor a férje nincs otthon, és ha felhívja, ne bújjon ágyba vele. Bár ebben is vannak nyugati és itthoni kultúrában kivételek. Például ha két házaspár megegyezik, hogy a változatosság kedvéért egy estére társat cserélnek, attól még hű az asszony, teccik érteni? Na, ilyen a jogállamiság is, ha akarom vemhes, ha akarom, nem vemhes. (Ez már nagyon régi történet: a cigány lókupec mondta a vevőnek, amikor az első kérdésére azt válaszolta, hogy a ló vemhes, de mivel nem tetszett a vevőnek, hát javított.)

És még valami. Olvasom úgy mellékesen, a közel száz cikk mellett, melyek a celeb nők széttárt lábairól és bomba melleikről tudósítanak, hogy a férfinemet meghatározó Y-kromoszóma az emberek esetében degenerálódik, és lassanként eltűnik egyesek szerint. Azért a cikk vége megnyugtat, miszerint ebben az ütemben 55 gén is el fog tűnni a következő 1 millió évben.

Addigra megoldódik a jogállamiság kérdése is.

Az állatkertben

Láttam egy filmet, régi volt, amerikai, de még abból az időből, amikor nem vetkőztek vagy éppen gyilkoltak, hanem éltek, éreztek és mondtak, igaz, mai eszemmel unott közhelyeket, mint: - Semmi sem tart örökké, se szerelem, se gyűlölet, se háború se béke…

Csak éppen azt nem fogalmazták meg, hogy mi lesz azután, mert nem értették, hogy: de igen, minden örökké tart, csak átalakul, más formát kap, de a lényege ugyanaz marad.

Valamikor, olyan ezer évekkel ezelőtt keresztre feszítették azt, aki nem tetsző dolgokat, igéket hirdetett. Aztán teltek a száz évek, és máglyára velük, majd lefejezni, lelőni. Finomultak az eszközök, de a lényeg ugyanaz maradt, valahogy megsemmisíteni azt, aki jót akar.

Ma, ó, ma már elég, ha valaki az EMBERRE – valahol, ahol többen hallják - kijelenti, hogy neki olyan érzése van (és a lottón kívül eddig még az érzései sohasem csaltak), hogy ez az EMBER, aki azt állítja és azon is dolgozik minden eszközével, hogy nekünk, nektek jó legyen, hazudik… És a csoportból az, aki még okosabb, hozzáteszi: - És aki hazudik, az lop is!

És hirdetik a Tv-ben, újságokban. És megint csak nem kellenek tények, a valóság nem érdekes, és aki igazi hazafi, az nem tagadja ezt az EU fórumain sem, ahova hazája választói azért küldték, hogy legalább annyit, amennyi a miénk, megkapjunk a közösből. Ellene szavaznak, mert ha nem, még valami jó történik, és a hiszékeny nép azt gondolja, hogy ezt az EMBERNEK és híveinek köszönheti, akik mind csalnak.

A film vége happy and, mi más is lenne egy régi és jó filmnek a vége, de ennek a modern, aljas vallásnak mikor mondunk mi véget egy - Elég! - feliratú óriás plakáttal? Sietni kell, mert „fogy a virág gyűl az iszap”, ahogy Kacsó Sándor fogalmazta valamikor, más időkben…

Ja, míg el nem felejtem, és, hogy dicsérjek, ne csak panaszoljak, a napokban szokatlanul ragyogó idő volt, és közel hatvan év után újra kilátogattunk az állatkertbe.

Hát ez már nem a régi, jó értelemben szólva. Az állatok közel a megszokott, természetes környékükhöz, szabott területeken élnek. Egy valami viszont zavart: az EU-ban kötelező „multikulti” előírásnak megfelelve nem volt világos, most kik vagy mik vannak a kerítés előtt/mögött?

Háború és béke

Azzal a jámbor szándékkal ültem le, hogy valami olyanról írjak, ami nem bánt… Erre majd visszatérek, de a lapokból olvasott és különböző csatornákról befutott hírek arra késztetnek, hogy ezzel kezdjem: háború és korrupció.

Hát a háború, köszöni szépen, csodálatosan van, az ukránok újabb rakétaelhárító rakétarendszert kaptak, és ez arra készteti az oroszokat, hogy kifejlesszenek egy rakétaelhárító rakétarendszert elhárító rakétarendszert, ami viszont az ukránokat fogja majd kényszeríteni egy rakétaelhárítórakétaelhárítórendszertelhárító… (jaj, fogjanak meg, fogjanak meg!)

És az EU korrupciós botrányba fullad, és természetesen megalapít egy korrupciót vizsgáló bizottságot, de ez feltételezi egy olyan bizottságnak a létezését, amelyik ezt a bizottságot ellenőrzi majd, és ezt sem lehet csak úgy izé…

Hát én beszállok mindkét ügybe. A háborút úgy kell gyógyítani, mint ahogy a kínai akupunktúrával teszik évezredek óta. Ha fáj valahol, hát beléd szúrunk valahol máshol, úgy, hogy az feledteti az okot, és kész. Na már most, ha itt van a szomszédban a baj, hát tegyünk, azaz csináljunk egy még nagyobbat, például az erre örökre készen álló Balkánon. Ébresszük fel Albániát, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom NAGY-ALBÁNIA megalapításához. Koszovo robbant, s huj-huj- hajrá, neki a bosnyákoknak, szerbeknek, horvátoknak, szlovéneknek. Kihagytam valakit? Hajrá, és pillanatokon belül felejtve Ukrajna.

Az EU-s botrányt illetően pedig: ismerek valakit, akinek nagyon jó összeköttetései vannak valakikkel, akiknek a jó barátai, bizalmi emberei el tudnák intézni egyszer (s mindenkorra azért nem) az egész ügyet. Nekem kellene ideadni pár milliárd Eurót (lehet dollár is, forintoktól kíméljenek), és én elintézem. Na, ezt akartam így hirtelenjében.

Talán mindent megmagyaráz, hogy miért pont egy magyar (azaz én) tud megoldást ilyen egyszerűen és gyorsan. Hát a titok a nyelvünkben van, és ahogy beszélünk, úgy gondolkozunk is (néha fordítva  de nagyon ritkán először gondolkozunk, és azután..)

Eszébe jutott már valakinek, hogy mi vagyunk az egyetlen nemzet (ez se biztos, de nekem úgy rémlik), akik azt mondjuk: Szeretlek. A többi (magyarosan, fonetikusan írom): Áj lav ju, zsö tem, ik libe dik, ja jublju tébja, ijo ti ámo, jo tekeró,te jubeszk…  Csak úgy fejből (nem szívből) idéztem, de mint látni lehet, nekik oda kell tenni, hogy kit szeretnek. Hát nem egyszerűbb a mi megoldásunk? Így aztán nem kell minden napon és órában ismételgetni.

Mint ahogy János bácsi is válaszolt Bözsi néninek, aki a szemére vetette, hogy ötven éve együtt vannak és csak egyszer az elején mondta ki, hogy szereti.

-         Asszony, akkor megmondtam, és ha változás történik, hát szólok.

2022. november 27.

Gondolkodom

Beszélgetek, csak úgy, vagy válaszolok, mert megszólítottak: - Mit csinálsz, haver? - Gondolkodom.  - Min? - Semmin, azaz még azon sem, csak gondolkodom. - Ja. Meditálsz! - Isten őrizz, hisz az azt jelentené, hogy teszek valamit, és a tett a gondolat rákfenéje. – Bocs, de nem egészen értem.

-Hát ide figyelj, nem vetted észre, hogy minden baj  kiváltója, a háborútól az energiaválságig a járványokon át oda és vissza, mind- mind onnan ered, hogy valakik (és állítólag a világon a legbölcsebbek) leültek és hosszas gondolkodás után közös nevezőre akartak jutni, de nem ment, és senkinek sem jutott eszébe, hogy a nevező helyett, ami egyértelműen mindenkinek az osztozkodást juttatja eszébe, és az még veszteségek nélkül soha sem sikerült, kimondanák: mától kezdve „a legkisebb közös többszöröst” keressük. Képzeld el azt az örömmámort, ami elöntené a világot:

Emberek, mától kezdve szorzunk, és nem osztunk! Hurrá! Hurrá! Mi, hogy ez matematikailag ugyanaz? – Igen, ha számolnának a politikusaink, de mondd, számolt-e valaki Oroszországban, hogy mi lesz, hogy lesz, amikor lerohanják Ukrajnát? Számolt azzal az EU, amikor kiosztotta a büntetéseit Oroszországra, hogy kiket is büntet valójában?

-Hagyj már engem békén.

-Na látod, ezért harcolok csak úgy, „l’art pour l’art” a szabad, gondok nélküli gondolkozásért, melynek nem kell semmilyen társadalmi, politikai, vallási, erkölcsi vagy gazdasági célt szolgálnia.

-Ja, hogy neked és a világnak gondjaitok vannak, és ezért nem megy a „l’art pour l’art?

-Na, ide figyelj! A világnak és neked rosszabbul megy ma, mint tegnap? Hát akkor gondolj arra, hogy holnap még rosszabb lesz, tehát ma TE és A VILÁG jól vagytok!

-Na, ülj le ide a partra mellém és gondolkozz, míg csak nem jön két fehér ruhás ember egy olyan sikító autóval, és el nem visz.

Versírás

Szabad verset írt Gyurcsány Ferenc, Orbán Viktort kritizálja benne. Másolom az Index.hu-ból:  „Meddig élsz még vissza, Catilina, béketűrésünkkel? Mely határig hányja-veti magát fékeveszett vakmerőséged”

Idézem Démoszthéneszt: Ébredni Urak! Ha lemegy a nap, eltűnik az árnyék. Meddig  lehet tűrni a demokrácia sárba tiprását, hiszen, akik Árnyékkormányt alakítanak, azok semmibe veszik a NÉP választását, ők már nem ülhetnének be a Parlamentbe mint ellenzéki politikusok. A kormány minden javaslatára jönnek egy szerintük még jobbal, választóik akaratát hangoztatva.  A választóikét, akik nem azért voksoltak rájuk, hogy ellenséggé váljanak. Nem is tudom, miért nem mondja ki a parlament, hogy az Árnyékkormány tagjai hagyják el parlamenti helyeiket és vonuljanak testületileg az árnyékszékekbe.

Az Országgyűlés elnöke félévenként tudomásunkra kellene hozza, hányszor jelentek meg és hány építő jellegű javaslatot tettek az ellenzéki képviselők. A kormánypártiak vonatkozásában nem szükséges, hisz fő feladatuk, hogy a hozott rendeleteket/törvényeket eljuttassák a választóikhoz.

Azt már nem is merem leírni, hogy kötelezni kellene őket viselkedési és beszéd-kultúrából órákat látogatni, egye fene, a mi pénzünkből (elnézést a fenéért).

Ne kövessük azt a züllesztést, amit - hogy közérthetőbb legyek - a fülbemászó és ott maradó dalokkal tettek a világon mindenütt. Van talán tíz éve, hogy a „dragostea din tei” a maga teljesen zagyva „zenei” tartalmával világslágerré robbant és ezzel megszűnt az érthető szöveg. A tehetségtelen és a zeneakadémiát kilométerekre elkerülő repperek kiirtották a dallamot és új iskolát (?) teremtettek. A szórakoztató műsorokat kimondottan olyan „celebek” vagy ripacsok vezetik, akik tudatosan vagy rájuk parancsoltan (nem tudom eldönteni) túljátsszák a szerepet, affektálnak vagy kötelezően ordítanak/üvöltenek, és ezzel élvezhetetlenné teszik a tévézést.

Valahogy-valahol meg kellene állítani ezt az általános igénytelenség- lavinát. Miért ne kezdenénk a Parlamentben, az Ország Oltáránál?

És lenne is kitől példát venni, igen, attól, akiről a bukott miniszterelnök szabadverset ír.

  Sorsok

Járom az utam, patakparti utam… Így szól Vámos János örök slágere

A mai valóság: sok az óriásplakát és a köd.  És nem járom, de két bottal trappolom, és az óriásplakát azért került ide, mert ott van, és hirdeti: - Szakács 750.000 forintot kereshet, ha hozzánk fordul, és mindenki más bármilyen foglalkozású honpolgár sokkal többet kereshet (nem biztos, hogy kap, de kereshet - ezt nem írja), egészen egyszerű, befizet hozzánk és vár… Persze ha türelmetlen, fel is hívhat:

-A beszélgetést a dimdammbumm törvény értelmében rögzíteni fogjuk és a következő ötszáz évig tároljuk a szolgálat amit jelenleg hív túl van terhelve ön várhat vagy megkereshet a wéwéwébimbambumm oldalon de addig is és itt jön egy véget nem érő verklizene majd újra egy automata szöveg s nyomja meg az x billentyűt és akkor majd visszahívjuk azonnal ahogy szabad vonal lesz de tarthatja tovább is a vonalat és ez kb. egy jó óráig.

És láss csodát, alig három nap, és hívnak: - Kérését rögzítettük a 34252167105634265215 iktatószám alatt, ha visszahív vagy mi újra hívjuk, kérjük az ügy egyszerű menetele érdekében üsse be ezt a számot közvetlen a születési éve, hónapja,  napja után, édesanyja leánykori nevével meg a postán időközben megkapott hetvenhét tagú pinkódjával együtt, ha még valami általunk érthetetlen módon még nem kapta meg a levelet, hívja az ügyfélszolgálatunkat minden szökőév február harmincadikán hajnali négy előtt három és fél perccel.

Erről eszembe jut a tanárok keresete. Nagytatám csíkszentsimoni kántortanító-igazgató volt a két világháború között, hat gyermekkel. Annyit keresett, hogy télen csak egyikük mehetett iskolába, mert csak egy pár csizma volt, és amikor az éhhalál fenyegette családját, nekifutott az erdőnek. A hite hozta haza, mert jött a hír, hogy Horthy Miklós fehér lován meghozta a várva várt Magyar Világot és minden szép és jó lesz , de saját emléke szerint (erre természetesen nem szabad építeni, mert a szemtanuk nem ismerik a történelmet, azt a tudósok írják majd meg több évtized távlatából) Magyarország gyarmatosította Észak-Erdélyt. Budapestről megjöttek a mindent jobban tudók, elfoglalták a busás jövedelemmel járó hivatalokat, de a tanítók fizetése egy fillérrel sem lett több.

Összehívtak egy nagygyűlést, ahova a falu őt küldte. Fel is szólalt, kartontalpú csizmában, rongyos székely harisnyában, a hóna alatt a kopott kucsma:  - Íme, itt áll önök előtt a székely tanító…, és elmondta, hogy milyen körülmények között szenvedtek több évtized alatt a román nacionalizmus igájában, de most sem érzik, hogy elismerik és jutalmazzák jövőépítő munkájukat.

Hát nem volt hurrá és tapsvihar, és egy fillérrel sem több fizetés,  viszont amikor visszajött a román világ, azonnal száműzték.

A második tanító-tanári generációt édesanyám képviselte, történelem-földrajzot tanult a kolozsvári egyetemen. Ami a keresetet illeti, hát, két katedrát és helyettesítéseket felvállalva örök kölcsönök béklyójában küzdött az állandóan változó tankönyvekkel, tantervekkel. Emlékszem (nagyon ritkán tette) panaszosan mondta:  - Te András, a történelem nem az, amit akkor ott tanultunk. Ez még érthető lenne, de hogy mára már a Kárpátok sem ott és úgy vannak,   hát…

A tanfelügyelőség árgus szemekkel őrködött, nehogy a tanerők szabadidőhöz jussanak. Hétvégeken falukra kellett járni népfelvilágosítást tartani, mindig az általuk megszabott témákkal és helyekre. Amikor édesanyámat már nem is tudom hányadszor ugyanabba a faluba küldték a holdfogyatkozásról tartani felvilágosítást, amikor leszállt a buszról, a gyerekek kórusban kiabálták: - Megjött a holdas néni!

E baromságok alól mi, a harmadik tanári generáció sem mentesültünk, de  szerencsénkre mi olyan tantárgyakat tanítottunk (matek, fizika, francia nyelv), ahol több gyerek is magánórákra szorult, és azzal ki lehetett egészíteni az államit.

Akkoriban még nem hirdettek óriásplakátok korlátlan lehetőségeket, feltéve, hogy segítségüket kérjük és fizetjük. Erősek voltak azok az idők mint a bors, de sajnos csak fel(meg)törve élvezhetők.

8.000.000.000

Nyolcmilliárdan lettünk a földön, de asz ENSZ akadékoskodik (nem mintha máskor nem ezt csinálná), hogy lehetetlen pontosan összeszámolni.

Hát mi sem egyszerűbb. Kijön számláló ide hozzánk, és elkezdi velem. Ha megvan a kezdet, a többi magától megy, és én hajlandó vagyok erre az áldozatra az emberiségértért. Így aztán én leszek az első, de ha valami erőszakos fráter köti az ebet a karóhoz, hogy ő legyen az „egy”, hát rajta, kezdjék valahol máshol, és akkor megtörténik, amit én már én régóta sejtek, de most már tudni fogja az egész világ: én leszek az utolsó, tehát én kettő vagyok. Érti? Nem érti? Akkor maga a hétmilliárdkilencszázmilliókilencvenkilencezerkilencszázkilencvenkilencvenkilencedikezen a földön.

Nem lehetne esetleg nem is az embereket, hanem a mobiltelefonokat összeszámolni, hiszen az még könnyebb: ahány telefon, annyi ember. Hogy mi, hogy nincs mindenkinek telefonja? Hahaha, hát akinek nincs, az nem is ember, érti, ember?

Lám, csak öntöm magamból a megoldásokat, mert én mindig is az egész emberiségen szerettem volna segíteni, de annyi az ”okos”, hogy természetesen az „okos” ötlik fel, csak hát nem mindenki okos, akinek okostelefonja van, de vissza minden, mi nem az okosakra vagyunk kíváncsiak, hanem úgy átlagban, összevissza hányan is lehetnek a földön…

Mégis csak az lesz a legegyszerűbb, ha mindenkit kizárunk valahova (hogy hogy hova, már megint ez a szőrszálhasogatás), és egyenként visszaengedjük, és a forgóajtóban lesz egy számláló. Na ez az, megvan..

De mielőtt ezt megtesszük, meg kellene tudni, hány embert érdekel ez az egész, és akkor ezeket összeszámoljuk és összeadjuk azokkal, akiket nem érdekel, és megvan.

Eppur si move.

Katar

„Ámde mibül támad emberek közt legtöbb zavar és ekképp legtöbb nyomorúság?” - kérdi Széchenyi István, és így folytatja:

-„Tán abbul, mert szívtelenek rosszak? Valóban nem, hanem legfőképp azon felette egyszerű okbul, mert nem értik egymást!”

Hát valahogy így vagyok én is a kétezerhuszonkettes katari lábba rúgó világbajnoksággal. Azt hirdették, hogy labdarúgó bajnokság lesz, de valahányszor bekapcsolom a Tv-t (most reggeltől estig),a földön fetreng valaki vagy már hordágyra került, és ha hosszasan nézem, tényleg nem lábrugó bajnokság, mert ugyanúgy rúgják egymást hasba, hátba, fejbe. Igen, nem értik egymást.

De ha már Széchenyire nem hallgatnak (rég volt), akkor alig hetven éve Sztálin atyánk azt jelentette ki,  és vele együtt vallottuk mi is, a béketábor lakói, hogy a sport a népek barátkozása.

Hát itt valami nagyon félrement, még szerencse, hogy pár pillanat szünet is van,  és jönnek a jól ismert reklámok, és visszaráznak a való világba. A való világ fölött nem a Birodalom uralkodik vagy valami nem ismert hatalom, hanem a kereskedelem. Legyen akár egyenes közvetítés a Magyar Parlamentből, és életfontosságú kérdést feszeget valamelyik oldal, a mondatát be sem tudja fejezni, mert „elnézést kérünk, egy pár perc múlva visszakapcsolunk”. És jön a reklám, és tényleg visszakapcsolnak, de addigra már elhangzott a kérdésre adott válasz is, és te, az adófizető polgár, aki fizeti az egész parlamenti színjátékot szereplőkkel és kulisszával együtt, magad elé bámulsz, mint Örkény valamelyik „egypercesében”.

Ez magyarázza a háborút is. Felgyűlt a sok megmaradt hadszer, újakat nem lehet gyártani, nincs hol tartani, hát ugrassunk össze egy pár államot, ok mindig van rá a barátkozó népek között, hajrá, fogy az áru, éljen a kereskedelem.

Én most ott tartok, hogy újra szeretném gondolni ezt az egész izé történelmet, hol is rontottuk el. Meggyőződésem, kár volt felülni azoknak, akik azt hirdették, hogy a föld kerek és mozog. Ott kellett volna maradni, hogy lapos, és egy teknős - na, jó esetleg egy óriás - tartja a hátán/vállán. Azzal, hogy elhittük, hogy gömbölyű, és a túloldalon is laknak emberek megtörtént, hogy a túloldalon levőknek a fejükbe szállt a vér, és elkezdődött a zűrzavar. Azt, hogy ott miért nem esnek le, azt most a képtárakban bizonyították a zöld világ megmentő aktivistái, kik úgy oda tudják ragasztani magukat a tönkretett műkincsek alá, hogy több órás munkával lehet csak őket eltávolítani.

Erről jut eszembe. Egy német autó-bemutató terembe is befurakodtak, és a legszebb autók mellé/elé odaragasztották kezüket-lábukat, csak hát ott a rendezőség nem csinált nagy ügyet belőle. Este, amikor zárt a terem, szóltak a világmegmentőknek, hogy ők most elmennek, s majd holnap újra nyitnak, és hiába csináltak maguk alá a felsőbbrendűek és könyörögtek vízért meg így meg úgy, elmentek. És másnap a rendőrség tette tisztába őket.

Na, ezt csak úgy leírtam. Megyek, megnézem, hogy a németek politizálni vagy tényleg focizni mentek oda.

Gyárfás András hozzászólása Szász. I. Tas adventi leveléhez

Kedves Tasi

Köszönöm Adventi leveled. Szép és tiszta gondolatok, de valamit hozzá kell tennem. Azt írod, zűrzavaros évek és világ. Én a józan észtől teljesen eltávolodott, őrült világot látok.

Ugyanaznap, mikor a leveled olvastam, élőben kapcsolták a gyimesfelsőloki Árpádházi Szent Erzsébet Líceum kápolnájából a szentmisét. Nem csak mellbe vert a hihetetlen szembetűnő különbség, hanem valahogy megnyugtatott: él még az igaz magyar hit, az a hit, amelyikben bízni lehet, és amire a leveled is biztat. Száznál több diák és maroknyi felnőtt zsúfolásig töltötte a háromemeletes kápolnát, és esküszöm, nem tudtam eldönteni, ez katolikus vagy református szertartás-e.

Igét hirdetett a pap, de sehol arannyal ékesített oltár, és a sok, számomra (református lelkész fia vagyok meg lehet bocsájtani) fölösleges cicoma, hanem a legékesebb magyar szó. És ami lenyűgözött: a kép közel hozta az imádkozó vagy igét hallgató gyermekeket, először az összekulcsolt kezeket, majd az arcukat.

És Tasi, a lányok körmein nem volt lakk és ékszer, hófehéren világítottak, az a híres köröm-feketég mit itt a lakk takar, ott saját maguk gyártotta szappannal lesikálva… az arcok, Tasi… a gyönyörű magyar csángó öltözettel körítve… nem hogy smink, de semmi, amit nem a természet adott… a hamvas pír és a ragyogó őszinte szemek.

Jaj, Tasi, azok a szemek… Ezt el kell mondanom neked. Édesanyám, ha valami helytelent (kamaszok voltunk, városi majdnem suhancok) tudott meg rólunk, maga elé hívott és: - Na mondjad András, hogy, hol, kivel, mit… - Hát az nem úgy volt… - András, nézz a szemembe és úgy mondd.

És akkor véget ért a motyogás, köntörfalazás, még azt is bevallottam, amit csak esetleg tettem volna… Nem a szekus szúrós, fenyegető szemei voltak ezek,  hanem a szerető anya jóságos, minden megbocsájtó simogató szemei.

Ezek a szemek tündököltek ott a csángó lányok arcán. És akarva-akaratlan arra kell most gondolnom, amit itt látok, a megtévesztett, utcára kivitt diákokban, és nem kell sokat keresnem a baj forrását.

Amíg az „Isten áld meg a magyart” lelkesen éneklő ottani gyermekek a Görbe patak tiszta forrásból fakadó vizében mosakodnak, addig itt a nyugattól szennyezett Duna és a guruló dollároktól megszédített tanárok butítanak.

Tasi, meddig leszünk hallgató sokaság? Meddig hagyjuk, hogy az utcákat ellepje a csőcselék? Mikor fogunk már összefogni?

Jaj, ne kelljen Adyval kérdeznem! „Vajon vagy-e és mink vagyunk? /Vajon lehet-e jobbra várni?/ Szemünk és lelkünk fáj bele, /Vajon fölébred valahára. / A szolga-népek Bábele?”

Áldott adventi napokat – András.

(Gyárfás András- a szerk.)

SZIT a következő megjegízéssel reagált:

Ami a választ illeti: az kedves, szép, nosztalgikus, és a „mikor fogunk megmozdulni” naponta hallott, de a politikai realitásba nem illeszthető kívánsága. Sajnos a realitás ennél sokkal ridegebb. Megtartó erőnek kell az ilyen, őssejtként ható visszapillantás, de a nyers küzdelemben arra kell figyelni, meddig mehet el a kormány, amelynél most jobbat remélni nem lehet. Az is Isteni csoda, hogy van egy ilyen, ebből az alaposan előkészített alapanyagból. Ezért ezt minden hibájával együtt el kell fogadnunk.

2022. november 7.

                                               Csak úgy

A mai, kora reggeli baktatáson (tudom, unják már ezt az állandó Rákos patak stb.-t, de erről majd külön és később) megdöbbenve láttam, hogy a ferde napsütésben az árnyékom sokkal nagyobb lett, mint egy héttel ezelőtt. Hát akkor az Árnyékkormány is hatalmasabb lesz? Egyelőre vigaszt jelent, hogy a nap később kel és korábban fekszik le, így legalább a kormányzásra szánt idejük csökken. Vagy nő? Jesszusom!

De ha már itt tartunk, akkor azt sem titkolom el, hogy a röpke, mittudomén hány perc alatt, míg tart a kényszermenetelés, korszakalkotó ötletem támadt. Mégsem nézhetem tétlen a történteket: megalapítom az Ellenárnyékkormányt, vagy Árnyékellenkormányt, vagy Kormányárnyékellent. Talán meghívom közéjük Kádár Jánost, Rákosi Mátyást, Acél úrelvtársakat. Mind olyanok, kiknek árnyéka még itt él, és lesz itt hadd el hadd. Aztán elborzadok e gondalattól, hiszen meglehet, hogy ezek, itt a boldogságtól ordítani fognak. Inkább bízzuk a napra, az elintézi őket.

Vissza a sétára, pontosabban az egészségügyi kényszermenetre. Orvos írta, mondta, fél szájjal javasolta, és a napokban visszamentem, hogy beszámoljak, mégis hogy s mint.

És most ott ülök a váróban és hallom: - Hát doktor úr kérem, nem is tudom, hol kezdjem.. – Mondja, mi a panasza, mi fáj? - Hát a panaszaim nem fájnak, és ami a fájást illeti, nem is tudom, hol kezdjem. - Hát kezdje a fejénél -segít a doktor úr. – Melyiknél, doktor úr? - Hogy hogy melyiknél, talán önnek több van? - Igen nekem öt van, doktor úr, két lábfejem, két kézfejem, és egy fejfejem, az öt, hahahahaha.

- Nézze, nekem még hetvenhárom beteget kell ellátnom, mondja, mi a baja! - ezt már emeltebb hangon. – Hát, ha így tecccik beszélni velem, én nem is tudom, most már teljesen összezavarodtam, tessék már segíteni, kérdezzen a doktor úr. - Jó. A feje? Na nem, ezt hagyjuk. Lázas? - Én? – Igen, maga! - Én nem, de az anyósom a múltkor.. - Hagyja az anyósát jó ember!! - Én hagynám, doktor úr, de nála élünk, és a feleségem azt mondta, hogy.. – Elég, elég, ha nem mondja el azonnal, hogy mi fáj, akkor végeztünk. - Na ez fáj, doktor úr, hogy a szegény nyugdíjas  embert nem hallgatja meg senki, mondtam is a feleségemnek, hogy menjünk a magánrendelésre mint mindig, de ő azt mondta, akkor nem lesz minden héten borjú rántva meg garnella, crevett, a mai árak mellett. Tudja a doktor úr, mennyi egy kiló borjúmáj?

Kinyílt a rendelő ajtaja. A nővérke kijött és megkért, hogy akinek nincs éppen egy eltörött végtagja, jöjjön holnap, mára a rendelésnek vége.

Na, akkor valami jót. A kereskedelem megszabadít egy nagy-nagy gondtól és elénk siet. Nem kell azon vesződnünk, hogyan vegyünk valami drágát a szeretteinknek, minden drágább lesz, garantáltan.

         És most, kevesek számára, valami szomorúbbat.  Forradalom egy fővárosi színházban, a közönség felsorakozik a színpadon a maroknyi (már amennyi felfér a színpadra) színészek köré-mellé, és elkezdődik a legtrágárabb mocskolódás, úgy, ahogy a színészek és rajongóik otthon beszélgetni szoktak. Csak semmi álszégyenkezés, álszemérem meg hahahaha prűdség, meg….Óriási a siker, a kritika, szakma és a csőcselék tombol, féktelenül, ahogy kell.

Szabadalom egy új színházra (ez már részemről.) Meg sem kell építeni, a metróállomáson vagy a parkban két-három vagy tőlem akár több társulat spontánul (ez kell, ez az igazi) kezdi egymást szidni /köpködni/ átkozni/ káromolni, majd a  lökdösődésbe berángatják az utcáról  a szép számmal érdeklődő, kíváncsi,  új kultúrára éhes közönséget (nem néző, élvező) és majd ha kijön a rendőrség, akkor szól a gong és véget ér a tömegélvezet, és készen is van az ingyenreklám (valaha ingyencirkusz), a fényképészek, hírgyűjtök hosszú sora már az aznap esti, másnapi újságok vezércikkeit szerkesztik.

Mi legyen a színházakkal? Na mi? Hát a nagy rezsiköltségek miatt úgy sem lehet üzemeltetni őket, el kell távolítani a székeket és gombatenyészetet telepíteni, meg tyúk- esetleg liba, vagy ne adj isten disznóhizlaldát, de marhát, hát ne, azok már kint vannak a tereken, állomásokon. Na, kimegyek még egyszer a patakpartra, már lement a nap.

                             Lottó

Itt ülök a gép előtt (ne tessék velem kötekedni, már voltam a  parton és a szobában is, lehetnek gondolataim, szabad polgára vagyok egy szabad országnak, ott és arra gondolok, amire akarok vagy ami eszembe jut/jön/ötlik), és  - na hol tartottam? Látják így megy ez állandóan, egy ember igazán jó szándékkal közölni akar valami okosat/érdekeset /vagy csak valamit, és nem lehet, mert elvárják, hogy azzal kezdjem, mi jutott eszembe a patakparton.

                De csak azért is, kezdem elölről.

Itt ülök a szobában és nézem a falakat, padlót, plafont. Érdekes, hogy ez eddig nem tűnt fel nekem, hogy ami nekem plafon, az felettem lakónak padló, és  egy estleges osztozkodáson nem is tudjuk mit csináljunk, kinek a mije, és a falak azok még csodálatosabbak, ha az ablak fele fordulok, akkor a jobboldali fal a szomszédnak a baloldali, feltéve, hogy ő is az ablak fele néz, és ha megfordulok, azonnal a jobb falból bal fal lesz, és ha a szomszéd is megfordul, akkor nála is ez történik, de ha én  megfordulok és a szomszéd nem, akkor teljes a zűrzavar. Hát ezt a jobb- és baloldalt képtelenség összehangolni. Na jó, ha nagyon jóban vagyok a szomszéddal, beszélhetek vele és megegyezünk, hogy bármerre fordulunk, nekünk a jobb jobb, és a bal bal, akkor is, ha nem fal…

Persze, ez a plafonnal és padlóval nem ilyen egyszerű. Mert ha a felső szomszéd végre időt tud szakítani, és este kilenckor focizni kezd a  kiskamasz fiaival, akkor a plafonom döng mit egy padló, amikor cementkalapáccsal ütik. De ez nem baj (legalább is ő azt mondja, ő tudja), mert a baj az, ha nem lesz gáz meg olaj és kenyér és csirkefarhát, és örüljek a nyugodt nyugdíjas éveimnek, mert ki tudja, ha így romlik tovább a forint, akkor… és ránk támadnak az oroszok is, mert hiába haverkedünk, a Tv is bemondta…

Megegyeztünk, hogy a legfontosabb, hogy az ötös lottó az marad, és ha bejön a több mint egy milliárd, akkor focipályát vesz, és örvendhetek a süket csendnek.

Ez az ötös lottó többszörösen jó, magam is veszek (amikor néha megveszek), és igyekszem már hétfőn megvenni,mert akkor szombat estig lehet ábrándozni, és van-e annál jobb, mint egyik hétről a másikra egy milliárd forintot elkölteni?

És a sorsjegy kitöltése se kutya, én biztosra megyek. Hát először is kell egy kicsi szám, mondjuk tíz alatt vagy körül, ez hangulattól függ. Ha jó, akkor még az egyest is beikszelem, kicsit borongósabb hát legyen tizenkettő vagy tizennégy, de a tizenhármat kikerülőm, nem azért, mert babonás lennék, de tizenhárom az tizenhárom, és mint írtam, biztosra megyek. Második szám - hát ott valahol középen, na de nem leszek bolond, hogy most mindenkit megtanítsak a biztosra s osztozzunk százezren a nyereségen. Annyit még elárulok, hogy minden harmadik próbálkozásnál négy újabb számot beikszelek, és ha nem felejtem el, le is adom, és ha elfelejtem, hát megint nagy szerencsém volt, mert egy számom se jött ki.

Öngól

Óriási öngólt rúgott a tiltakozó/tüntető tantestület és a velük karöltve az utcára bolondított szülők csapata. Ecce a diákunk, ecce a mi gyerekünk, ecce homo, és tapsoltak, és ötvenhatos hősökhöz, majd Petőfihez és kortársaihoz hasonlították a színpadom ocsmány, közönséges, útszéli szavakat kiabáló utolsó éves gimnazista lányt. Igen ezért követeljük a magasabb béreket, hogy ilyen mintára neveljük a következő nemzedéket.

Hát ne tessék. Nem írom le, hogy „a mi időnkben” az iskolaigazgató nem határolódott volna  el a történtektől, hanem azonnal kicsapták volna a diákot, valószínű az ország minden tanintézetéből, de hát az a gonosz diktatúra ideje volt,  ma szólásszabadság van (vagy nincs, a fene tudja), hát csak rajta, és amíg sem tanár, sem szülő nem tudja megmagyarázni, hogy a szólásszabadság az nem szabadszájúság, és, hogy a hajnali tántorgó részegek szókincse az nem a magyar irodalom remekműve, addig az aljas szélső bal röhög a markába.

Nyilvánvaló, hogy az a gárda, amelyik már többször nekifutott ugyanazokkal a módszerekkel a választók zárt falának, az fel kell neveljen egy új szavazó csapatot, akik nem élték át azt a tíz évet ,amit még ma is magán visel az ország és lakósai, és akik élvezik, hogy  a „navigare necesse est, vivere non necesse” az azt jelenti, hogy tanulni nem kötelező, tüntetni boldogság, élükön pedig egy olyan bukott politikus áll, aki - Bali Mihályt idézve – így biztatta a rajongóit, amikor árakat emelt és juttatásokat vont el: - Ne féljetek nem fog fájni!

A kereszténységről meg azt tanítják, hogy amikor a pap arra hív, hogy „vegyétek és egyétek, ez az én testem, mi értetek megtöretett”, akkor kannibalizmusra biztat… És szabad minden, hisz a nagy Büntető Törvénykönyv nem tilt semmit, csak büntetéseket szab ki. Az egyetlen a Tízparancsolat, melynek uralkodnia kellene, és megszűnne bűnözés, háború és trágárkodás. De ez valahogy nem megy.

De mit is akarok, hisz ma, amikor bemenni készültem egy nagy bevásárló központba, állva maradtam néhány percig és eltöprengtem – de hisz ez matematikait képtelenség, mégis ez volt: az ajtón, amire nagy betűkkel ki volt írva, hogy BEJÁRAT, többen jöttek ki, mint ahányan  bementek a KIJÁRAT-on.

                                               November 1.

Hagyományápolás a Mindenszentek Ünnepe körüli időkben. Országonként vagy kulturálisan meghatározott helyenként változó.

Japánban, ha elég hideg már a késő ősz, ilyenkor az agg szülő szólt a fiának vagy vejének, aki a hátára vette a már mozgás képtelen rokont és kivitte a környező hegy széltől nem védett peremére, elbúcsúztak tőle, majd tavasszal, ha kiengedett a jég, lehozták.

A Székelyföldön az öreg szólt a lányának, hogy vágja le a tyúkot és csináljon egy jó húslevest, majd a vállára vette az iszákot, és kezében a furkós bottal elballagott a „büdös” barlangba. Másnap a fia/veje utánament, a barlang szájában ott volt minden értéke, s ha a gyilkos gázszint lennebb ereszkedet, hazavitték a testet a temetőbe.

Ma Romániában elárasztják virágokkal és gyertyákkal a sírokat, eltakarítani a magyar lakta vidéken nem kell, mert még aznap este elviszik szorgalmas, erre betanított suhancok, és eladják a  következő héten ünneplő „őslakos” siratóknak.

Itt Budapesten már két napja hangosbeszélővel járják a rendőrautók a temetők környékét és figyelmeztetnek, hogy az autókban semmit ne hagyjanak a sírokat látogatók, mert már egy üres zacskóért is betörik az ablakokat.

Országszerte meg Halloween Akciót hirdetnek, Covid teszttől óvszerekig mindenre, és „rémisztően jó áron”.

Ja, hogy az eltávozottakra is kell emlékezni? Hát, majd ha sikerült biztonságos helyen parkolni és megvettünk mindent rémisztően jó, akciós áron.

                                               Új világ

Mondjon mindenki amit akar, de szerintem meghülyült a világ, vagy legalábbis sok, nagyon sok a hülye.

Ha visszamegyünk a legelejére, Ádám atyánknál sem volt rendben minden. Ott élt a paradicsomkertben (mindannyiunk álma), és kivéteti egy bordáját, hogy legyen Éva. Meg is kapta a büntetést, kirúgták Évástól a paradicsomból.

De ott van Newton, az Isaac. Még az iskolákban is tanítják (mármint egyes iskolában), hogy ült az almafája alatt, egy alma a fejére esett, és ahelyett, hogy - mint egy cisztercita iskola példamutató végzőse - káromkodni kezdett volna, kitalálta, hogy a föld vonzotta magához az almát. Ezt a mai napig emberek milliói vallják/hiszik, és senki nincs, aki rákérdezne, hogy akkor az alma is vonzotta a földet, és miért nem rángatta ki a padot Newtonnal együtt, aki fejével az almához tapadt volna. Na jó, elfogadom, ez egy kicsit, de igazán nagyon kicsit túlzott megközelítése annak, amit mondani akarok.

Arról van szó, hogy ha annak idején Ádám egyedül marad és társaságra vágyik, hát ott volt a kígyó, és ketten kiagyalták volna, hogy csináljanak még egy férfit Ádámból, például megfelezve mindenét.  A páros szervek esetében  ez már adva van, a többit meg hol hosszában, hol keresztben... Így aztán csak férfiak lennének a földön, mennyei boldogság, nincs többet háború és porszívás sem…

A lényeg a lényeg: fel kell adni, sőt be kell tiltani azt a gondolkodásmódot, hogy „mi lenne ha”, és az alaptörvényben leszögezni a „lesz ami lesz”-t.

Igen tessék csak elképzelni, hogy a tízemeletes házban lebontjuk a lépcsőházat. Azonnal legkevesebb négy új lakrészt lehetne oda beépíteni, vagy még egyszerűbb: nem kell többé  a szemetet levinni, csak bedobjuk abba az űrbe, és ha megtelt, hát megtelt, akkor is lesz valahogy. De lift az kell. Az marad. Bárkivel és bármennyibe is lefogadom,hogy lesz az olvasók között egy hülye, aki azt mondja, hogy „hát ez hülye”.

Örömhír, hogy a Telecom irodaházában megszűnik a női és elkülönített férfi WC. Mindenki azt használja amelyiket akarja, és ezt a szabályt még a cikkem megírása előtt hozták. És ezzel „Quod erat demonstrandum”

Darázsfészek

Egy esedékes, a mi korunkban (nem a huszonegyedik század a kor, hanem a megélt közel nyolcvan év) kötelező éves vérvizsgálat bepirosodott  a glükóz értéknél: 7,2.

Bumm. Megjött a halálos ítélet, de előtte még megvakulok, és - és – minden, amit a neten ilyen esetben megjövendölnek. Visszaút nincs. Kész! Elvégeztetett!

Régi, immár néhai jó barátom, Dr. G. Péter ilyenkor rákérdezett: - Besz…-tál? - Be. Nagyon. – Na, sorold fel, miket eszel-iszol, mit csinálsz egész nap, amikor valamit is csinálsz, meg egyebek. - Hát András, sajnállak, de a vöröset le kellene állítani. Tudom, hogy ha azt mondom, hogy mértékkel akkor te megmaradsz a napi egy üvegnél, és inkább egyáltalán, na meg azt a kilószámra magadba gyömöszölt cukros piskótát is hagyd ki.

Erről a piskótáról jut eszembe a darázsfészek.

Gyermekkoromban az ünnepi ebéd kedvenc második fogása volt, a jó bőséges húsleves után. Édesanyám, amikor nyolcvan évesen meglátogatott Luzernben, és én honvágy ellen azt kívántam, hát elkészítette.

Hozzávalók: fél kiló liszt, fél kocka élesztő, tej (háromnegyed a babos csészével), vaj (mint két kocka élesztő), két evőkanál cukor, csipetnyi só, két egész tojás. Elkészítés: Langyos tejbe tesszük a fél kocka élesztőt, egy kávéskanálnyi cukrot, három-négy evőkanál lisztet, és fakanállal a piros fazékban jól összekavarjuk. Pihentetjük, míg megkel (fél óra.) Hozzáadjuk a többi kellékeket s a kis géppel simára kavarjuk. A vajat megolvasztjuk, és úgy öntjük a tésztába (nem forrón). Újra kelni hagyjuk. Kiöntjük a meglisztezett lapítóra s vajas kézzel elsimítjuk. Felsodorjuk, tizenkét részre vágjuk, s úgy helyezzük a megkent tepsibe. Újra kelesztjük, majd sütjük. Jó étvágyat.

Édesanyám hazament és jött a darázsfészket pótló piskóta, az vihette fel a cukorszintet s nem a vörösbor (legalább is én azt hiszem), de Péter hangosan mondta a skypon a bort és a nejem meghallotta (na pont ezt ne hallja meg?)  Azt mondta, hogy ne igyak, én azt, hogy én csak kóstolgatok, és nem vagyok iszákos, a nejem azt mondta, de igen, és az rossz nekem, és neki én azt mondtam...nem is emlékszem, mit, de, ahogy a több mint ötven éve együtt élő szerelmes házaspárnál szokott, ki/megegyeztünk egy mindkettőnknek jó megoldásban. És azóta nem iszom.

Na de 7,2 - az 7,2, és Budapesten rengeteg a magánrendelő, és jó pár tízezer forintért elláttak receptekkel/tanáccsal. A receptet írassam fel a felhőbe a háziorvossal. Telefon, de ezúttal bekért, szóval ő felír amit csak akar a beteg, őt ne érje vád, de azért beszélgessünk kicsit, és rávett,,hogy három hónapig tartsak egy cukorszegény étrendet és mozogjak még többet, és a ha akkor is ennyi, akkor jöhet a gyógyszer.

Ami biztos az biztos, megvettem dr. Joel Fuhrman Vége a cukorbetegségnek c. könyvét és megnyugodtam. Az ő betegei az USA-ban száznegyvenöt kilóról és 19-es glükózzal három hónap után újraszülettek, eldobtak mankót és szemüveget. Reggelire beáztatott zab áfonyával, ebédre portobello gomba csicseriborsóval, vacsora izlandi feketebab-mártás. Igen, igen és igen, de ezt nem.

Jött a szokásos (vagy ahogy vesszük, kötelező) EKG vizsgálat, és ilyenkor szőrtelenítek (na ne csintalankodjunk, csak mell meg hónalj), hogy a korongok jól tapadjanak, és a doki néni  így bókolt: - Olyan a szíve, mint egy versenylónak. És boldog voltam, és kezicsókolom.

Hazatérve olvasom, hogy a magyarfaló, zsigereiből gyűlölő román náci Funar nyolc év után megkapta a büntetését a legfelső román bíróságtól. Ugyanis ezelőtt nyolc évvel egy magyar nagygyűlésen az elnök először magyarul, majd románul üdvözölte a megjelenteket (vagy fordítva, mindegy), és akkor Funar magából kikelve ordította, hogy Romániában vagyunk, és ne beszéljenek a lovak nyelvén.  Beperelték, és 8000 lej büntetést szabott ki a Kolozsvári  bíróság, amit most a legfelső elengedett azzal az indoklással, hogy a ló egy intelligens állat, tehát semmi sértő nincs abban, ha Funar a magyar nyelvet a lovak nyelvének nevezi. Kész.

Így aztán én is boldog voltam, amikor a szívemet lószívhez hasonlították. Legyünk igazságosak.

Legközelebb a mesés dióstorta édesanyám módra lesz a téma.

Egyébként ma reggel az egyheti cukorkoplalás után már 5,9-t mért a cukormérő. Valószínű azért, mert kiborotváltam a hónaljam.

Mi legyen?

Kétezer évvel előbb így szólt Jézus: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. ” Hallgatták néhányszázan, aztán eltelt a kétezer év és vallják több mint egymilliárdan, de alig párszázan tartják be.

Hatvan/hetven éve talán John Lennon elénekelte: „Imagine all the people Livin’for today”, és vele dúdolt többmilliárd rajongó, s mára több háború dúl, mint akármikor a földön. Érdemes hát bárkinek bármit is mondania nekünk?

René Descartesnek jegyzik, hogy „Cogito ergo sum” (gondolkodom, tehát vagyok). Ő már nem gondolkodik, mégis itt van,  én pedig ha akarom nem gondolkodom, csak írok, és mégis vagyok. Akkor hogy van ez?

Persze a Fsz. Úr visszadobhatja ezt az egészet azzal, hogy: - András, gondolkozz, mielőtt írni kezdesz. Ritkán értik meg a zembert.

Na igen, ha úgy írnám, hogy „Coito ergo sum”(fujj, be régi, ócska vicc), akkor, annak ellenére, hogy csak egy pár tucat ember olvassa, de több milliárdan vallják mint az egyetlen igazságot, amiért érdemes lenni.

Na, akkor most tényleg visszadobhatja a Fszk. Úr. Én legalább is ezt tenném, ha ő írná.

(A F. Úr megjegyzése: lám, mégsem tettem, lám, nem vagyunk egyenlők.)

Hó

Fogy az olaj, az áram, a gáz, lassan a vízzel is jó lesz takarékoskodni Európában, hála a nagy központi irányításnak. Kísértetiesen kezd ez hasonlítani a nyolcvanas évek kezdetére, amikor a nagy kondukátor Csau elrendelte Romániában az általános racionalizálást. Ez magyarul ésszerűsítést jelentene, csak hát ahhoz, ami akkor ott és most itt történik, semmi köze az észnek.

Amikor a kovásznai állomásfőnök kérelmet nyújtott be a megyei párttitkárhoz, hogy utaljanak legalább annyi dieselt, hogy a mozdonyokat járatni lehessen, mert a mínusz majdnem negyven foknál szétrepednek a legfontosabb alkatrészek, a válasz az volt: dieselünk nincs, mozdonyunk van elég, tessék betartani Pártunk és Kormányunk rendeleteit.

Nekünk sem  ment jobban, mint a mozdonyoknak, de mi valahogy átvészeltük. Amikor elzárták nappal a vizet, éjjel teleengedtük a kádat, vedreket a konyhában, és átlagban több vizet fogyasztottunk, mint a ”jó” időkben, de betartottuk „a szabály az szabály”-t.

Emlékszem: a hosszú üldöztetésből, iszonyú börtönévek után a városunkba visszatérő közismert színész, Visky Árpád esténként kiállt az utcára nyíló teraszára és mint egy müezzin kiáltotta: - Embereeeeek, este van, vizet, villanyt, gázt, levegőt elzárni! Már Svájcban kaptuk a hírt 1986 januárjában, hogy felakasztva találták az őrkői erdőben. 

Hasonló felszólítás jön ma a brüsszeli müezzinektől, de azok ott nem végzik ilyen szomorúan, hanem mi, akik hallgatjuk, futunk neki az erdőnek. (Visky Árpinál él a gyanú, hogy nem ment, hanem a szeku vitte.)

De tényleg, ha megkapjuk a nekünk járó villany, gáz, víz, olaj-kvótákat (pénzt azt nem), a levegővel hogy lesz? S ha nekünk - mert itt kevés a légteret beszűkítő hegy - „igazságtalanul” több levegő jut, mint valamelyik hegyes/völgyes szomszédnak, akkor hogy adjuk azt oda? Vagy valahogy csak elveszik. Hogy hogyan, azt még nem tudni, de erre biztosan lesznek gyors megoldások. Most a gázzal pont ezt akarják tenni. És ez nem ésszerűsítés/racionalizálás, hanem együttérzés/szolidaritás, vagy mindkettő egyszerre.

Kemény telünk lenne, ha Brüsszelre hallgatnánk. Szócsövük, az Árnyékkormány szerencsénkre nem kormányoz, így csak megleszünk valahogy.

Jöjjön már a hó, és lepje be a fehér a sötét, buta gondolatokat!

Csak azért is

Megtört a jég, a német kancellár Kínába repült. Igaz, csak egy pár órányi kihallgatásra, de nagyban növelte tekintélyét, hogy, akár csak a vén demens amerikai elnök, a repülőgép lépcsőjének utolsó fokait már egyben vette és majdnem hason csúszott a fogadó bizottság elé. Kiállta a többszörös covid-tesztelést, és kissé zavartan mosolygott a kínai elnökre, aki kézfogás helyett egy gyenge, fanyar mosollyal köszöntötte. De hát mit meg nem tesz és mi mindent el nem szenved egy német kancellár országa érdekében! Ugyanis indulása előtt tették eléje a kimutatást, miszerint, ha oda lenne Kínával a jó viszony, akkor a patikáktól a gyermekjátékokat árusító üzletekig mindenütt üres polcok fogadnák hazája polgárait.

- Nahát, ezt nem hittem volna! De hiszen mi teljes Kína függőségben élünk! - gyúlt ki a fáklya a kormány fejében. Ezt azon nyomban kézbe vette, és rohanás.

Otthon, hogy a helyzeten könnyítsen, a zöld külügyminiszternő levetette a Münsteri G7-es találkozóra kijelölt díszterem faláról a már több évszázada ott levő feszületet. Több német tv-adón is láthattam, hogy ebbe bele kékült-pirult, és lila színekben játszott a megkérdezett polgárok feje.

Igaz, a műsorvezetőké nem, mert ők bőrszínük, szemvágásuk, nevük után ítélve egy sem német. Igazán nem lehet nácizmussal jellemezni vagy megbélyegezni a német tv-csatornákat, és ezt mi is, akik vigyázó szemeinket rájuk vetjük, hűségesen átvettük és alkalmazzuk. Lásd a magyar foci ikonját, a Fradit, melyben egyetlen német sem játszik, igaz, magyar se sok, de így színes a világ. Pedig nálunk csak a pálya zöld, a kormány szerencsénkre nem, és ami még érdekesebb, hogy az árnyéka - az igen…

Ha már itthon vagyunk: a legutóbbi (koránt sem az utolsó) tanártüntetésen egy amazon felolvasta, most már kilenc pontba tömöríve követeléseiket, és ami nekem őszintének és azonnal megvalósíthatónak tűnt, az a következő volt: könnyítsenek a tanárok és diákok terhein. Tehát az egyik nem akar tanítani, a másik meg tanulni.

Hát, ha még ezt sem lehet azonnal megoldani, akkor bizony mit! Hisz nem kell egy fillér (bocs, forint) se hozzá. Vegyék a tantárgyakat sorra, és neki a húzásnak, ebből ez nem kell, abból az nem kell, és kész. Mindenki boldog. Utánunk az özönvíz.

Új világ

Sietek, mert egyre kevesebben vagyunk, akik már éltünk Mussolini, Franco, Tito, Sztálin, Mao, Csau, Gadhaffi, II. Lipot, Szaddam, Kim, az apa idején (a névsor nem teljes), és még mindig élünk. És ezekhez - így vagy úgy (szerencsére inkább csak úgy) - közöm volt.

Mégis, mi közöm?  Ja, hogy legkevesebb negyven évet az életemből, így vagy úgy, egyenesben vagy közvetve, de elloptak, szegényebbé tettek. Örömhírt kerestem ma reggel, s valahogy ez jött össze: túléltük… Fricska az orrukra, túléltük mindegyiket, és most tanúja vagyok egy világszenzációnak. Végre nem politikai,  hanem valami egészen más, nem is tudom, minek nevezzem …
Nem kell többet tolmács, nem kell nyelveket tanulni, két ember szembeáll egymással és egész egyszerűen feltesz a homlokára egy vékony kis acélcsíkot. Persze a számítógép is ott van, de ma már elég egy kis telefon a kézben.

Két ifjú zseni megalkotta azt a programot, amivel egymás gondolatait el tudjuk olvasni, pontosabban nem is csak olvasni.. Arról van szó, hogy miután minden egyes szó, fogalom, érzelem  (és teljesen mindegy, hogy milyen anyanyelvű a gondolkodó vagy beszélni/ beszélgetni vágyó) ugyanazt a milli- milli- és még millibb részecskét ingerli az agyban. Elég, ha egymással szemben állnak és elgondolják, hogy mit is akarnak mondani, és a másik már érti és válaszol is, szavak nélkül, a gondolatok síkján. Óriási.

Na, most képzeljük el, hogy találkozunk egy kínaival, és persze nem arra gondolunk, hogy né, milyen sárga, mert akkor vége is a beszélgetésnek, hanem… na, mire is? Valami fontosra, most hirtelen annyi jut eszembe, hogy nem tudom mire, fojtogat a bőség zavara, de ha felteszem majd a csíkot a fejemre, tudni fogom, de ezt inkább az olvasóra bízhatom.

Persze, ne két hölgy kezdje, mert abból, bármilyen felvilágosultak is, csak baj lesz, mert ha az egyik- mielőtt még meglenne a téma - rálát (vagy csak feltételezi, hogy látja), hogy a másik miket gondol róla össze- vissza, akkor…de ugyanez van, ha a másik kezdi, mert az acélpánt nem változtat, csak közvetít.

És két hadban álló fél sem kezdheti a béketárgyalást pánttal a fején, hisz a hadban állók be vannak oltva és gondolatmentesek. A pánt meg olyan, hogy a gyűlölettől kiizzik és felrobban. és akkor, ha jól meggondolom, üljenek le vagy tőlem álljanak is egymás mellett, és hamarosan meglesz a béke.

Most éppen tárgyalások folynak a feltalálók és egy hatalmas amerikai cég között, hogy mennyiért hajlandóak átadni a találmányt, de sajnos elkövették azt a hibát, hogy még az alkudozások előtt feltették a pántokat, és most teljes patthelyzet van. „Hát annyiért nem”- ennyit olvas mindkét fejben a pánt, és ezt olyan hevességgel és annyira többszörösen, hogy már beleégett és nincs kiút. Vesszen az új világ, jöjjön egy tolmács, és beszéljék meg, hogy mikor fognak újra összeülni. Megvan: „majd ha fagy s hó lesz nagy” , és a Szaharába összegyűjtik mind a nyolcmilliárd embert, kiosztják a pántokat, és megtartják a Sivatagi Beszédet: „Emberek mégis érdemes élni. A pántokat kérném  széthajigálni, és menjen ki merre lát, a földrészek üresek. És aki bírja marja, nyomás, üsd, vágd, nem apád, de ha az is lenne, mit számít! Nyomás Magyarországra. S ott majd meglátjuk, merre tovább.

Ádám

Hogyan lett az ember? Még mindig kételyek gyötörnek, és amíg nem kerül elő a Missing Link (hiányzó láncszem – a szerk.), addig nem tudom, mit higgyek.

Darwin útján: egyszer egy majom nem ment fel a fára a kókuszdió után, hanem megvárta, míg lejött a másik, egy doronggal fejbe verte, és máris az övé lett a dió. Ennyi, megszületett az ember. (A hordatagok pedig úgy kezdtek ránézni, mint aki „ÁD ÁM neked”, ha nem engedelmeskedsz…)

És tessék, itt van Ádám. Mindig alulról nézve a fára mászókat észrevette, hogy nem mind egyformák. Volt olyan, aki csak kisebb diókat tudott lehozni, de valahogy olyan furcsán riszálta magát lejövet, és nem lehetett rá haragudni. Szóval megérkezett Éva is a Missing Link-ből.

Ádám természetesen észrevette, hogy ha mindeniket agyonüti, lassan nem lesz, ki felmásszon helyette, ezért csupán kényszerítette rá őket.  Megszületett a munkaadó- és munkavállaló társadalom. Ezután mind tökéletesebb lett minden. Ádámnak volt ideje gondolkodni, míg a többi dolgozott, így aztán ő már jeleket vésett a sziklafalba, hogy az utódai tudják, mi merre, hova. És ha elunta, akkor csak úgy, céltalanul tette, és íme, megszületett a művészember.

Sok-sok ezer éven át az utód mindig okosabb lett. Aztán, nem tudni mitől, de néhány évtizede a fiuk elkezdtek mind kevesebbet tudni, mint apáik. Megkezdődött az elhülyülés, a meredek út a végcél felé.

Vagy nekünk azért kell kevesebbet és gyermekeinknek még kevesebbet tanulnunk, mert az okos segédeszközök átveszik a számolás, észben tartás nehéz és sok időt igénylő feladatait? Hogy mi pár másodperccel később válaszoljuk meg a kérdést, de sokkal pontosabban, az rossz? Talán nem, de ha mindent ráhagyunk a gépre, az nem tudja majd önmagát az újjal bővíteni. Vagy igen? Sőt még ki is jelzi, csak oda kell figyelni, egy katt, és kész einsteinok vagyunk.

S akkor?  Hol a baj? Mert, hogy baj van, az biztos. Hisz tanár és diák utcára megy, az egyik a tanítás ellen, a másik a tanulást véli feleslegesnek. A tanár nem érti, hogy ha több pénzt akarok kapni, akkor többet nyújtok, és nem megtagadom a munkát! És ha nem ezt tanítja, akkor mit lehet elvárni a diákjától?

De nem csak ennyi. Én például mit találjak fel, ha a nagyokosok mindent feltaláltak már, amit még meg lehet érteni, sőt, még a nevét sem tudom kimondani annak az új valaminek, amiért Nobel-díjat osztanak, s azt sem, hogy az mire jó.

De azért nem vagyunk mi olyan buta fiuk, még hoztunk egy- s mást. Itt van, nyugodtan leírom, mert a Trade Mark már megvan hozzá, most csak társbefektetőt keresek. Óriási üzlet! Ilyen még nem volt, és egyből a világpiacra léphetünk fel, és ezt különben sem lehet kis sarki szatócsboltban kínálni. Cukor ízű sót és só ízű cukrot dobunk be a világpiacra! Új-új-új-új, még sosem volt, és kezdetben olyan áron adjuk, amennyibe most kerül a cukor meg a só (na jó, azért egy nagyon kicsit drágábban, az a pár száz forint senkit sem bánt), de ahogy beindul, a só/cukor árát az égig lehet emelni, és a cukor/só is közvetlen alatta van. A patent/licenc megvan, és az eljárás, pont azért, mert rém egyszerű, meg fogja hódítani a mindig valami újra, valami másra vágyó közönséget. Felvásárlom a piacon levő teljes cukor- és teljes só-készletet, csak át kell címkézni, és kész. Ennyi.

Mi? Hogy ezt ön is meg tudná csinálni? Hahaha, elkésett kisapám. Kap egy ezüstérmet.

De lehet ezt tovább is fejleszteni. Az ecet ízű bort tessék elfelejteni, az már megvan, de a melltartó nélküli melleket vagy a mell nélküli melltartókat talán mégis, na mindegy, ott, a divatvilágban lehet még valamit kezdeni… Nekem elég a só és cukor.

Ja, majdnem elfelejtem, Ádámról és Éváról van egy sokkal egyszerűbb és érthetőbb legenda is a Bibliában. Talán mégis az lenne az igaz?

Pá

Búcsút veszek írásaimban/gondolataimban a múlttól, a jelennel nem érdemes foglalkozni, hisz abban a pillanatban, ahogy leírtam, az már a múlt, marad a minél távolabbi jövő, talán azon még lehet valamit csiszolni, finomítani.

A múltból talán a  Shakespeare meg Pythagoras  festette képet vinném magammal. Az egyikük azt mondja, „színház az egész világ”, a másik közel ezer évvel előtte, hogy „színpad az, ahol sokan játszanak szerepet, a szemlélők, a bölcs”. Továbbá idézem a közelmúltból egy hozzánk telepedett holland baptista pap-asszony mondatát: „a vallásunk alapja a három H (a Hitet, Hűséget rögtön rávágtam, de hogy mi a harmadik, arra várnom kellett, majd jött): Hit, Hűség és Humor”.

Nem csak nálunk, de szerte a nagyvilágban is kötelezővé kellene tenni a baptista vallást, mert mind a három „H” kiveszőben. A Hit mint olyan az elhitettet emberek (írhatnám eltévedt, vagy még rosszabb, megtévesztett emberek)  ideológiája. A Hűség valami idejét vesztett, „divatból” kiment fogalom, akármely szinten (család, társ, haza.) .A Humor, hát azt már valahol leírtam, és nem akarok ugyanabba a hibába esni és untatni…

Magam,  ha volna olyan, az egy ”J” vallást venném fel a legszívesebben. Egy „J”:  a Józan ész hite.  Mert pl. ki nem látta még be, hogy egyetlen gömb a Föld, és minden darabja szerves része ennek az egyetlen valóságnak, ezért nem lehet egy országot kiközösíteni, azaz függetlenné válni tőle. Mert valahol ez visszaüt. Próbáljuk meg például függetleníteni kezeinket az agyunktól, aztán meg fogunk lepődni, amikor - ha nem is azonnal, de ahogy észreveszi, hogy független - orrba vág, vagy kikaparja  a szemeinket, hogy ébredjünk.

Valamikor az első világháború idején gázbombákat gyártottak, mint titkos és nagyhatású fegyvereket, aztán a fronton a szél megfordult és a saját lövészárkainkba fújta a gyilkos füstöt. Na, akkor az illetékresek hajlandóak voltak leülni és betiltani azokat. Ma valamelyik idióta állam/hatalom vírusokat gyárt, és milyen furcsa, az is visszaüt, de mi még úgy teszünk, hogy nem tudjuk, honnan jöttek, tehát nincs kivel tárgyalni, és különben is, amíg a gyógyszergyárak milliárdokat kereshetnek és politikusok vagy nejeik zsebeit tömik,  hát minek is?

De lássuk a sokat ígérő jövőt. Olyan előrejelzéseket hallok, hogy még pár év, és a születendő gyerek alig jön  világra, már kap egy kis bélyeget valahová,  talán a popsi egyik oldalába (de az nem jó, mert lehet, hogy az új világban az  sokkal nagyobb szerepet kap majd),  vagy a dereka köré (bízzuk az orvosokra, bár lehet, ők sem tudjál majd eldönteni), és abban hetedízig visszamenően benne lesz minden, amit magával hoz. Nem kell többé személyi meg még sok más minden, és ha utazunk, a határon például odatartjuk a fenekünket (vagy ahol van a pecsét), és szabad az út. Kerítéseken sajnos nem lehet átmászni vele.   Veszély egyébként csak akkor van, ha Lmbtq-s a határőr.

             Na

Felháborító, hogy mi (a nép) állandóan hangoztatjuk, hogy így a demokrácia meg úgy a cia, de mi (a nép) semmit nem teszünk, na jó, egyesek elmennek szavazni s azzal kész, de egy valamire használható javaslatot nem  hallani.

Egészen kicsi dolgok is sokat jelentenének, például itt a fogpaszta (mi, a nép) mindegyike (na jó, nem éppen mindegyike) vesszük és használjuk, van, aki minden reggel, aztán van olyan is, aki minden este is (még ha otthon is marad, akkor is), és van olyan (hülye), aki minden étkezés után.

Na de nem ez a lényeg, hanem a fogpaszta. Ez ugye mégis csak egy tömegcikk, tehát egy apró javítás is már óriási eredményhez vezethet.  Na, most azok, akik akár csak egyszer is, de használják, észre kellett vegyék, hogy a pasztát a tubusból nem lehet teljesen kinyomni. Csináld ahogy akarod, göngyöld fel, lépj rá, üsd kalapáccsal, - egy kicsi vagy több benne marad. Nem lehetne-e, hogy a gyártó azzal a kicsivel, amennyi benne marad, kevesebbet tegyen bele, és akkor máris olcsóbb lesz, és sok fillér sokra megy…???

Na, ez csak egy példa, de hát ezt ki lehet terjeszteni a rengeteg tubusos élelmiszerre is és így tovább, de mi (a nép) tehetünk közel világrengető javaslatot is. Vegyük a választási kampányokat, melyek a világon mindenütt dollármilliókat, forint-milliárdokat emésztenek fel. Mennyivel egyszerűbb lenne ugye egy levelet küldeni minden polgárnak, benne  minden párttal és programjával, mellékelve a most regnáló kormány hovatartozását is, és a polgár, miután mindent elolvasott és összeveti az ő avagy mi (a nép) mostani helyzetével, a szavazócédulán beikszeli amit akar. Ennek meglenne az az előnye is, hogy csak az írni/olvasni és dönteni tudók szólnának bele, hova-merre…

Na persze ez csak egy ábránd, mert az a sok csápolni akaró politikus, aki csak négyévente egyszer jut a hordó tetejére, eleve megfojtana egy ilyen ötletet. Hagyjuk is. Valami mást.

Itt az egészségügy, arra mindig ráfér valami újítás. Mi lenne, ha a TAJ kártyával együtt kapnánk egy plakátot is, amit fel lehet ragasztani a fürdőszobában, és rajta kis nyilak mutatnák, hogy ha valami fáj, az mit jelenthet.  A használati utasítás azt kéri, hogy a mutatóujjunkkal itt meg ott nyomjuk, és ha több mint egy helyen fáj, akkor gyanús, hogy a mutatóujjunkkal van baj, és azzal ne bosszantsuk a Doktor Urat, hanem borogassuk. És különben is, egyszer már ki kellene jelentse az orvostársadalom, hogy harmincnyolc fok láz alatt nincs láz, és száznyolcvanas vérnyomás az nem baj, és még sok más minden sem, amivel naponta zavarják az igazi egészségügyi ellátást. Tessék tűrni, az idő majd meggyógyít, és ha nem, akkor az orvos sem tudott volna segíteni, és különben is, egyszer s mindenkorra szüntessék be azt a tévhitet, hogy orvosokkal körülvéve, ágyban s párnák közt könnyebb meghalni, mint otthon, a nyugodt, megszokott környezetben. Na.

És mi (a nép), na, szóval elég lett volna egyszer is, hogy „na”, most kiment a fejemből, hogy mit is akartam írni. Na.

Ez-az

Mielőtt még arról írnék, amire készültem,  egy most olvasott rövid hírt kell elemeznem. „Drágább lesz hamarosan a WC papír”. Hát szóval, ha ti így, akkor mi sem maradunk tétlen, kedves WC- papírt gyártok, aztán magatokra vessetek. Abban a pillanatban, ahogy megemelkedik az ár, mi a papír mindkét oldalát használni fogjuk, és a bejöveteleitek KWCPGY (kedves WC papír gyártok), alaposan megcsappan. Úgy hogy…

Hamlet híres mondása: „valami bűzlik Dániában” - adott témát a múlt héten jobb- és baloldali újságoknak, TV csatornáknak itthon. Sztrájkoltak a kukások, és az utak széle megtelt ilyen-olyan színű és tartalmú szeméttárolókkal. Büdös a város - írták, mondták. Na ez az ami engem írásra bosszant.

Először is, Budapest a sztrájk előtt is bűzlött. Tessenek benyitni a belváros polgári palotáiba, és a kapu mögött már hanyatt lehet esni a vastag, kézzel fogható illattól. Most legalább kikerültek a járdára, és éri a szellő. Nem mondom, hogy szép, de szembe jut egy erdélyi sebész-főorvos, akivel késő éjszakába nyúló bridzs-partikat játszottunk, és egy-egy kényesebb partner ki akarta nyitni az ablakot, hogy úgymond jöjjön be friss levegő. – Fiam, jegyezd meg, hogy a büdösségtől még nem lett soha senki beteg, de a friss levegő már többeket megölt, mint egy kisebb háború.

Hát bizony engem most óriási csalódás ért. Hogyan tudtak a kukások lesüllyedni a tanárok nívójára, és sztrájkolnak?

Na de valami biztatót is. Állandó félelemben tartanak, hogy olyan tél lesz, hogy megfagyunk, és aki nem fagy meg, az éhen hal. Hát kéremalásan (ahogy a Nagyváradi püspök úr szokta mondani), vegyük számításba, hogy Brüsszelben az a számtalan LÁNGész politikus, ha naponta összeül, akkor az a marha nagy gyűlésterem Európa kandallója lesz, ami fűti majd a kontinenst. Időnként nyissák ki az ajtókat, és gyűlésezzenek szorgalmasan.

Aztán az éhség. Most mondják ezt, amikor a napokban tették le az alapkövét Franciaországban annak a fehérjegyárnak, amelyik millió meg millió kg vagy tonna izét fog csinálni évente! Kissé zavar, hogy a fehérjekonzerv alapanyaga nyüvekből áll majd. Na de ne legyünk kényesek, hamarosan áldás lesz egy bőséges sáskajárás, és nem átok. Változnak az ízlések, ne legyünk maradiak, szereltessük le a drágán feltett finom dróthálókat az ablakokról és engedjük be a poloskákat, jó lesz a hosszú téli estéken a TV előtt ropogtatni őket. Hogy kicsit büdös? Na ne, hát tegyük a kezünket a szívünkre vagy valahova máshova, mennyi jó dolog volt büdös az életünkben!

Visszatérve a kukákra. Mi lenne, ha csak a szemetes autó jönne magára, és mi, lakók tennénk fel rá a kukákat! Azonnal megoldódna az anyagi része a dolognak, a kukások elmehetnek tanítani. Csak azt mutassák meg nekünk, hogyan lehet olyan őrületes lármát csapni hajnalonként? A többi menni fog.

És hogy kik fogják felrakni? Hát csak természetes, hogy a nyugdíjasok! Mégis, mit csinálnak egész nap, és csak kapják azt a rengeteg pénzt meg juttatást meg prémiumot meg tizenharmadikat meg.. meg, össze sem tudom számolni mi mindent.

Igaza van az unokámnak, ez nincs jól. - Tata, most kellene nekünk adni azt a sok pénzt, mi tudjuk, hogy mit csináljunk vele, s nem öregkorunkban, amikor már…

Késői, de nem elkésett

„A pedagógus neveléssel és tanítással foglalkozó személy. Maga a szó a görög paidagogoszból származik, jelentése: gyermekvezető. (Wikipédia)

És most a tények ma és itt: a tanárok (nálunk pedagógusoknak is nevezik magukat) utcára viszik a diákjaikat és sztrájkolni tanítják… Aztán az iskolában idegbeteg késsel támad diáktársára és majdnem halálra sebzi..

Más idők voltak, más erkölcsök, más követelmények ezelőtt hatvan/hatvanöt évvel Marosvásárhelyen, én erre emlékszem vissza.

Igen, megtanultunk, azaz megtanítottak nekünk sok olyat, amit igen kevesen hasznosítottak életükben (gyökvonás, versek az akkori munkás- költőktől), de a Bolyai Farkas  gimnáziumnak volt egy közös lelke: NEVELNI.

A matematikát, ha el is felejtettük, de az analízis-szintézis elve, amit ugyanattól a tanártól tanultunk, beolvadt mindennapjainkba .  A magyartanárnő, amellett, hogy megtanította a magyar kultúra örök kincseit, megtanított szépen beszélni. És folytathatnám a sort, de ezt majd a következő (hatvanöt éves) érettségi találkozóra fogalmazom meg.

A múltból örököltük Dr. Kiss Géza bácsit, és a modern idők (akkori) igazgatói, mint pl. Kozma Béla, mindig kitaláltak valami címet/beosztást, hogy mint „lelkipásztor” ügyelhessen ránk, oktasson. Pedellusa volt az internátusnak, de ez a szolgai cím szent szolgálattá vált általa. Még most is előttem van zömök, szemüveges, kopasz, mindig mosolygó alakja, a jóság örök modellje. Ő volt az,  aki feledtette velünk a bal karunkon kötelezőek hordott  karszám megalázó voltát, ő akadályozta meg  - ami ma a legnagyobb fenyegetés a gyerekeink számára - , hogy számokká váljunk. Ma már nem lesznek nők, férfiak, hanem első és második szülők, meg a többi gender-őrület…

Ha valamelyik osztályba egy idegbeteg gyerek került, akkor, ismerve a kölykök „gonoszságát”,még mielőtt az állandó céltáblájává vált volna a kötelező heccnek, összehívott bennünket akár a bentlakás kis szobájába vagy nagyszüneten az osztályba, és elmagyarázta, melyek azok a komikus mozdulatok vagy hangok, melyeket egy ilyen gyerek öntudatlanul produkál, és hogy mi orvosai lehetünk vagy gyilkosai, attól függően, hogyan viszonyulunk hozzá. És ez a gyereke kedvenccé vált, örömmel jött az iskolába.

Mi annak idején több napot töltöttünk a marosszentgyörgyi téglagyárban, dobáltuk kézből kézbe az agyagdarabokat, segítettünk a vikkend-telepi faház építésénél, a főtéren simítottuk az útburkolatot, a közeli kollektív gazdaságban sarlóval arattuk a köményt, és … örültünk, hogy nem kell iskolába menni.  A minden évi somostetői iskola-kirándulásokon a tanárokkal fociztunk, kötelet húztunk, és barátokká/társakká játszottuk magunkat.

Ma azért mennek ki az utcára, mert a tanárnak kevés vagy sok a fizetése (mióta világ a világ, a tanár, tanító sajnos alul volt fizetve, de élt a mesterség, mert az hivatás volt, nem napi robot).  Az ösztönös gyerek-naivitást meglovagolni baloldali politikusoknak meg baloldali érzelmű szülőknek – aljasság, gyermekellenes merénylet.

Gyárfás 2022. október 3.

                                                                                           Mao

Nem értek hozzá, tehát írnom kell róla.

Igen, a politika. Furcsa, hogy egy tízmilliós országban tizenegymillió politikus él, de ez van, és ez késztet rá, hogy utána olvassak: mégis mi, miért, és hova, merre és meddig?

Nagyon mélyre nem szeretném leásni magam, megelégszem, ha a múlt század eleje/közepe táján történtekből próbálok magyarázatot kapni bizonyos jelenségekre, kijelentésekre, melyek ma újra elhangzanak.

1929-ben a kínai Kommunista Párt nagygyűlésén fogalmazta meg a nagy Mao Ce-Tung, hogy a szűk látókörű nemzet- és hazaszeretet megakadályozza az egyetlen és egyetemesen érvényes Párt politikai sikerét, és szent háborút hirdet a parasztok és kisiparosok ellen, akik megrögzött hívei a nevezett elveknek, és - csak úgy, zárójelben - magántulajdonnal is rendelkeznek, ami szintén rákos daganat a kommunizmus testén. Óriási taps és örömmámor, na meg pár százmillió kínai kivégzése győzelemre viszi Mao tanításait.

Miért vallja ma ugyanezt az EU? Hisz a paraszt és kisiparos viszi ma is a terhet, az EU-nak a nemzet- és hazaszeretet tényleg idegen, a legnagyobb ellenségei a magyar haza küldöttei közt foglalnak helyet. Dehogy ülnek, inkább ordítoznak, és kérik az EU-t, segítsen a hatgyermekes apákon, kikre kifizethetetlen rezsiköltségek és fagyos tél vár, és tegyék lehetővé, hogy az EU-s pénzek egyenesen ezekhez kerüljenek…

Az EU-parlament példásan szervezett gyűlésein is javítani kellene. Most csak két felszólaló áll egymás háta mögött a pultra várva, és az elnök-asszony minden felszólaló után több percben kénytelen elismételni, hogy a szószólóknak csak egy perc áll a rendelkezésükre, és kénytelen lesz félbeszakítani, ha ezt túllépik. És ezt elismétli annyiszor, ahány a felszólaló, és ezzel a nagyon értékes idő, ami alatt Magyarországot szidni lehet, lényegesen csökken. Na meg arra a hülye megjegyzésre sem marad idő, hogy mégis mondjanak már valami kézzel foghatót, hol, mikor és mivel sérti ez az ország az alkotmányosságot, szólásszabadságot, demokráciát. A válasz egyszer és mindenkorra: - Annyi eset van, hogy nincs idő a felsorolásukra. Kész. Ennyi. Pofa be.

Aztán meg azzal aztán tényleg ne álljanak elő a magyarok, hogy a kormány demokratikusan nyert kétharmados többséggel áprilisban, és ha ezt kétlik, akkor a magyar népet sértik, és azért ezt még sem kellene. Mi is inkább örüljünk, hogy egyre-másra veszik át a magyar modellt, adózásban és és és…

A legfrissebb, hogy már a székely modell is divatba jön Németországban. Nyírő említi valahol, hogy egy városi kisfiút visz fel Uz Bence a havasokba, kegyetlen hideg szél fúj, a gyerek kezei már-már lefagynak, de a szánt húzó ló könnyít magán, és a ”lócitromot” a gyerek kezébe teszi Bence, aki mennyei mosollyal nyugtázza a meleget.

A tegnap mutatta be a német TV azt a hordozható fa/műanyag WC-t, amit a férfiak számára (hogy miért csak nekik, nem tudom) már elkezdtek gyártani télire. Félre a melegített ülésű porcelánkagylókkal és fűtött fürdőszobákkal. A hordozható, méretre gyártott, olcsó végterméket kézbe is vehetik, vagy mit tudom én ki mit fog vele csinálni, hamarosan megjön erre is a szabvány.

Tovább olvasva Mao-t, várom, mikor jelenti ki az EU elnök-asszonya is: -A hajón ugye a kormányosra bízzuk magunkat, ezért aztán a mindennapokban tegyük gondolkozás nélkül ugyanezt az EU-Párttal is.

Tényleg, mit ugrálunk, hiszen van egy több száz főből álló agytröszt, akiket mi választottunk (vagy nem? Na hogy is van ez?), és ők csak jobban tudják, hogy mi folyik itt. Nem kell ezért közénk jönni, hisz a festő sem mászik bele a hajnalpírba vagy a szivárványba, mégis milyen gyönyörűen lefesti azt.

És a gyűlésrenden is változtatni kell. Ne egymás után, hanem egyszerre mondja el mindenki amit akar, egyforma hangerővel, az elnökség pedig majd összegzi, hogy igen, egyhangúlag elítéljük a magyarokat. Fizetésüket a képviselőink, ha ott vannak, ha nem, akkor is megkapják, és ideje megemelni meg minden, és ez így azért nem lehet, hogy mégis igen meg nem, de a férfiak igen, szülhetnek, na de hát én csak ennyit szerettem volna elmondani, de ha nem lehet, hát nem lehet, mert, na mindegy, én elmondtam és Mao is…

Árnyék

Na végre! Végtelen öröm szállt rám, megkerült, megjött, igen, megjött és akkor megvan … Ez a helyes sorrend, de mit törődöm én a helyes sorrenddel, itt van, itt van.. Amikor már azt hittem, hogy nincs tovább és már-már feladtam, és akkor, csak úgy a semmiből, azaz a romokból mindent elsöprő erővel feltámadt a HUMOR.

Évek óta szomorúan figyelem, hogy írásban, szóban, képekben és a mindennapi életben nemcsak ellaposodik a valamikori, a világon egyedül álló magyar humor, hanem még rosszabb történik vele, csak ordítozva lehet előadni, és kizárólag az emberi test térden felüli és köldökön aluli egy araszára szorul vissza. De most vége a szomorú időknek, „kacagva sírunk s a könnyünk mosoly” (Mi muzsikus lelkek - a szerk.). Formában és tartalomban visszataláltunk azokhoz a legendás időkhöz, amikor a lehető legkomolyabb arccal állt a színpadra a művész, és a hátborzongató szöveg után berobbant a poén. Bejelentették, bemutatták, fényképezték: felsorakozott az ÁRNYÉKKORMÁNY. Halleluja halleluja, hozsánna.

Még nem mondták ki, hogy mihez is kezdenek (és kikkel vagy kikért), és ez azt jelenti, hogy tőlünk várják a programot, hisz ők megalakultak, és ennél többet csak egy hitetlen ember várhat tőlük. Azért a röhögéssel óvatosan. Valami azt sejteti, hogy mégsem a humort hozzák, legfeljebb annak csak az akasztófa-válfaját.

Számomra itt van egy több év óta megoldatlan és mindig rossz szájízt keltő jelenség. A nagy- vagy akár a kis üzletekben vagy én nem tudok fizetni, vagy a kasszánál nem tudnak visszaadni, és a múltkor a mögöttem felgyűlt sor majdnem meglincselt, amikor a visszajáró forintomat követeltem. – Ember, értse meg… - Mit, mit értsek, nekem a forint az forint, és aki a kicsit nem becsüli… - Főnök, főnök segítsen!!!

- Nézze, az Árnyékkormány biztos bevezeti a kilencvenkilenc forintos érmét, de inkább euróval kell majd fizetni, és akkor majd jobban ügyel maga is a bevásárló szekérre, mert, ahogy ezt is megrakta…mégis mit képzel… most kifizet 999 forint büntetést a szekér megrongálásért. - Jani ,vigyétek és vegyetek fel egy jegyzőkönyvet, de engem hagyjatok békén, én most fogalmazom a kérvényt, hogy az eddigi árnyékszéket átnevezhessük kísértetpadnak, ami bejárja Európát, és ezentúl mindenki oda székel, ahova akar, mert végre eljön a várva várt szabadság.

Béború

Viszály és nézeteltérésekkel teli vagy nélküli időszak államok és személyek között: ez a háború és a béke.

Valahogy tévesen kezeljük ezt a háború/béke fogalmat/helyzetet. Vagy „teli”, vagy „nélküli”, de mi van a kettő között, ami a több tízezer éves emberi történelemnek a megszokott állapota, hisz az egyik vonzotta maga után a másikat, és nem is tudom, mi volt előbb, a háború, vagy a béke? Tyúk vagy tojás?

A nyugat nem beszél békéről, és Oroszországban  büntetéssel jár, ha valaki háborút említ. Az igazság nem is e két fogalom között van, hanem, mint ahogy lenni szokott, valahol egészen másutt. Végre meg kellene értenünk, hogy évezredek óta hibásan nyúlunk - úgy történelmileg, mint politikailag, na meg akár nyelvtanilag is - életünk e legfontosabb kérdéséhez.

A megoldás adott. Nem értem, hogy annyi okos és erre idomított politikus miért nem jött még rá: véget kell vetni ennek az állandóan ismétlődő átoknak, tessék végre kijelenteni, nincs többé háború, nincs többé béke, ezentúl BÉBORÚ van. Se-se, és békeharc se legyen, mely után kő kövön nem marad, és háború sem, a melyik „életem legszebb gondolata”. Állandó Béború legyen nyugat/kelet-észak/dél között, és össze-vissza. És akkor az a sok-sok pénz, amit arra költünk,hogy tárgyalásokat rendezünk, fedezné a Béborúhoz szükséges kiadásokat, és miután ez a Béború örök, nincs többet félelem-nyugtalanság-bizonytalanság és izgalom, csak… csak, na, csak az lesz, és az mégis más. Vagy nem? Mit is akarok mondani?

E gondolatokra igazán kellett volna időt szakítaniuk a Nagy Temetésen az összeterelt világhatalmasságoknak,  de eszükbe sem jutott, nem lesznek bolondok elszalasztani a már kitűzött béketárgyalásokat Svájcban (jó hely), ahol a tizenegy csillagos szállodák már lefoglalva, és a jegyzőkönyv is készen, amelyikben leszögezik, hogy teljes egyetértés mellett majd egy év után újra leülnek, és akkor a következő lépéseket megtárgyalják, de ebben a történelmi pillanatban óriási eredménynek számít, hogy leültek egymással, igaz, háttal, de mégis egy asztalnál. Na. Még mindig nem tudom, mit akarok.

Másrészt meg azt gyanítom, hogy a jelen lévő világhatalmasságok a PÉNZ/TŐKE maga volt, amely azért nem volt hivatalos a búcsúztatóra.

És aztán a Vatikán is üzent, hogy Ukrajna ne felejtse, Dávid legyőzte Góliátot, és ez legyen hitük és reményük. De ne feledjük, hogy akkoriban Dávid rendelkezett egy titkos fegyverrel (parittyával), és azt egy nem várt pillanatban dobta be, ám most Góliátnál vannak a titkos és mindent elpusztító harci szerek. A lényeg a hit és a remény, és úgyis a remény hal meg utoljára, de az meg kit érdekel…

Na, befejezem, mert nem tudom, mit akarok. Igaz, ez nem is lenne baj, ha a világ tudná, hogy mit akar. Legyen hát BÉBORÚ. Éljen.

TV

Vasárnap dél van. A német állami adón a TV kertjéből élő adás, több száz ember vigad, énekel egyszerre az előadóval (a sláger és az előadó is százéves): minden jó, minden szép, vár reánk a boldogság…

Átkapcsolok az itthoni állami csatornára. Fekete ruhában fiatal énekesnő sír szomorúan: - Ez az utolsó tánc, aztán mindennek vége… és zokog a prímás, nagybőgős, és a cimbalmos is csak pityereg. Ez is száz éves, mármint a magyar lélek, de egy óra múlva már egymást röhögik a sztárok, nincs itt semmi baj, csak na…

Másik csatorna, még mindig itthon: - Németország az összeomlás határán, az emberek éheznek, fáznak, rettegnek a téltől.

Vissza a német adóra: - A kancellár sikeres utat tett a közel-keleten, barátságos fogadás mindenfelé,  és ígéretek özöne, lesz gáz, folyékony, tömör és talán még illanó is, kissé drágábban, mint az oroszoktól, és még fel kell építeni  néhány csőrendszert, meg erre alkalmas hajó is kell meg miegymás, de továbbra is megbüntetjük az oroszokat, és a lengyelek is, meg aztán a magyarok és az olaszok is jól járnának, ha nem szavaznak a jobboldalra, mi nem szólunk bele,  csupán a szólásszabadság jogával élünk, de előre szólunk, hogy az EU-nak megvan a receptje, és éljen a demokrácia.

Itthon. Bevásárolok, jelenet a kasszánál: - Édes uram, várjon egy pillanatra, és átszól a szomszéd székben ülőhöz: - Juli, ez az izé a tegnap még nyolcszáztíz volt, most kétezer ötven? – Igen, ez az új, hallgass a gépre és ne emlékezz. - Édes uram, mégis kéri? – Miért, van olcsóbb is? – Nincs, csak hát…

Hátam mögül: - Kérem, ne tartsák fel a sort, ha kell, fizessen, ha nem, nem,  de itt ne…mint mindig, meg állandóan, ismerem az ilyen urakat, ide jön,  nem is kell neki csak provokál, de ez az idő már lejárt, most majd…  - Elnézést, én nem csináltam semmit. Fizetek, természetesen, csak ne tessenek megverni.

Na, ezt megúsztam. Tessék a TV-t nézni, s ne üzletbe járni.

Ősz van

Megtörtént a parlament őszi ülésszakának megnyitója, ami némiképp feloldott a kora reggeli patakparti séta hangulatából. A szél félig üres műanyagzacskókat görgetett felém, és nem kellett találgatnom, a csomó a nyakon elárulta,hogy egy jobb érzésű kutyagazdi szedte bele a kis kedvenc  reggeli szüleményét, aztán fújja a szél, fújja, ki tudja meddig fújhatja…

Egy kis kutyaszar azért nem teszi tönkre a hangulatomat, és ni csak, kisütött a nap, és valami meleg emlékekkel teli hullámot hoz, amit csak költök élnek meg, Hát nem gyönyörű?

Siess haza ember, mindjárt kezdődik az élő közvetítés, el ne mulaszd az építő jellegű ellenzéki hozzászólásokat. De lám, nem hozzászólók ordítanak, hanem tanítómesterek, kik a descartesi elven nőttek fel, miszerint az emberi elme célja az igazság keresése, de miniszterelnökünk Brüsszelben egészen mást tesz, tehát hazudik, hazudik, hazudik… és habzik a száj a gyűlölettől. Megy a mini- és már alig létező pártok hazát, Európát, sőt a világot megmentő történelmi horderejű beszéde, és végre válaszolhat a miniszterelnök is.

És válaszol. Nyugodtan és jóindulattal oktatja a politikában és években fiatal képviselőtársait, hogy a brüsszeli politika nem az igazságot keresi, hanem saját érdekeit védi, és azok, kik közel tíz év kormányzás után végre beültek az árnyékba, jól teszik, mert azalatt a tíz év alatt a tűző napon nagyon leégtek, és nem válaszol, azaz nem reagál a volt miniszterelnök őszinte, önmagát korbácsoló, hatalmas drámai szünetekkel cifrázott vallomására, hogy vannak rongy emberek, vannak még rongyabbak, és van a legrongyabb….

Igen, mi ezt mind így látjuk, és végre ő is belátta, csak nem tudom, mennyi volt benne az alkohol, de tántorgott, talán megállapításainak súlya alatt? Mindegy. Egyvalamivel újra gazdagabb lettem. Jól szavaztunk áprilisban.

Talán, ha a zöld párt mellé alapítanánk egy égszínkéket, és az szívós munkával kiszívná a kéket a zöldből, megmaradna az, ami igaz, egy sárga párt. Olyan, mint északi és keleti szomszédjaink alapszíne. A sárga aranyért eladják a lelküket is, de ha megszorongatod őket, valami barnássárga massza csorog ki az ujjaid közül, és büdös.

Nem kértük, de jött a levél, hogy hűvösek az éjszakák, bekapcsolják a fűtést, és ha valakiknél nem működik, hát jelezzék.

Köszönjük. Működik.

Búvár Kund

Istenem, bocsáss meg esendő gyermekednek, de ennek a bizonytalanságnak véget kell vetnem.

Az ukrán- orosz háború ugyanis játék a homokozóban ahhoz a lélekölő harchoz képest, ami magyar és német TV-adók között dúl. Álhírek, vagy ami még rosszabb, féligazságok omlanak ott is, itt is a naiv, csak híreket tudni akaró polgárok csendes vacsorai együttlétére.

Mi leközöljük, hogy a nagy német bérházak ötödik emeletén pléhlapon régi székeket vagy ósdi bútordarabokat égetnek el, mert ez felmelegíti az egész lépcsőházat.  A német állami csatorna pedig képeket és hozzá illő szövegeket vetít a budapesti óriástüntetésekről. Elsőnek a tanárok jelennek meg, csak hát sehogy sem sikerül elhitetni arról a féltucatnyi valakiről, aki az iskola körül őgyeleg, hogy ez egy hatalmas tömeg. Mindig akad viszont valaki, aki a több százezernyi tanerő nevében elmondja, hogy a kormány éhbérért dolgoztatja őket, van úgy, hogy heti húsz órában is. De sokkal szívmelegítőbb a német adónak, amikor rábukkan a több ezres női tömegre, akik a Parlament épülete előtt harsányan ordítják, hogy a testük az övék, és ők azt tesznek vele, amit akarnak. A német riporter egy, az orrában karikákat hordó ifjú amazontól megkérdi, hogy mit tett ellenük ez az átkozott nemzeti vezető, és halld deutsche frau, arra akarják kényszeríteni a terhes vagy megesett nőket, hogy mielőtt művi vetélésnek fekszenek alá, hallgassák meg a szívhangjait a már megfogant kis élőlénynek, és csak azután döntsenek, hogy igen vagy sem. Hallatlan, ilyen testi és lelki szenvedésnek kitenni a modern időkben egy nőt. De hogy megölünk még születése előtt egy kisgyermeket, az kinek fáj? Gondolom, ennek az orrában több karikát viselő hölgyeménynek az édesanyja most bánja, hogy annak idején ö miért nem kapartatott, de ö most nem kerül ernyő elé.

Na de Istenem, nem ezt nem ezért akartam hozzád fohászkodni. Alig két vagy három hete nyugalom lett az EU Parlamentben, miután a magyar baloldalnak sikerült meggyőznie az összes európai küldöttet, hogy minden visszás dologért Európában Magyarország a hibás. És lett béke, legalább is ott Brüsszelben. Erre, tessék, jönnek a bohém olaszok, nem hallgatnak az EU jóságos tanácsára és - bocsájtsa meg a népének az, kinek ez a feladata - demokratikusan egy jobb oldalra húzó kormányt választanak. Hallatlan, pedig az elnök asszony tisztán és érthetően megmondta, ne tegyék, mert a Magyarország sorsára jutna. Ám az olasz polgár félreértette a demokráciát, és választott.

Újból felkavarták hát a békés vizeket Brüsszelben, a leendő olasz miniszterelnöknő pedig úgy-ahogy mérsékelni tudta a vihart, amikor megígérte, hogy a régi kormány több tagja a helyén maradhat.

Ekkor aztán felrobban a gázcső a tengerben, és most késre menő vita folyik, hogy ki vagy kik tehették. Na, itt jövök a képbe én. Szégyellem is kissé, de úgy is rájöttek volna a nyugati politikusok, a Képes Krónika és a Sorsunk.net olvasói, hogy igen, csak mi lehettünk. És ez biztos. Hát ki büszkélkedhet egész Európába egy Búvár Kunddal?!

Visszatérhet tehát a béke és nyugalom az EU gyűléstermeibe. Mi voltunk, és na, szóval tessék ezt is lezárni.

Gyárfás 2022. szeptember 16.

Üdülés

A helyzet nem tűrt egy perc késést sem, életeket kockáztattunk, de lehet, hogy pénzt is (jaj csak azt ne…) Már rég, nagyon rég leírtam (?), hogy egy nagy agyszippantó géppel össze kellene sűríteni mindannyiunk fejéből (anélkül, hogy megsebesítenénk a  matériát) mindazt, amit csak tudunk mindenről, úgy szép finoman, vegyesen. (A férfiakat azért ne kérdezzük, hogy mit tudnak a nőkről, annak semmi értelme, a nők majd egymásról elmondanak mindent és még azon felül is), és amikor kész, akkor be a nagy őrlőbe, és az kihozza az egyetlen, közös igazságot mindenről, mindannyiunk számára, és ingyen.

Addig is ki kell mozdulni itthonról, lerázni a négy fal és a Tv bilincseit, a gyógyvizek eme álomországában bejelentkezni valahová, és menni. A legtermészetesebb, hogy ahol már voltunk és nagyon jó volt, ismét nem megyünk, mert hátha a másik még jobb! Elő a térképet és a netet (áprilisban vagyunk), és sorra hívogatni a jobbnál jobbat kínáló üdülőket.

- Sajnáljuk, de augusztus végéig telt házzal vagyunk! Tényleg nagy a nyomor itthon! Végre a legjobbak egyike augusztus végére beutalóval még befogad.

Nekünk, elkényeztetett svájci magyaroknak ez valami új helyzetet jelent. Hogy is kell ezt csinálni?

A világon a legegyszerűbb. Bemész (ha fogad) a háziorvoshoz és kérsz beutalót (szépen kérjed). Tegyük fel, jó kedvében kaptad és kiadja azt, amivel el kell menni egy szakorvoshoz, aki aztán előírja, hogy mit tegyenek veled ott, ahova mész. (Majd aztán az ottani orvos is elvégzi ugyanezt olyan öt- hat órás várakozás/sorban állás után.) Az itteni szakorvosnő nagyon kedves, ki is állít mindent, majd megkérdezi: - Mikor mennek? - Augusztus végén. - Akkor vissza mindent, mert az ő ajánlásai csak egy hónapig érvényesek, kérném a papírokat és jöjjenek majd újra…

Nem akarom magamat bosszantani, sem másokat untatni, még egy-két hónapig hallgattuk a TV-ben a nyugati nyomort, aztán egy szép vasárnap délután (be jó-jó- jó) ott voltunk a szállóban, és hétfőn már várnak a kezelések (az is jó-jó-jó.)

Csak ne olyan sietve! Nem vagyunk egyedül sem gondjainkkal, sem beutalónkkal! Állj be a sorba, kérj sorszámot, add oda papírjaid és ülj le, majd szólítanak, de nem a sorszám szerint, az ne tévesszen meg senkit, hanem név szerint. (Kérem, ne tessék türelmetlenkedni, ez egy kétszáz éves gyógyhely, szóval, ha nem tetszik, el lehet menni máshova…)

Alig négy óra múlva megtudtuk, hogy nekünk egyenesen a kasszához kellett volna menni, mert nekünk megvan már, hogy miket kell kérni. Óriási megkönnyebbülés, ott már csak azok voltak előttünk, akik az elmúlt négy órában megkapták a kezelési rendet az ottani orvosnőtől. Mára a fürdés kipipálva. Majd holnap. Hisz holnap majd újra nap lesz, s megyünk a magunk útján, holnap is járnak majd az emberek az utcán, vagy hogy is van ez….?

Rengeteg még a tanulni való. A nyaraló/betegek nagy része cseh, baráti országból jött és régóta törzsvendégek. Hogy nem fogyni járnak ide, az biztos, mert az átlag-testsúly 118,5 kg.  Gondolom a medencében itt is érvényes, amit hatvanöt évvel ezelőtt tanított a fizikatanárunk, hogy: „Minden vízbe mártott test kisangyalom, annyit veszít súlyából kisangyalom, mint amennyi az általa kiszorított víz súlya, kisangyalom..”

Hát akkor itt baj lesz, ajánlatos a medencétől minél távolabb ágyat foglalni.  Bár a nyitás órájában már ott voltunk, minden értékelhető helyen törülköző hevert. Semmi baj, lehet bérelni is ágyakat. Vissza a bejárathoz, egy kis sor itt, egy másik ott, és máris a kezemben két ágy. Most már csak át kell vinni a medencékhez, de csak úgy átvágni a fürdőterepen nem szabad, mert zavarjuk a többi üdülő nyugalmát. Vedd a fejedre, mert a hónaljba a kettő nem fér, kerüld meg a kilométeres fürdőtelepet a kerítésen belül, és ezt aztán két héten keresztül nap, mint nap. De megérte, mert mire végét ért az üdülés, nagy lett a felszabadulás öröme. Vége, hazamehetünk.

Igazságtalan lenne tagadni, voltak örömteli pillanatai is a nyaralásnak. A szobai TV-ből ömlött a török sorozat, melyeknek a mexikói remekművekkel szemben, hallatlan előnyük, hogy bennük többet hallgatnak, mint beszélnek vagy cselekednek. Egyszer azért felkaptam a fejem a könyvből, mert két török dáma azon kesergett, hogy férjeik mennyi időt veszítenek el azzal, hogy vajon milyen követ (drágakövet) vegyenek nekik, és milyen alkalomra. Ha őt kérdeznék (mondja az egyik), hogy a férjének milyent vegyen, csak egy jöhet számításba: sírkövet - lenne a válasz. Na, ez már megérte a befizetést, sorban állást, kellemetlenségeket.

Hisz ez az, amit én vallok, az egész élet egy vicc, nevetni akarunk, és minél izgalmasabb a poén előtti szöveg, annál nagyobbat csattan, és a sok izgalom, várakozás mind-mind feloldódik egy óriási röhögésben. Milyen kár, hogy a saját életünk végén elpukkasztott poénon csak mi tudunk nevetni, a többi nem érti a viccet, és talán ezért is sírnak sokan a temetéseken.

Na, itthon vagyunk, és vissza a megszokott hír-csatornákhoz. De nini, valami változott. A németek egy az egyben leutánozzák a magyar gazdasági megoldásokat, ám valamiben egyediek. Nyíltan kijelentik, hogy bár a német választóknak az oroszokra kirótt büntetések fájni fognak és biztos tiltakoznak majd, de az ukránoknak nyújtott segítség és az orosz gyűlölet felülír minden hazaiaknak adott ígértet, és vesszen a jólét, fázzunk és éhezzünk, de kitartunk a nagy Amerika meleg és jóllakott feneke mellett.

Ez a helyzet

Becsszó, én nem  szólok bele, csináljon és higgyen mindenki amit akar, de azért - csak úgy, ahogy mondani szokás - mellesleg megemlítem, hogy régen, nagyon régen, amikor én még kis srác voltam lalalalalala az iskolában, ha felszólított az a hülye tanár (már akkor hülye volt minden felnőtt), és - mint természetes - még a kérdést sem értettem, nemhogy a választ tudjam, így aztán azonnal jött: - Tanár elvtárs én készültem.

És tessék, egy bukott,  mint ember és mint politikus is többszörösen megbukott volt miniszterelnök, rémületben tart pár ezer embert, mert bejelentette: - Készülünk! Mire, mivel kivel és mikor - nos, ezt sejtelmes mosoly takarja.

A németek, kiket naponta, reggel, éjjel és este vigyázó szemeinkkel figyelünk, arcizmukat sem mozdítják, amikor gazdasági miniszterük bejelenti, hogy: - Jó lesz idejében felhagyni a termeléssel, mielőtt csődbe megy a vállalkozás! Ö megmondta, és ha lesz még olyan gyáros, aki ezek után tovább dolgoztatja azt a pár tízezer embert, aki a munkájából él, vagy akár a kisvállalkozó, aki nem érti, hogy a csőd ellen a legjobb a munkát abbahagyni, az mittudoménmit csináljon, de a kormányt ne hibáztassa!

Tényleg, Ukrajnába ömlik a milliárd dollár és dolgozik valaki? Nem. És csőd van? Hát az van, de az nem érdekel senkit, és az valahogy más, hisz ott megvan a hibás személy, még néven is lehet nevezni. Putyin.

Hogy veszít vagy győz Ukrajna? Nyerni Amerika és Kína fog, és így vagy úgy, de Európa veszít és nem keveset. Hajrá. Mindent bele.

Sorskérdés szerintem az, hogy a minket körülvevő szennyes tengeren túl lehet- e élni az egészet? Talán ha csinálnának egy igaz nagytakarítást. De ne pórszívóval, hanem úgy, mint régen, seprűvel!

Ez kell

Szomorú, de Ők sem élhettek annyit, mint a kövek. Legyen könnyű nekik az anyaföld.

Gorbacsov és Erzsébet királynő a két utolsó világnagyság, akik tudtak méltósággal viselkedni. Félek, hogy ezt magukkal vitték a túlvilágra. A mi miniszterelnökünk menti, ami menthető, de a nagy EU-posvány fenyegetően magába szippant minden jó modort.

Nem az utca, hanem a mellékutcák, a külvárosi, járda- és kanális nélküli gödrös, kátyús, jó időben poros utak emberei (emberek?) kerülnek hatalomra. Nem kell iskola, jöjjenek a celebek, a sztárok, ők mondják meg, mit és hogyan. Nem kellenek törvények/szabályok, vagy ha igen, csak arra, hogy megkerüljük vagy figyelembe se vegyük őket, és ezzel kivívjuk a közbámulatot. Igen, a bámulat a fontos, és ezzel sikeres, közismert valakik leszünk. Mit számít, hogy azzal kerülök az első oldalra meg első képbe, hogy a csóré fenekem mutogatom minden nap délben a Parlament előtt és közben általános szabadságjogokat követelek a nem is tudom és nem is érdekes kiknek, minek, csak jöjjön a TV és filmezzen, és kérdezze a nevem, és aznap este, közvetlenül a többi nemzetközi és belföldi esemény után már láthasson az ország, és másnap már azzal kezdődik a Nap és minden Hír, és azonnal kikérik a véleményem, hogy legyen-e háború vagy ne legyen, és legyen meleg, legyen élelem, és egyéb… Mire mindegyikre meglesz a válaszom, éspedig az, amit már bemutatkozásomkor is mutattam, a csóré…de most már meg is csókolhatják. És ezzel túllépek az országhatárokon és megkezdődik egy világra szóló siker!

Látjátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk: isȧ, por ës homou vogymuk.” Ó, Új idők, Ó, Új emberek (majdnem azt írtam, arcok), jöjjettek el és adjátok ki magatokból amit tartogattok az újra szomjazóknak.

Jöhet a kísérőzene, ami akár himnuszává is válhat az új utak új emberének.

Béke

Boldogság, büszkeség, öröm (vagy az már benne van a boldogságban?) tölt el. Mégsem éltem hiába, a világtörténelem legnagyobb eseményének lehettem szemtanúja (TV). Mondhat bárki bármit, de amit péntek délután egyenes adásban, együtt több mint másfél milliárd emberrel a föld minden pontján ajándékba kaptam a sorstól, az leírhatatlan.

Bár sok helyen megkezdődtek már a tanítások, be kell kérni a történelemkönyveket, vagy szét kell osztani egy beragasztható képet akár szöveg nélkül is, de az nem lehet, hogy ez a mindannyiunk jelenét és jövőjét alapjaiban megváltoztató pillanat ott ragadjon a képernyőn, még ha ezerszer is ismétlik az Északi sarktól a Déli-ig. Nem, nem, nem, nem elég, be a könyvekbe, utcákra, falakra, tornyok tetejére zászlóként, felkarunkra vagy mellkasunkra tetoválják, a Mount Everestre belevésni, és és és.. a tenger és óceán, ég és föld és a hold és a nap…

Látták biztos látták péntek délután a friss angol király, Harmadik Károly sétált a palota előtti tömeg előtt, kezeket fogott, arcokat,vállakat simogatott, és egyszer csak - Istenem nem tudom eléggé hangsúlyozni, a döbbenet még mindig fogságában tart, és nem tudom, szabad-e nekem erről ennyit és így írnom (biztos nem vagyok első, csak élvezkedem a gondolattal) - egy háziasszony csak úgy megkérdezte a KIRÁLYT, az Angol KIRÁLYT, megengedi-e, hogy arcát ajkával megérintse?! És és és és… a KIRÁLY, az angol KIRÁLY válaszolt: - Why not? És ez megtörtént 2022. szeptember 8-án Londonban. Vége a háborúknak, energiaválságnak, pénzromlásnak, Covidnak, megmenekültünk.

Most már abbahagyhatjuk az állandó békekövetelést, mert a végén úgy járunk, mint gyermekkoromban történt, amikor M.vásárhelyen a bulevárdi banda ránk tört, a Mentovich utcaiakra, és jól megbogozott sálakkal püföltük egymást. Egy nagyobb fiú a Thököly utcából közénk állt, hogy legyen béke, erre összefogtunk s jól elvertük. Mit szól bele?!

Napjaink

Talán politikai ártatlanságom, balgaságom, járatlanságom miatt látom úgy, hogy itt az ellenzékkel van a baj. Ott az ellenzék sokkal, de sokkal erősebb, egész egyszerűen azért, mert ugyanazt akarja, mint a kormány, egy jobb életet mindenki számára, de más utakon, módszerekkel, és ez sikeressé teszi az egész közösséget. Együtt.

Na de hagyjuk, inkább szedegessünk mai történteket a mindig mindent jobban tudó sajtóból:

- Ukrajna csődbe ment, Európára pedig hosszú kemény tél vár. És közvetlenül utána: Teniszezés közben fújta el a szél a szexi kebelcsoda szoknyáját, nem volt rajta bugyi…

- Széteshet a brit birodalom. II Erzsébet halála után több országban népszavazás jöhet a monarchia ellen. Majd: Rejtélyes félmilliárdos lakásügy Gyurcsány Ferenc vagyonnyilatkozatában.

- Közelről is lefényképezték a Napot, megdöbbentő, mi látható rajta. Majd: Négykézláb rázza meztelen melleit Kate Moss húga.

- Gyöngyösi teljes mellszélességgel kiállt a szankciók mellett, pedig pár éve még az oroszokat támogatta. És: Így feszül a fehér, nagyon szűk ruha Szandi mellein

- Magyar rokona üzent III. Károly királynak. Így sírt III. Károly a parlamentben. Mellette: Nyári Dia szexi fehérneműs fotózást vállalt a mellplasztikája után.

Nézőpont: Továbbra is jelentős fölénnyel vezet a Fidesz a baloldal előtt. Ennyi.

Gyárfás András újabb karcolatai -2022. augusztus 23.

Észrevételek, tanácsok…

… vagy csak receptek. A tegnap este a legnézettebb német TV-adón bemutatták a hétvégén kezdődő focibajnokság hivatalos labdáját. Hát kérem, kerek, és számomra már ez is csodálatos, de ami azután ámulatba ejtett, azok a színes kockák, melyek a nemzetközileg elfogadott kisebbség zászlójára utalnak. Nagyszerű, és akkor most ebbe a labdába bele szabad rúgni? Nem lesz ebből térdeplés?

De ne menjünk olyan messzire, van itthon is bámulni való. Már-már bosszantó, hogy a nép, melynek tagja lennék (azaz vagyok), naponta hallja, de nem hiszi el, hogy az energia világpiaci árát be kell engedni. Képtelen józan fejjel eldönteni egy igazán bőrön érezhető kérdést: - mit csináljunk télen? Fázzunk egy kicsit és fizessünk jóval többet, vagy hallgassunk, és álljunk a kormány mellé, fizessünk lehetőleg ugyanannyit, mint eddig, és éljünk meleg szobában? Gyurcsány népe közben ordít: fizetünk uraim, fizetünk, csak engedjék meg nekünk, hogy fagyoskodjunk! Ő pedig készül… (L. sorsunk.net, krix-krax. A szerk.))

És itt vannak a mindennapos közúti balesetek. Legújabban nyolc ember vesztette életét egyetlen nap alatt, és csak azért, mert nem képes valaki vagy valakik a helyes intézkedéseket meghozni. Ideje lenne levonni a tanulságokat, figyeljünk oda, égbe kiált, hogy mit kell tenni.

Hát nem miden jelentés azzal kezdődik vagy végződik, hogy árokba szaladt, fának ütközött itt vagy ott az országban - és jön a borzalom? Tessenek már végre betemetni az árkokat és eltüntetni az útszéléről a fákat és oszlopokat! Ennyi és nem, nem, és nem, az új utak mellett is ott az árok és nő a fa! Meddig Uraim? Meddig? Még kér a nép, most adjatok neki! (Ezt nem én mondtam.)

Én inkább recepteket mondok, abból baj nem lesz. Például: - Vásároljál tojást, persze csak ha akarsz, ha meg nem akarsz, hát ne vásároljál, de ha már megvetted, akkor törd össze, vagy ne is törd fel, vagy csinálj, amit akarsz. Én csak azt tudom, amit tudok, tehát én  azt tudom, hogy ha veszel ötöt, na jó, legyen tíz, de húsznál semmi esetre sem több, és egynél se kevesebb. Abban az esetben, ha többet vagy kevesebbet veszel, akkor a hozzávalókat is osszad vagy szorozzad, de ne vond ki.

A többit szabadon, ki ahogy akarja, sőt lehet tojás nélkül is csinálni.

Javaslatok

Ha valamit nem értek, akkor utánanézek, de ha nem, akkor sem adom fel, megpróbálom bedolgozni magam azok gondolkodásmódjába, akiket nem értek.

Itt van például a „bukott” fogalom. Régebb, ha valaki megbukott, hát osztályt kellett ismételnie. Utol már sosem érhette a társait, de kapott helyet a nap alatt, kivéve, ha szerelemben vagy politikában bukott el, ott az öngyilkosságok voltak a következmények. Isten bocsáss, hogy ezt kívánnám a mai időkre is, de azt, hogy egy bukott politikus azonnal tízszer akkora közönségnek, sajtónak, TV-nek lesz vendége, az számomra megmagyarázhatatlan. Bármi is történik országunkban, elsőnek a bukottat kérdezik és kérik ki elemzését, tanácsát. Mégis, hogy van ez?

Svájcban tanácsadóként jártam a faipari egységeket, kicsit-nagyot egyaránt, és egyszer összefutottam egy úrral, aki köztudomásúan azelőtt egy évvel vitte csődbe a vállalatát, és most ott ül velem szemben, mint a svájci asztalosok szövetségének tanácsadója. A vita szünetében, amikor kettesben kávéztunk, megkérdeztem tőle, mégis, hogy van ez, hiszen Ön csődbe vitte a vállalkozását és most…? - Semmi sem egyszerűbb uram, válaszolta, én tudom, hogy mit csináltam rosszul, és attól óvom a megbízóimat, mert, ellentétben az önök filozófiájával, miszerint az okos ember tanul a saját kárából, mi azt valljuk, hogy a még okosabb a mások hibáiból teszi ezt.

Milyen más lenne minden, ha az egymást követő kormányok átvennék a stafétabotot az előzőtől, és tovább vinnék mindazt, ami jó, és javítanák vagy elvetnék azt, ami bukásba vezette az előzőt. Nálunk a stafétabot ott marad a volt kormány kezében, és üti-veri vele ahol éri az újat, és rövidlátó hívei tapsolnak hozzá.

Nagy a hőség és számonkérik a kormánytól, miért nem szigeteli azonnal a lakásokat. Hát igen, tényleg, hisz ők már elkezdték az elszigetelődést, először a józan észtől, aztán a választóik nagy részétől.

Ha kicsit gondolkodnának, kérhetnék, hogy vegyék már észre a város- és országvezetők, hogy egy - mondjuk tízemeletes - házban milyen jó hűvös a pince, és még az alagsor is tűrhető, de ahogy fennebb megyünk, már mindegyikben tükörtojást lehet sütni az ablakpárkányon. Ez rengeteg energiát spórol meg a reggeli készítésében, de azt azért még sem kívánhatjuk, hogy a választóink egész nap tükörtojást egyenek. Tessék üzembe helyezni egy hatalmas prést, amelyik benyomja a tíz emeletet a pincébe vagy alá (mittudom én, a részletek már igazán nem az ellenzék dolga), és megoldva minden.  A tízedik emelet lesz az alagsor, de a pince marad pince, s ahol nincs, ott továbbra se lesz, és ez azonnal kivitelezhető. Marad még a vidék a sok kicsi kertes vályogházzal, hát azt a földmennyiséget, ami kitüremlik a benyomott tíz emelet fölé, azt oda kell hordani, és rá-rá-rá, és ezzel megoldanánk örökre a vidék és város közötti állandó háborúskodást.

Ja, háború. Nahát, annál aztán igazán nincs könnyebben megoldható feladat. Nem az állandóan égbe ordított béke-béke a megoldás, egyszerűen NEM KELL ELKEZDENI! És kész. Értik uraim, ha nem kezdik el, akkor nincs. Mi megmondtuk és álljuk a szavunkat bármilyen ítélőszék előtt. Ennyi.

Mi van még? Hát talán az idős korosztály nyugdíjkérdése. De hát az is pont úgy megoldható, mint a háború. Nem kell elkezdeni, s akkor nincs panasz, hogy kevés. Nincs, és kész.

Ó, Uraim, ha mi újra kézbe kapjuk a vezetést, hát mit mondjak…??

Hangversenyen

Új idők, új szelek! Mától a legősibb művészetnek fogok hódolni, és ha nem ezt teszem, kérem a Fszk. Urat, koppintson, ha nem is a fejem búbjára, de a karmesteri pultra, igen.

Hangversenyen voltunk, és az élmény örökre élni fog, és ezt nem Mozartnak köszönhetem (erről majd később), bár tényleg majdnem azt írtam, hogy oroszlánrésze volt az élményben, de…

Fiatal hegedűművésznő adta elő az andante apassionato-val kezdődő művet. Ehhez illő nagyestélyi-ruha alsó része volt rajta, a földet súrolta, fent két hajszálvékony zsinór tartott valamivel szélesebb pántokat, és közötte az est fénypontja, a DECOLTÉ. Hát kérem szépen, mit mondjak, mit írjak, én már láttam decoltét, olyat is, ami nem takart semmit, azaz nem volt mit takarjon, de ez a tegnap esti… Hát kérem szépen, kérem, esdeklem, próbálják elképzelni (ami szerintem lehetetlen, de azért próbálják meg), hogy hol kezdődött. Nem tudom és azt sem lehetett kivenni, hogy hol ért véget, az a buta hegedű eltakarta, de az biztos, hogy térden felül, és kérem szépen, az a hajlongás az apassionato ritmusára előre-hátra, majd körkörösen, és már-már ájulás környékezett, hogy istenem, mi lesz, ha elcsúszik az a pánt. És jött az allegro pizzicatto, majd, ha még ez sem volt elég, a vivace con fuoco, és meghajolt, előre dőlt… De ezt a perverzitást! A hegedű nyakát pont a decolté vonalában tartotta, és hiába tapsoltuk vissza és őrjöngött a férfi nézőközönség, nem és nem, mindig a hegedűvel jött vissza, és csak az öreg karmester élvezhette a hangverseny lényegét, amikor a művésznő csókra nyújtotta kacsóját.

A zene? Ja, Mozart? Hát kérem, arról nincs mit írjak, neki könnyű volt,  de próbálná meg ma, például nálunk, zenét szerezni! Amikor a két hónapja bejelentkezett  klímaszerelők mára holtbiztosra ígérték, hogy jönnek, és ez azt jelenti, hogy bútorokat (ha lenne zongoránk, azt is), mindent félre az útból, kávéfőző beindítva, és egy kis ez-az, és mivel az első kiszálláskor megállapították, hogy a mi készülékünket egy olyan párt képviselője forgalmazza, amelyikkel ők nem szimpatizálnak, így ők azt nem javítják, vagy kell egy új, vagy kezdhetjük elölről a hat hónapon át tartó telefonálgatást.

Ja, hogy a hangversenyen mit hallottunk, milyen volt a zene?
Hát ne haragudjanak, de ki figyelte a zenét? A DECOLTÉ uram, a decolté! Hogy milyen volt szőkesége, nem tudom, de azt tudom….

         Lecsó

Rémisztő a szárazság, hallgassuk hát Haendel Vízizenéjét, vagy bámuljuk Amici de Maria Lagunák címet viselő képeit. Az egyik a bölcsen, méltósággal hömpölygő, életadó vizet, a másik mindent, mit a vízről tudni kell, a kis, játékos cseppet örökíti (de nem merevíti) meg. Felmerül az emberben: vajon visszaszól-e a forrás a cseppnek, a patak a forrásnak, a folyó a pataknak, és a tenger a folyónak: barátom, gyermekem, a te életed véget ért, beleolvadsz valami nagyobba, a mindenségbe (vagy a semmibe?) Fáj vajon a folyónak? Szomorú lesz a forrás, ha ez hír oda felér?

A folyók gyakran már több tíz kilométerre a nagy és végső találkozás előtt több ágra szakadnak (delta), ezzel próbálják megnyújtani létük utolsó szakaszát, meg helyet adni a rengeteg gazdagságnak mit összegyűjtöttek, hogy ne vesszen a tengerbe, ha már a pataknak, forrásnak vissza nem tudják azt fizetni.

Maradva a költészetnél: micsoda költői lélek lehet az, aki ma hajnalban a Rákos patakba öntötte a tegnapi óriás-lecsó több kilós maradékát! Egész paprikák pirosan és zölden, paradicsom félbe vagy szeletekbe vágva, hagyma és olajfoltok üzentek a folyónak, hogy mi emberek is itt vagyunk, és felejtsd el a delta szomorúságát, hisz mi színessé teszünk, ennyi az, amit tenni tudunk, de azt tesszük szorgalmasan.

Mintha valami mégsem lenne rendben? Hiszen sem Haendel zenéjében, se Amici képein nyoma sincs a lecsónak!

Ja, hogy nem itt, Zuglóban szerezték a zenét vagy festették a képeket? Meglehet, de ez nem mentesíti a felelősség alól nevezett művészeket. Valakik sürgősen javítsanak bele műveikbe, hogy teljességében élvezhetők legyenek a mai, itteni embernek is!

Logikus

A téma nem veszíti el időszerűségét szeptemberben sem, több okból is kifolyólag.

Amerikának több okból is kell ez a háború, és ez most úgy van, mint a fővárosi polgár, aki meglátogatja távoli, vidéki rokonát, és feltűnik neki, hogy délben nem harangoznak. Kérdésére, hogy miért nem, jön a válasz: - Hát ennek több oka is van, itt van mindjárt az első: nincs harang. - Akkor a többit ne is mondja, köszönöm.

De amitől még biztosabb leszek abban, hogy a háborúnak egyhamar nem lesz vége, az az, hogy mióta a világon valahol egy komédiás főszerephez jut és megvan a lehetősége, hogy a fellépések számát ő határozza meg, a darab nem kerül le a színpadról.

Hogy mi és velünk együtt mások sem nevetnek? Hát uraim, maradjunk csak itthon, és nézzünk bele, mit kínálnak a különböző TV-csatornák „komédia” cím alatt?  Aki ott fellép, halára röhögi magát a saját olcsó poénjain, a közönség nem érdekes, mert beindul a háttérben a röhögő-automata, és azt olyan hangosra csavarják, hogy elhiszed, ez csak a közönség lehet, akinek jóval kifinomultabb a humorérzéke, mint neked. Márpedig Ukrajnában a teljes Humor/Komédia-társulat vezető szerephez jutott, és játsszák az egész világot rettenetben tartó, immár horror-darabot.

Na meg aztán, amikor a napokba az ENSZ főtitkára is figyelmeztette a feleket, hogy jó lenne abbahagyni, akkor eszembe jutott a vietnámi háború (megéltem, tudom), ahol ugyanez a főtisztség és intézménye a háromezernégyszáznyolcvannegyedik komoly figyelmeztetésben részesítette a hadban állókat, óriási nemzetközi visszhanggal, csak a két fél úgy el volt foglalva a háborúval, hogy nem hallották meg.

Na de igazán, ez nem téma, hisz még mindig csak az egyik fél háborúzik, a másik esküszik, hogy márpedig ő nem, és lehetetlen tisztázni, ki lő kit, s többnyire arra lehet következtetni, hogy saját állásaikat bombázzák sikeresen a jelentések szerint, és aztán vannak nemzetközileg elismert tanácsadók, akik azzal próbálnak ennek ellentmondani, hogy hát ez nem logikus!

LOGIKA, édes jó Atyám?!  Minap közölték a Népjólétitől, hogy ne tartsuk a tojást a hűtőszekrény ajtaján az erre a célra gyártott rekeszben, mert az állandó nyitogatástól sokszoros hőhatásnak van kitéve a tojás, és megromlik. Logikus, nem? A több millió eladott hűtőben akkor miért van ott az a rekesz?

És miért logikus, hogy a hírekben bizonyos csatornákon naponta, sőt óránként sulykolják belénk azt a felmérhetetlen nyomort, amiben élünk, különösen fiataljaink, kiknek nem jut se ez, se az, és akkor megnyílnak a Sziget- fesztivál kapui, és nap mint nap már-már a Dunába csüng a sor vége, hogy fejenként közel százezer forintért rángatózhassanak,üvöltözzenek kedvükre.

Végül, de nem utolsó sorban, és újra végiggondolva, és nem csak beszélek vagy írok, és megint elölről újra kezdem, és vigyázok arra, hogy ne ismételjem meg magam, hanem logikusan ugyanarról és ugyanolyan meggyőződéssel ugyanazt írjam-mondjam  most és mindörökre, mert én nem vagyok olyan, hisz nem is tudnék olyan lenni, hát akkor, ha véletlenül valami valakinek nem logikus, hát annak csak azt írhatom/mondhatom: ne keresse az életben állandóan a logikát, keresse a boldogságot, esetleg keressen sok-sok pénzt, az is jó… Világos?

   Magyarázok

Egyedüliek vagyunk a földön, akik „magyarázunk”. Csak a magyar magyaráz. A német nem németez, olasz nem olaszol, orosz nem…oszt, nem szoroz csak pofoz, angol, svéd, finn...na jó, szóval ebben is egyediek vagy egyedüliek vagyunk, és ezt hiába magyarázom a többi földlakónak, nem értik és nem is akarják érteni, sőt félre-MAGYAR(r)ázzák! Na, de megpróbálom MEGMAGYARÁZNI.

Miután mi magyarok nem értjük saját nyelvünket, miután elmondtuk, esetleg leírtuk mondani- vagy írnivalónkat, le is kell fordítsuk magyarra, tehát magyarázunk, és ha így sem megy, akkor megmagyarázzuk. Teccik engem érteni? Ha nem, tessenek szólni, mert nagyon szívesen megmagyarázom.

Gyönyörű nyelvünk van. Például milyen szép, amikor a költő leírja, hogy az aranykalászos Hortobágyra kristály-ragyogással süt a tiszta, kék égből az élet forrása, a nap, és ez már hónapok óta… A költői szív és lélek örül, a gazda meg beleőrül, és ezt meg lehet magyarázni, mert ahelyett, hogy verseket olvasna, a termését nézi nap mint nap, ahogy kiszárad ….

De még a mindent megmagyarázni tudó nyelvünk is botlik, amikor a patakparti fák törzsei megtelnek a mostanában nagyon gyakori plakátbetegséggel: - Ne pártra szavazz, hanem a megbízható hiteles civilre…és fénykép, és név.

Na jó, hallgatok rá, és az egész önkormányzatba civileket küldök, elfelejtve, hogy valamikor a „civil a pályán” azt jelentette, hogy aki nem ért hozzá, húzza el a csíkot! Megvan tehát az új önkormányzat, és egy párt sincs jelen, csak a független civilek, és hitelesen, mindannyian vagy ahányan csak vannak, annyiféle nótát húznak, vagy hitelesen megegyeznek, és lőn civil diktatúra. A civilek pedig valamilyen nevet kell hogy kapjanak, és semmi más nem talál rájuk, mint a „civil párt”. Kész, akkor a következő választásra mégis a pártra való szavazást kérik?

Csak ne kísértene az a kép a mai plakát mellett. A leghitelesebb civil ott áll, kissé nyúzottan, kissé viseltes ruhában, földre szegezett tekintet, lefele görbülő szájszélek, a kezében egy fekete műanyag zacskó összezárt nyakkal, beenne szépen kirajzolódó kutyaszarral, és kutya sehol.

Jaj, miért is tértem el az írás kezdetekor megfogadott, de le nem írt témáról, tessék, hova jutottam. Pedig megtanulhattam, hogy a modern írásokban, filmekben a legelső kép vagy sor fejbe kell kólintsa a nézőt vagy olvasót, hogy az ne is térjen magához, és így el lehet hagyni a mondanivalót és a végső poént. Mert ugye mennyivel más lett volna ez az egész „magyarázom a bizonyítványom”, ha azzal kezdem, hogy 5794. május 41-én lesz a világvége. Ne tessék a május 41-en fennakadni, 5000-től 71 naposak lesznek a hónapok, egyik hosszabb, másik rövidebb, így aztán kijön a 365/366, ezt brit tudósok és vak bolgár jósnők sugallatára számoltam ki, és hozzátettem azt az időmennyiséget, amely alatt Pesten ígéretét betartva kijön egy bármilyen szerelő.

Ez biztos. Meglássák.

Újabb karcolatok, 2022.aug.3.

                                      A lélek

Bámulatba ejt a sebészet. Mindent vágnak, varrnak, átültetnek, beültetnek, ide-oda kötnek, de most már valahogy időt és energiát, sőt eszközöket kellene fordítani testünk láthatatlan részére, a lélekre is.

A lélek fontosságáról nem hiszem, hogy bárkit is meg kellene győzni. Létezését azok sem tagadják, kiket tevékenységükben gátol és nélküle teszik, amit tesznek.

És most gondoljunk bele, szervátültetéshez kell egy erre hajlandó és egészséges szervvel rendelkező vagy végrendeletében azt ránk hagyó valaki, azt onnan ki kell bányászni amilyen gyorsan csak lehet, oda kell vinni, ahol várják, és vágnak,varrnak és várnak. Ezzel szemben a lelket (jó, elfogadom, hogy nem tudjuk pontosan, hol is van a testünkben vagy azon kívül) el lehetne csípni, amikor szökésben van és….hipp-hopp életet mentünk, javítunk. Azért ezt még se… Hogy nekem egy mittudomén micsoda kufár vagy nyimnyám lelkét ültessék, azaz kényszerítsék rám… nem, ez nem megy, és különben is ezt csinálja a TV, teljesen fájdalommentesen és észrevétlenül, ehhez nem kell orvos meg kórház, és biztos drágább, mint a műtét.

Rég foglalkoztat a kérdés, mi lenne, ha agyunk jobb- és bal felét egy pofonegyszerű műtéttel megcserélné valaki. Miért ne lehetne, annyi képet mutattak már róla, ronda, szivacsos girbe-gurba árkokkal tarkított massza, még átvágni sem kellene a középen összekötő huzalokat, hanem fejjel lefele fordítani és elcsavarni az új helyre, ennyit csak megbír az a pép vagy mi. A nyakunk fele kicsit másképp csavarodna az idegrost-köteg, de ezt egy idegsebész-inas is elvállalná, és akkor kész az új ember, s ha ennek az áldozatnak (?) az agyában volt véletlenül a lelke (és nem hátul, sokkal lejjebb), hát mittudoménhogymilesz, de lesz valami, és ezért már érdemes megtenni.

Csak ne kísérletezzünk egereken meg majmokon, ne bosszantsuk a zöldeket, ember igazán van elég, néha még kicsit sok is, amikor például sorba kell álljak valamiért.

Ahelyett, hogy milliárdokat költünk tudósok kísérleteire, akik bejelentik, hogy hamarosan űrszondáinkkal elérjük a végtelent és az milyen új távlatokat nyit majd meg ükükükükunokáinknak, költsünk inkább az agyforgatásra. Több száz évvel ezelőtt Newton, amikor több tudós kortársa beleőrült a kérdésbe, hogy a világűr véges-e vagy végtelen, kimondta: A világűr egyszerre véges és végtelen, és tessék abbahagyni a hasztalan okoskodást.

Newton lelke forog a sírjában.

                                                            Mici néni

Mici néni reggeli sétája a patakparton a megszokott rendben történt, amikor észrevett egy közel teli ásványvizes műanyagpalackot, amit valaki valószínűleg az állomáson kapott a nagy hőség miatt egy segélyszervezettől, aztán itt eldobta.

Mici néni örvend, hogy ilyen kora reggel találta, még nem pisilték le a kis kutyusok, felveszi és kinéz egy árnyékos padot, s jól láthatóan odatámasztja, hátha valaki, hajléktalan vagy futkosó rászorul és megmenti őt a hőgutától vagy neadj’isten a legrosszabbtól, attól, hogy kórházba kerüljön.

Félve körbenéz, nehogy ott ólálkodjon egy ellenzéki újság fotósa és már aznap lehozzák az újságokban (idehaza, de különösen külföldön), hogy a magyar nyugdíjas nénik már az utcáról szerzik be az innivalót.

Séta közben eszébe jut, hogy a tegnap a folyók hozamáról szólt egy adás, és hogy a Rákos patak itt csordogál, örömmel (?) állapította meg, hogy kicsi a patak, de hmmm… műanyagpalackok tucatja, alutálcák, sörösdobozok, színes csomagoló anyagok és és és …Olyan gyönyörű, tarka volt, akár a szombati PRIDE felvonulás.

A szemét egy része fennakadt a parti növényekben és lassan maga köré gyűjtötte a többi hulladékot, színpompás szigetet alakítva. Ha nem lesz hamarosan egy nagyobb eső, a patak eltűnik a „sziget”alatt, viszont ha lesz, akkor valahol a torkolatnál nő a város fölé a műdomb, és építész-unokája benyújthat egy tervet „a jövő csodája” címmel: hogyan hasznosítsuk a hulladékot, hogyan lesz az ürülékből vas.

Mégis csak bölcs a természet, csak nem hallani, ahogy sírva kacag rajtunk.

                                        A bárcás

Határozottan tetszik, sőt örömmel tölt el - legyek őszinte, boldoggá tesz - az újra forgalomba hozott „vármegye” és a „főispán” tisztség, fogalom is.

Ennek kapcsán szeretném megkérni a Fszk. urat, ezentúl  cikkeimet Léczfalvi Gyárfás András agyszüleményei címen tegye közzé. Sőt a „címeres” jelzőt is hozzáírhatja, mert a Google szerint is 1605-től azok vagyunk.

De figyelem: címeres, és nem cégéres, és nem bárcás, bár ha jól utánanézünk, a kezdet kezdetén mint hasznos útmutatónak örvendhetett mindkét jelzőnek a lakosság. És ki ne szeretné, ha a sokak számára ki sem olvasható angol és más nyelvű szavak helyett egy cégér-, azaz cégtáblája lógna műhelye, üzlete, irodája, rendelője,  kapuja felett a bent tevékenykedőnek. Még színesebbé is tenné a város/utca képét. Vidám kecske a szabóműhely ajtaja felett, harapófogó a lakatosnál, gyalu az asztalosnál, kifli a péknél, kottadarab az énektanárnál, paragrafus az ügyvédnél, az orvosoknál ki mire szakosodott, szív, törött láb vagy kéz, de mit tegyen ki a sebész, egy vakbelet? És az urológus? Na de a köz szemérmét azért ne bántsuk…. És hol vannak még a többi lógusok?

Azért ne bántsuk az orvosokat, mert ha arra gondolok, hogy december elejére végre kaptam egy időpontot, és addig a kezébe juthat egy Sorsunk.net, hát….na persze, tudom,hogy nem olyanok…

Aztán itt van, vagy csak mint szitokszó felcsattan néha a „bárcás” jelző, de hát valamikor:

- (kereskedelem, vasútügy) bárcás csomag: a) olyan vasúti csomag, amelynek feladásáról bárcát (1) adtak; b) amelyet bárcával (1a) megjelöltek.

- (1945 előtt, bizalmas): erkölcsrendészeti felügyelet alatt álló nő. Kifestett bárcás.

Régi szép idők, igen, szép, mert festett és nem feslett volt az a vasúti csomag.

Hogy én, mint Léczfalvi címeres, mit tartok az erkölcsrendészetről? Hát kérem szépen, miután az erkölcs nívója olyan szinten van, mint ahogy naponta a hírekben látjuk halljuk, sürgősen bányászokat kell alkalmazni és az adott pontokra tudatosan kihelyezett békák hátsórésze alatt kell megkezdeni az ásást. A nőket pedig hagyjuk békén.

                                            Pillanatfelvételek

Stadionban. Mindegy, milyen mérkőzés, a hazai csapatnak nem szabad pontot veszítenie, és két másodperccel a mindennek véget vető sípszó előtt az ellenfél helyzethez jut, amiből az esetek kilencvenkilenc százalékában megvan a győztes pont. Nagy körkép a szurkolói táborról, kezeiket tördelő, egeket segítségül hívó, kétségbeesett rajongók, és akkor egy pillanatra a kamera közel megy egy olyan ötös csoporthoz, akik felnéznek a nagy kivetítőre és meglátják magukat, és vége a gyásznak, kezeket a magasba, tele torokból ordítják, hogy hallják odahaza is: lássátok, bekerültünk a Tv-be , úristen, ezt a boldogságot, nahát, érdemes élni. Hogy a pályán közben mi van, kit érdekel…

Sorban állok, azaz állunk, és úgy rendesen, a másfél méter távolságot tartjuk egymás között. Mögöttem egy kisfiú kezében fagylalttal kering az apja körül. –Kisfiam, ne forgolódj, mert leejted a fagylaltot. – Apu, ha leejtem, veszel nekem másikat? - Nem, és ne forgolódj, mert már szédülök bele. - De apu, vegyél nekem fagylaltooooooot! – Kisfiam, ne ordíts! - De hiszen te ordítasz apu. Vegyél fagylaltoooooooooooot! – Kisfiam, most már elég legyen, ne ordíts és ne forgolódj! - Nekem már semmit sem szabad? De otthon anyunak megígérted, hogy veszel nekem fagylaltot..

-Mit óhajt uram? - kérdik tőlem, mert közben sorra kerülök. - Kérek szépen egy fagylaltot. - De uram, ez gyógyszertár! - Ja bocs, akkor egy füldugaszt.

Pillanatfelvétel a parlamentben. A miniszteri tanácsos az országot, sőt világot fenyegető veszélyekről foglalja össze a fontos tudnivalókat és szólít szavazásra. A padokban egy ellenzéki óriásit ásít, kisujjával piszkálja az orrát, majd, miután alaposan kitisztította, rátér a füleire, közben köszön a most odatévedt ellenzéki társaknak, és félig röhögve mutat a szónokra. De most rajta a sor, neki kell kimondania, hogy igen vagy nem. Kiveszi a kisujját a füléből, beveszi a szájába,  közben megtudja, hogy a kormány álláspontja az IGEN, és azonnal megvan a válasz: NEM.

Még hogy az ujjából szopná? Na de kérem…

                                 Figyelem, figyelem!

Ezt most már tényleg meg kell írnia valakinek. Sajnos én nem tehetem, mert hol vagyok én attól, hogy valakinek tituláljam vagy képzeljem magam!

Valamiféle olyan kiváló valakinek, aki háttal állva szembeköpi a tudós akadémikusokat. Akik nagyközönség előtt azt merik állítani, hogy a munka az alapja minden társadalomnak. Fékezze hát le magát a kormány! Nem veszi észre, hogy a fiataloké a jövő, és a derék köpködő ma már influenszer, és százezrek kérik ki a véleményét, és az akadémikus dr. urat nem ismeri senki. Ő tehát már Valaki.

Valaki úr tehát el is mondja, hogy így nem mehet tovább. Kezdjük az iskolákkal, száz éves módszerekkel, száz éve elavult tárgyakkal, százévesnek tűnő tanerőkkel sulykolják, hogy 2x2, meg 1848, és Kodály, na ne….Egyáltalán, milyen iskola ez, fiú-lány-vegyes- vagy semleges? Mégis kit érdekel, hogy mi akarok lenni, fiú, vagy lány, vagy lámpabúra?

Hagyjanak engem azzal a marhasággal, hogy munka… Szüleim gürcölnek reggeltől estig, és még egy vacak cabriot sem sikerült a születésnapomra megvenniük! Itt állok huszonvalahány évesen, és  éppen csak, hogy a napi fűre futja a zsebpénzemből, és akkor jön az a Dr. a munkájával.  Nézzenek csak a fejlett nyugatra, telve a parkok szanaszét heverő boldog fiatalokkal, és ha felébrednek, akkor egy kicsi tünti, s máris megvan a napi orrba való.

De legalább hallom az igazat a józan ellenzéktől, hogy a kormány nincs felkészülve arra, ha még drasztikusabb élelmiszerár-emelés jön, és az aszály kitart decemberig, és a tusványosi beszéd után megindulnak a medvék Erdélyből Budapest felé…

Tanulják meg tőlem, most már nyugodt szívvel mondom annyi százezer követővel a hátam mögött, az egyetlen és biztos gyógymód a válságra: ha megdöglött a kecském, dögöljön meg a szomszédé is. Régi recept ez, keleti szomszédunknál is kipróbálták, és na….

Még lenne valami. Az újságok (Blick) lehozták, a föld fele száguld az űrből valami, és nem tudni, mikor és hova, de becsap, és akkor… na, akkor most kezdjek el tanulni???

    Szép a világ

Nézzük kissé más szemmel a velünk-körülöttünk történteket, és tüstént jobb kedvre (ha nem is szenderedünk, de) derülünk.

Itt van például a drága kenyér. Gondoljunk csak bele, életünkben minden, ami drágább volt az, finomabbat is jelentett, na, most akkor tiltakozzunk a finomabb kenyér ellen? Istenem, megdrágult néhány százassal ez meg az, miközben a tangóharmonika több százezerrel lett olcsóbb. Hát uraim, ha veszünk két tangóharmonikát, a rezsi meg a kenyér meg annyi minden egész évre ki van fizetve, és ráadásul szólhat a muzsikaszó is, hát kell ennél jobb? Ne a szélsőséges esetek kössék le a figyelmünket, próbáljuk meg szélesebb perspektívában látni a világot, és ha a TV, a sajtó ontja a képeket a szörnyű szárazságról, vegyük észre, hogy a világ másik felén özönvíz van, tehát átlagban jól áll a világ, ihaj-csuhaj.

És mi az a széles sávú hadművelet, amit a sok rosszakaró háborúnak nevez!? Hiszen, ha meghallgatjuk az orosz elnököt, igazán tiszta képet kapunk a történelemről. Oroszország a századok során soha nem támadott meg senkit, mindig önvédelmi háborút viselt, punktum. Ha a múlt időkre vonatkozó eme kijelentést értelmezzük, hát talán így is van (ejnye, 1849, 1956… na, ezt inkább hagyjuk). Sajnos, a jelen időkre vonatkozóan valahogy más képet látunk, de Ő ezt nem is tagadta, csak a történelem…és azzal nem lehet vitatkozni, vagy lehet, de nem érdemes.

Na, és ha háború van itt Európában?! Nézzünk csak szét a földgömbön, békés szigeteket látunk szerte, ami egy normális átlagot eredményez. Például - na izé, ott né, valahol a Csendes Óceánon vagy az Északi sarkon… most hirtelen nem jut eszembe, de mindenki tudja, akkor minek erőltessem magam!

Kapcsoljuk be a rádiót és zúgjon a Killing me saftly, s aztán meglásssuk…

Gyárfás András újabb karcolatai - 2022. július 23.

Wanted

Gyárfás András újabb karcolatai - 2022. július 4.

                                      Gondolatok, csak úgy…

        Az ember a szájával hazudik - írja Nietzsche - ám az arckifejezéssel, amit közben mutat, mégis elmondja az igazságot.

Milyen szerencse, hogy én a képernyő elé/mögé (azt sem tudom, hol vagyok) ülve írok, így az igazság soha nem derül ki. Író ember hazudhat és szájba is vághatja önmagát, mert ma mindenki azt csinál, amit akar, és senki azt, amit kellene.

Meglehetősen sokat, de nem leget törtem a fejem azon, hogy mitől olyanok az embertársaim itt Pesten, mint amilyenek. Ma végre világosság gyúlt bennem. Hiszen az lenne a csoda, ha nem lennének ilyen megzavart tudatúak, hisz az újságok kiemelt főcímekkel hozzák:

- Zsizsike férfiakat őrjítő bikiniben mutatkozott a strandon…

- Lidike fél melle kibuggyant a ruhakölteményből a bemutatón, a látványtól eszeveszett férfiakat ki kellett támogatni a teremből…

- Bibike újra levetkőzött, a férfiakhoz a mentőket kellett kihívni… és így tovább, és így tovább.

Céljuk, hogy kielégítsék a vastag, de átlátszó burában élő tömeg hírszomját, mert „Populus vult decipi ergo decipiatur”. (A tömeg csalfa ígéretekre áhít, tehát meg kell ezt adni neki {C. Caraffa bíboros}. A szerk.)

Közben ünnep a pokolban, Mammon már elérte, hogy a fellegekbe emeljék és istenítsék. Maga mellé emelte a TV-t, és kész a világuralom.

Mi ma az élet értelme? Valamikor elsősorban maga az élet volt az. Amit a szüleinktől kaptunk és kötelességünknek éreztük tovább adni, mert a gyermekben él tovább az ÉLET. Akik csak önmagukra, az élvezetekre gondolnak, bármennyi örömöt is kapnak, értelmetlen életet hagynak maguk mögött. Tisztelem viszont azokat, akik feláldozták idejüket/életüket, és valami olyat alkottak, ami megkönnyítette másoknak, hogy gyermeket nemzzenek és neveljenek.

De hány gyermeket? Ahányért felelősséget tudnak vállalni, hogy tovább adják azt, amit a szülőiktől kaptak, ahányat fel tudnak nevelni.  Ezért nem tartom elfogathatónak, hogy a sivatagban számtalan utódot hoznak a világra, miközben egyről sem tudnak gondoskodni. De azt sem, hogy a gazdagságban lubickoló Nyugat-Európa elkényezteti azt az egyet, és ezzel torzzá, életképtelenné teszi őt.

Fogjanak meg, fogjanak meg - írtam ezt nemegyszer; de inkább lőjenek le, mert ahhoz, hogy elfogjanak, utol kell érjenek, és én már magamtól is olyan messze szaladtam, hogy nem érem utol a gondolataimat. Rendre vissza kell térnem az első mondathoz, megérteni, hogy mi is az értelme. Bevallom, nem tudom. Ez lenne a tudásomnak megfelelő igazság. Nem ad felmentést az sem, hogy több mesterséget is kitanultam, de a tízediket műveltem, és ezt szerte Európában. Sem az, hogy közel nyolcvan év van mögöttem. Mindez nem elég, és az sem lenne elég, ha megkérdeznék százezer embert és válaszukból statisztikai következtetéseket vonnék le, hisz fent marad még jó néhány  milliárd.  Talán kiegyezhetnék önmagammal abban, hogy ez nem kérdés, hanem valamilyen filozófiai kategória, de olyan, ami állandóan változik, és ezért megfoghatatlan, megválaszolhatatlan, így örökké kérdés marad.

Pont. És !-jel is.

                                               Csapok

Nehéz éjszakája volt Putyinnak. Telefonbeszélgetés volt betervezve az USA elnökével, és miután a világ leghatalmasabb embere elhagyta valahol a hallókészülékét, meg kellett várni, míg újat kap, és csak utána térhettek rá a már minden szinten megbeszélt égető kérdésre.

- Legyen világbéke? - kérdezte Biden.

- Igen, és mielőbb - válaszolta Putyin.

- Mi előbb? - kérdezte Biden.

Válasz nem jött. A Kreml a csecsenekhez fordult, hogy értelmezzék a beszélgetést, és Csecsenéniában azonnal felakasztottak hét értelmesebbet.

Na, szóval Putyin későn ébredt, és a fürdőszoba-ajtóból visszakiáltott az otthoniaknak: - Sietek, zárjátok el a csapokat.

A Belügyminiszter még elkapta a mondat második felét, és azonnal intézkedett: - Minden olaj- és gázcsapot elzárni nyugat felé!

Az EU is azonnal intézkedett. „Lezárni minden csapot”- jött a parancs. Nyár van, mindenki grillezzen és kerékpárral közlekedjen, és Magyarországtól meg kel vonni minden, nekik jogosan járó összeget.

Közben Putyint is felhívták otthonról: - Nem tudjuk a csapokat elzárni, valamilyen kínai gyártmányok, és kirothadtak. - Kérdezzétek meg a Magyarokat, hogy csinálják - jött a válasz. Megkérdezték, és azok azt válaszolták, hogy bármit mondnak irigyeik, jól működnek vízcsapjaik. És fürödnek, és főznek. Meg kerékpároznak is. Budapesten, EU-módra. Kész agyrém.

Káromkodik hát mindenki, és az ócskapiacon beszereznek negyvenéves hazai gyártmányokat. A Kínával meglevő forróvonal kigyulladt, de a csövek tovább rothadnak.

Majd ha világbéke lesz, új csap is lesz. Addig várni kell, amíg csak meglesz. A béke.  És a csap? Ja, azt nem tudni, de valamikor az is lesz.

Teljesen összezavarodtam.

                                               Kánikula

Hihetetlenül gyorsan fejlődik az orvos tudomány, hamarosan egészségesen halunk meg. Mi lesz az orvosokkal?

Marad a lélektan, melyben mérföldekre vagyunk az ideális állapotoktól. Bár ott is vannak fejlődések, de még mindig nem tudatosult bennünk, hogy a gyermekkorban elszenvedett traumák miatt szenvedünk egész életünkben. Amilyen gyorsan csak lehet, át kellene képezni a sok ilyen olyan „lógust" a lélekgyógyászatra, és minél szélesebb körben tudatosítani bennünk, hogy az a tény, hogy egy nagyon szűk és sötét folyosón rettentő sikolyok között jöttünk világra, meghatározza egész létünket. Talán ha majd az anyák leküzdik szemérmességüket és felnőttkorba lépő gyermeküknek megmutatják, hogy is történt az egész talán sokan megszabadulnak a fojtó szorultságérzetüktől, de addig valamit tenni kell.

Van még egy szakterület ahol tárt karokkal várják a „lógusokat, a „meteorológia”, hisz ma is az esetek többségében az orvos megvizsgál és azt mondja:  - Uram, front van, attól fáj a feje, ízületei, és zavart állapotát is az okozza (bár, ahogy a Sorsunk.net írásait olvasom, hát talán ezektől…?)

A tanügynek is fejlődnie kellene, hagyják abba az olyan felesleges tantárgyat, mint az algebra. Utánanéztem. Maga a kifejezés az „al” az Al Capone, a „geb” az geb, és a „ Ra” a napisten nevéből származik. Hát lehet ez jó valamire? Inkább főgebrát tanítsanak.

Hogy az mi? Majd önök is rájönnek, ha állandósul a kánikula.

                                  Bal-jobb

Valahogy be kell jutnom valamelyik TV adásba. Ha nem sikerül, hiába éltem meg mindent, és izét… De mit, de mit, de mit csináljak?

Megvan! Ezentúl reggel a kétbotos sétámat a Rákos patak parton hátrafelé menve fogom megtenni. Na nem hátra, én előre megyek továbbra is, de háttal. Kinézem a célt, mint mindig, de a nagy utcán a parttal keresztbe már nem megyek át, az életem azért nem teszem kockára, és különben is, ha elütnek igaz, hogy bekerülök az esti hírekbe, de nem szólhatok egy szót se, és én, ha már ott vagyok, beszélni akarok.

Igen, el akarom mondani, hogy lehet háttal is előre menni, és azt is elárulom, hogyan. Tehát a két bot a kézbe, hátra nyújtom a jobb lábam, és a bal kezemben a bot megtámaszt, most már nem tudom, előre- vagy hátra lépjek-e, mert egy kicsit összezavar, hogy most a jobb és a bal is felcserélődött, mert eddig úgy tudtam, a patak bal partján van az út, de most a jobbon megyek, s milyen furcsa, akkor két jobb partja van a Rákos pataknak?

Lassan szédülni kezdek, ebből baj lesz, és most rám szól valaki hátulról/elölről: - Rosszul van? Hívjak mentőt?

- Igen, rosszul vagyok, de kérem, ne a mentőt, hanem az ATV-t vagy RTL-t hívja.

                             Majomhimlő

Újra egy tucat majomhimlő-fertőzött. A szám nem lenne aggasztó, de a hírmondó hölgy, hogy teljes legyen a tömegtájékoztatás, bemondja, hogy minden fertőzött 29 és 45 év közötti férfi, és mind budapestiek.

Na, itt álljunk meg egy pillanatra. Újra elhanyagolja a vidéket a főváros, és ez még úgy-ahogy tűrhető, de a Nők Országos azaz az Országos Nők, na mindegy, nem tudom, a lényeg az, hogy  a  nőknek tiltakozniuk kell, hogy valamit ezek az önző férfiak megint kisajátítanak. Botrányos.

Alig várom a következő Parlamenti közvetítést, ahol a mindig az egész nép nevében hozzászóló DK-s személy megfelelő szöveg és dallam kíséretében az ország és az ország vezetői elé tárja. A múlt héten is, amikor a korlátozott személyek érdekeiről szólt a vita, a miniszterelnök szemére vetette, hogy a több milliárd valami, ami az interneten mindenkihez szól, a fogyatékosok nagy részének alig húsz százaléka számára érhető el.

Teljes tisztelettel képviselő úr, nálunk Marosvásárhelyen anno dacumál a százalékszámítást már az elemi iskolában elsajátították, és nem csak azok, akik képviselőnek készültek, hanem mindenki, aki nem akart megbukni. És ha a több milliárdból, amit ön említ, vegyünk olyan ötmilliárdot, annak a húsz százaléka egymilliárd, és azt hiszem, hogy az alig másfél százezer fogyatékos megkapja a kellő mennyiségű információt, de hát miért ne keressük a kákán a csomót, ha másért nem, hát azért az egy-két millióért, amit a hozzászólásainkért kapunk. Megéri. Önnek.

Valahogy át kellene venni a reklámblokk előtti kötelező figyelmeztetést: „18 év alattiaknak és gyenge idegzetű felnőtteknek tilos”. Mert vérlázító, ahogy a Magyar Nép nevében ocsmány, undorító hazugságokat ordít büszkén és öntelten a „honatya”. Csak abban reménykeddem, hogy hamarosan a majomhimlő-elkülönítőbe zárják egy-két ülésszakra ezt az igazságokat kergető bajnokot.

Az igazsággal én is régóta hadilábon állok. Már a szüleim is gyakran rám szóltak: - András, ne nézd hülyének az embereket…És ez tényleg nem volt hülyeség, és most, pár éve, amióta Budapesten élek, ez ment meg a tömegbalesetektől. Mert, ahogy autóba ülők, azt teszem, amitől szüleim tiltottak, és működik…

                                       Birkalegelő

Örömujjongás a fővárosban. A méhlegelők mellett birkalegelők is lesznek. Igen, most aztán hagyják abba a bárgyú, igaztalan pletykákat, miszerint a főpolgármester igy meg úgy, tessék, a legtitkosabb álmunkat is kitalálta, hát valljuk be őszintén, van olyan, ki nem erre vágyott?

Csak ne álljon meg a féluton  a birkákkal,  jöjjenek a kullancsok is úgy, ahogy illik, és ahogy ezer éven át a szentistváni államban történt. Ezzel tanúbizonyságot tesz a polgármesteri hivatal az ősi törvények tiszteletéről.

Úgy kell ezt csinálni, hogy a kullancsokkal egyszerre a Rákos patak mocsaras partjára telepítsenek piócákat is, és ha a kullancs teleszívta magát emberen-birkán (mindegy) és legurul, akkor a sebhelyre rátesszük a piócát és kiszívja a mérget, amit az átok rusnya bogár maga után hagy. Ha nem, hát nem.

A zöldek boldogok lesznek ha látják, hogy kullancs, pióca, birka védve. És az ember? Na, azért ne essünk túlzásba, nem lehet mindent egyszerre, mégis csak van egy fontossági sorrend is.

De tegyük fel a legrosszabbat (bár ez ég vita tárgya, hogy ez rossz lenne). A birkalegelőn sétáló nyugdíjas, ha pechje van, belehal a kullancsméregbe. Aztán a fiatalok délután vagy kora este jönnek futkározni ,és addigra tiszta a terep a kullancsoktól. Végül is a fiatalok jelentik a jövőt, és mi nyugdíjasok, ha tehetünk valamit a fiatalokért… hát nincs korlát.

Valamikor azt tanították nekünk bölcs öregeink, hogy mindegyik nemzedék megoldja a maga kérdéseit/feladatait. Mára ez nagyon helyesen megváltozott: - Tata, álljon már félre, nem látja, hogy jövök? - kiállt rám az ösvényen a túrabiciklis.

Még, sőt már, a tavaly szerettem volna a polgármesteri hivatalnak javasolni, hogy ne kínozza a kertészeit, ha végre kissé megkérve a derékig érő gazt lekaszálták, hát ne gyűjtsék/zsákolják a szemetet, hanem hagyják ott, a természet elrendezi, de elkéstem, az idén már rendszeresen a szél hordja szét igazságosan, kertre, járdákra.

Jöjjenek a birkák, a nagyobb kérődzők maradjanak az irodákban.

                              Reichstadhalle

Igen, tudtam, tudtam… Hányszor történt meg életemben, hogy, amikor kezdtem elveszíteni a bizalmam valakiben/valamiben, egyszerre csak úgy a semmiből, akár mennyből a manna, megjött a mindent megoldó  józan emberi akarat.

A tegnap délután a Reichstadhalleban felállva tapsolt, ünnepelt a német Parlament. És nem volt ellenszavazat: - Igen, igen, ezt akarjuk, és hallja a nép, hallja a világ! Nem hagytuk magunkat eltántorítani háborútól, járványtól, klímakatasztrófától, íme, megszavaztuk: a mai naptól minden tizennegyedik évét betöltő német szabadon, minden orvosi meg egyéb haszontalan vizsgálat nélkül eldöntheti a nemét. Éljen a szabadság, éljen a német demokrácia, le az állandóan mindenbe belekötő LMBTQ- ellenzőkkel, végre visszakapja az élet a tarkasághoz való jogát. Na, ezt csináljátok utánunk ti, diktatúrákban szenvedő közép--európaiak.

Igazuk van na,  és most, amilyen gyorsan csak lehet, azt is meg kell engedni, hogy a bőre színét is szabadon válassza a német, a feketétől a sárgán át a liláig. És azt is én döntöm el,  hogy magas vagyok vagy alacsony, karcsú vagy telt, én döntöm el, hogy okos/tanult vagyok vagy olyan…  Na, ezt se feszegessük, és a vizsgákat is hagyjuk már a fenébe. Ha én azt mondom, hogy okos vagyok, akkor már csak azt kell eldöntenem, hogy erősebb vagyok-e annál, aki az ellenkezőjét meri állítani, és ha igen, akkor hamarosan megváltoztatja majd a véleményét a marha.

Vigyázó szemeteket a nyugatra vessétek, de ne kövessétek.

                            Si vis pacem…

Si vis pacem para bellum.

Igen, ilyen magasztos felirattal szeretem volna kezdeni, és még magasztosobban folytatni, de közben kint jártam. Lehet találgatni, hogy hol. FSZK Úr, tessék már valami díjat kitalálni annak, aki kitalálja, de siessenek, mert félő, hogy mire meglesz a megoldás, elfelejtem, hogy hol is voltam. Hiszen a reggeli séta közben született gondolatok eltörlik a lényegtelent. Igen, igen, csak csóválják izéjüket a hitetlenek, vagy inkább lóbálják (ezt a vízipóló vb szülte), de én továbbra is közzéteszem világrengető tanulmányaimat, mert ezek nem kósza ötletek,  sok évi vergődés szülte azt a pillanatot, és anélkül is, na szóval… majd kiderül.

Hajnalban is csak úgy száguldanak az autók, nem törődnek azzal, hogy drága a benzin, menni kell, „navigare necesse est”, és „Si vis pacem”.. ..na de erről nem most.

Valami egészen új hajtóerőt kellene kitalálni. Egy ausztrál talán ötven éve szabadalmaztatta a sós vízzel hajtott motort, de egy olajtársaság milliárdokért felvásárolta és ment a süllyesztőbe (szól a legenda).

    De mi az, ami robban?

Igen, a puliszka. Ellentétben az ősmagyar hiedelemmel, 89 karácsonyán Romániában olyat szólt, hogy Peruban is hallották. De puliszkával hajtatni az autót drágább lenne, és a zöldek se egyeznének bele, mert a kukorica így meg úgy...

Mégis csak kell létezzen valami, ami olyan puha, mint a lágy puliszka, és amelyet  kellő hőmérsékleten és nyomás alatt robbanásra kényszeríthetünk. Na meg ami nem drága, és kellő mennyiségben létezik, és újratermelődik, sőt, az emberi egyedek számának gyarapodásával arányosan nő a mennyisége.

A megoldás többnyire kéznél levő, és sokan, annak ellenére, hogy gyakran kínos keservesen állítják elő, mégsem gondolnak arra, hogy hasznosítsák. Csak azért, mert büdös? Ó, ha most felsorolnám, mennyi büdös dolognak őrülünk életünk során, akkor ezzel mi a baj? Nyilván az, hogy nekem jutott eszembe, de hát korán kelljen, aki előttem akar a WC-re menni.

Na, és mi lesz a parabellummal? Mi legyen? Végül is a félelemtől mind több nyersanyagot termelünk az autóink számára.

Tehát: - Si vis pacem para bellum, de csak úgy magyar módra: Sej, ráérünk arra még.

Karcolatok, június 17.                    

                               Koldulás

Istenem, milyen szép dolog a szeretet! Elcsodálkozom, hogy ez a csodálatos gondolat az emberiség történetében miért is nekem jutott eszembe először! Hát nem csodálatos?!

Ezen tűnődtem a kétbotos reggeli sétám közben, amikor hirtelen magam előtt láttam egyik osztálytársamnak még elemiben írt dolgozatát: „A bennszülött asszony úgy szerette gyermekét, hogy állandóan szeme előtt akarta látni, ezért  a hátán hordta”.  Ezt igyekeztem magamban kielemezni, amikor valaki rám szólt: - Uram, egy kis kenyérért… És nyújtotta a markát.

Szerencsénk volt, mert pont egy pékség előtt találkoztunk, így behívtam. Szemmel láthatóan nem volt boldog, de ha már bent vagyunk, szólok a kislánynak: - Egy olyan „hatósági”kenyeret kérek szépen.

- Én nem azt szoktam - szól a kísérőm. – Mutassa, melyiket? Rábök egy fonott kalácsra. Ha szemtelenül rákérdezek, hogy esetleg inkább a dióst, még megsértődik.

De mit is akadékoskodom? Ha még most sem veszem észre, hogy alapjaiban változott meg a világ, akkor soha. Ma kérem egy ripők sztepptáncost, aki néhány évvel ezelőtt meztelenül adta elő a számát, és egy kis összegért a farkával verte ki a zongorán a Stille Nacht-ot, a hálás nagy közönség államelnöknek választotta, és most ő parancsol az egész világnak, és hallgatnak rá, és dől a fegyver és a dollár.

-         Tudja mit uram, itt a kalács.

                               Morfondírozok

Egy új rendszer születése nagyon hosszú, és sokszor kínokkal, vajúdással teli. Az nem elég, ha a kormány kijelenti: „nálunk demokrácia van”. Ehhez fel kell nőjön egy ellenzék is, és ezzel párhuzamosan a széles tömeg, a nép.

Végre tudomásul kell venni, hogy a demokráciának szigorúbb törvényei vannak, mint egy diktatúrának. Ha nem fogadjuk el, hogy a többség akarata mindenható, és a választások után kormány és ellenzék nem arra törekszik, hogy az új szabályokat sikerre vigye, akkor az nem demokrácia, hanem zűrzavar. Nem is említve az itthoni változatot, ahol a vesztes (mindent elkövet, hogy megakadályozza a sikert. Olyan, hogy egy hatalmas többséggel (de még ha kisebbel is) zárult választások után az ellenzék vezére kijelenti a parlamentben, hogy a kormány törvénytelen, hát ez egy valódi demokráciákban örök eltűnését jelentené a politikai süllyesztőben.

Amíg összetévesztjük a szólásszabadságot a szabadszájúsággal, és csámcsogunk a parlamentben elhangzott vagy plakáton belógatott ocsmányságokon, addig csak két fertőzött generáció eltűnése után lesz esély az újszülött érettségijére.

Közel negyven évet éltem és dolgoztam Svájcban, ezért megengedem magamnak, sőt kötelezőnek érzem, hogy észrevételeket tegyek.

Emlékszem, több tíz évnyi nyomásra végre beválasztottak egy nőt is az örökké férfiak által birtokolt kormányba, és az övé lett a belügy. A férje megtartotta jól menő vállalatukat, ezért a hölgynek hivatalosan ki kellett lépnie minden ottani tisztségéből. A férj valamit hibázott, és a feljelentés feleség íróasztalára került. Pillanatnyi elmezavarában felhívta a férjét, és csak annyit mondott: - Vigyázz, ellenőrzés lesz.

Másnap két lábbal rúgták ki örökre a tisztségéből, pártjából. Nem volt tárgyalás, hetekig-hónapokig tartó huzavona.

Ha netalán a társaságban halkan megjegyzem: - Na de Svájc… - azonnal lehurrognak: - Ott könnyű, annyi a pénz…

Hát kérem, pénz az tényleg van, mert tudnak bánni vele, de a közerkölcs, ami a pénztől független… De hagyjuk, Isten éltesse sokáig a miniszterelnök urat, akkor talán mégis lesz valami…

                          Csíksomlyó

Ebben az ingerszegény környezetben vért izzasztó munka az írás. Elvégre valamilyen téma mégis csak kell, és ha a híradások - TV-ben, rádióban és újságokban - egyaránt unalomig ismétlődően háborút, járványt, energiacsődöt, baleseteket, iskolákban, áruházakban, kórházakban történt lövöldözéseket mutatnak, na meg, hogy a fővárosunkban idős hölgyeknek fényes nappal vagy a táskát tépik ki a kezükből, vagy a fülbevalójukat rángatják ki fülükből fürge lábú fiatalok - , nos, akkor nem igazán akad valami olyasmi, amire a sorsunk.net-ben lapozó felkapná a fejét.

Valljuk be, ki az, aki nem csak komolyan elgondolkozik azon, amit a csíksomlyói zarándoklaton az esztergomi érsek prédikál, hanem a gyakorlatban is alkalmazza?

Hogy békét kért, hát azt jó helyen, de rosszkor tette. Azaz mégis csak rossz helyen, hiszen a mai világ egészében rossz, és hogy az amúgy jó, békeszerető  emberektől a világ szent hellyé válna, hát az valahogy ott maradt a hegyen.

Megismétlem: - Legyetek kedvesek egymáshoz! Ennyi. Sok ez? Lehetetlen, hisz Valaki kétezer évvel ezelőtt parancsba adta, hogy „szeresd felebarátodat”.

Más. Ha egy politikus arra szólítja fel honfitársait, hogy legyetek akaraterősek, bátrak, mint Mucius Scaevola, aki, hogy bizonyítsa igazát, tűzbe tette kezét, akkor a legtöbbünk gyorsan utána lapoz a neten, és megtudja, hogy nem is volt olyan bátor meg akaraterős, hiszen analgéziában (fájdalommentesség - a szerk.) szenvedett. Beteg volt, és akkor én most legyek olyan kedves és kövessem politikusunk felszólítását? Na nem, nem leszek olyan kedves.

Mi nem követünk sem isteni, sem emberi parancsot, a saját fejünkből tesszük tönkre magunkat és világunkat.

                       Egyformák

Brüsszelben fokozódik a helyzet: a magyarok szidalmazása, mi meg ugyanazt vissza.

Eszembe jut az ötvenes években a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem pártgyűlésen elhangzott igazság. Az állandó magyar-román civakodás véget vetésére magát hivatottnak érző valaki mondta ki: - Emberek, a románok között is vannak becsületesek, és a magyarok között is vannak gazemberek, egyformák vagyunk, és ezzel a vitát egyszer s mindenkorra lezárom.

Valahogy így kellene kiadnia egy nyilatkozatot az EU bölcs elnök-asszonyának is.

És mi itthon csak azzal foglalkozzunk, hogy elsősorban magyarok vagy elsősorban emberek vagyunk-e. Mert vannak számosan, akik inkább úgymond európaiaknak érzik magukat, s ha még van idő rá, akkor esetleg magyarnak is, és van magyar, is aki… na hogy is van ez? Mindegy, egyformák vagyunk országon belül is. Vita lezárva.

Bár, ha arra gondolok, hogy többségében magyar ember (ember is, magyar is) van az országban, akkor nem tudom, min vitatkozunk.

                         Új idők

Nem messze tőlünk szépségszalon hirdeti a szolgálatait, s utam előtte vitt, amikor feltűnt egy velem egy- vagy közel-korú még férfi, mereven nézi a kirakat üvegére festett gyantázási felhívót. A szöveg elenyésző volt a meztelen női test mellett, a kép pontosított, hogy miről is van szó. Természetesen azt a részt, ami a meztelen női testen vonzza a férfiak tekintetét, egy pálmalevél takarta. Mellesleg szólva, milyen érdekes, hogy egy felöltözött nőnél a férfi sokkal több mindenre figyel, még a szemét is érdemesnek tartja megbámulni, ahogy viszont levetkőzik, egyetlen pontra összpontosul az érdeklődés.

Na de visszatérve a korombelihez, amikor visszafele jöttem ügyemet elintézve olyan jó félóra múlva, még mindig ott cövekelt, és segítőkészségem (ez még nem hagyott el) arra késztetett, hogy megkérdezzem: - Segíthetek? – Köszönöm, minden rendben, csak arra várok, hogy induljon el a szél. És nézte tovább a pálmalevelet.

Nem tudtam, hogy türelmét, derűlátását vagy humorérzékét csodáljam inkább. Pedig csak annyi, hogy nem küldött el a fenébe… Brávó! Visszaadta a hitem, hogy él még a magyar humor.

Este aztán elmentünk  egy barátunk ajándékozta belépővel egy hangversenyre, a „hadd halljunk valami újat” jelige alatt.

Hát már a kép szokatlan volt, egy dús, ondolált hosszú hajú copfos fiatalember lépett fel egy kopasz énekesnővel. Ami a kopasz énekesnőt illeti, az nem új, hiszen közel hetven éve már hallottunk Eugéne Ionesco drámájáról, s rá harminc évre láthattuk is az erdélyi színpadon, mint egy abszurd korszakot bíráló művet, de itt olyan természetesen volt kopasz a hölgy, mint amilyen a férfi a határozottan női frizurával. Ha visszagondolok a középkor festményein látható előkelő uraságokra (igaz, ők többnyire parókával érték el a hatást), akkor csak a maradiságom tárom fel.

Na de hagyjuk őket énekelni: -Jejejejejejejejejejeje uáuáuáuáuáuáu jejejejejejejeje itt vagyunk itt vagyunk jéjéjéjéjéjéjéjéjéjéjéj. És tombolt a hozzáértő közönség.

Dallam? Az nem volt. De volt ütem, lárma és rángatózás, színpadon és körülöttünk.

Hát mit mondjak, inkább beállok én is szelet várni.

                      Nők

Járvány, háború, áremelkedés, energiaínség és… és … de a VÉGZET az marad, és az nem más, mint a NŐK.

Háborúkat és egyéb katasztrófákat egy legyintéssel elintézem, mert hallottam és tudom: Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál! Esetleg, ha valahogy kihagyhatnánk a küzdelmet, könnyebb lenne az egész.

Ideje kicsit komolyabban hozzányúlni - na nem a nőkhöz (fujj, piszok vénember) -, hanem a témához.

Ma a hölgyek alkalomhoz illően levetkőznek, és nem öltöznek, mint régen volt. Lehet, rájöttek, hogy mégis csak a Paradicsomkertben volt a boldogság, ahol Éván egy levélen kívül talán még csak a kígyó takart valamit.

Mielőtt a véleményemet kezdeném fejtegetni, le kell írnom, hogy min nőttem fel. Kisgyermekként Vásárhelyen színházba vittek szüleim, és egy víg zenés valami volt (nem operett, arra emlékeznék, vagy mégis), amelyben egy ló-imádó magyar őrgrófot megkérdeznek, mi a véleménye a nőkről. – Hát, ha egy nő szép, csinos, okos, na jó, ez nem feltétlen szükséges, de igazán ragyogó valaki, akkor az van olyan mint egy ló, amelyik… Itt sajnos felcsattant a zene és így sohasem fogom  megtudni, mégis milyen egy nő.

Rákospatak-parti botos sétáimon elviharzanak mellettem a zsinórba vetkőzött, azaz öltözött kortalan hölgyek. Ha úgy adódna, egyszer udvariasan, kedvesen, mézes-mázasan, ahogy illik, megkérdezném: - Hölgyem, nem sérti a bugyizsinór?

A lehetséges veszély az, hogy esetleg egy vérmestől pofont kapok, de még nagyobb meglepetés lenne, ha behívna a bokor mögé és meg akarná mutatni…

Hát nem kérdem, és ha otthon kérdeznek, hát ma sem láttam semmit.

Gyárfás András újabb karcolatai - 2022. május 30.

                         Felfortyanok

Felfortyanok. Na, ilyen sem volt még…Hogy ebből mi lesz?!

Látom, hallgatom, olvasom a világ minden tájáról az okosok véleményét, és ha mindenben nem, de egyben ellenzék és kormány, jobb és baloldal, fent és lent megegyeznek: függetlenné kell válnunk Oroszországtól, kerül amibe kerül!

Miután évtizedek óta tudjuk, hogy mi fenyegeti a világot, és csak teljes összefogással tudjuk megállítani a szakadék felé rohanásában, tessék most minden erőt bedobni a szétszakításához. Egy olyan országot, ami földrajzilag Európa sokszorosa, mi leválasztjuk róla. Eli, Eli, lamá sabaktáni! (Jézus szavai a kereszten: én Istenem, miért hagytál el engem. A szerk.) - kiáltaná ma, mint kétezer évvel ezelőtt. Miután ezreket gyógyított ki bélpoklosságból, vakságból, süketségből, bénaságból, halálból - keresztre feszítik, mert a sok „egészséges, meg időközben általa meggyógyított csőcseléknek  ez mind nem elég ahhoz, hogy elhiggyék: ő Isten fia, és azért van itt, hogy jó útra térítse a megtévedteket. Inkább akarják a heccet, a bulit, és az Úr bölcsen hallgat, tudja, hogy van még valami, amivel talán észre lehet majd téríteni a tömegeket: ­A FELTÁMADÁS!

És feltámad a Fiú, és megszületik újra a kereszténység,.. és, ha minden változatlanul  halad tovább, akkor Ő újra keresztre kerül. Eli, Eli lamá sabaktáni!

Ezek után értékeljük csak igazán a magyar álláspontot!

                      Megbolondultam

Azt hiszem, megbolondultam. A kánikula fenyeget, és én szánkózom a Rákóczi hegyen Marosvásárhelyen. És ami még jobban megerősíti a saját kórismémet: az egész világot bolondnak látom, és ez  a biztos jele annak… Na de térjünk vissza inkább a Régikórkáz utca és a Kövecses utca, azaz, amikor én már megszülettem- a Rákóczi utca közelében a Palás közhöz.

A Palás köz megér egy misét, hisz megőrzött valamit a modern világ és a még pusztítóbb ottani politika Marosvásárhelyéből. Ne gondoljon senki egy Kékestetőre vagy Himalájára. Nem annyira magas és híres,de aki úgy tud rá emlékezni,  mint én… Na de ilyen nincs, hisz én bolond vagyok, és közel nyolcvan évesen, egy református pap fiaként és egy bigott, római katolikus kántortanító unkájaként vallom, hogy az ISTEN  az VAN.

Van mindenben és mindenütt, és mint amikor elkezdünk egy pálcát kettévágni/ osztani, és aztán megint ketté és újra és újra, már csal mikroszkóp, majd számítógép segítségével, akkor is ott lesz még valami. Vagy Valaki?

És ha ultra-rakétákkal a fénysebesség sokszorosával száguldunk a csillagok mögé, még mindig pont olyan távol vagyunk valamitől vagy Valakitől, mint mikkor elindultunk, akkor az a valami vagy valaki létezhet? Nem, nem létezhet, hanem VAN.

Hol is tévedtem el? Ja igen, a Palás köz.

Nem hiszem, hogy száz méternél hosszabb lett volna, de olyan harminc méternyi szintkülönbséggel kötötte össze a Rákóczi utcát a Szent György utcával (mára az egyik Avram Iancu lett, a másik meg .. inkább hagyjuk.) Legutóbb, olyan két éve, amikor ott jártam, ugyanolyan volt, mint régen, azonkívül, hogy aszfalttal öntötték le. A szó szoros értelmében öntötték, mert a gödrök és kiemelkedő kanálistetők mind ott maradtak. És ugyanolyan nagy merészség volt kocsival lehajtani, mint annak idején szánkóval oda merészkedni. Nem is emlékszem, hogy valaki annak idején megtette volna, hisz a szánkó a rövid, de meredek végén nem tudott máshova kiszaladni (ha csak nem ütött le egy járókelőt a járdán), mint a már akkor is elég sűrűn közlekedő teherkocsikba. Ezért inkább a Lavotta tetőről induló Bazsarózsa utca meredekje volt a bátorság próbája.

Már megint otthagytam a Palás közt. Nem baj, nyugodjék békében, imádkozom érte.

                      Rezsi

A rezsit csökkenteni kell, és ha minden gondolkodó (meg minden nem gondolkodó) tesz valamit, hát pont én maradjak ki? Nem, nem és nem, hisz tele vagyok jobbnál jobb ötletekkel. Vegyük sorra őket.

Egészen biztos (na jó, nem egészen, de ezen most ne vitatkozzunk), hogy mindenki bajlódott már a kiüresedő fogpaszta- vagy borotvakrém- tubussal. Összegöngyölheted és rátaposhatsz, de még mindig marad benne valami. Kérem, tessék rávenni a gyártót, hogy azt, amennyi benne marad, ne is tegyék bele, és akkor az árán is valamennyit csökkenteni lehetne, de mindenképpen kevesebb ártó anyag kerülne a környezetünkbe, és sok kicsi sokra megy, és ha még mindig marad benne, akkor azt is ki kell/lehet hagyni…

Más. A minap vezető politikusunk mondta el, hogy a fürdővizet WC-öblítésre kell használni, és nem csak úgy, le a csövön. Nagyon jó, de ez nem elég, mert a WC-kagylóban megmaradt vízzel viszont fogat lehet mosni , és azt se köpködjük csak úgy el, tessék a fürdőszoba falára felszerelni egy fényképgyűjteményt, és ízlés szerint a parlamenti képviselőkre, akik csak pénzünkért járnak be, és miután elüvöltözik sértő-gyalázó mondanivalóikat, majd elhagyják a termet, és neadj’Isten, hogy megvárjanak valami választ, na, szóval ezekre rá lehet köpni, és akkor az igazságnak elég tétetett.

         És megint más: - Fogjanak meg, fogjanak meg…

                             Illem

A tegnap esti német hírekben felsorolták az amerikai iskolában történt újabb gyilkosság közel rekordokat döntő számú áldozatait (van még hova fejlődni!), majd röviden az orosz/ukrán vagy mégis ukrán/orosz, vagy a valóságban orosz/amerikai háború fejleményeit. Ímmel-ámmal kitértek a majomhimlő bőrelváltozásaira (ezt óvatosan kell kezelni, miután kiderült, hogy az LMBTQ emberei az érintettek, és ma ők a legbefolyásosabb valakik a nyugati féltekén), majd jöhetett a szenzáció.

A nagyvárosoknak, ahol az esti világítást korlátozni akarják (energia-takarékosság), segítségükre siettek az édes- aranyos házi kis ölebek. Az aranyos- édes cuki-muki egyemmeg egyemmeg-drágaságok az alumínium lámpaoszlopokat tisztelik meg, azaz spriccelik le naponta, kb. ugyanabban a magasságban, és ez viszonylag rövid idő alatt oda vezetett, hogy biztonsági okokra hivatkozva el kell távolítani a sérült lámpákat.

Na, most akkor mi legyen? A zöldek kiállnak a kutyusok jogai mellett, a többi szín megoszlik. Volt egy olyan abszurd ötlet is, hogy kutya-WC-ket kell felállítani, de hát ez sérti a szabadságjogait egy olyan országnak, amelyik az amerikai liberális demokráciát igyekszik meghonosítani. Valaki azzal állt elő, hogy más anyagból csináljanak oszlopokat, de akkor megszűnik az uniformis a sétányon, és ez elfogadhatatlan a német ízlésben. Egy kutyus-tulajdonosnő megmutatta, hogy ő már hónapok óta szoktatja a szerelmét, hogy a fa tövét tisztelje meg, végül valaki azt javasolta, hogy kutya-illemiskolát kell nyitni sürgősen.

Erről jut eszembe, az „én időmben” (ajaj, mikor volt az…) Marosvásárhelyen még működtek tánc- és illem-iskolák/oktatások, és akkor született a vicc (ma már nincs értelme): Betelefonáló: - Halló, kérem szépen, jó helyen vagyok, ez az illem- és tánciskola? Válasz: - Hülye. Egy fenét tánc. Csak illem.

Gyárfás András újabb karcolatai - 2022. május 8. 

           Tavaszi nagytakarítás

Keresztül-kasul járva Ausztrián, Svájcon és Németországon, itt-ott kisebb- nagyobb pihenőkkel, állandó, már-már beteges összehasonlításokkal tarkítva, csak megértettem valamit. Nekünk ugyan Pest/Zugló az itthon, de hála a józan vidéknek, van hol megvigasztalódni, miután elkeseredetten érkezünk haza nyugatról.

De mit kerülgetem, tisztaság van odakint, utcán, tereken, erdőn, mezőn, még a felhők alatt/között is, és ami a legfájóbb, a fejekben is. Nem tudom elég nagy betűkkel leírni: NEM OKOSABBAK nálunk, de arra használják az eszüket, hogy ne romboljanak. Nem várják egy kormánytól, vagy neadjisten a kormányfőtől, hogy nála, a polgárnál otthon kitakarítson. Megteszi ő maga, majd kimegy az utcára, ott is rendet teremt, és állandóan ügyel, hogy úgy is maradjon.

Útközben hallgattam a honi rádiót, melyben újabb rekordról számoltak be: valamelyik megyénkben önkéntesek százai vonultak ki és mázsaszámra szedték össze a hulladékot, útról, útfélről, patakpartról és vizéből. Hát ezt odakint nem tudják utánunk csinálni, mert ott nem dobják el az emberek a szemetet, nincs mit összeszedni.

Ránk fogják a jogállamiság hiányát, de tény, hogy a kultúrállam, ami valamikor az erősségünk volt, kezd kihalni. Eltűnt ugyanis a kormányzáshoz elengedhetetlenül szükséges építő szándékú ellenzék, és beült a parlamentbe egy botránypolitikus banda, melynek célja minden áron (a mi pénzünkön) megakadályozni az utóbbi ötven év legnehezebb időszakában a túlélést.

A több ezer kilométernyi autókázás alatt volt időm az egyetemes ügyeken is gondolkozni (ki másnak, ha nem nekem?) Hogy miért? Csak!

Szóval az IDŐ! Hogy is, hol is állunk ezzel? Szerintem pontosan félidőnél állunk, ugyanannyi idő van mögöttünk, mint előttünk. A félidőt azért kapják a focisták is, hogy újrarendezzék soraikat. Nem tudom, milyen hosszú ez a szünet, de sokat nem tétlenkedhetünk, tegyünk rendet otthon a négy fal között, seperjük le a járdát, aztán meglássssssuk.

                                                                  (Május 5.)

             Puffogás

Igazságtalan lennék, ha elmarasztalnám otthonomat az utcaseprés hiánya miatt. Hiszen végül is mit számít az? Eszembe jut Erdély egyik legszeretettebb sebész-főorvosa, Darkó Zsigmond, akihez kártyázás közben a háziasszony úgy éjféltáj benyitott, hogy szellőztessen, mert a füsttől már a lapokat se lehetett tisztán látni. A főorvos úr válasza: - Asszonyom, a büdösségtől még senki sem lett beteg, de a friss levegő és tüdőgyulladás…

Szóval az utca tisztasága az egy, de hogy a közel három hét alatt nyugaton mit kellett lenyelnem, az megint valami más.

Osztrák, német, svájci hírmondók bemutatják az elrettentő orosz propagandát, viszont ők maguk azt sulykolják, hogy asszongya: az angyali, ártatlan Ukrajnát bombázza a sötét fekete ördög, Putyin… Aki el akarja hitetni (ez már a svájci hírharsona), hogy több millió orosz gyermek és több százezer más nyelvű (köztük magyar is) nem tanulhat, beszélhet az anyanyelvén. De hiszen ez lehetetlen, amikor mi, svájciak még a rétoromán nyelvet is szentnek és sérthetetlennek tartjuk. Bár ezt már a kutya sem ugatja az Alpokban, egészen biztos, hogy így van ez Ukrajnában is, ennek tagadása tiszta Putyin-propaganda, fujj fujj fujj…

A német kancellár, miután elküldtek ötszáz sisakot, majd az összes keletnémet rozsdás hadszert, a NATO nyomása alatt bejelentette, hogy továbbra sem küld nehézfegyvereket, csak különleges súlyúakat, addig is más országokon keresztül mehet ami van, de kiderült, hogy nincs, és akkor több mint száz milliárd eurót bedobunk a hadiiparba. Jó, most pillanatnyilag az sincs, de nem érdekes, év végére elzárjuk az orosz olajat. A gázzal még várunk kicsit, mert az… szóval na, Amerika, meg izé…

Azért lassan már ott is belátják, hogy nem Ukrajna áll háborúban Oroszországgal, hanem vegytiszta Orosz-Amerika párharc ez, egy vén demens, meg egy sakk-világbajnok csatája folyik. Hogy néhány kisebb ország szenved és lassan összeomlik a gazdasága, annak nagyot örül a hazai ellenzék, és ez is valami.

Hogy mit láttam még odakint? Hát Svájcban, na, ez már rég így van, eltűnt a falu és város közötti különbség, de újabban ötven év felett a nemek között is. Alultáplált nadrágos összes hajú nő (?) valakik röhögnek rajtam, tudatlan keletin.

Ha én egyszer ott kinyithatnám a számat, ha én egyszer elkezdhetnék beszélni!

                                                         (Május 6.)

              Élmények

Valaha azért utaztunk, hogy élményeket szerezzünk, gazdagodjon az általános műveltségünk (az ma mégis mi?), a legfontosabb cél mégis a hazaérkezés.

Már az első napon, késő délután, Innsbruck közelében véletlen adta szállodára leltünk az Inn partján, mesés környezetben, s mint utólag kiderült, a Covidnak hála negyede sem volt tele, így két  szoba árán az egy szobában reggelivel ott maradhattunk. Az osztrák vendégfogadás felülmúlhatatlan. A szobalány elvezetett az ajtóig, ott megkérdeztem, hogy a szobai kávéautomata hogy működik, melyik barna kapszula a kávé és melyik barna a mentes, és melyik barna a cukros és a zöldben mi van, az miért nem barna? Válaszként mutogatott magára: Ukrán.

Ez volt minden, amit németül tudott, de ugyanezt válaszolta az angol és az olasz változatra, a franciával nem próbálkoztam , még félreértette volna, magyarul meg ugyan már…Na de a feleségem szólt: - Ne kínozd már, nem látod, friss menekült…  És ekkor ránk zúdult az örömmámor: - Magyarok? Mit tetszenek óhajtani? És most jövök én, a zseni. - Honnan tud ilyen jól magyarul? - Magyar vagyok Ukrajnából! Bumm. Köszönjük szépen, jól vagyunk, jelentkezünk, ha kell valami, addig is egy kis borravaló vagy izé, na tegye csak el, esetleg hozzon még egy rakás nagy törülközőt, mert abból átlagon felül használunk.

Fáradtak vagyunk, kis meleget azért kellene enni, de András, a vöröset óvatosan, mert holnap hosszú az út. Jó- jó, közel nyolcvan évesen meg tudom ítélni, mi a jó nekem, de amíg kipakolsz, begyújtom a ládát.

Ezt a szerencsét! A Tv-ben egy könnyen érthető ügyességi verseny folyik házastársak között, és, hogy izgalmasabb legyen, a két férj küzd a két feleséggel szemben. Kissé furcsállottam, hogy mindkét pár tökéletesen azonosult a páron belül a férfi és a női szerephez, és állandóan nyelves csókokkal jutalmazták egymást (és nem keresztbe.) Amikor aztán kihirdették az eredményt, szóltam a feleségemnek: - Nyugi, nem lesz vörös, konyakot kérek.

Kiderült, hogy igen, egyházi áldással összeadott párok ezek, a férfi a férfivel, a nő meg azzal, aki maradt, és nagyon, de nagyon és még annál is nagyobban boldogok.

                                                                                                           (Május 6.)

                    Reggeli séta

Háromheti, rövid távollét után kimentem a Rákos patak partjára, és lenyűgözött a természet. Dús zöld fű nőtte be az eldobott villanyhajtányokat, az üres üdítőpalackok eltűntek, és a literesek is hasonló sorsra jutnak, mert a levágott és otthagyott gazt a szél rájuk fújja. Ó Istenem, sóhajtottam fel, milyen gyönyörű a tavasz és az élet és a fiatalság, és Brigitte Bardot (na jó, ő csak volt szép), és és és… Aztán megjelent a száz kiskutya, na nem a filmből, csak úgy pórázon meg anélkül, és körbepisilték a bokrokat, a fűcsonkokat meg a lábszáramat, némelyik a nagyobb dolgát is elvégezte a sétányon, ha titokban, akkor az ott maradt, ha nem, akkor becsomagolva maradt ott. 

Amelyik a lábszáramat célozta meg, nagyon megbánhatta, mert a gazdika rászólt: - Hát erre tanított téged anyuci? Te rosszcsont!  Apucinak ne tessék megmondani, még neheztelni fog rám vagy rá, nem is tudom, de elronthatjuk a kedvét egy újabb „kisgyerek”-től. Amit anyuci mondott, azt nem írom ide, és különben is, a hangszín alapján inkább a kutyájával beszélt, mint velem.

Na, ez a hét is jól ér véget, még szerencse, hogy bekapcsolhatom a híreket, és friss levegő árad be. Kzy.Q-t még 2019-ben letartoztatták, a tegnap ért véget a per. Valahol Budapest közelében Kzy.Q ittasan jött haza és tovább szerette volna folytatni a murit, de a felesége éppen ágyban volt a szomszéddal, és nem akart felkelni. Ez még az amúgy nagyon békés embert is kihozta a sodrából, és kiáltozás, lökdösődés, dulakodás, és a szomszédoknak, földieknek és égieknek tanúbizonyságot téve elővette a konyhakést és leszúrta a feleségét, majd a szomszédot is még az ágyban, és, hogy szemtanú még se legyen, az akkor éppen betoppanó sógort is. Még a véres késsel a kezében fogták le a rendőrök és kísérték be a gyilkosság alapos gyanúja mellett a felügyeletre. Kijött ügyész és ügyvéd is, és az ügyvéd tanácsára megvárták, míg a gyanúsított sokkos állapotából magához tér és visszavon minden addigi vallomást. Ekkor vette kezébe az ügyet az ügyészség, és két év alapos nyomozás, helyszínelés, a falu kihallgatása, meg korbonctanok laboreredményei alapján bűnösnek találták Kzy.Q-t,  majd életfogytiglani börtönbüntetéssel, meg tízévnyi, a közügyektől való eltiltással sújtották.

A falu és a vádlott is mélységes felháborodással vette tudomásul ezt a kegyetlen büntetést: - Jó, jó, életfogytiglan az rendben, de a tíz év közügyek... A híradó által megszólaltatott tanú kérte, hogy arcát ne mutassák. Nem, mutatták.

                                                                         (Május 7.)

         Háború meg izé…

Nem tudtunk olyan messzire utazni, hogy a háború hírei ne értek volna utol, sőt néha lehagytak, ha későre jutottunk Tv-hez. Nagy szerencsémre a német állami adó elemzését nem mulasztottam el. Több párt ült a kerekasztalnál, és szidták Putyint, hol kórusban, hol szólóban, majd a zöld párt elnöknője az asztalra csapott, hogy ő most elmondja, hol a baj.

-Hát kedves Genosszék, figyelemmel kísérték a béketárgyalásokat, láttak ott az asztalnál akár egy nőt is? Ugye, hogy nem. Csupa marcona arcú férfi sapkában, kalapban, sisakban, és azzal a nyilvánvaló szándékkal ültek le, hogy felálljanak, és ezt meg is tették minden alkalommal, majd a folyóson beszámoltak az újabb lépésekről, azaz helybejárásról. Mi nők már régen békét teremtettünk volna, de minket nem engednek asztalhoz, és ez így van a világon mindenütt, és itt is. Pedig többségben vagyunk, igaz, csak súlyra, de ha meg akarjuk változtatni a világot, a férfiak, akik mindent harccal akarnak elérni, lássák végre be, hogy mi nők sokkal messzebb jutunk a szeretettel. Igen, love, love, love, na meg egy kis lóvé. Ezt már nem hangsúlyozta, és teljes elismerést aratva kivonult a teremből, a válaszokra nem volt kíváncsi, azt majd elolvassa a holnapi sajtóban.

Hogy én hogy látom? Tényleg kíváncsi rá valaki? Na jó. akkor mondom.

Egy ripacs hozzájutott élete főszerepéhez és hatalmas sikerrel hozza. Majd bolond lesz abbahagyni, hisz rajtunk kívül senki nincs, aki áhítattal ne várná, hogy mit kér, és menyit, és, mint kezdő, éretlen politikus összeszid/kioktat elismert államférfiakat, és a nagyvilág tapsol, és küldi a fegyvereket, mert békét akar, mert - örök igazságként - csak akkor lesz béke, ha előtte háború volt, és a világ békét akar, és a világháborút meg csak ígérgetik. Ez a Putyin, ez a Putyin, hogyan lehetne meggyőzni, hogy dobja már le az atombombákat Ukrajnára, és kész, igaz, utána több száz évig oda ember a lábát be nem teszi, de ez most nem érdekes, közeleg Május 9, a  győzelem napja, és több százezer ember torkából tör ki a Hurrá a Vörös Téren, esetleg le lehetne tiltani az ordibálást, hogy ne zavarják a közelben alvó Lenin atyát. (Van valaki más is még mellette? Egy időben volt.)

Engem, aki túléltem Ceausescu rémuralmát, ha nem is kedves meglepetésként ér, de hallom, ahogy az EU bölcs vezetői adják ugyanazokat a tanácsokat. Mégis csak tudott valamit Nicolae és Elena, nem kellett volna őket olyan elsietve kivégezni. Ha akkoriban mindenhol a világon beszüntetik a melegvíz-szolgáltatást, leállítják a fűtést, és a kenyeret az árokparti vadnövények bogyóiból őrlik, ma nem lenne energiahiány a világon. Igaz, ember sem sok. Ezzel minden baj forrása megszűnne. Hát nem ezt akarjuk?

                                                                                                               (Május 8.)

Pillanatfelvétel

Gyárfás András karcolatai - Március 29.

ADALÉK

Az eltunyult nyugat azon értetlenkedik, hogy az orosz fővezér kinyilatkozta: márpedig ő nem visel háborút Ukrajna ellen, hanem egy különleges hadműveletet hajt végre, és odahaza azonnali súlyos büntetés vár arra, aki ki meri mondani a háború szó. Érthetetlen viszont, hogy mi - a nyugatnál, és sokszor önmagunknál is jóval bölcsebb - magyarok miért nem értjük, azaz fogadjuk ezt el. Hiszen valamikor egyik legokosabb (olvasottabb) királyunk egy évszázados átkot szüntetett meg azzal, hogy kijelentette, boszorkányok márpedig nincsenek. És kész, többet nem voltak.

Ne tessenek ennek utánanézni az interneten, mert a mai kutatók kijelentették, hogy márpedig ilyet Könyves Kálmán nem mondott, és ezt szem- és fültanúk nélkül állítják. Hiszen az is köztudott, hogy egy peres vagy kétes ügyben a szem- és fültanú nem tudhatja, mit látott-hallott, mert nagy mértékben  a füle és szeme befolyása alatt volt, és ez márpedig így van, az igazat csak az tudja, aki mástól hallotta, és most már jobban is tudja, és különben is, márpedig...

És békét sem lehet és nem is kell kötni, mert ez nem háború, teccik már érteni? NEM HÁBORÚ, ez egy különleges, ilyen még nem volt valami, és bár ne is lenne, de félős, hogy még különlegesebbek fogják követni, mert a demens, óceánon túli főember el szeretné tüntetni azt az országot, ahol a fiát mint közönséges bűnözőt tartják nyilván. És miután őt a saját NATO-ja akadályozza, hát örvend, ha ezt más teszi, és a fölösleges hadigépezetét eladja az Ukrajnával szomszédos országoknak, és ezzel békésen bezsebeli egy világháború hasznát.

Na, teccikk érteni? Én nem, de hát ki vagyok én? Pedig azaz, márpedig és megint elölről…

                    Szemezgetek/eltévedek

A múlt éjszaka (vagy nappal ?) Joe Biden figyelmeztette Hszi Csin-Ping elnököt, hogy komoly következményei lesznek Kínára nézve, ha Peking támogatást nyújt Oroszországnak. Hszi Csin-Ping, ha hiszik, ha nem, időt kért a válaszához, mert órák múltán tért magához a röhögő görcstől. Aztán elküldte azt a videót, amin látható, ahogy egy amerikai fejlesztésű FGM-148 Javelin típusú, hordozható, infravörös önirányítású „tüzelj és felejtsd el” rendszerű páncéltörő rakétát lőnek ki ukrán katonák.

A németek legszeretettebb Tv-adója közölt egy képet, ahol a harcok során egy romok alá szorult macskát mentenek kik a tűzoltók. Megrázó élmény volt, de sok-sok ember hitét adta vissza Európa (a németek, ők azok, vagy nem?) együttérzését illetően, a háborúban szenvedőkkel.

Csak ne lennének azok a fránya hazai hírek: - Elütött két fiatalt egy autó a gyalog-átkelőhelyen Budapesten, a mentők mindent elkövettek, sajnos…

De hurrá, hurrá, van valami, amiben - a közeli választások ellenére is - egyetért az ellenzék és a kormány. Valaki megőrült az orosz külügyminisztériumban, és világgá googlozott egy térképet a közeli békekötés után felosztott Ukrajnáról, és Kárpátalját visszacsatolták Magyarországhoz.  Mindkét hazai, hadakozó fél azonnal és teljes felháborodással utasította vissza ezt az elfogathatatlan döntést. Még hogy visszakapni azt, ami ezer éven át a miénk volt? Na ne, mindennek megvan a határa, még csak az kell, hogy Kína hozzánk csatolja Erdélyt, Anglia és Németország pedig a többi, valamikori országrészeinket!

Mégiscsak hadakat kellene küldeni a Don-kanyarba!

                        Hírek

Most, hogy sűrűsödnek az események a szomszédos országban, már kora reggel bekapcsoljuk mindkét Tv készüléket, nehogy valami fontosabb reklámot elszalasszunk. Még szerencse,hogy ugyanazokat sugározzák a műsoridő több mint felében, de ma reggel valami olyan szörnyű képek jöttek, hogy kénytelen voltam odafigyelni.Több egymásba-egymás fölé csúszott autó számtalan mentőhelikopter és még több szóvivő... egyikük négy halottról, a másik többről tudott, és a körülmények is még tisztázatlanok. Nem is folytatom a borzalmakat.  Alig jutottam levegőhöz, amikor hallom, hogy magyarul beszélnek, és ,hogy ez Budapesten, a nem értem milyen közben történt.

Inkább beülök a számítógép mellé, és olvasom az Origóban: - Legalább négyen meghaltak a fővárost ért esti rakétatámadásban. Ja, ez Kijev, persze, ott háború van, de estére, mint tegnap is,  a civil áldozatok száma Magyarország útjain többen lesznek mint a háborúban odaát, és még hol az a rengeteg családi ház, ami hanyagságból vagy csak úgy nem tudni mitől leégett. Na meg aztán összevesztek, vagy szerelemből ez megölte azt. A békekötés itt sürgősebb lenne mint ott, de se it, se ott nem volt hadüzenet. Nincs háború, tehát nem lehet békét kötni . Megy minden a megszokott rendben.

Biharbúsmocskóban rendőröket hívtak a szomszédok, mert gyanús hangok,  mozgások hallatszottak az amúgy nagyon békés házból. A faluban híres is volt ez a telek, ide józanul se ki, se be még nem lépett be senki. Most is békésen tántorgott be a két jóbarát, de valaminek csak kellett történnie, mert ilyen órditásokra emlékszik vissza Rezsi néni az utca túlsó feléről: - Segítség, gyilkos, gyilkos, megöllek, segítség...

A rend , amikor betoppantak a házba, egy földön fetrengő alakot láttak, és föléje hajolva egy, kezében véres kést markoló fiatalembert. Az áldozatnak még volt annyi ereje, hogy az oda lépő rendőrnek valami olyasmit hörögjön: - Ön, ön, ön…gyilkos. És mutogatott a másik, immár gyanúsított felé.

A mentők már nem tudtak segíteni, de a biztonság kedvéért hét autóval, két helikopterrel és négy szóvivővel megjelentek, majd a fő- szóvivő elmondta, hogy az xxxxyx kerületi állomás riasztására azonnal hét autót és két helikoptert küldtek a helyszínre, de a mentők mindent elkövető beavatkozása sem tudott már segíteni, mert az áldozatnak már csak annyi ereje volt, hogy a mellette levő, félig teli poharat még a szájához vigye, a felét először felkínálta a körülötte levőknek, aztán megitta, ami nem lötyögött ki.

Az őrsön a „tettes“ (erre ügyeljünk, inkább gyanúsított) elmondta, hogy ő ártatlan, és ezt sűrűn bólogatva bizonyította a kirendelt ügyvédje is, ő, mármint a gyanúsított kihúzta és nem beledöfte a kést az áldozat mellébe, és- tette hozzá az ügyvéd: - A rendőrségi jegyzőkönyvből kiderül, hogy öngyilkosságról van szó, hisz ezt kiabálta a haldokló. Hogy kire mutogatott, azt egy ittas embertől nem lehet perdöntőnek venni, úgy hogy kéri a védence azonnali szabadlábra helyezését.

Meghallgatták Rezsi nénit is, aki elmondta, hogy mindkettőt roppant jólelkű embernek ismeri, igaz, ha ittak, olyankor... na de hát ki az, aki nem... teccik érteni tisztelt bíróság, és ,hogy miket hallott, hát már tisztán nem emlékszik, inkább tessenek kihallgatni Bibi nénit, igaz, az neki halálos ellensége, de csak nem fog hazudni itt a tisztelt bíróság előtt..

Bibi néni eskü alatt vallja, hogy utálja Rezsi nénit, és erre, ha kell, a fél falut is behívhatják és bizonyítani fogják, mert ö nem dugja véka alá az igazságot...

Sajnos itt abbamaradt az élő közvetítés, mert Hírek jöttek, ahol beszámoltak a Kijevi és Budapesti 4 hallottról, na meg kicsit hosszabban a Biharbúcsmoskói perről, ahol a felek - Rezsi és Bibi néni – már-már békét kötöttek, de a Rezsi néni macskája közben... ... még tisztázásra váró... izé ...na szóval nem sikerült. Bocsánat ezért a kissé zagyva izékért, de elfelejtettem vagy nem tudtam már a fonalat követni,  mert a német adón mutatták, ahogy a kancellár valamelyik arab sejk kezét csókolgatja, ha jól értettem valami gázügyben.

A fene egye meg, ezt sem láttam az elejétől, még jó, hogy a bélgázaktól és a hüvelygombától mentesítő hirdetést elkaptam, nem hiába vettünk két Tv-t.

                        Hozzászóltam

... hát szóval ezekben a nehéz időkben igazán illenék valami olyansvalamiről írni,  ami örök és mindenkinek érdekes - á dehogy, csak érdekes... igen, ez  az a téma, erről érdemes írni, gondolkodni és bölcselkedni meg minden úgy általában meg speciál, na mindegy, én mindenkihez szeretnék szólni, de tényleg, az egész világűrhöz, és azt szeretném elmondani (néked), hogy szeressük egymást gyerekek... á, fenét, ez most senkit sem érdekel, de a demokrácia meg a nők, ez az, ez még megy, vagy legalábbis azt hiszem, az egyik közülük, na de melyik, hahahaha, persze, hogy a demokrácia (hölgyek, nyugi), szóval addig nincs demokrácia, míg nincs szabadság, például lehetek én önmagam unokája, nem, hát akkor beszélhetünk demokráciáról, nem, de a nők, istenem a nők, szóval a nők, de igazán a nők, szóval egy nő, vagy tőlem több nő is, ha igazán nő (akkor most jöhetne a közismert operett, hogy ha egy nő van olyan mint egy lóóóóó akkor…) nem, én nem élek ilyen olcsó poénokkal, de tényleg ha egy ló azaz egy nő vagy hol is tartunk, demokrácia - nincs és nem is lesz soha, elvitte egy…katona, muszáj volt kipontozzam. mert ezt annyi változatban énekeltük hetven éve, hogy már nem emlékszem pontosan, bár ennek semmi jelentősége sincs, hogy ki mire emlékszik és pláné (?) pontosan. a valóság, a mindennapi, kézzel fogható valóság, na ez egy kicsit zavar, mert ma a nőket kézzel már nem lehet fogni, pláné (?) szél ellenében, csak a hosszú hajuk (istenem, valamikor azt mondták, hosszú haj rövid ész, de ez biztosan csak a férfiakra vonatkozott, vagy a kettő között valakikre) segíthet, na, nem nekik, nekünk és még egy pár más érzelműnek, jaj, csak nehogy megsértsek valakit, gyorsan megírom, tőlem igazán szeressétek egymást, engem fiuk kíméljetek, de csak rajta, de már mondjátok el, hogy csináljátok, ne halljak meg már így, hülye férfi módra, s azt is, hogy miért és úgy egyáltalán, fiuk a nők, a nők és ezerszer a nők, szóval nem tudom na….

                                  Béke

„Egy a jelszónk, a béke” - nagyon ismerős ez a harci sláger, több millió ember esett áldozatául nem is olyan nagyon régen, még élünk páran, akik emlékezünk rá, meg a folytatásra, hogy „harcba boldogan megyünk” (valami ilyesmit daloltunk jó kedvünkben), és akkor sem tudta senki, hogy mi is az a béke…

Megszűnnek a harcok, öldöklések, és visszaáll minden a régi „rendbe”, az erősebbik fél megkap mindent, amiért háborút indított…? Mégis, mi a béke? Olyan nincs, hogy közös megegyezés és általános boldogság, nem is volt és nem is lesz soha, „elvitte egy német/orosz katona” - énekeltük ezt is, mikor hogy kellett/illett.

Igaz, akkor még ismeretlen volt a „humanitárius háború” fogalma, és NATO békefenntartó egységek sem akartak bevonulni a háborús övezetbe. Ha ezt sikerül elérni, akkor tudjuk, mi a teendő, fegyvereket letenni és térdre borulni Amerika megmentő angyala előtt, aki majd szárnyai alá veszi a szenvedőket és minden nemzeti vagyont, igaz , ebből majd visszajuttat SEGÉLY címszó alatt egy kis részt, annak, ki meg- vagy kiérdemli.

De addig is vívjuk meg a humanitárius harcot. Tehát nem civilekre pazaroljuk a golyót, csak földig rombolunk mindent, ami az emberi életnek elengedhetetlen kelléke/feltétele. Gyárak, energiaszolgáltatók, kórházak, iskolák, utak, hidak, repterek, gyógyszertárak, bevásárlóközpontok… a leltár nem teljes. A támadó fél kívülről tudja… hát istenem, ha véletlenül egy hülye civil útban áll, vagy ott keresi a hozzátartozóit és golyó vagy repesz éri, hát azt sajnálni fogjuk, mi megmondtuk…

Na de ezzel ne fokozzunk, az esetleges civil aggodalmakat a NATO békefenntartó erői majd…. csak azt nem tudom, hogy a nevükből adódó Békefenntartást meg lehet-e kezdeni a háború vége előtt ?Amerika szerint igen, sőt…

Egyetlen megoldás van, fogadjuk el azt, hogy ez a természetes állapot. Lapozzuk csak fel az Ótestamentumot, nincs oldal, melyen ne egész törzsek/népek kiirtása lenne a feladat. Igaz, több ezer évre rá megérkezik Valaki, aki a Szeretet hirdeti, és s az emberiség egy része, ki magát majd kereszténynek nevezi, szeretne felhagyni az állandó gyilkolással. Ezért aztán a világ legüldözöttebb vallásává vált.

A kép kezd össze állni, de hova fessük rajta a „humanitáriust?”

Gyárfás András újabb karcolatai – 2022. március 1.

Claudio

Teljesen meztelenül ünnepelték születésnapjaikat a sztárok, de akkor most hogyan tovább? A következő születésnapjukon röntgengép mögé állnak? Valamit csak kell csinálni, az ismétlés lehet, hogy a tudás atyja/anyja/valamije, de a showban maga a gyilkos unalom.

Valamikor a nők -  na jó, a férfiak - azért öltöztek-vetkőztek mert fáztak vagy melegük volt. Aztán a nők (de biztos ez? - utána kéne nézni, kik kezdték) azért öltöztek, hogy takarjanak valamit. A fogyókúrák leggyorsabbikát választották, a fűzőket, egy egész csapat szobalány húzta/szorította (vagy a maguk, vagy a hölgy ájulásáig). Ezt követően az okosabbak rávezették a férfiakat, hogy nincs ingerlőbb, mint a dús idom, és elkezdődött a vetkőzés.

Ma már nem azzal zsarolja/bosszantja/ébreszti a feleség a hű férjet, hogy drágám, nincs mit felvennem, hanem ellenkezőleg: - Hát, hogy mennyünk arra az estére, ha az sincs, amit levessek?

És igazuk van, naná, hogy az van, mikor nem volt? Mondjuk, az Édenkertben a kígyóval nem kellett volna kikezdeni, vagy nem kellett volna hajlani a csábítására (ezt már nem lehet kideríteni, hogy kezdődött, én kígyópárti vagyok, de ez maradjon közöttünk, könyörgöm). Így ma egy szőlőlevél is elég lenne, én meg Ádámként, ha jönnek a fényképészek, hát beállok a fa mögé, később meg az Éva levetett szőlőlapiját teszem magam elé (elé? - szóval oda, na).

Ember, unalmas vagy ezzel az állandó panaszolással: „így se volt jó, úgy sem volt jó, sehogyan sem volt az jó…”, hadd már abba s ébredj: „így is jó, úgy is jó”, vagy még egyszerűbb: aludd át az életet.

Ja, még valami. Nem jutott eszembe egy távoli luzerni rokon neve - hogy minek kellett az nekem, azt nem tudom – és megkérdeztem, ahogy illik: - Nem emlékszel, hogy hívják Natalie férjét? – Persze, Natalie-t nem felejtetted el. Jellemző. Claudio. - Ki az a  Claudio? Ja, Claudio? Hát persze, hogy Claudio,  hiszen ezt én tudtam, de hogy Te Natalie-t nem felejtetted el, az már egyenesen bezzeg,  úgy hogy….

Öregkor

Az öregkorról vagy kórról csak úgy általában szeretnék néhány világmegváltó gondolatot világgá kürtölni, azaz inkább súgni, mert…. na de erről majd később.

Gyermekkorukról hitelesen a jó memóriájú fiatalok tudtak/mertek írni,  de hogy az mettől meddig tart, az máig eldöntetlen. Biológiailag valahogy meg lehet határozni, de politikailag...

Azt meg, hogy az öregek miket írnak gyermekkorukról… hát azt igazán nem kell komolyan venni. Egyrészt mert öregek, és biztosan valami titkos szándék vezeti őket: újra szeretnék élni, vagy neadj’isten újrakezdeni, vagy ami még rosszabb, vissza szeretnék hozni a régmúlt világot és utána újra azt tenni, amit tettek… szóval….És aztán vígan dalolja: „gyermek vagyok, gyermek lettem újra…”

A fiatalság pedig mikor kezdődik, és hol ér véget, és vol- e egyáltalán? Hisz egyebet sem hallottunk,mint hogy tanulj, tanulj, készülj az életre…De mégis mi is az a „fiatalság” mint olyan? Éretlenség? Értetlenség? És mikor kezdődött el az az „Élet”, amire annyit vártunk?

El kell múljon a bizonytalan ifjú- meg a zaklatott érett felnőttkor is, és jöhet az öregkor, az élet minden örömével. Na jó, nem minden örömével, hisz ez tette tönkre az érett kort is. Állandóan mindent akartunk, és még azon felül is, mert úgy tudtuk, hogy fenyeget az öregség, amikor aztán semmit sem lehet tenni, és majd, ha elmúlnak  az utolsó évek, akkor le lehet majd írni, hogy is volt, mi is volt a szép… Most, hogy jócskán benne vagyok, egy vacak tükörkép hiteti el velem, hogy ilyen vagy olyan vagyok, de állon felül nem is ismerem magam úgy igazán. És akkor hogyan merjek világra szóló bölcsességeket hirdetni egy korról, amelyben élek? Várjuk meg a végét, és majd azután…

De most igazán, mi ez az egész? Mi értelme van? Én egy szavát sem értem ennek az eszmefuttatásnak, de mentségemre legyen mondva, nem is magamnak írtam. Ha valaki bármit is megértett a fentiekből, annak ugye felesleges megismételnem, ha pedig semmit nem értett belőle, annak meg annyi. Uff, én megírtam.

 Béke

Tisztelt bíróság, az úgy volt, hogy mi már évek óta a szomszéddal vitában vagyunk, hogy a kert végében folyó patak az kié? Még az apám annak idejében gátat akart rakni, hogy felduzzassza a vizet s legyen egy kicsi tavunk, ahol mi gyermekek nyáron ez meg az, de a szomszéd apja megfenyegette, hogy ha megcsinálja, akkor ő azt meg ezt fogja tenni, és akkor a nagyanyám, aki akkor még élt,  elmondta, hogy az ő nagyanyja idejében biza ez a patak egészen és részben is, és akkor a szomszéd elkezdte szidni a nagyanyámat, hogy így meg úgy, és szegény nagymamám ezt nem élte túl, de most mi tiszta vizet akarunk engedni a patakba hogy úgy mondjam, és ezért meghívtam a szomszédot, hogy a mai időkhöz illően üljünk le békésen tárgyalni, és ittunk is, persze,hogy ittunk, há hogy lehetne másképp, de nem túl sokat, legalább is nekem nem tűnt soknak, csak a számlán, de most nem ezért vagyunk itt, a vendéglőst már bepereltem, az már másodfokon van, mert nem hagyom magam, de nem ám, engem nem olyan fából faragtak. Kérem tisztelt bíróság én az igazamból nem engedek, ja a patak, hát kérem, ezzel az emberel nem lehet megegyezni, majd meglássák maguk is, nem lehet, én elmondtam, hogy így meg úgy, de egyre csak azt mondja, hogy úgy meg így, hát kérem, és amikor visszaütött, mert úgy kezdődött az egész, én nagyon békés ember vagyok, de ha visszaütnek, akkor nem vállalok felelősséget, akkor én felejtek patakot, mindent, nekem az apám becsületébe ne merjen senki se belemászni, mert akkor bicsak ki, és … na itt vagyunk, és most…

Izrael újabb rakétákat lőtt ki Szíriára a béke érdekében, és Oroszország is békét akar Ukrajnával. Hát tisztelt bíróság…

Bizalmas anyag

Pedig milyen szépen, idillikusan kezdődött.

Német vendégeinkkel (azért nem egészen német, mert romániai vendégmunkások voltak, hazatérőben) a debreceni Kerek erdő mellett tüzet raktunk, hogy az általuk hozott Weisswurstokat megsüssük, együtt a mi debreceni páros Kurucz-kolbászkáinkkal. A jó dobozos sörök is előkerültek, amikor megállt egy svájci rendszámú autó, kiszállt egy férfi, és „szervala, szervala”* kiáltásokkal közeledett. Egyikünk sem tudott svájciul, és azt hittük, hogy ez valami ottani csatakiáltás, így aztán, mint békeszerető emberek, a félig megsült kolbászokkal inkább odébbálltunk és gyorsan gyújtottunk egy másik grilltüzet. A svájci (fura egy népség) megsértődött, otthagyta a még parázsló tűzet, és elviharzott.

A városból az önkéntes tűzoltók főnökasszonya kinézett az ablakon és látta, hogy füst gomolyog az erdő felett, és ahol füst van, ott tűz is van (örök szabály). Azonnal riasztotta a fővárosi tűzoltóságot (erdővel nem játszunk), és az internet mire jó ha nem erre, és nem hiába figyelnek minket jóakaratú partnereink, azonnal lefordították az EU-államok össznyelvére: „Magyarország lángokban”! És elindult.

Svájc ugyan nem EU-tag, de miután a szervala is szóba jött, hát ők is mozgósítottak, és felajánlották, hogy van egy egészen új, zöld tűzoltási módszerük, amely a rovarokat (lásd tetvek, poloskák, stb.) megkíméli.  Az EU-parlament válasza késett, meg kellett várni, mit szól hozzá Amerika.

Közben mi a kis tüzet eloltottuk a sörök felgyűlt melléktermékével. A vendég németekkel körbeálltunk, és röhögve céloztuk egymást, de jutott elég a parázsra is.

Na de megfagyott a nevetés, amikor megjelentek fölöttünk a NATO bombázói, és sót szórtak az egész erdő fölé, mert nyugaton már régen tudják, hogy a hagyományos víztömlős módszer több kárt okoz, mint a tűz maga, és összeült az EU, hogy nem-e kellene, ami biztos az biztos alapon, az egész Magyarországra legalább egy méter vastagon sót szórni, és ezzel megannyi más égető bajt végleg eltávolítani Európa egéről.

Oroszország nem szól bele. Izrael felajánlotta, hogy a Holt tengerből tudná biztosítani a szükséges só-mennyiséget, jutányos áron. Az EU összehasonlítja a romániai, feketetengeri termékkel, és megveszi az izraelit.

A helyzet komoly, kellő tisztelettel és mindenekelőtt kérnénk az ellenzék miniszterelnök-jelöltjének véleményét kikérni, mert ha valaki tudja, hogy ebben a teljesen megőrült világban mit kell tenni, akkor ő az.

*Svájci kolbász

Választások Ramagyországban

Élénken figyeljük a szomszédos országokat, mert ha nem is valami jobbat, de valami mást szeretnénk (?) elérni.

A felső szomszéd egy országosan elismert humoristát választott elnöknek, s melléje két világbajnok ökölvívót, súlyos tisztségekbe. Hogy ez hova vezetett, azt most nem részletezem, mert sajnos már a saját bőrünkön is érezzük. A keleti szomszéd egyre-másra váltja a vezetőgárdát, hisz az evés a puding elrontója (vagy valami ilyesmi). Nyugatra tőlünk több államfő bukott le, mert lopott, és nem az ellenzék rikitó óriásplakátjai, hanem cáfolhatatlan bizonyítékok nyomán. Mecsoda különbség!

Marad még néhány fura ország a kontinensen, így aztán Ramagy szigetországgá vált Európa tengernyi ostobasága közepette, Érthető tehát, miért kötelező elvárás a változás, vezetőváltás.  Ami eleve azt jelenti: félre mindennel, ami jó, nyomás a gázpedált a padlóig, és válasszunk mi is egy elmebeteget. Hogy jobb lesz vagy rosszabb, az nem érdekes, csak legyen más. Aztán ez olyannyira más lesz, hogy ilyen csak nekünk lesz a világon egyedül.

Na jó, ebben éppen nem vagyok biztos, mert öreg demenseket látok felbukkanni, igaz, nem Európában. Van még mit tanulni odaátról!

Amit még el kell dönteni sürgősen: az életszínvonalat emeljük-e az országban, vagy az alkohol-színvonalat a vérben?

* * * * * * * * * * * * * * * * * *

Pillanatfelvétel

Péntek. Még két nap, és megtudjuk, melyik kormányra vár minden idők legnehezebb feladata. Ha mindeddig egy csődhelyzetbe jutott gazdaságot kellett megmenteni, vagy a még mindig rosszul értelmezett demokráciának új formát/arcot alakítani, akkor egy gyűlölet-megosztott nép újraegyesítése a feladat.

Furcsa, de a józan ész vívta harc sokkal nehezebb, mint a heccre, felfordulásra, bulira vágyókkal folytatott háború. Túl jól ment  sorsunk, el vagyunk kényeztetve, és egy elkényeztetett gyermeket jóra nevelni összemérhetetlenül nehezebb, mint egy neveletlen utcakölyköt rendre tanítani. Utóbbinak elég, ha meleg vizes kádban megfürösztöd, tiszta ruhát adsz rá, szeretettel főzött ebéddel kínálod, és kitartással még a tanulásra is ráveheted.

Itt most máshol van a baj. Uralkodik a téboly, a digitalizált őrület. Ömlik ránk mindez, és észre sem vesszük, hogy már nem mi döntünk, mert nem tudjuk, hogy amaz egy világot uralni akaró GÉP döntése.

Valahogy vége kell legyen ennek is, mint ahogy Dávid király több ezer évvel ezelőtt bölcsen megmondta. (Az Ó- Szövetség szerint egyebet nem is csinált…  na jó, gyilkolta a máshitüket, de hát ez  volt akkor a kötelező.) Megmondta,  hogy „egyszer mindennek vége lesz”.

Azt hiszem, Dávid király is tévedett. Az emberi ostobaságot tovább éltetik a halhatatlan gépek.

Gyárfás András újabb karcolatai – 2022. február 16.

                                   Hyde park

Hát igen. Rejtő egyik regényének félszemű hőse, amikor kiverik a kocsmában az ép szemét, felkiált: - Jól van fiuk, így kell kezdeni, először a lámpát kell eloltani.

Ezt próbálja tenni velünk a maga (maga?) csinálta miniszterelnök-jelölt is. Sikerült felküzdenie magát minden média első oldalára, és amiket szellent, azt naponta elemzik józan politológusok. Mire bebizonyítják, hogy nincs igaza, már elkéste, mert megint jelentkezett és az ellenkezőjét hirdeti. Nyugodt szívvel és lélekkel (a kettő közül kérném kiválasztani a rá illőt) és jelentős tömeggel a háta mögött panaszolja, hogy ez az álnok kormány már megint mit fogott rá! És mi, a nagy többség ez ideig szórakoztunk ezen, de most már érdemes odafigyelni, mert a játék komollyá vált. Na nem a veszély, hogy ezt a senkiházit megválasztják Ramagyország miniszterelnökévé, hisz ezt a mögötte álló pártvezérek sem akarják, de a zűrzavar, amit kelt (és amire megbízást kapott a fejlett Nyugattól) veszélyes.

Már hivatalosan (?) külföldön és minden hazai fórumon figyelmeztet: a kormány csalni fog, nem elég, hogy lop, most a választást is el fogja csalni. Semmit nem kell bizonyítani, csak mondani, mondani, mondani, és a heccre vágyó tömeg tovább adja. Hiszi - nem hiszi, az nem érdekes, de nincs az a józan érv, ami meggyőzze az erre éheseket, hogy a választások után  elfogadja  a becsületes többség akaratát. Nem, ki az utcára, ordítozni, kirakatokat betörni, tarhálni amíg csak lehet, ez az, amire ők leadják a voksukat.

A londoni Hyde park Ramagyországban beköltözött a Parlamentbe. Óriás plakátok hirdetik: - Fideszes kiváltságosak kifelé, Ramagyország mindenkié.

Kik a Fideszes kiváltságosak és kik azok a Mindenkik? Én és a több millió polgár, akik már most tudjuk, hogy a Fideszre szavazunk.  Ha tehát mind kifelé, akkor hogy marad itt mindenki?

Hat éves voltam, amikor életem egyetlen gyomorszájon ütését kellett elszenvednem. A tőlünk harmadik utcában lakó nyolc éves fiú boksz-edzésekre járt, és amikor véletlenül találkoztunk, be is akarta mutatni, hogy már mi mindent tanult, és látván, hogy kíváncsi is vagyok, hát ütött és egy életre nyomot hagyott az ártatlan kínszenvedése.

Nem akarok még egyet, és nem is állok félre, ha megint jön. De akkor mit tegyek? Nem, azt nem szabad… De valamit mégis. Igen, együtt a többiekkel, úgy menni fog.

                                  Teius

Na végre, igen, ez kellebben a beborult, búval bélelt bizonytalan időben. Végre, ha nem is valami szívderítő, de megbízható forrásból származó és igaz hír.

Bözsi néne mondta, akinek a menye az unokatestvérétől hallotta, és ha valaki jól értesült, akkor az unokatestvér, mert neki úgy hírlik, s ezt mindenki tudja, a harmadik szomszédja valamikor a belügyben dolgozott, az mindegy, hogy mit, na jó, portás volt, de a portások mindent jobban tudnak akár a miniszternél is, mert ők mindenkit látnak, hogy ki jön be és hogy megy ki, vagy még annak idején volt olyan, hogy ki se jött, és ez többet mondott mindennél.

Szóval most már végre tudom az igazat, és nem hagyom magam újságoktól, Tv-től, meg tudomisén miktől elvakítani.

Az igaz,hogy Kínában a hatvan évnél idősebbeket nem oltják, s nekünk adták el az anyagot, mert Kína egy túlnépesedett ország, s különösen az öregek szaporodtakel nagyon, és most megengedte a kormány, hogy újra több gyereke is lehet egy családnak, de akkor i,s míg ezek felnőnek, a mostani véneket valahogy na… szóval kitalálták a Covid 19-et abban a reményben, hogy nagytakarítás lesz, de balul ütött ki a dolog, a járvány elkezdte a fiatalokat is pusztítani, na, erre gyorsan beoltották a fiatalokat tízszer is, de az öregektől eltiltották, azt hazudva, hogy ez nem jó nekik, de mi megvettük és nagyon jól tettük, úgy hogy most ne jöjjenek nekem az álhírekkel a független lapok meg politikusok, mert én tudom az igazat és alig várom a vasárnapot, hogy a piacon elmondjam Jani bácsinak, mert tőle aztán meg tudja majd az egész világ, mert Jani bácsi sem olyan, aki álhíreknek felül és terjeszti, különben tőle tudom azt a nagy bölcsességet is, amire még senki sem jött rá, hogy nem kell úgy hajtani a pénz után, mer az úgy van mint a mesében, hogy valaki akinek semmije sem volt és nem tudott semmit se venni, arra kérte a jó tündért, hogy adjon neki mindent a világon, s mikor megkapta, akkor jött rá a szerencsétlen, hogy most megint nem tud venni semmit, mert már minden az övé.

Na, szóval én csak azt mondom, hogy nincsen rózsa tövis nélkül, és különben is....

(Anno, a  Csao-időkben, midőn minden magyar szövegben kizárólag a román helységneveket lehetett használni, terjedt el a mondás: nincsen rózsa Teius nélkül. )

Sorozat

A Covid okozta bezártság megsokszorozta a TV-nézettséget, és amit nem veszünk észre, vagy ha észrevettünk, egye fene alapon hagyjuk, hogy megtörténjen, az az, hogy már rég nem a kis távirányítóval választjuk ki, hogy mit nézünk, hanem a TV irányít minket. És itt nem a négyévenként történő, hatalmas érdekeltséget kiváltó sporteseményről beszélek, hanem a mindennapjaink órabeosztását meghatározó műsorokról.

A műsorok legnagyobb többsége mindenkihez kellene, hogy szóljon, mert a diszkriminációt, a huszonegyedik század pestisét ki kell irtani. Nem a faji meg nemi megkülönböztetésről van szó, az már mögöttünk van, hanem a tanult és tanulatlan rétegek igazságtalan megosztásáról.

Miért kellene iskolát vagy egyetemet végezni ahhoz, hogy a képernyőről életigazságokat osszanak, hisz azok amúgy is olyan dolgokat mondanak, melyeket amúgy is csak az iskolázottak értenek, vagy ami még rosszabb, csak őket érdekli, márpedig a TV a nézettségből él.

Hajrá, öntsük el a népet sorozatokkal, és mi sem könnyebb, mint az egyszer véletlenül betévedt látogatót odaszegezni. Igen, tegyük függővé, mert ha a filmben az egyik kést ránt és szúr, vág vagy döf, hát már csak érdekel, hogy sikerrel teszi-e vagy sem, és akkor most meg lehet szakítani a filmet, és holnap ugyan ebben az órában ugyan itt…

De ne szoruljunk importra, marhaságokat mi is tudunk gyártani. „Pénz nem számít” alapon vigyünk el egy minél távolibb szigetre egy legalább ötven fős társaságot (azt hiszem alá is becsültem a számot, hisz a felvételhez mennyi ilyen-olyan ember kel a szereplőnkön kívül…), és minden felkészülés nélkül is teljesíthető feladatokat szabjunk rájuk, amit aztán – jól-rosszul, nem számít, sőt -  elvégeznek, és lesz nyertes, és vesztes, és sírás-rívás és kezek tördelése, és dráma, de olyan, amit Madách vagy Shakespeare is megirigyelne.

Ügyelni kell rá, hogy „külvárosi” szintet elégítsünk ki, hisz a város peremén többen laknak. Be kell mutatni, ahogy körülülik a megterített asztalt, és késsel-villával bánni nem tudó módon - hát mit mondjak – esznek (vagy inkább táplálkoznak), de ezt már különben is abba kellene hagyjam, hisz ezzel utáltattam ki magam már bizonyos ifjabb társaságokból, nincs ennek sem értelme, sem értéke, csak az bosszant, hogy akkor már legyenek következetesek, és minek a teríték, elég egy közös vályú, és hajrá.. És az itthoni lapok is hálásak, mert napokon keresztül lehet vitatni, miért sértődött meg Ducika, és a már régen lesérült Zabit nem küldik haza, és bekapcsolódnak az internetes fórumok is, van hejehuja, sohanemhalunkmeg, és néphülyítés a legmagasabb fokon.

Úgy látszik, megöregedtem, mert én még mindig azt vallom, hogy vezetőnek azt válasszuk meg, aki rátermett, tanult, tapasztalt, és nem akarom elfogadni, hogy a parlamentben is meg kell szüntetni a diszkriminációt, ezért engedjük be oda a hülyéket is, és nem csak beengedni kell, de teret is biztosítani nekik, mert a kisebbségek csak akkor érzik, hogy vége a gyalázatos lebecsülésnek, ha ők irányíthatnak, és csak akkor jön majd el a várva várt Kánaán.

Igen, vissza az örök bölcsességekhez, de hát azokon lehet szőrt-szált hasogatni, éljünk vele. Itt van mindjárt a „fejétől bűzlik a hal”. Jó, így van, de feltette-e valaki a kérdést, hogy mitől bűzlik a fej? És, továbblépve, átértelmezzük ezt, és olyat mondunk, hogy a Fővárostól bűzlik az ország?!

Hogy mitől bűzlik a főváros, azt nem kell megkérdezni.

Röviden és gyorsan

Szombat dél, három óra múlva kezdődik a kormányfő évértékelője, sietek megelőzni, hogy ne vádolhassanak plágiummal.

Nem sorolom fel, amit józan gondolkodású embereknek tudniuk kell, és amit a kormányfőnek kötelező elmondania. Valami olyasmit szeretnék csak  előre bocsájtani, hogy: - És mindezt az ellenzék ellenére sikerült elérni.

Hol lennénk, Uraim, ha az ellenzék nem ellenségként tenné, amit tennie kellene, hanem hazáját szerető politikusként? De hát hol vagyunk mi még ettől! Rákos-patak partja, tele frissebb óriás plakátokkal, és mind-mind őszinte útmutatók, jobb jövőt ígérő bölcsességek.

Íme az egyik: - Csak felfelé nem tűri  a lopást, és ezért támadják. Márky Zay Péter miniszterelnök-jelölt. Igen, így kell, lefele mehet.

Jaj, ne legyek igazságtalan, közelebb menve látom, hogy van egy felkiáltó jel is, csak rossz helyen, de hát ezt már megszoktam, hisz jelzőkkel és felkiáltó jelekkel nagyon rosszul bánik a Feri-klón. De állítólag a nép nyelvén beszél és ez a lényeg.

Meg vagyok győződve, hogy a „verba volant scripta manent”-et így értelmezné: - A Verba az egy Hortobágyi tanya, ezt mindenki tudja, és a többi meg azt mondja, hogy odamenet fogd a volánt s ne a mobiltelefonodat, mert a kriptába jutsz!

Ez a ma már közmondásként keringő Caius Titus okosság idejét vesztette. Annál többet mond a másik: „Minél hosszabb a nap, annál rövidebb a reggel.” Ez egy azték-muzulmán bölcsesség, és a lényege az, hogy nem kell érteni, amit mondanak, csak elfogadni, és akkor működik a kampány.

*

Megvolt a BESZÉD, és nem tudom elég nagy betűkkel írni: márványba kellene vésni, de nem csak azt, amit mondott, hanem azt is, ahogyan mondta! Tovább kellene adni, de ne úgy, mint valamikor Mátyás Király liszt-adományát.

Gyermekkorom szép meséi voltak a nagy király országjárásainak történetei. Emlékszem, volt köztük egy legenda, miszerint a NÉP panaszkodik, hogy a sok adományból, melyek a várból indulnak, semmi nem érkezik meg hozzájuk. Összehívja Mátyás a főembereket, uraságokat, sorba állítja őket, és a NÉP is ott van, a sor végén. Szólítja a kincstárnokot, átvesz tőle egy marék lisztet, és azzal nyújtja oda a mellette álló főuraságnak, hogy adja tovább és tovább és tovább, marékból marékba a NÉP-nek, ám az utolsó csak üres kezet tud nyújtani.

Hát kérem, ezt a Beszédet szóvesztés nélkül kellene eljuttatni Gyimesbükktől Brüsszelig. Itthon elég egy fél ívnyi papíron idézni, hogy mi mindent nem szavazott meg az ellenzék, és nem létezik gondolkodó ember az országban, aki ezek után ne tudná, hogy hova tegye az x-et április harmadikán. A veszély viszont a továbbadásban van, Brüsszel irányába. Mert amíg Gyimesbükkbe az jut el, hogy mi együtt vagyunk jóban-rosszban, addig Brüsszelbe azt juttatják el a heroldok, hogy Magyarország hadat üzent Oroszországnak és a NATO-nak.

Mai világ

Elfoglaltuk Angliát. Stop. Mit csináljunk vele? Stop. - írta valamikor Karinthy Frigyes győzedelmes hadvezére.

Ma, ha itt lenne, így fogalmazna: - Szabadok lettünk harminckét éve. Stop. Mit kezdjünk vele? Stop.

Én csak három éve osztom a zűrzavart (oszlatni meg sem próbálom, nem üttetem agyon magam), és ha még sokáig tart a kampány, rajtam is eluralkodik.

De miért erről írni, amikor itt van az Olimpia, és csodaszép lányok (na, erre nem mindig tudnék megesküdni, már szóval arra, hogy fiú-e vagy lány?) korcsolyáznak, és nem csak csodálkozom, hanem izgulok is, hiszen az elején háttal áll a kamerának, és csak azt látom, hogy meztelen, sehol egy zsinór vagy legalább egy cérna ami tartsa azt, ami majd elől jön. Vagy lehet, hogy mindegyik úgy van felszerelve, mint Úz Bence menyasszonya, kinek a mejjin a bolhát el lehetett nyomni? És pörög, és forog, és spárga a levegőben és jégen, és végre szemben áll. Hát persze, hogy nincs se cérna se zsinór, mert nincs is mit tartani.

És a magyar szakember (nő) felvilágosít, hogy a tripla lutzberger nem ment át dupla rittbergerbe, és az ezek utáni quadró, amit megpróbált, duóba szakadt (a szakkifejezésekért elnézést kérek, én azt írom, amit hallok), és így az egész … nem is tudom… de a zene jó volt.

Ennél sokkal jobban szeretem azt, amikor síruhában és sítalpakon rohannak le háztetők, csatornák, padlások és kémények között, és közben a közvetítő, aki magyarként a világ legjobb télisport- hozzáértője, valósággal önkívületben ordítja: nahát, ez ziktitauzenforhundertfünzigfiftifájv és utána blembenditix megduplázva. Hát ez óriási, ilyent még nem látott. Én sem.

Én már csak ott maradtam, hogy Marosvásárhelyen a leánylici melletti járdán a Vártemplom aljáig sisonkáztunk, majd délután a Rákóczi hegyen (volt, aki mezítláb) kiabáltuk, hogy: - Heppá-heppá-heppá…! És erre, aki már újra felfele húzta a szánkát, félreállt. Hol vannak ma ezek a lehetőségek?

             Felfordult a világ, bolond, aki érti. Én igen.

* * * * * * * * * * * *  * * * * * * * *

Gyárfás András újabb karcolatai – 2022. január 23.

Elkezdődött…

Ramagy ország a Népbutítás felmérhetetlen szélességi és magassági fokán valahol Európában van. Kénytelen vagyok „valahol”-t írni, mert ez is a következő Országos gyűlés megnyitó napjának egyik fontos kérdése lesz, ugyanis a kormányzó pártok határozottan Európa mellett kardoskodnak, de az ellenzék kitart amellett, hogy majd az Ő és egyedül az Ő kormányzása alatt fog kiválni az ország a Balkánból.

Európában vitatott kérdés, hogy a Balkán egy földrajzi vagy kulturális fogalom-e, ezt majd az Európai parlament fogja eldönteni a kitűzött cél (15 év) előtt.

Mielőtt a kedves olvasó az én saját véleményemet hiányolná, bevallom, hogy az van, de nem értek vele egyet. Viszont tényleg érzem, hogy nem kerülgethetem a forró kását, most vagy soha, de választ kell adnom.

Na jó. Akkor a válaszom: soha.

Az országgyűlés elnöke megnyitja az új év első ülését: - Igen tisztelt Hölgyeim és Uraim.

Itt abba kell hagynia, mert az ellenzék együttesen emelkedik fel és hagyja el a termet. A kint izgatottan várakozó újságíró-tömeg rohamkérdéseire, hogy miért, miért?, a fele azt mondja, hogy ezzel a Hölgyeim és Uraimmal nem érzik, hogy őket megszólították volna, a másik rész pedig a felháborodástól alig bír szóhoz jutni: - Hónapok óta bombázzuk a Parlamentet, hogy hagyják ezt abba, hisz egész Európa száműzte ezt az elavult, már-már sértő megszólítást, és vezessük be a magyaros „Tisztelt Izék”-et. És akkor mindenki boldog lesz, de hát ezekkel nem lehet már izélni sem, na de jöjjenek azok a választások, aztán…

A kis, zavaró szünet után a gyűlés rátér a kitűzött pontokra. A legutóbbi körkérdésünkre, amit ezúttal a fiatalabb nemzedékhez juttattunk el, itt vannak a válaszok.

Még talán el kell mondani, hogy ahhoz, hogy értékelhető válaszokat kapjunk, több százezer fiatalt kellene megszólítani, és ennek, túl azon, hogy rengeteg időbe telik, ellenőrizhetetlen a komolysága. Ezért, a közismert matematikai módszerekkel, elég, ha tíz fiatalt tíz teljesen különböző családi és kulturális környezetből kérdünk meg, és azt kivetítjük az egész országra.

Ja igen, a pénzügyi/gazdasági témát azzal kerüljük ki, hogy átvesszük egyszerűen a világ legsikeresebb  pénz/gazdaságában gyakoroltakat, a Svájcit, és ott azt vallják:  - Aki a Rappent nem értékeli, a Frankot nem érdemli. Ez nálunk, Ramagy országban ramagyra fordítva azt jelenti, hogy „Aki a fillért nem tiszteli, a forintot nem érdemeli, és miután a fillért kivettük a forgalomból, a kérdés megoldódott.

Tehát térjünk vissza Ramagy ország legnagyobb értékére, a fiatalokra. A kérdés az volt: - Ki az édesapád?

A tíz beérkezett válasz között kettő az édesanyja férjét jelölte meg. Egy az édesanyja párját. Ezt nem tudjuk értékelni, ha nemekre akarjuk osztani az apákat. Három a szomszéd bácsit vallja/tudja. Megint kettő majd csak ha betöltötte a tizennyolc életévét, fogja megtudni, addig a lombikot lezárva őrzik valahol. Egynek nincs, nem is volt, őt a gólya hozta. És egy a nagytatáját vallotta annak.

A döntést elnapoljuk, ezt az ellenzék nélkül nem ildomos megtenni. Ramagy ország bizakodva várja az országos választásokat.

Szavazás

Circumdederunt me (körülvettek engem..) a kétely gyötrelmei. Ha Trianonból csak a Nyugat tanult és mi nem, nagy baj van.

Trianonban mindent, ami anyagiakban mérhető (terület, gazdaság, népesség…) elszakítottak, de egyvalami (nagyrészt Erdélynek köszönhetően) megmaradt, a Magyar kultúra, és ez megmentett egy népet/hazát, és most nem merem leírni, hogy a száz év alatt jóval megfogyatkozott népi IQ vagy valami pokoli terv hatására ezt aknázzák most alá, és nem csak a határon kívül, hanem itthon is.

Nem, nem lesz elég egy mindennél hatalmasabb március tizenötödiki felvonulás, nem lesz elég egy mindent elsöprő áprilisi választási győzelem. A gyűlöletet kell legyőzni, ellenkező esetben megtörténhet, hogy bekövetkezik - ha nem is az ország, de - az ország időszámításának kettéosztása, és nem egy Covid előtti és Covid utáni éráról fognak szólni a krónikák, hanem a gyűlölet eluralkodásának új időszakáról.

Úgy leszünk majd ezzel (röhejes hasonlat, de ez jut eszembe), mint Románia volt félévszádon át: 1944. augusztus 23 előtt és után.

Édesanyámat a tanfelügyelő először a történelemóra meglátogatása után jóságosan figyelmeztette: - Tanárelvtársnő kérem, egyszer sem hangzott el az előadásában, hogy augusztus huszonhárom előtt és után!  - De hát az Ókori Egyiptom volt mára kiadva, és a könyvben sehol egy utalás… - Na, ezért van Ön odatéve, hogy kiegészítse az elavult könyvet! (Egy évvel azelőtt nyomtatták ki.)

Majd a földrajz-óra után már jegyzőkönyvbe is vette, hogy:  „ A tanárelvtársnő a Kárpátokról beszélt, anélkül, hogy érzékeltette volna a Kárpátok nyomorúságos kinézését ezerkilencszáznegyvennégy augusztus huszonharmadika előtt, és hogy azóta mennyire másképp ragyog a nap az elkergetett ködfelhők felett…”

Édesanyám megfogadta, hogy ezt az okos útmutatást kiterjeszti Románia vizeire is, és, ha nem volt ott a tanfelügyelő, taníthatott tovább úgy, hogy a gyerekek is tanuljanak, ha meg ott volt, akkor a szünetben a tanfelügyelőn röhögjenek.

Nos, ne várjunk áprilisig, kezdjük el a röhögést itt és most, és ne bizonyítgassuk az igazságot, hisz az ellenzékiek minden nap ellentmondanak önmaguknak, és ezt tudatosan teszik, mert vezéreszméjük:  - Zavart kelteni minden áron.

A Magyar Kultúra a bölcsőben még érintetlen, ezért vigyázó szemeimet nem nyugatra, hanem Erdélyre vetem, és akkor jöhet a csendes, nyugodt, törésmentes változás, a MÉG JOBB.

Patakparton egymás mögött tömören baktatva, kasszák előtt sűrű sorokban állva, buszon, villamoson, metrón - akarva-akaratlan belehallhatok néptársaim beszélgetésébe.

Elcsodálkozom rajta (vagy inkább csak ”-tam”, mert ma már tudom, honnan fúj a szél), hogy szavazó polgártársaim tömege végzetes tévedésben van. Azt vallják, hogy áprilisban miniszterelnököt választunk. De téved az is, aki azt hiszi, pártprogramok között választunk. Hiszen csak egyet ismerhet az érdeklődő, a másik fél abból él, hogy minden tételre rávágja: mi majd másképp fogjuk ezt megoldani. Hogy jól vagy rosszul, maguk sem tudják, de a VÁLTOZÁS nagy ígéretét kell bele sulykolni a politikától,megcsömörlött tömegbe.

Ember, ne törődj azzal, hogy mi akkor régen mit ígértünk, majd mit tettünk. Az akkor volt, és azt se lásd, hogy minden ellenkezésünk és aljas aknamunkánk ellenére mit ért el a mai vezetés. Higgy annak, aki az „igazat”, a „Te/Mi igazunkat” álmodja/látja. Ember, neked most nagyon rosszul megy a sorsod. Ne azt nézd, hogy tizenkét év alatt mi (morzsák!) hullott az öledbe. Mi az aranykort hozzuk neked ezüsttálcán. Na jó, az elején rendet kell teremtenünk,  az aljas szándékkal kifizetett nyugdíj-jutalékot, meg a hahaha…a tizenharmadikat, a népbutító- és vakító minimálbért, adóelengedéseket, rezsi-népbolondítást és így tovább, a kampány olcsó fogásait rendeznünk kell, mi már most óriásplakátokon és a betiltott, nem létező több tucat baloldali lapokon megpróbáljuk a tisztánlátásotokat visszaadni.

Emberek, visszaviszünk titeket Európába. Az a pár százezer, na jó, lehet, hogy néhány millió bevándorló, kiket tárt karókkal és nem szegesdrót-kerítéssel fogadunk, a harmadik de legkésőbb negyedik itt született generációjával elvezet minket Allah virágos kertjébe, és ük-ük unokáink, Ali meg Juszuf  áldani fogják emlékünket a Szent Mohamed (volt István bazilika) óriásmecsetben.

Anya, ne szülj gyermeket, s aki már megvan, azt küld Belgiumba. Ott már megvalósulni látszik a hétcsillagos jövő, a tavalyi évben a gyerekek fele Mohamed névvel látta meg a szép nyugati kulturált világot. Még nem késtünk el, de áprilisban utolsó alkalom nyílik rá, hogy még behozható hátrányból utolérjük a fejlettebb nyugatot.

Sétáim meg bevásárlásom végén kényszer érzek rá, jön, hogy világgá ordítsam: Még van két bő hónapunk, ember, ne használd a füled a hazugságok meghallgatására, de nézzél, lássál, és gondolkozz józanul!

Mikszáth

„Necessitas frangit legem. A szokás szent, de a törvény még szentebb. A hatalom többnyire úgy képződik, mint a kígyó fején az úgynevezett kígyókő, - a többi kígyók nyálától” - Írja Mikszáth Kálmán közel száz éve. Furcsa. Nem ma?

Már megjelentek a kortesek, na nem fokossal meg pálinkával felszerelve, de ma is ugyanolyan hangosan követelőzve dugnak az orrom alá íveket, hogy írjam alá, ne törődjek azzal, hogy mit. Hát, ha nagyon akarom tudni, akkor a „szebb jövőt”. Na, ez csak elég lesz, maga megtévesztett jobbos... Mikor veszem észre magam, és követem végre a vezérújságok vezér-rovatait!

Na de Írjak arról, ami a széles néptömegeket érdekli, lázba hozza, sőt…Lyly a tegnap kora délután belépett Buda legnagyobb bevásárlóközpontjába, és egy kis szelet citromot vett ebédre. Azért csak kis szeletet, mert tegnapról megmaradt még egy cikk, és tudatosan őrzi vonalait, amiket a térdig kivágott estiruha ragyogóan bizonyított. Egy pillanatra megállt az élet az üzletben, még a pénztárosnő is felállt, a férfiak a tojásokat a kosaruk mellé pottyantották, és az élet fontos pillanataiban mindig jelen levő fényképészek villantói megvakították a szemben levő üzlet kirakatában a próbababákat.

De azt sem hagyhatjuk ki, hogy a női vízilabda meccsen Katiról a gól lövés pillanatában a szoros testfogással védekező Zsu lerántotta a mezt, miközben a derékig kiemelkedő Kati teljes mellbőséggel a gólra összpontosított, és ettől a pillanattól kezdve megállt az óra a nagy kivetítőn, és a férfiközönség őrjöngve üvöltötte  hörögte: - Mindent bele, mindent bele. Felejthetetlen volt. - A meccs,hogy végződött? - Ugyan már Uraim,  na de igazán…

Olvassuk újra Mikszáthot: „Tudás-t, mert ez a tó neve, fürdésre használják a körtvélyesiek nyáron, s az a hit van elterjedve a környékén (talán azért is hívják Tudásnak), hogy az ártatlan leány pompásan érzi magát selyemlágy vizében, de a nem ártatlan sikít, ha belelép.”

Sir Isac Newton

Ma már minden lehetséges, a számítógépünkre „felülünk” és visszarepülünk a tizenhetedik századba, leülünk az almafa alá abba a székbe, amibe akkor Sir Isaac Newton ült, és a fejünkre esik egy alma. Vagy állunk a kert ablakában  (nagyon fontos részletek ezek, tudósok százai vitatkoznak még ma is azon, hogy ült vagy állt?), és onnan nézzük, hogy egy alma a földre esik.

Na, kérem őszintének lenni: mire gondolunk mi abban a pillanatban?  - Ó, a fene ebbe az almába… - Nem tudtam volna arrább ülni?  - Vajon nem tört be a fejem? - Vajon nem nyüves?  - Hull az alma a fáról, most jöttem a tanyáról. Na nem, ez a szilva volt. Mindegy, szilva/alma egykutya, ha a fejemre esik. – Nini, már ősz van… - Szólok az asszonynak, szedje össze s csináljon holnapra egy jó kis pitét. - Most ezen gondolkozzak, hát nincs nekem elég bajom, hisz hull a tőzsdén is a részvényem értéke.. - Milyen marha ötlet volt ide jönni!

És így tovább, több millió változatban, de egy se gondol arra, amire Sir Issac Newton: - Miért nem oldalra vagy felfelé esik, hanem mindig a föld középpontja felé?

Hát, ha ezt tőlem vagy társaimtól kérdezné,  akkor ezt válaszolnám: - Micsoda marrrhaság! Ez kb. olyan, mintha arra kellene gondoljunk, hogy 2022-ben Magyarországon április 3-án az ellenzék nyer.

Newton kitalálta, hogy miért esik lefele az alma, de azóta is és azelőtt is lefele esett, tőle függetlenül, és a józan ész is diadalmaskodni fog Magyarországon a nyüvese ellen.

Megoldás

Ramagyország válaszút előtt áll. Abban mindenki egyetért, hogy így nem maradhat. Vagy még jobb lesz, vagy valami egészen más.

Hát akkor napnál világosabb: legyen az „egészen más”. Hogy miért? Nahát, ilyen kérdést csak a beragadt úgynevezett hagyományőrző vén hülyék és gonosz ostobák tehetnek fel.  Hiszen ordít a megoldás. Két ügyet kell rendbe tenni: tanügy, egészségügy. Ha ezek nem akadályozzák majd a zökkenőmentes kormányzást, akkor végre foglalkozhatunk a társadalom boldoggá tételével.

Az egészségügyre már vannak - egyelőre kissé félénk - javaslatok: Zárjuk be a vidéki kórházakat, járjunk Indiába gyógyulni, stb. Nagyon okos, jól átgondolt, de nem elég, tessék gondolni merészet és nagyot, és tegyük rá mások életét. Zárjunk be minden kórházat, tiltsunk el a tevékenységtől minden orvost! Hiszen már Könyves Kálmán királyunk, ha nem is minden boszorkányt, de a strigákat egy intézkedéssel eltüntette.

Igen, a nagy megoldások mindig egyszerűek. Olyan, hogy orvos, nincs, és kész. Beköszönt az általános boldogság. Mert gondolkozzunk csak egy kicsit. Tett-e boldoggá valakit is egy orvos? Esetleg valami nyavalyától megszabadított, de boldoggá úgy igazán talán a kezdő orvosok keze alá dolgozó nővérek tudnának igennel felelni.

A rengeteg pénz, amit ma az egészségügy felemészt, másra fordítva, például ingyen-alkoholra és hasisra, azonnali és földöntúli/mennyei érzést borítana Ramagyra. Aki beteg, üljön otthon, vagy el lehetne a Hortobágyon keríteni néhány négyzetkilométert és oda vinni őket legalább negyven napra, és meglátjuk…Ezek a negyven napos pusztai kúrák minden vallásban csodával határosan gyógyítottak.

A tanügy? Röhögnöm kell. Tanügy. Hahaha - bruhaha. Ezzel el is van intézve. Ramagy ország a mennybe megy. Vagy nem. Na és aztán!

**********************************************************

Gyárfás András újabb karcolatai – 2022. január 6.  

Lélekbúvár

Néhányan (talán csak négyen) kártyáznak vagy éppen iszogatnak a szokásos békés, csendes haveri körben, amikor odaül egy lélekkutató.

-Nem zavarok?

Na erre mit lehet válaszolni? Hát ami szívből, őszintén jönne, az nem megy, tehát:

-Tessék csak, tessék… (Mit akarhat ez? Egyáltalán ki ez?)

-Na látják, pont erről szeretnék önökkel beszélgetni. Én lélekelemző vagyok, és egy bizonyos jótékonysági egyesület tagja/megbízottja, a társadalom kisebb és nagyobb csoportosulásainak  a család, baráti kör, munkahely, csapat stb.nyugodt együttlétéért dolgozunk. Meggyőződésünk, hogy a legtöbbünk egy igen csalárd légkörben mozog, nem tudnak bizonyos feszültségeket feloldani, mert nem beszélik ki a meglevő bajokat. Vegyük például Önöket. Ide ültem és azonnal vége lett a meghitt beszélgetésnek, de ahogy elmegyek, Önök megbeszélik/kibeszélik,hogy mi is volt ez, és azonnal megszűnik ez a feszültség. Jóval veszélyesebbek és pusztítóbbak viszont az elhallgatott, ki nem beszélt történések, melyek, ha elfojtják őket, mind gennyes vulkán fogják megfertőzni a kendőzetlennek tűnő barátságot.  Ugyan mikor beszélgettek utoljára az önök között lévő feszültségekről?

-Soha.  Mert nincs okunk rá.

-Na ez az, amitől féltem. Mindenki azt hiszi, hogy minek kibeszélőst játszani, amikor nincs mit titkolni. De nyúljunk csak mélyebbre! Például. Ön játék közben soha sem gondolt arra, hogy a társának milyen piszkos szerencséje van, és nem kívánta, hogy legyen már vége annak a sorozatnak? És ez csak egy kisebb valami, de a lelkük mélyében, amikor a szomszéd megvette a csillogó-villogó új autóját vagy …

-Na jó, ami a  játékot illeti, Pali tényleg néha túlzásba viszi..

-Mit viszek túlzásba? Te beszélsz, aki a múltkor.. még Jóska is megjegyezte, hogy a ami sok az sok...

-Menjetek ti a fenébe, Jóska meg Pali is, én mit mondtam vagy jegyeztem meg, mit? Én? Mikor az az Ignác volt és még azt is mondta, hogy..

-Mit mondtam, mit? Szóval így állunk? Végre valaki ide jött s felnyitotta a szemem hogy milyen gazemberekkel ülők én évek óta együtt. Köszönöm Uram, uraim. Végeztem veletek. Ultizzatok a lélekbúvárral tovább, én megyek..

-De uraim, uraim, hát még csak a kibeszélések elején vagyunk!. Majd ha a konyhakés is a kezekbe kerül, akkor mondhatjuk igazán, hogy igen, ez férfimunka volt. Én, mint lélekbúvár teljesítettem is a küldetésem, és már megyek is, mert még nagyon sok munka vár rám. Kellemes Ünnepeket!

 Hawaii

Mit törődjek én azzal, hogy a világ megváltozott, és hol fáj az nekem, hogy a szakállas norvég télapó szájon csókolja az őt gyermekkora óta imádattal váró borostás nagytatát? Tőlem, szalonképesen fogalmazva, teherbe is ejtheti, ha a vérbő norvég férfiember úgy kívánja. De hogy ősigazságok, közhelyek válnak valótlanná, az tényleg fáj.

Úgy oktatattak a nálam mindent jobban tudók (és van belőlük néhány millió), hogy a panaszomat/bánatomat megosztva, az szétfoszlik azok között, akik meghallgatják. Hát nem így van.

A minap, miután többször is rákérdezett egy kedves ismerősöm, hogy mitől olyan gondterhelt az arcom, elárultam, hogy kiborít az a rengeteg telefonüzenet (hírek, reklámok, stb.) amiket ez a hordozható istenverés magából rám önt.

Hazamegy a barát/ismerős, és újságolja: - Asszony, ma találkoztam Andrással, na ha nekünk is olyan gondjaink lennének, mint neki, boldogok lehetnénk. El sem mertem neki mondani, hogy mi azzal küszködünk, hogy e fene ette járvány miatt el tudunk-e utazni a Hawaii szigetekre, vagy sem. - Hagyd a szigeteket, most a barátodon kell segíteni, hívd fel az ismerősöket, hogy beszéljenek vele, még mielőtt baj lesz. És felhívta. És azóta megsokszorozódtak a csengetések.

A panasz/bánat osztódással szaporodik, és nem gyógyul. Bár, tudván, hogy a szétkürtölt fájdalmunk örömet okoz annak, akivel megosztottuk, hát ugye mégis valami kellemes melegségérzés kellene, hogy eltöltsön, hisz jót tettünk, és „jónak lenni jó”!

Számadást végeztem, hogy a közel nyolc évtized érzékelése/tanulása mit raktározott el nálam, és rájöttem, hogy többet tudok arról, hogy mit nem tudok, mint arról, hogy miket tudok!

Na, ez talán mégis pozitívvá teszi a mérleget.

Lottó

Szomorú hétvéget hagyok magam mögött. Két tragikomédia, az egyik sohasem teljesülő, de megtörtént, a másik meg lassan napi eseménnyé váló.

Mégis, minek nevezzem azt, amikor valakinek beteljesül a vágya, miközben nem tud tiltakozni/javítani, hogy azért ezt nem így gondolta/mondta?  Óriási tüntetés az oltás ellen, elhangzik a kötelező „ne rendelkezzen senki az én testem felett”, ugyanezt még ötvenöt  átfogalmazásban, majd a mindenki által hurrával kísért záró szlogen: - Én nem akarok ilyen országban élni, ahol ez meg az… És mit ad a korona, amit a tüntetésen összeszedett: rá két hétre már nem is él!

A másik, kevésbé életveszélyes, de az egész társadalmat érintő esemény: kihúzták a Lottó abszurdan magas főnyereményeit, és nekem semmi!

Egy túl okos valaki rákérdezett: „és hol érintett ebben a társadalom?” Hát az úgy van, hogy játszom, és ha nem is minden héten, de amikor az egek/csillagok felett van az esetleg megnyerhető összeg, hát beszállok, és itt jön a társadalomnak okozott baj.

Hétfőn megveszem a szelvényeket, és még csütörtök este is azzal alszom el, hogy ha befut a pénteki EUR-os szelvény, akkor kiknek vagy milyen szervezeteknek adományozom.

És nem jött. De szerencsére ott van még a hétvége két napja is. Pénteken már kissé kevesebb pénzzel gazdálkodom, de ez még mindig elég ahhoz, hogy vállalatokat mentsek meg a bukástól, és még jut rokonnak, barátnak, ismerősnek, vadidegeneknek is. Szombaton zeneszó mellett továbbra is szegények maradnak a névsoromon szereplők, de képzeletben legalább láttak félmeztelenül vonagló lányokat, ingyen, és ez sem semmi. Vasárnap kihúzzák a „hatost”, és ott van több száz segélyre szoruló (a vadidegeneket már reggel kihúztam a sorból), akik továbbra is az álomlistámon vannak, de egy árva forint nélkül maradnak.

És ez így ment egész évben. Most, hogy ráfordulunk a 22-re, jól átgondolva ez nem mehet így tovább, mégsem károsíthatok meg minden héten annyi rászorulót. Valamit tennem kell. Vagy a Lottó-társaság tér észhez, vagy én. Na jó, előbbitől ezt nem lehet elvárni, hisz az én álmaimból élnek, de nekem, gondolkodó emberként ideje a gondolkodásnál maradnom, és elfeledni a gondokat.

Igen, megvan. Fájni fog. Több szelvényt nem veszek, megszabadítom magam a nyerés lehetőségétől, de az állandó lelkiismeret-furdalástól is, és bátran/nyíltan nézhetek honfitársaim szemébe. És ez sem semmi.

Bejgli

Felvillanyozva a tegnapi nemzetközi miniszterelnöki sajtótájékoztatótól, összefutok a köztudottan ellenzéki szomszédommal és rákérdezek: - Na, hogy teccett?  - Hát uram, ennyi hazugságot, amit a tolvajbanda elnöke ott összehordott, hát.. - Na de szomszéd, mondja meg már nekem, ne halljak meg bután, mit hazudtak, miket loptak? - Uram, ezt mindenki tudja!

Hogy én nem vagyok „mindenki“, azt tudom, de mégis... Közel hetvenöt évig vallottam, hogy nem vagyok „idevalósi”, és ezzel igazoltam a tudatlanságomat, de most át kell váltsak arra, hogy „nem vagyok idevaló”, és ezzel talán elnyerem a bocsánatot a tájékozatlanságomért.

De hagyjuk a politikát.  Karácsony lesz 2 nap múlva, valami meglepetést kellene készítenem a feleségemnek. Megvan, bejglit sütök! Méghozzá diós-mákost, ilyet nem ettem még én sem, nem is tudom, miért nem ezt csinálja mindenki.

Na lássuk, mi kell hozzá. Elővehetném a sok szakácskönyv közül valamelyiket,  de győz a férfilogika.  Liszt biztos, víz is, vaj, dió, mák, talán  tojást is láttam, hogy kevert bele a TV-szakács. Akkor elő a vajat, amíg az megpuhul, kikeverem a lisztet a vízzel, ráöntöm a diót és a mákot a vajra, hátha gyorsabban meglesz, úgyis össze kell keverni valamikor. Vajon mennyi liszt kell? Hát egy kiló biztos elég lesz, és inkább többet, mint kevesebbet, legfeljebb több rúd lesz. A kicsi üst, amiben a gulyást keverjük a vízparti partikon, az jó. Liszt és egy kicsi víz, na, még egy kevés víz, mert alig tudom forgatni benne a fakanalat. Nini, ez emlékeztet valami gyermekkori emlékemre. Igen, megvan, pont így csináltuk a csirizt, azzal ragasztottunk mindent. Na, akkor víz kell még bele. De most túl híg lett, na és akkor mi a  baj?  Liszt van még. Bele. És még egy kis víz, és még egy nagyon kevés, igen, alig egy pár csepp, és jó lesz. Ó, a fene, egy-két cseppel több ment és lisztem már nincs. Na lemegyek a boltba, de addig még kikavarom a vajat a mákkal és dióval.Csak nem veszek elő még egy fakanalat, hogy aztán több legyen az elmosni való, ide azzal a csirizessel. Az üst falán végéghúzom, s ami még rajta marad, azt a mutatóújjal dörzsölöm le, és vissza a kanál hátára, majd az üst falára, és ezt addig, amíg csirizes lesz a plafon is.Ugyanezt a vajasdiósmákos keverékkel, csak kicsit gyorsabban, mert félő, hogy felébred a feleségem, és...szóval siessek.

De álljunk meg.Végeredményben mit is akarok? Meglepetést szeretnék ajándékozni a feleségemnek, és nem vásárolt bazári olcsósággal vagy hivalkodó  csillogó-villogó fölösleges valamivel, hanem szeretettel, a magam csinálta különlegességgel, és azt hiszem, ezt elérem már ezzel is, amit itt összehoztam.

És elértem. További kellemes ünnepeket.

Apróságok

Botozok, botorkálok a patakparton, mellettem kisgyerekeket, babákat sétáltatnak anyukák, apukák.

Az okos apuka, aki jól tudja, hogy a gyermekek nevelését már az anyaméhben meg kell kezdeni (na jó, egy-két év múlva abba lehet hagyni, de ez egy másik történet), a kis kocsi fölé hajolva mondja három- vagy négyhónapos babájának: - Hallod? Egy fakopács avagy harkály kopácsol. Hallod? Ez egy madár, a csőrével likat vág a korhadt ágon, és kiszedi a kukacokat, s hazaviszi az olyan kicsi harkályoknak vagy fakopácsoknak, amilyen te vagy most.

Melléjül érek és valami buta, ellenállhatatlan inger hatására oda hajolok: - Harkály, fakopács, a piciformes családból, nálunk a pendrocopos major a legismertebb.

- Maga természetrajz-tanár? 

- Nem. Nagytata vagyok, és ragaszkodom hozzá, hogy a gyerekek a lehető legtöbb ismerethez jussanak hozzá.

-De hát nem látja, hogy a baba olyan kicsi, hogy még nem ért semmit?

- Én igen, de Ön után igazodtam, és Ön csak jobban ismeri a saját gyermekét, mint én.

Megyek tovább, egy kis mamát kérdezi a nagyobbacska kis leány: - Mamuci, mitől fiuk a fiuk?

- Mert úgy születnek, és mi úgy hívjuk őket, nekünk a fiuk fiúk, és a lányok lányok. Látod ott azt a fát, az bükkfa, mert úgy hívjuk, és ha cserefának hívnánk, akkor cserefa lenne, ez így megy a világban…

- Igen, Mamuci, de a tanító bácsi ma azt mondta, hogy őt ezentúl ne hívjuk tanító bácsinak, mert ő mától tanító néni, és mi is, ha akarjuk, lehetünk fiuk is, vagy fordítva.

- Na, ezt mond el otthon apádnak, és ö bemegy az iskolába , és holnaptól a tanító bácsi biztos néni lesz.

Ja, míg el nem felejtem, a német híradóban egy celeb hajléktalanoknak osztott szét ennivalót, és nem csak a csomagokat adta át, hanem használati utasítást is mondott: - Két, legtöbb három percig tegyék rövidhullámú sütőbe és akkor fogyasztható lesz.

Nem csak a gyerekeket, a felnőtteket is lehet hülyíteni.

Emlékek

„Eszembe jutott, vagy emlékszem”… Micsoda különbség! Ha valami eszembe jut, azt a hasonló körülmények, hangulat, látvány, szavak idézik fel, az emlék pedig sokszor váratlanul jön, és még az is megtörténik, hogy kéretlen/kellemetlen módon.

A gyakorlati életben (és nem a költészetben), amikor küldetésben vagyok egy kis cetlivel a kezemben, amire indulásom előtt közösen felsoroltuk, hogy mit kell tennem/vennem (ez úgy van, hogy a feleségem mondja és én írom, aztán én írom és a feleségem mondja, mondja, mondja, és azt is mondja, hogy igen, azt, de nem olyant és annyit, mint a múltkor, és ezt bőven kifejti, hogy mert én mindig ugyan felírom de aztán gondolkodás nélkül veszem azt, ami az orrom előtt van, ha kell, ha nem, és és és…), na szóval, ha az üzletig elveszteném a cetlit, mert ha valamit csak úgy belegyúrok a zsebembe és közben ki kell vennem egy százast, amivel a bevásárlókocsit kiválthatom, hát könnyen megtörténik, hogy kiesik vagy alattomos módon kimászik-kisurran, vagy aljasul kilopózik, egyszóval cserben hagy, na, ilyenkor eszembe kell jusson, hogy mire is emlékszem vagy emlékeznem kell, hogy mondta, mint mondta, és akkor eszembe jut, de ördögi módon valaki azt súgja, hogy mit ne vegyek, és akkor elvesztem, mert üres kézzel csak nem fogok hazamenni, hisz hülyének néz, és joggal.

Na de hát jusson eszembe, na, nem lehet, hogy ne jusson eszembe valami, és igen, egyszer úgy, mint százszor: „eszembe jutottál kicsiny kis leányka…” Na, de ettől nem a bokor fog reszketni, hanem a gatyám, ha ezt viszem haza.

Akinek nincs esze, annak csak emlékei vannak? Hogy is van ez?  Na, nem jut eszembe, pedig emlékszem, hogy az érettségi előtt lélektan-órát is tartott egy fiatal, kezdő, frissen végzett szaktanárnő, de többnyire az áll előttem, hogy mindig sírva hagyta el az osztálytermet még a kicsengetés előtt, mert az állandó idétlen beköpések nem engedték meg, hogy kialakuljon a témához illő hangulat.

Nagy lelkesedéssel ecsetelte, hogy egy testvérpárt elszakít a sors egymás mellől, és csak a háborúban találkoznak két különböző fronton, és az egyik elfogja a másikat, és megjön a parancs, hogy ki kell végeznie, és akkor ott állnak a töltés szélén, és akkor, mielőtt tüzelj-t vezényelt volna….itt egy kicsit hosszabb lélektani szünetet tartott a tanárnő, hogy bele tudjuk élni magunkat a pokoli helyzetbe -, megszólalt egy hülye a padokból: -Vizelj-t vezényelt.

Talán ez bosszulja meg magát most. Megérdemlem.

2022. Elkezdődött.

Reggeli téma-kutató/kereső utamon, a patakparton összefutottam a már jól ismert hajléktalannal.  (A „futottam” kissé túlzás, mert sem ő, sem én nem futunk, ő egy nagyüzlet szekerét tolja maga előtt, én meg a két botommal döföm/döngölöm a földet).

Kettő is van a hajléktalanból, de ezzel gyakrabban találkozom, és ezt olvasni is láttam. Eszembe jutott, hogy karácsony óta kínoz a gondolat, hogy az a rengeteg befőtt, gyümölcsíz, amivel a rokonság kedvesen megajándékozott, az amúgy is szűk polcokat fogja nyomni… jó lenne egy párat tovább adni, hát kinek, ha nem a hajléktalannak?!

Mielőtt odaérnék a padon alvóhoz, már szembe jön a másik, aki magában beszél és szid meg káromol, na, csak megkérdem, hajlandó egy pár percet itt állni vagy eljön velem száz métert, hogy lehozzam a fölösleget: - Boldog újévet jó Uram.

- Mit akar?

- Az égvilágon semmi rosszat, csak boldog újévet kívántam.

-Ja.

- Nézze, a tegnap estétől megmaradt egy megbontatlan pezsgő, meg még Karácsonyról ez meg az, nem sértem meg vele?

- Mit akar?

- Ajándékozni, ha nem sértem meg vele.

- Mindig így kezdik, mert azt hiszik, hogy mi a maguk maradékára vagyunk rászorulva és minden szemetet meg lehet velünk etetni/itatni!

- Hát, bocs.

- Semmi bocs. Vallja be őszintén, hogy azzal az ezer év óta lejárt pezsgőjével meg kompótjaival a voksomat akarja megvenni. Hát abból nem eszik. Én a változásra fogok szavazni, meg hiába nézi a padon alvó társamat, ő ennek a kormánynak az áldozata, miniszteri tanácsos volt ezelőtt tizenkét évvel s egy kicsit lopott, de nem eleget, s most ott alszik, neki sem kell a maga lekenyerező/megalázó adománya, a régi állását kívánja, semmi mást, mert semmi máshoz nem ért.

- Bocs és még ezerszer bocs. És még egyszer boldog Újévet és felejtsen el.

- Fujj!! - És ha nem lépek elég gyorsan arrébb, akkor nem az ösvényt, hanem engem köp le.

Azért mégis visszamentem s összecsomagoltam a használható/iható/fogyasztható, számunkra fölösleges dolgokat, s az alvónak a Tesco-kosarába tettem, szerencsémre a másik már arrébb szidta a világot.

Hát a kampánysétám nem sikerült, de egy írástéma legalább bejött.

Újév.

                Újévi fogadalmak.

Közel nyolcvan év alatt már annyi fogadalmat tettem, és nem emlékszem, hogy egyet is betartottam volna, legalább is azokat, melyek hosszabb (örök?) időkre vonatkoztak! Ideje lenne hát ezzel a rossz szokással szakítani, mert lassan elfogynak az újévek, és akkor hogyan lesz?

Na de mit fogadjak meg?

Milyen jó lenne, ha dohányos lennék, most leszokhatnék, bár erre láttam már számtalan példát, amikor a nagycigis bátyám és barátai éjjel 12-kor szent esküt tettek, hogy vége, nincs tovább, kimentek az udvarra, és amennyi cigaretta volt náluk, azt ledobálták a földre, rátapostak indián táncot járva, és uram bocsá’, le is vizelték a kis halmot, majd egy olyan szűk óra múlva ugyancsak szűkölve szedték össze a törött cigarettavégeket s gyújtottak rá.

Na de akkor mit fogadjak meg? Nem csinálok semmit. Semmit, teccik érteni? Semmit.

Megkérdi a feleségem: - Na, mit tervezel mára, mit fogsz csinálni?

- Semmit.

- Ja, úgy mint a tegnap?

2021 december 15.  

Mentőőv

Újabb botrány. Már megint, és vajon meddig? Botrány, botrány, világra szóló botrány.

A kormány már megint ide csődíti a világ több mint száz országának küldötteit és csodáltatja magát azzal, hogy egy olyan kiállítást épített, ahol minden újrahasznosítható. És ezt hiszik, vallják és bámulják többszázezren, kik odalátogatnak! És ez a több mint százezer ember, még ha csak egyszer is szorul rá (de azért idősebb férfiak többször is, ha igazi férfiak) és bemegy az illemhelyekre, több száz tonnányi, ill. hektoliternyi, egyáltalán nem (vagy még nem) újrahasznosítható anyagot termel. Botrány.

Elhiszem, hogy még nem tartunk ott, de addig is elvárható tőlük, hogy javasolják: valami zacskóban (persze újra hasznosítható anyagokból) vigye haza mindenki magával, amit ott alkotott. Legalább ennyi, és ez igazán megvalósítható. Sajnos az ellenzék még nem figyelt fel rá, de rámehet a jövő évi választás, ha valamelyik szarevő odatéved és elmondja…

Elmondja, megmondja. Igen, ma ez a lényeg, hogy elmondja. Hogy ki mit csinál/tesz, az ma senkit sem érdekel, de önti az emberek nyakába-agyába az illemhelyi eredetű gondolatait. Na, ezt kellene valahogy sürgősen betiltani.

Igen, válogassunk ki egy, de tényleg csak egy embert, aki ki- és megmondhat általános és törvényszerű véleményeket/javaslatokat. És nem is kell újra feltalálni a spanyolviaszt, csak visszanyúlni a boldog régmúltba. Hiszen emlékszünk még rá: „Schneider Fáni de azt mondta, azt mondta azt mondta hogy azt mondta…” És hitt neki mindenki!

Igen, meg kel hívni a Parlamentbe Fánit, és ő megmondja, és neki aztán újra hiszünk, és újra szebb lesz a világ.

Hasznosítsuk újra Schneider Fánit!

Migráns

Feljelentem magunkat, nem bujkálunk tovább.

Nem tudom már elviselni, hogy az ellenzéket és annak lángeszű miniszterelnök-jelöltjét hazugsággal vádolják, miközben mi ketten, a feleségemmel vagyunk az élő példája annak, hogy igazat mond. Nem ismerem a többi ötvenezer migránst, akik az utóbbi tíz évben elárasztották az országot, a Kormány behunyt szemét kijátszva, de tartozom a becsületnek azzal, hogy bevalljam: igen, mi is azok vagyunk, itt vagyunk, migránsok vagyunk. Mentségünkre csak annyit hozhatok fel, hogy nem létrákon át jöttünk az országba, hanem svájci útlevéllel játszottuk ki a határőrség éberségét.

És hogy miért ide? Hát kérem, sorra vettük Európa összes államát, és azt láttuk, hogy magasan a legtöbb törődésben itt részesülnek a nyugdíjasok, az állam itt törődik az idősekkel a legjobban. Megjegyzem, esetünkben a pénz nem játszott szerepet, hisz magunkkal hoztuk egy másik naiv országban, Svájcban a le- és megdolgozott nyugdíjainkat. Végezetül pedig: teljesen véletlenül magyarok lennénk.

És igen, abban is igaza van a lángeszűnek, hogy a jövő évben a mostani vezetésre fogunk szavazni, és nem hálából, mert befogadott, hanem a józan ész (amit szintén  magunkkal hoztunk) érvei „kényszerítenek” erre.

A nyelvet már egészen - na jó, nem egészen - hibamentesen gyakoroljuk, de a közhivatalokat kivéve majdnem mindenütt megértetjük magunkat az anyanyelvünkön. Vidéken mindenütt hiba nélkül.

Azért van még tanulni való bőven. A jó múltkoriban felhívtunk egy klímaberendezéseket karban tartó céget, hogy most, amikor még nincs olyan nagy nyomás rajtuk, jönnének ki, és ezt meg azt, ami nem működik zökkenőmentesen, hát tennék rendbe. A telefonban megkérdezték, hogy milyen márkájú a felszerelés. Valahogy kibetűztem a plafon alatt levő dobozról a  bujkáló nevet, és azzal már jött is a szakértő válasza: - Ja kérem, ezt a terméket Orbán Viktor barátja forgalmazza, mi a baloldalról nem foglalkozunk vele.

Én marha azt hittem, hogy „bal” és” jobb” - oldal csak a Parlamenti patkóban van! Ezért aztán, ebből okulva, elővigyázatosságból, egy esetleges ellenzéki győzelemre gondolva, megpróbálok az utcán is csak a baloldalon járni. De, csak tudnám, hogy melyik is az, mert hiszen amikor valahova megyek, dolgom végeztével, visszafele jövet az már a jobboldal lesz, és akkor a jövő évben megbüntetnek, földönfutóvá tesznek. De hát ugye az élet örök tanulás és vizsga, és, ha netán ráérünk, élet is.

De nem csak én jövök zavarba hirtelen jött kívánságok vagy kérések elhangzása után. A múlt héten elkísértem a feleségem a szemorvosnőhöz a régóta esedékes szürkehályog-műtétre, és amikor a rendelő ajtajából visszaparancsoltak, még volt annyi időm, hogy odasúgjam a doktornőnek:

- Megkérem szépen, ha lehet, altatással végeznék…

- Kedves uram, az ön felesége egy józan, bátor asszony, aki tudja, hogy ez a beavatkozás semmiféle fájdalommal nem jár, minek az altatás?

- Nem is neki, hanem magamnak kérem, arra az időre, míg ő bent lesz.

Zöld

Botkodácsolok (ez a botozás, botladozás, sétálás, gondolkodás egybevéve, és mindezt csendben, tehát nem kotkodácsolok) a patakparton. Mellettem az úton két autó robog egymást követve, és, mivel negyven a megengedett, hát csak hatvannal.

Két gondolkodó ember ül a kormány mögött. Ezt onnan tudtam meg, hogy alig értek mellém, hatalmas csattanással egymásba fúródtak, és mindkettő azt mondta: - Hát ezt nem gondoltam volna…

Igaz, nem ezzel kezdték, hanem a bankokban és közhivatalokban kötelező, édesanya utáni tudakozással, bár nem azzal a céllal, hogy igazoltassák egymást. Az első kifejtette, hogy miután a harmadik táblán is látta a negyvenes számot, arra gondolt, az első kettő biztos még csak figyelmeztető volt, de a harmadikkal már büntetés is járhat, a második meg nem is gondolta volna, hogy normális ember csak úgy lefékez az utca közepén, és a mobiltelefonjával volt elfoglalva, miután ilyen biztonságos, csendes közegben vezetett.

A „normális” szó fordulatot hozott a párbeszédben. – Mi, még maga mondja nekem, hogy normális? Maga idióta! - Én idióta? Maga marha állat!

Villámgyorsan egy ellenzéki hozzászólás színvonalára emelkedett a párbeszéd (majdnem pártbeszédet írtam), és miután ezeket hetente legalább hetvenhétszer hallom, ha akarom, ha nem, hát továbbsétáltam és elgondolkoztam azon, hogy miért nem arról vitatkoznak, hogyan tehetnénk zöldebbé a világot, hisz most ezzel kell keljen és feküdjön minden ember, amíg nem lesz zöld az ég és esetleg csak a fülük veszítené el az oly áhított színt.

Celebek

Az ötvenes évek elején még szellemes mondásnak számított, utána sokáig közhely volt, mára pedig valóság lett: „Csak az a biztos, hogy semmi sem biztos”. Továbbá: „Háború többé nem lesz, de olyan békeharc, hogy kő kövön nem marad”. De persze ez sem biztos.

Ötvenes évek. Tényleg mi változott azóta? Akkor is (Romániában) ádázul védték a határokat, mint ma itt Magyarhonban, a különbség csak annyi, hogy akkor azok ellen, akik ki akartak menni, és akkor még lőhettek is. Ki volt adva a parancs, először rákiáltani: sztáj, aztán, ha nem áll meg, kétszer a levegőbe lőni, s ha ez sem tartja vissza a haza ellenségét, akkor élesen belé.

A valóságban nem nagyon kiabáltak, nehogy észrevegye a menekülő, hogy látják, s a végén még visszafordul. Hanem célzás, és élesen bele, majd kettőt a levegőbe. Kerítés sem kellet, hisz akkor a határőrök által ismert és jól fizető csempészek nem tudtak volna ide-oda járni, a többit meg az élesre töltött fegyver visszariasztotta a kalandtól.

De ne bámuljuk a múltat, csodáljuk inkább a jelent, hisz a világcsúcsok sorra dőlnek, és az akkor még elképzelhetetlen versengésekben mérik ma össze – na nem az erejüket, és főleg nem az eszüket.  A merész vállalkozók, a kimutatások vezetői jelentik be egyre-másra a csúcsokat. Labdarúgó-mérkőzés végén nagybetűkkel kiírva, hogy az egyik góllövő világcsúcsot döntött, mert a két csapat mérkőzésén, az utóbbi száz évben, zöld pályán, esős időben, ennyi és ennyi néző előtt meg ebben és ebben a másodpercben még senki nem rúgott ennyi gólt a másiknak. Kettőt.

Amit hiányolok: Miért nem kiáltják ki a világ legrondább szépségkirálynőének azt, aki az utolsó lesz a legszebbek  döntőjében? És miért nem létezik „a világ legszebb bányaréme” díj? És miért van az, hogy (vissza újra az ötvenes évekhez) akkoriban nem érdekelt az igazság, tudtuk, hogy mi az, és hogy hol van, de nem emlegettük, és ma, amikor annyi igazságot hirdetnek ahány ember van, engem ebből a sokból is csak a meztelen érdekel.

Na de most új műfajt kezdek, példáim a profi újságírók, ezért aztán nem azt írom meg, ami szerintem érdekes lehet, hanem azt, ami az embereket foglalkoztatja, és azt olyan formában, hogy az olvasó azt mondja: ez igen, ezt végigolvasom, ha fene fenét eszik is. Például: Hazatért nászútjáról a celebpár Izu és Rudi, a reptéren a számos fényképész kiszúrta az alig látszó harapásnyomokat a nyakukon, én is megkérdeztem őket, a választ majd holnap vagy holnapután különkiadásban …

ÁVÉ

Hatalmas, több színű hirdetés az ÁVÉ-tól. Minden igaz magyar napilap lehozza. Ja, hogy mi az az ÁVÉ? Hát az Állatvédők Egyesülete, azonban jól tudják, hogy ha ÁVE-ként hirdetnek, azt a kutya sem olvassa el, de így, hogy ÁVÉ, minden igaz magyar felkapja a fejét, hogy hát mi is ez, és ha hirdetünk, először az érdeklődést kell felkelteni. Na, ezért ÁVÉ az ÁVÉ.

Szóval a hirdetés. Vakkutya-vezető tanfolyamot indítanak olyanoknak, akik nem veszik kutyába a kutyát. Nem, nem helyesírási hiba, a kutya vak, és az ember vezeti, ha részt vesz a tanfolyamon és sikeresen levizsgázik.

Tudott dolog, hogy az ember legjobb (és lassan az egyetlen) barátja a kutya, és ha ennyit sem teszünk meg érte, akkor igazán… Hatalmas lépés volt, amikor végre betiltották a kutyákon végzett labor-kísérleteket, de ez még nem minden, ennél többel tartozunk nekik.

Ma már csak az országgal és a világgal lehet/szabad kísérletezni. Genf mellett/alatt 27 kilométeres alagútban felgyorsított protonok ütköztetésével próbálják megtudni, milyen is volt az ősrobbanás, hogyan keletkezett a világmindenség. Na már most stenmencs (copyright by Karinthy - a szerk.), hogy sikerüljön a kísérlet, hisz akkor rögtön azt is megtudjuk, hogyan lesz vége mindennek.

Ugyanez érvényes a jövő évi hazai választásokra.

Egyesek beletörődve/kíváncsian/rosszat sejtően legyintenek: hadd nyerjenek, lássuk, mit csinálnak? De hát ezt már láttuk könyörgöm nyolc éven át, megszenvedte az ország, s most, hogy elárulták, hogy őszintén hülyéknek, trágyaevőknek tartanak, ugyan mit is hozhatna? Viszont ma már néhány hónap alatt is lehet olyat tenni, amivel a szakadékba tolnák az országot. Ha megnyitjuk a zsilipeket a nagyvilági áraknak, kiürítik tárcáinkat mint a zsebtolvajok,  az ellenőrizhetetlen csürhe-rohamot pedig megállítani nem lehet. Sáskarajként lepusztítanának mindent, s utána továbbállnának.

Nem tudom, valahogy lemaradtam, vagy nem akarom észrevenni, hogy ez már nem az a világ, amiben felnőttem, amikor a kakas futott a tyúk után és a bikák vívtak halálos küzdelmet a tehenekért, és olyanokat tanítottak, hogy „az okos enged, a szamár szenved”. Ennek vége, a tyúkok szedik ki egymás szemét a kakasért, a bika meg rohan a tehenek elől, az okos egy pillanatra még egy kísérlet erejére vagy idejére sem engedhet, ma a szamár valahogy a róka ravaszságával korcsosult. Lám, az állatvilág tanult az emberek lmbtq aktivistáitól.

Megyek, feliratkozom a tanfolyamra, bár nem vagyok kutyatartó, de nem veszem kutyába őket.

2021 december 1.

V a l a m i   n i n c s   r e n d b e n…

Tényleg létezik? A koronavírusról még nem írtam. A tegnap azt olvastam, hogy „az összes vizsgálat esetében a sejtes immunitás és a humorális immunitás is jelentősen emelkedett”.  Én viszont napok óta határozottan érzem, hogy a humorommal valami baj van.

Elő a lázmérőt, mert a tenyeremet a homlokomra téve határozottan érzem, hogy valami nincs rendben. Milyen okos elhatározás és döntés volt kétféle mérőt is beszerezni! Az egyik az a fejbelövős, melyet a zárt helyre való belépéseknél használnak, a másik a klasszikus, a gyerekeknek popsiba, felnőttnek inkább máshova helyezendő.

Hát akkor lássuk. Fejben 36,1 máshol 35,8. Tudtam, tudtam, azaz éreztem, hogy valami nincs rendben, a három oltás ellenére is … Na jó, ez nem láz a könyv és orvosok szerint, de azt írják, hogy ha a légzés üteme/ritmusa (vagy ez ugyanaz?) lelassul, felületessé válik, akkor igen, akkor még mindig nem biztos, de már lehet…

Na, akkor számoljunk csak, egy, kettő, három, négy be és egy már ki is, na, most még egyszer,  eeeggyy… Kész, András, ne kapkodj, emlékezz vissza, amikor ezelőtt vagy ötven évvel jógáztál. Hogy mi mindent meg nem csinál az ember ennyi év alatt…

Na, szóval lassan beszívni a hasba mélyre, s a tüdőn keresztül ki, és most még egyszer. Hol az a telefonszám, ahova be kell jelenteni, hisz ez már nem tréfa, teljesen megváltozott a ritmus, meg az ütem is, meg minden, a világ fordul fel.

Vannak dolgok, melyekkel nem szabad viccelni, de mentségemre legyen mondva, a humor- és a morális immunitás is jelentősen emelkedett, és ez a kapkodó légzés, láz ide vagy láz oda, mentők után ordít.

– Halló-halló, tessenek jönni, mert izé.. Nem, lázam nincs, fájni sem fáj sehol, és ez is arra mutat, hogy valami nagyon nincs rendben. Olyan még az utolsó (utolsó?) tíz évben nem volt, hogy valamim ne fájjon, a légzésem is itt van, de máig nem éreztem, hogy szuszognék, csak úgy ment magától, és most méregetem meg minden, vesém és a májam, bárzsingom sem érzem (egyáltalán megvannak még?), és a memóriám, jaj, azt ne is tessék kérdezni, már a nevem is elfelejtettem, és a címem ahova hívom önöket, valahova fel kell legyen írva… mit, hogy hívjam ide a feleségem, na csak az kellene, hisz még alszik, és a tegnap mikor ezeket elmondtam neki, azt mondta, hogy nekem valami odafent nincs rendben, jöjjön egy agysebész is ha lehet, kérem, kérem, ne tegye le a kagylót, úgy érzem még egyszer nem tudnám felhívni...

Jujj. Felébredt a feleségem, úgy látszik, túl hangosan könyörögtem. Na most aztán kapok maguk miatt. Hogy képzelem, hogy ide mentőket hívjak, amikor Ő még nincs is megfésülködve…

É d i t h  P i a f

Segitég, S.O.S. Non, je ne regrette rien

Nem tudom, mit csináljak. Azaz először Édith Piaf, és azután amiről igazán írni szeretnék.

Szeretnék, de nem lehet, a Fszk. Úr állandóan bombáz, hogy amit legutóbb küldtem, az újra cím nélkül díszeleg, és értsem már meg végre, cím nélkül nem lehet, na, nem lehet cím nélkül, na, cím az kell…

Szigorúan magánvéleményként erről csak annyit, hogy a minap egy jobboldali politikus megengedte magának azt a luxust, hogy kijelentse: „az irodalom 80%-a mehet a kukába”, és aztán kapott is a bal daltól. Hogy képzeli el, hogy lehet véleménye, hisz az kimondottan a baloldal előjoga, és én is - mint olvasott ember, szóval nem én vagyok már megolvasva, hanem teccik érteni na, – szóval hozzáfűzöm, hogy 80% az túlzás, legfeljebb 79,9%.

A Fszk. Úr a címet kéri számon tőlem, a jobboldal a tartalmat. Na, erről ennyit. De mit is akartam Édith Piáffal? Mindegy, valami olyasmiről szerettem volna elmélkedni, hogy micsoda véres küzdelem és gyötrelem, még a képernyőn is átüt, amíg az ember valami pihekönnyű, laza és humoros valamit megszül.

De a Fszk. Úr ezzel az állandó cím... vagy ezt már írtam? Kiverte a fejemből na, ez az, kiverte az alapgondolatot, és most írom ami maradt.

Emberek jönnek szembe velem az úton és beszélnek, és ha rám néznek, hát válaszolni szeretnék, és akkor újra rám néznek, ha nem is megvetően, de barátságosnak nevezhetőnek biztosan nem: nem látom, hogy ő nem velem beszél?

Hát igen, azaz nem (szóval nem tudom, na, ezért írok most), mert újabban készülék sincs a kezében, az valahol a zsebben van és valami kis mütyür áll ki a füléből, amit igazán nem hiszem, hogy kötelességem lenne észrevenni.

De tényleg, ha ma úgy érzed, hogy valaki hozzád szól, mit kell csinálni? Ha szólok és nem én vagyok a célszemély, elküld a fenébe, ha meg nem szólok és én  lettem volna a megszólított, ugyanoda küld, és akkor most mennyek vagy ne mennyek?

Igaza van a gondnok - azaz a házmester-úrnak. Igaza igen, az van, de humorérzéke semmi. Összefutottunk a folyosón és valamit csak kell mondani (vagy nem?), és azt kérdeztem, hogy a folyosó végén nyíló lépcsőajtóra miért van egy férfi festve, aki minden emeleten felfele megy?

Hogy eddig a hölgyek nem panaszolták be, az külön szerencséje neki, de hogy egy szőrszálhasogató, mint pl. én, még nem nyújtott be panaszt, az csak idő kérdése, hogy az a férfi vagy nő, aki a lépcsőn jár, az első emeletig menjen felfele, de attól feljebb már jöjjön lefele a képen, persze ha akar, lifttel, de így, ahogy most van, nincs rendben.

Na ez már igen, ez már egy címet is megérdemel. Legyen Édith Piaf.

L i l i

Egy csöndes, késő-őszi péntek délelőtt. A nap simogat, a szél melegen körbeölel vagy fordítva, mindegy, remek alkalom Lilit, kínai takarítórobotunkat útjára engedni a szobákban, hogy felszívja az én általam behordott port, mert annyi év után sem vagyok hajlandó rendes férj (férfi?) módjára rögtön levetni a cipőm ahogy belépek, és ha levettem, hát azt aztán végleg nem érti meg senki, hogy miért teszem be fordítva a szekrénykébe. A feleségemnek igaza van, és ha nem lenne, akkor is az van, mert nézzem csak meg, az ő cipői mind orral kifele vannak, az enyém meg orral befele, tehát fordítva. Azon vitatkozni, hogy esetleg az övé van fordítva, eleve vesztett ügy.

Na de Lili micsoda megkönnyebbülés egy háztartásban! Nem kell azt a baromi nehéz porszívót ide-oda rángatni, elég egy gombot megnyomni, leválik a töltőállomásról és zokszó nélkül már úton is van, hogy bejárja a szobák, azaz a lakás minden zeg-zugát. Na jó,  előtte fel kell tenni a székeket az asztalra, mert nem ütközhet bele semmibe, ezért az asztalról minden felkerül a szekrény tetejére, ki kell szedni az ágy alól az ilyen-olyan dolgokat raktározó műanyag ládákat, fel kell szedni a szőnyegeket, mert a rojtos végét beszívja a kis ügyes és akkor őrült sivalkodással pörög egy helyben, és ha már felszedtük a szőnyegeket, igazán gyerekjáték a teraszon ki is rázni őket, mert csak nem tesszük vissza porral teli a frissen takarított padlóra, na és azt a barom nagy sámlit a dívány elől is el kell tolni (de hova?), nincs más megoldás, felemelni s rá a díványra, és ha a díványt körbetáncolta Lili, akkor áttolni a fal másik felére, mert az a sok morzsa, amit én a TV előtti állandó zabálással gyártok s nagy ravaszul beseprem a dívány alá, nem tűnik el magától, és a piszok megesz, meg aztán most a járvány is, úristen, ha én ezt tudom ötvenhét évvel ezelőtt, hát akkor az esküvő után beíratkozom valami férjnevelő intézetbe, ámbár ha nejemnek nem sikerült ötvenhét év alatt, nem hiszem, hogy gyorstalpalással ez ment volna.

- András, gyere, mert Lili megállt, és nem mondta azt, amit induláskor meg a munka végeztével, amikor magától visszaáll a töltőállomásba, hogy „Kucsumicsili” ! Valami történt, de ez már a te dolgod.

A teraszon gyönyörűen süt a nap, gyönyörű, melankolikus őszutó… Jövök. Á, csak valami selyemzsinórt vagy mit szippantott be, és az tekeredett a motor köré, itt van, kivettem. –Remélem, észrevetted, hogy mi az! A születésnapodra kapott csomag átkötő szalagja, amit, ahelyett, hogy félretetted volna emlékbe, a szekrény pereme alá csúsztattad, de Lili a seprűjével elérte. - Ja. Bocs.

Hát a klasszikus porszívóval, esküszöm, fele ennyi idő és fáradtsággal készen lettem volna, de azt utálom, és ez azért mégis csak más, egy robot a háztartásban tényleg megkönnyíti a munkát, az életet nehezíti kissé, de hát az nem számít.

I d e g e s   v a g y o k

Sok, nagyon sok a tanulni valónk. Jó harminc éve ráébredtünk, hogy na, mától demokrácia van, de ez távolról sem jelenti azt, hogy tudjuk, mit hol-hova…

Magunkévá tettük az alapvető szabadsághoz való jogot, anélkül, hogy tudatosult volna bennünk : ez nem bánthatja, csorbíthatja honfitársaim szabadságát. Bármi, amit teszek, csak azért, mert úgy érzem, hogy szabad megtennem, nem lehet káros következményekkel a környezetre, az ott élőkre.

Tehát most, aki teljes tüdőből üvölti, hogy márpedig őt arra kötelezni, hogy felvegye az oltást, az alkotmányos jogaiban sérti, nos, az óriásit téved. A kormány ugyanis bármikor elrendelheti azt, ha a körülmények ezt követelik. Ez ellen tiltakozni ugyanakkora bárgyúság, mintha én holnap, miután szabad ember vagyok, balra hajtok, közben jobbra előzök. (A szerk. megjegyzése: régi Csau-vicc: parancsolja a sofőrjének: jelezzen balra, miközben megyünk jobbra.)

Ideges vagyok. Ezt ugye szabad, és ez csak rám nézve káros. Ma reggel számlát kaptam a telefontársaságtól egy olyan összegről, amit ezelőtt két héttel már közöltek SMS-ben, majd E-mailben, és én azon nyomban (roppant rossz szokás ez itt nálunk) kifizettem. És most újra kérik.

Semmi sem egyszerűbb, a számlán meg van adva az elkérhetőség négyjegyű száma,f elhívom, az elején még kellemes női hang (azért írom, hogy az elején, mert később percről percre kezd ellenszenvesebbé válni) közli, hogy bármit mondok, öt évre elraktározzák, meg még egy sor, engem, egyáltalán nem érdeklő szabályt, és aztán rátér, hogy ha ezzel vagy azzal akarok beszélni, akkor nyomjam meg ezt vagy azt a gombot, természetesen a telefonomon meg kell nyomjam a billentyű feliratot (mert nyugalmi állapotban nincs nyitva),ehhez el kell vennem a fülemről, s mire visszateszem, ő már a kilences gombnál tart, még elkapom,hogy a csillaggal visszatérhetek az elejére, na, csillag, és máris hallom, hogy öt évre meg ez meg az amit már egyszer elszenvedtem, de most kivárom a megfelelő gombot…de hát olyan nincs, mert én azért hívom őket, hogy a postai irányítószám rossz a számlán és ezt már többször megírtam, de még mindig rossz, és azt is el szeretném mondani/sírni, hogy ne tessenek három számlát küldeni, mert a tavaly is túlfizettem és nem tudtak vissza adni semmit, és megegyeztünk valami kisebbített számlákról, és…

És akkor: - Az ön hívása nagyon fontos számunkra, kérem, tartsa a kapcsolatot. És a zene szól, de nini, megszakad, és ekkor: - Az ön hívása nagyon fontos számunkra kérem tartsa  a kapcsolatot… És ez teljes egy óra és tizenkét percen át. Nem tudtam kimenni a WC-re, nem mertem megenni a tízóraim (nehogy tele szájjal kapjanak), nem tudtam hívásokat fogadni avagy indítani, és mire el is felejtettem, mit is akartam mondani, megszólal egy tündér: - YYY társaság amit mondani teccik, azt öt évre…és és …végre: mit óhajt?

-Könyörgöm, hívják fel önmagukat, és akkor meg tudják, hogy én most mit akarok! -Kedves uram, kérem, térjen a tárgyra, rengetegen várakoznak. - Hát akkor csak annyit, hogy vezessék be önök is azt a rendszert, amit negyven éven át valahol Európában megéltem, hogy az automata avagy robot, amikor túlterhelt a vonal, azt mondja:  - Számát rögzítettük és a lehető leghamarabb visszahívjuk. És vissza is hívtak.

-Kedves uram, ön rossz billentyűt ütött vagy nyomott meg (már nem tudom, hogy mondta), visszakapcsolom és tessék kikeresni az ügynek megfelelő számot.

És megtörtént. Az Ön hívása… Zene… Az ön hívása… Zene...

Na nem, ezt nem csinálhatják meg velem, egy demokráciában élő, szabad, emberi jogokkal rendelkező egyénnel, úgy otthagyom őket, mint a pinty, máris hívom a másik társaságot, hogy átjelentkezzem.  Szám- szám- szám- szám, és csörög: Hívását rögzítjük és …. a vonalak túl vannak terhelve, kérjük, próbálkozzon máskor...

C s a k   o k o s a n

Talán már feltalálták, csak én nem tudok róla.

Szóval arról van szó, hogy a legtöbb bonyodalom, veszekedés, sőt háború oka a meg nem értés. Ezért isteni ajándék lenne, ha az okostelefonra rá lehetne telepíteni egy olyan alkalmazást, ami az élő beszédet lefordítja, kezdetben a legismertebb idegen nyelvekre, később már akár a pastura is. Előveszem a telefonom, és a velem szemben/kapcsolatban levő tárgyaló félnek magyarul mondom amit akarok, és ő hallja az ő anyanyelvén, válaszol az anyanyelvén, és a szöveg magyarul érkezik.

Innen már csak egy kis lépés, hogy kidolgozzunk egy diplomáciában alkalmazható formát is: bármilyen marhaságot mondok, a gép kijavítja (okosan cenzúráz), és nem lesz belőle félreértés. Na, erre még visszatérek, de most, mint villám üt be a gondolat: a némaságot is feloldhatná.

A némaságnak többféle oka lehet, és nemcsak értelmi fogyatékosság vagy autizmus okozhatja,  hanem periférikus szervi rendellenességek, alália, anatria, afázia, afónia, siketség, autoizmus… A még okosabb telefonnal pedig nem kell jelbeszédekkel vesződnünk az anyóssal, elég elzárni a készüléket, és megvan a családi csend és béke. Persze azt is lehet, hogy az egyik fél nem kapcsolja be, de ez udvariatlanság, erre nem bíztatok egy némát sem.

És az sem érdekel, hogy ezt már feltalálta valaki. Majd oda teszik a neve mellé az enyémet is mint ezelőtt hetven évvel a Bolyaiban, amikor minden világra szóló (akár több száz éves) találmány mellett megjelent egy orosz-szovjet tudós neve is, és két néven tanultuk, és nem fájt ez senkinek. Nagyvonalúak voltunk mi is, a tanáraink is, bár az utóbbiak nehezebben törték az orosz neveket, mint mi.

Vissza a diplomáciához. Szemben állok egy minket gyűlölő, hazánknak eddig csak ártó EU-s bürokratával, és én mondom: - Te makacs barom, veled nem beszélek. A nálam okosabb telefon fordítja: - Meine sehr geehrte Exzellenz, ich freueu mich…(Igen tisztelt excellenciásom, örvendek… a szerk.) És ő mond valamit, a telefon meg valamit egészen mást, és így tökéletesen megértjük egymást, és a kérdéses ügy le van védve, és ez a lényeg, mert eddig a tolmácsokkal mindig rosszabb lett. Az ügyet majd megoldja az idő, vagy nem, az már nem érdekes, jön majd egy másik fontosabb, és azzal építő jelleggel lehet tovább marháskodni.

De a tökéletességet majd évek múlva érjük el, amikor a sok száz küldött termében sok száz okos telefon lesz a pultokon, diplomata (azaz hazaáruló) egy sem, és a telefonok… na nem, ők sem egyeznek meg (azt minek? felborítani a jól bevált rendszert?), de tárgyalnak pro és kontra, és halasztgatnak, újabb elsőbbségeket állítanak fel, és egyértelműen elítélik Lengyel-és Magyarországot valamiért, ha másért nem, hát szokásból.

Számomra mindig is kérdés volt, hogy ha valaki többet tud erről vagy arról, vagy akár mindenről, mint én, az okosabb is, vagy csak több feleslegeset tud?

Vajon ez vagy az a valaki meg tudná mondani, hogy ezeket itt fent miért írtam le?

De azt ne kérdezze, hogy a FSZK úr miért engedi mindezt, és miért közli! Az legyen a FSZK úr baja, na meg az olvasóké, és miután ezek az utóbbiak egy éven át úgysem panaszkodtak, hát hagyjanak a többet tudók engem békén.

Mese

Ha jól utána gondolok, de ha nem is, minden élet egy mese. Megszületünk, kapunk egy aranyrögöt a kezünkbe (ez az életet), elindulunk vele, mint a szegény legény, elcseréljük egy paripára - mert mennyivel könnyebb így a járás -, utána egy tehénre, mert tejet ad, aztán jön a kecske, könnyebben eltartható, majd sok-sok vándorlás után káposztanyomtató-kő kerül hozzánk, amit beleejtünk egy kútba, s itt a vége, fuss el véle. Addig élünk, míg meg nem halunk… hát ez a mai időnkben kissé cifrább, mert beleszól a vírus, de ezt ma hagyjuk, s holnap is, és egyáltalán, ilyen nem volt még, egyetlen mesében sem, akkor most minek ezt bonyolítani.

Na, szóval mit is akartam? Ja igen. Közeledik a mesém vége, legalább is ilyenkor már nem illetlenség abbahagyni, és egy röpke leltárt kellene csinálni, mi is lett nálam azzal az „aranyröggel”: Marosvásárhellyel és a Poklos patakkal?

Elcseréltem Sepsire és az Oltra, majd jött Luzern és a Reuss, és most itt vagyok Budapesten a Rákos patak partján.

Itt vagyok majdnem minden reggel (egyrészt mert itt is lakunk a közelben, másrészt mert ez a reggeli sportom), és mérgelődöm. Igen, mérgelődöm, mert azzal a mellékes szándékkal érkezek ide a két bottal, hogy egy rövid óra alatt elolvasom az óriásplakátokat és a villanyoszlopokra össze-vissza ragasztott apróhirdetéseket, csemegézek a nagyobb cementfalakra rámázolt O1G (olvasd: Orbán egy géniusz) feliratokon… Na tessék, valakik eltávolítottak néhány plakátot, és most nézhetem a patakot.  Ezt már nem nyelem csak úgy le, ez olyan, mint amikor a szegény legényt beleejti a kútba…. Hát ott még nem tartunk.

Na de akkor hova menjek? A belváros tényleg szebb, mint Marosvásárhely, de piszkosabb és bűzösebb, mint a káposztáshordó nyomtatóköve. De miért kell nekem állandóan járkálni, most amúgy is tanácsosabb itthon ülni és hallgatni/olvasni, mi van a nagyvilágban és itt, ebben a nagyvárosban.

Igazán rossz szokása az írott és vetített médiának, hogy a politikai tartalmakkal kezdik, és rádöbbentenek, hogy patkány, vagy esetleg trágyával etetett gomba vagyok, és csak később mutatják meg Libi Gizit, aki kibuggyantotta a melleit, meg az úszónőink csodálatos lábait, még jó, hogy jön közben egy-egy rövid kisfilm az őrültekről, ahogy előznek, parkolnak, meg néha büntetnek másokat és önmagukat az utakon.

Igazán üdítő, ha látom, hogy tíz-húsz rendőr talpig rohamfelszerelésben betör egy ajtót, majd a félmeztelen valakit a földre szorítják, bilincs rá, és megtudom, hogy több milliónyi kábítószer volt nála. Évek óta kérem, de falra hányt sorok, ne tessenek azt közvetíteni, hogy milyen gyümölcsöző a kábítószer- kereskedelem, hogy ennyi meg ennyi milliót lehet egy pár kilóval szerezni, hanem írják már ki, könyörgöm, nagy-nagy betűkkel, hogy hány ezer meg tízezer ember életét tette volna tönkre, ha bekerül a forgalomba. Talán így jobban együtt érzek a karhatalmiakkal.

Sajnos mindez nem mese, ez a mindennapi rondaság, és „apu mondj egy szép mesét, csodás mesét”… Kérlek, APU!

Gyárfás András karcolatai - 2021. 11. 16.

Gyárfás András karcolatai, 2021 november 3.

L á r m a f a

A megjelent Interjúval (Király Béla: Lélekingázás - interjú Gyárfás Andrással - sorsunk.net- interjú rovat. A szerk.) úgy vagyok, mint a csodakezű juhász a Mikszáth-novellában, aki, míg fel nem világosították a budapesti professzor urak, hogy milyen veszélyekkel jár a szürkehályog bugylibicskával történő műtétje, ragyogóan gyógyított, de azután reszketni kezdett a keze és abbahagyta.

Hirtelenjében nem tudom miért is írok. Nevettetni nem akarok, az a bohócok meg a stand up komédiások kenyere, röhögtetni meg végképp nem, mert azt kisajátították a politikusok. Amikor például feláll egy hazánkat képviselő magyar (?) ember (?) az EU-parlamentben és elhörgi, hogy Magyarországon nincs jogállam, mert nincs szólásszabadság. És ennek semmi következménye itthon nem lesz, ez az ö szív-joga, és ott azonnal napirendre tűzik Magyarország ilyen és olyan büntetését, mert az európai szabályok szerint elég, ha fennáll a jogállam megsértésének veszélye, és akkor azonnal intézkedni kell. De hát ezen az alapon tiltsanak be minden közlekedési eszközt, mert bármelyik bármikor elüthet valakit (aki éppen nem tartotta be a szabályokat).

Több százezer embert mozgósíthatnak az „előválasztás” fenséges címe alatt. Gyertek embere, mondjátok meg, ki legyen a miniszterelnök, és senkinek eszébe sem jut, hogy Magyarországon még mindig parlamentáris demokrácia van és lesz, és ennek értelmében a lezajlott tényleges választások után összeül az országgyűlés, és ott döntik el, ki legyen. Röhej.

Na, erről a kampány-színjátékról regényt lehetne írni. Bejelentik, hogy hamarosan nagyon fontos bejelentést fog tenni x.y.z.lmbtq arról, hogy mikor lesz a bejelentés, és előtte egyezkedünk arról, hogy mit is akarunk, de hogy mit is akarunk, azt majd megmondja nekünk az a bábmester valaki… És amit ma este mondunk, az holnapra ellenkezőjére változik, majd megint oda/vissza, és ha kell, össze is verekedünk, de persze szövetségesek maradunk - a röhejben.

Hát én ezekkel nem tudok versenyezni, és nem is akarok, és lehet, azért nem akarok, mert nem tudok… Ja, itt a megoldás, megkérdezem a Fszk. urat.

De addig is meg kell gyújtani a lármafa-tüzeket. Ha másért nem, hát csak hogy égesse le a mindent ellepő parlagfüvet. Nem hagyhatjuk, hogy a józan ész és a csőcselék csatájából az utóbbi kerüljön ki győztesen. Mert erre megy ki a színjáték.

Tessék nyugodtan röhögni, de engem, a naiv írogatót ne nevessen ki senki.

Vajúdok

Elcserélem diónyi prosztatámat egy mogyorónyi melldaganatra. Na ez az, ez igen, végre egy igaz ügynek, a férfi-női együttérzésnek szolgáló javaslat. És ezek után most már szabad a pálya, méhnyakért ádámcsutkát, menopauzáért impotenciát, és így tovább, engedjük szabadon a fantáziánkat és segítőkészségünket.  Orvos az lesz, nem is egy (persze magánklinikán, jó pénzért), aki a csereberét végre hajtja, rajtuk ne múljon, hisz a hippokratészi eskü kötelezi őket, hogy segítsenek…

Meghülyültem? Lehetséges, és ezt felajánlom cserébe egy kis hisztériáért. Na ne, ezt ne tessék komolyan venni, a hülyeségbe nem lehet belehalni,  igaz a hisztériába sem, legfeljebb a páciens partnere.

Hát elárulom, mitől ez az egész zagyvaság. A tegnap megjött a Schweizer Revue októberi száma, és már a címlapon egy rossz hír: „Beteg a svájci egészségügy”.

A második oldal aztán megterheli az agyam: - A svájci egészségügy 82 000 000 000 (nyolcvankétmilliárd) frankot fogyaszt el évente. A lakosok fejenként átlagban 800 frankot havonta.

És akkor nekiláttam ezt átszámolni forintra. Ne tessék csinálni. Ennyi pénz nincs is.

Ami megdöbbentett, hogy a november végére kiírt újabb népszavazást nem a betegek panaszai miatt írták ki, és nem a bérekről szól. Az ápolószemélyzet siralmazza, hogy nem tudja azt a munkát elvégezni, amiért és amit tanult. Szeretnék a betegeket/ápoltakat megismerni, velük a mindennapi gondjaikat megosztani, és valóban emberre/testre szabottan ápolni. De ez képtelenség, a tizenkét órás ügyeletben annyi idő marad, hogy kötéseket cseréljenek, lázat, vérnyomást mérjenek, ágytálakat ürítsenek stb., miközben azt sem tudják, hogy látogatja-e a beteget valaki, óhajt az esetleg valamit. És a legtöbbje, a fiatalja, öt vagy jó esetben tíz év után kilép és más mesterség után néz, vagy átnyergel a magánszektorba.

És ezen nem lehet béremeléssel javítani, ide több személyzet kell.  Igen ám, de a több személyzet több kiadással is jár, és sokan már a jelenlegit sem bírják fizetni Félő, hogy egy ördögi körbe kényszerül az egész rendszer.

És halld: - Tessenek kisebb fizetésekért a keleti blokkból munkaerőt hozni - szól az utca népe. –Nem, ezt nem tehetjük, mert azok az országok is hasonló nehézségekkel küzdenek - válaszolt az állam.

Így hát jöjjön a november 29-i népszavazás.

Mi is kapunk szavazócédulákat, és eddig mindig idejében és szabályosan kitöltve küldtük vissza. És akkor most mit csináljak? Megvan! Felajánlom,  elcserélem svájci, magyar és román állampolgárságunkat észak- koreaira. Kérdés megoldva.

F ó r u m o n

András, hagyj fel azzal, hogy az ilyen-olyan adók hírein keresztül próbálj véleményt alkotni. Hallgasd meg inkább a nép szavát a fórumokon.

Jó. Hallgatom.

- Szerkesztő úr, nem hiszi el, a tegnap a piacon vettem egy fej valamit meg egy kis ilyen vagy olyan húst, és abból csináltam az ebédet, ezer százba került az ebéd, abból csak az a valami fej hatszáz volt, hát érti ezt? - s akkor jön nekem a Zorbán hogy nyolcvanezer az év végén, hát mi az a nyolcvanezer, mikor én ezerszázat adtam ki a tegnap. Ja, megvan, hatszáz volt a fej karfiol és ötszáz a csirkemell. (Ilyen olcsó a csirkemell? Fújj, ezt én  mondtam, fújj.)

Tényleg hogy is van ez? Mi a több, a nyolcvanezer vagy az egyezer? Hát például ha össze kell hasonlítanom nyolcvanezer puszit vagy simogatást egy seggberugással, akkor nem is tudom, talán inkább maradjon minden ahogy van.

Szerencsére betelefonál Bözsike néni is: - Az a nyolcvanezer az csak egy kampányfogás, hogy rá szavazzunk. A tavaly miért nem adott? Hi? Ja tényleg, vajon miért nem? De mintha az utóbbi harminc évben senki sem adott volna, se szavazás előtt, se utána! -Az nem számít. - És különben is a mi pénzünkből adja, amit ellopott, úgy hogy… (A szerk. is beszól Bözsi néninek: ha a Zorbánék lopnak, és abból adnak, akkor Gyurcsányék, akik nem lopnak, miből adnak majd?)

Hát álljunk meg egy szóra. - Tudja Bözsi néni, hogy mennyi az államköltségben az a pénz, amit a személyi adóból jön? Még az egyharmada sem annak a nyolcvannak, vagy még kevesebb. Bözsi néni drága, ezt a kormány a jó politikával vezetett gazdaságból kapja. És mi az, hogy lop?

-Hát az a sok EU-pénz, amit a haverjeinek szétoszt, az nem lopás?

-Bözsi néni, édes haver vagy nem haver azt nem tudom, de abból a pénzből több tízezer embernek adnak munkát a haverek vagy nem haverek!

-Igen, igen, minimálbérért.

-Bözsi néni cukorbaba, az a minimálbér amit említeni teccik, az az átlagos bér volt ezelőtt tíz évvel!

-Magával nem lehet vitatkozni, maga az Orbán embere.

-Tudja mit Néni drága, azt hiszem, így van, az Orbán és a józan ész embere.

B U É K

A feleségem későn fekvő, én meg korán beveszem az altatót, és ez - a meglevő és javíthatatlan különbség mellett, hogy ő nő én meg férfi (szóval, ami a leltárt illeti) - időbeli eltolódást is okoz az ötvenhét éve tartó házaséletben.

A tegnap este (szombat lévén és ez ugye kivételes nap, mert mégsem kedd vagy szerda) odaültetett a TV elé, mert valami kivételesen „mindentbele” táncműsorral csábítottak ezen a csatornán egész héten át.

Odamentem és nem bántam meg, mert most tudom, tényleg nincs mit bánnom, hogy eddig nem láttam. Hát kérem szépen, ahogy a nagyváradi, rég eltávozott püspök mondaná (csak a „kérem szépen” van tőle), ez minden volt, csak tánc nem, de mint mindig, most sem értettem a lényeget, mert volt egy bíráló négyes és ők felvilágosítottak, hogy ez gyönyörű, és ma még jobb, mint ezelőtt egy héttel.(Úristen mi lehetett akkor?)

(Mennyi zárójel! Kezd már bosszantó lenni. Kérem Fszk. úr, világosítsa fel olvasóit, hogy ennek így kel lenni, és ez az írás jobb, mint a múlt heti.)

Jó, legyen, maradi vagyok. De miért kell folyamatosan ordítani egymásnak, hogy „ó milyen gyönyörű vagy! Te is az vagy, gyönyörű”. Meg hogy „aljasul és esztelenül szép volt”. Aztán az egyik műsorvezetőben felismerek egy valamikori bűnözőt, aki nagyképűségben verhetetlen. Tudom, megbocsátottak neki, leülte vagy kifizette, amit rá róttak, de én maradiságomban valahogy úgy vagyok, hogy a bűntevőnek meg kell bocsájtani, de felejteni nem lehet.

Szünet van, és gyorsan átkapcsolok a hírekre, még lefekvés előtt. A képernyőn a bunkó/surmó fel- és elszabadult minipárt-vezér ordítja, hogy a miniszterelnök egy bitang.

Na, álljunk csak meg egy pillanatra.  Azt állítják,  hogy a politikusoknak szokatlanul magas kell legyen a tűrőképességük, de én nem tűröm, hogy az általam választott valakit ilyen jelzőkkel illesse valaki (valaki?). Ez jóval meghaladja az én tűrőképességemet.

Tudom nem élünk már az ezelőtt hetven évvel (a székelyföldön) érvényes szabályokkal, miszerint ilyenkor joggal került a csizmaszárból a marokba a kés, és az egész falú tanúskodott (vagy hallgatott, ahogy éppen kellett) a sértést vérrel lemosó önbíráskodó mellett.

Nem, ez ma már ott sem megy, és ha másért nem, hát a csizma megy ki a divatból és vele a kés is.

Akkor én most mégis mit csináljak? Írok és vallok, másképp nem tehetek. Írok az én Rodostómból (Zugló) nagynénikéimnek-bácsikáimnak, választ nem várva.

Tényleg, mi lett volna, ha akkor, anno, Mikes Kelemennek válaszol a nagynéni? Szegényebb lenne a magyar irodalom egy gyöngyszemmel.

Riogatnak,hogy már csak ennyi és ennyi nap van karácsonyig, és a Covid miatt szállítási nehézségek vannak és lesznek, ideje már most megvenni az ajándékokat. Számomra inkább az Újév az, ami terhes, az a rengeteg jókívánságos kártya, mit írjak, kinek-kiknek írjak, és a BÚÉK már nem elég, hiszen azt ma úgy is érthetik, hogy a Bolondoknak Új Észt Kívánok. Bár találó, csak sértődés lesz belőle.

És ami még foglalkoztat, hogy a feltörlőt hogyan lehet feltörölni?

H á t…

Hát, mielőtt elkezdeném a beszámolót a gyógyfürdői két hétről, segítséget kérek Fszk. úrtól és az olvasóktól, megválaszolni a kérdést: mi történik majd velem, mert a bejelentkezésnél, anélkül, hogy egy szót is értettem volna a szövegből, aláírtam az elém tolt nyilatkozatot:  „A XXXXXX Fürdő(a továbbiakban Társaság)felhívja figyelmét,hogy a nyomtatvány kitöltése során felvételre kerülő személyes adatokat az Európai Parlament és a Tanács(EU)2016/679 Rendelete a természetes személyeknek a személyes adatok kezelése tekintetében történő védelméről és az ilyen adatok áramlásáról,valamint a 95/46/EK irányelv hatályon kívül helyezéséről és a Társaság Adatvédelmi és adatbiztonsági szabályzatában foglaltaknak megfelelőn kezeli. Tudomásul vettem  …  XY  kezelésre jelentkező.”

Fáradt voltam, majd három órát vezetni itthoni utakon….. na jó, ezt hagyjuk, aláírtam.

Másnap, a meleg és még melegebb és sós és termál és széndioxidos és iszapos fürdések után ledőlhettünk a Csend Szigetén a különlegesen kiképzett heverőkre. Egy-két órás heverés-forgolódás után már pontosabban meg tudod mondani a kezelőnek, mi is és miért fáj.

Kis színművek is tarkították a pihenőt. Férj-feleség párbeszéd.  – Drágám, szól a feleség, megyünk a melegbe? Férj: - Hát nem is tudom… - De azért jöttünk, nem? - Hát nem is tudom… - Na ne, vegye a törülközőt és jöjjön. - Hát törülközőt??? Hát nem tudom, kell? - Ne izéljen, mikor kijövünk a melegből, kell. - Hát nem tudom. - Mi az, hogy nem tudja? Én tudom, nem elég az magának? - Hát jó, na. - Nem azt, a másikat! - Hát jó, na.

Most már a nézőkhöz/hallgatókhoz fordulva: - Megőrjít ez az ember az állandó háttal, az oltár előtt is azt mondta a papnak: - Hát… igen.

Víz alatti gyógytorna jóval hetven fölöttieknek. Öten-hatan nyolcszor négyméteres medencében egymás mellett-mögött, a „tanító néni” (húsz és harminc közötti) a peremről irányít, diktál:  - Lábakat össze. Jobb láb terpeszbe és vissza. Össze, majd bal láb terpeszbe és vissza. Mindkét láb össze majd terpeszbe, vissza. És ismételgeti, míg egyszer csak benéz a vízbe és megváltozik a vezényszó: - Összevissza!  Na, ez már jobban ment.

Nem szabad a részletekbe belemenni. A kedvenc medence szélén olvasom a víz összetételét, és magasan kiemelkedik a stroncium-tartalom 8000 valami a valamiben. Elő a telefont, és olvasom: Veszélyes, mert beépülhet a csontokba és sugárkárosodást okozhat.

A fürdőmester megnyugtat, hogy tudják, és ezért nem szabad a gyermekeket bevinni (a legtermészetesebb, hogy apró labdákkal és testesebb nagyszülőkkel felszerelve tele velük a medence).

- És velünk mi lesz? – Ó, tíz- tizenöt év, míg kialakulnak a bajok.

Megnyugodtam.

                                                                          Villámárvíz -

                                                                                                         avagy mondja, kedves szomszéd…

De hát kérem - mondja a rendkívül felvilágosult szomszédom) - látott már maga Lmbtq aktivistát az iskoláinkban? Minek ez a nagy hisztéria?

- Mondja kedves szomszéd, látta a Tv-ben azt a sok ezer hajléktalan/nincstelen németet, akiket a villámárvíz meglepett? Mindenik azt mondta, hogy ilyet még az öregapjuk sem ért meg. Na látja, ha az évek hosszú során át védelemre fordították volna az egy ezrelékét annak, amit most a károk jóvátételére fordítanak, ma az erkélyükről nézhetnék mosolyogva az özönvizet.

Mi már látjuk a nyugaton gyűlő szennyáradatot, és talán még nem késő megvédeni azt, ami a legszentebb az életünkben: a gyermekeinket.

Nézze szomszéd, gondolom, még emlékszik rá: mikor mi jártunk iskolába, még azt tanultuk, hogy Európa világhatalom, gazdaságilag, katonailag, és több mint ezer éve a kultúra bölcsője, iskolája, egyeteme. És mit lát ma? Európa ki van szolgáltatva az amerikai, kínai, orosz stb. iparnak, katonailag a NATO keblei közt remegünk, és a kultúránkat már csak itt középen védjük, gyarapítjuk és tanítjuk, amennyire engedi az EU. Vigyázó szemeinket most is nyugatra kell vessük, de már nem azért, hogy tanítsuk, hanem hogy óvjuk az utánunk jövőket.

Ha a délről ránk omló migráció borzalmát kerítéssel és megfelelő politikával - az EU irigy gyűlöletét kivívva – ideig-óráig még kibekkeljük, a nyugatról sokkal ravaszabbul belopott ideológiákat csak előrelátással és együttesen tudjuk kitakarítani.

Menjen el oltásra kedves szomszéd, fogadja el az elsőt, én már a harmadikra jelentkezem, és elsősorban nem magamért, hanem magáért kedves szomszéd, magáért. Ja igen, ha átoperáltatja magát nőnek, az nem védi meg a vírustól, de tudja mit, azt csinál amit akar, tőlem fel is akaszthatja magát, de csak csendben, mert az ősi igazság, hogy „egy bolond százat csinál”, soha nem érvényesül olyan kirívóan, mint manapság.

Reggeli séta

Homo sum, humani nihil a me alienum puto (Ember vagyok, és úgy gondolom, hogy nem idegen tőlem semmi emberi. A szerk.)

Igen, máig ebben a tudatban oldottam fel az esetenként megvillant gyarlóságaimat. Volt ott minden, de egyvalami a mai napig nem: nem voltam irigy!

És tessék. Ma reggel a szokásos patakparti botozásnál a kapun kilépve egy szépen becsomagolt, frissen vásárolhatott egykilós, szeletelt fehér kenyérbe botlottam. Tudva, hogy ilyenkor a patakparton tanyázik az egyik pad bérletes hajléktalanja, felvettem, nehogy a kutyák jelöljék ehetetlenné.

Odaérek, és a hajléktalan éppen a nagy üzletből száz forintért vásárolt bevásárló kocsiját pakolgatja. Mert tényleg minek több millióért autót venni, mikor a célnak ez is tökéletesen megfelel. Na, szóval odaszólok: - Jó ember, né, mit találtam, nem ön ejtette el? - Én eeelejtééés? Hát nem látja, hogy alig állok a lábamon?

Vagy még, vagy már, de tényleg részeg volt, és neki is állt a bokor felé fordulva a könnyítésnek. Ekkor történt: irigy lettem. Hajléktalan szegény, nincs lakása, munkája (ez talán nem is hiányzik neki), és még mi mindene, de megnagyobbodott prosztatája sincs… Betettem a szekerébe a kenyeret és mentem is volna tovább, de minden jótett elnyeri a büntetését. Ezt, pionírként, Erdélyben az ötvenes években nem tanultuk, csak azt, hogy minden nap tégy valami jót.  Rám szólt ugyanis: - Hát nem látja uram, hogy mit csinálok? De azért köszönöm. Annyit azért még mondanék, hogy nincs magának stílusa.

Hát ettől az egytől is megfosztott. Mert, hogy nincs olyan szókincsem, mint Arany Jánosnak, meg humorom, mint Karinthynak, azt tudtam, de meg voltam győződve, hogy van egy egyéni stílusom. Nahát, most megtudtam. Nincs. Kész.

Tanulva az olimpiai közvetítésekből azt kellett volna írnom, hogy megdőlt egy legenda. Egy hajléktalan történelmet írt. Mert ott naponta százszor írtak történelmet, és csupa legendákat láthattam. Ami feltűnt, az az volt, hogy a nők óriási lépést tettek a teljes egyenjogúság felé. Gyakorlatilag nincs már olyan sportág, melyet ne művelnének, de ha mégis, akkor vegyes váltókkal szűntették meg a férfi-dominanciát. De arra miért nem figyeltek eléggé, hogy hölgyek nyerték a lovas számok nagy részét, ménlovon ülve? Vagy ez üzenet már a következő időkre?

Egyáltalán, ez a nemekre való meg- vagy felosztás már nevetséges.

Tudjuk, honnan ered a „nem”, hát tegyünk is ellene.

Valamikor, a kezdet kezdetén volt két ember a magyar paradicsomban, Ádám és Éva. Vitatni merné bárki, hogy az Édenkert magyar volt? Mi más lehetett volna? Na ne vicceljünk, és Ádám és Éva - gondolom ezt mindenki elfogadja -, ősi magyar nevek! Na mindegy, térjünk a lényegre.

Egy nap Ádám odafordult Évához és figyelmeztette, hogy parancsot kaptak, utánpótlásról kell gondoskodni, és ő látta, hogy a kecskék ezt hogyan csinálják. Erre Éva: - NEM, engem ne tegyél a kecskékkel egy sorba. És megszületett a Nőnem. - Inkább mint a majmok. Erre Ádám: - Szóval te nem akarsz a kecskékkel azonosulni, de én, a teremtés koronája, legyek majom? NEM. És meglett a „Férfinem”. Ezen aztán jól összekaptak, átölelték egymást, birkózni kezdtek, és rá kilenc hónapra megszületett Ábel.

Na, ezen kellene segíteni, ezt a „NEM”-et kellene betiltani. Először kezdjék a nők, az Édenben is ők kezdték, aztán jövünk mi, férfiak. És megint lesznek EMBEREK a földön. Vagy mégsem?

A valóságtól elrugaszkodva

Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) tudósai 42 oldalas jelentést publikáltak hétfőn, amely szerint komoly katasztrófáknak nézünk elébe.

Uraim, most már tényleg rajtunk a sor, nincs kire-kikre várni. Mi, akik még emlékezünk, próbáljuk meg visszacsinálni amit még lehet, vagy módosítani ami van, ez talán könnyebb.

Én például azt javasolom,hogy az autók ezentúl csak tolathassanak. Amellett, hogy rengeteg balesetet kizárnánk, a sebesség is mérhetően csökkenne, a benzinfogyasztás a felére vagy harmadára, a környezetszennyezés a régi időkre, amikor még ló vontatta járművekkel közlekedtek és, és…

Erről a hátra fele menésről jut eszembe (semmi köze nincs a világkatasztrófához, de eszembe jut és írom): a következő olimpián be kell vezetni a hátrafelé szaladást. Forradalmasítaná a már unalmas külön férfi és külön női számokat. Tessék a száz méteres sík- vagy gátfutáshoz egymás mellé állítani a nőket és férfiakat, annyi módosítással, hogy a férfiak csak hátrafelé szaladhatnak, és start. Esetleg a férfiak csak fél lábon ugrabugráljanak? Ez is meggondolandó.

Persze a hason csúszás sem utolsó, amúgy is sok férfi olimpián kívül is ezt gyakorolja, a családi béke, most meg éppenséggel a katasztrófa elkerülése érdekében.

Látjátok feleim, én már röptében rávertem az angol tudósokra, akik csak jósolgatnak, de, hogy most azonnal mit kell tennünk, arról majd egy öt éven belül összehívott kongresszuson értekeznek. Nem, dönteni nem fognak, csak azt beszélik meg és foglalják írásba, hogy hamarosan izé meg izé…

„Kétségtelen, hogy az emberi beavatkozás hatására az atmoszféra, az óceánok és a szárazföld is melegebbé vált” – írta jelentésében a BBC. Azt már nem emeli ki a BBC, hogy amit ma elfogadunk, holnap már paranccsá válik, és az aranyeresek hiába tiltakoznak…

Lehet, hogy a nagyvállalatok is tehetnének valamit, de ott minden ilyenszerű ötlet anyagi vesztességgel járna, és az rosszabb nekik, mint a világvége.

És a politika? Ugyan már, a katasztrófa komoly dolog, azt nem bízhatjuk parlamenti bohócokra, akik majd síppal, dobbal és nádi hegedűvel jönnek. Na ne, ott vitatkozzanak tovább arról, hogy a hazaárulás és az Európai Értékek hogyan egyeztethetőek össze. Bár a nagy katasztrófa ezt is megoldja majd, igaz, kissé durván, de mindenképpen.

Zűrzavar

Vitatkozik a világ. Hogy min? Mindenen. Nemek, fajok, színek, klíma, vallások, ilyen-olyan katasztrófák és így tovább. Mindenen.

És lőn világosság. Egyik fél végre a magáévá tette a másik fél véleményét, és láss szerencsétlenséget (katasztrófát), a másik is az egyikét, és kezdhetjük elölről. Zűrzavar.

Az én fejemben aztán a négyzeten. Otthon, Erdélyben, valamikor azt láttam, hogy a gazda még napfelkelte előtt vette a kaszát vagy aminek éppen ideje volt, és indult a mezőre, hogy a világosság már ott kapja. Dél felé utána jött az asszony az átalvetővel (olcsó poén lenne most tőlem az „Átalvetővel”), leültek a diófa árnyékába, az ember megette, amit az asszonya hozott, egy kicsit még üldögéltek, hogy szűnjön a hőség, és aztán hajrá, sötétedésig.

Itt meg kimegyek az állandóan túrt-fúrt patakpartra reggel hétkor, az a tíz- tizenkét ember, kik a munkára szerződtek, ülnek egy csoportban és kávéznak meg cigarettáznak, na meg megbeszélik a tegnapi focimeccset. Végigmegyek a szokásos utamon, még mindig ott ülnek, de már megjött az, akit elküldtek a sarki botba ezért-azért, és esznek, na meg egy kicsit koccintgatnak is. A nap erősen süt, hát ilyenkor nem lehet dolgozni, ezt a vak is látja, és behúzódnak az árnyékba.

Na, ennyit a munkáról, de zűrzavar van az érzelmi életben is. Ontja a TV az amerikai filmeket, melyekben ájlávju-val kezdődik és végződik minden mondat. Otthon Erdélyben, a házasságuk ötven éves évfordulóján kissé szemrehányóan szól az asszony az emberéhez: - Ötven éve nem mondta egyszer sem, hogy szeret! - Ezelőtt ötven évvel megmondtam, majd ha változás lesz, hát szólok!

Missing link*

Naponta vág mellbe a felismerés, hogy valami itt nincs rendben. Na nem nálunk otthon  (még csak az hiányzik, hogy ne hagyjam magam mögött/körül rendben a dolgokat!), de a nagyvilágban, vagy legalább is azon részében, ami a képernyőn szembe jön velem. Nem a természeti katasztrófákra gondolok, azok mindig is voltak és lesznek, hisz világok tűntek el, de újraéledt minden, és az örök győztes az élet maradt. Most mi emberek törekszünk arra, hogy ezt lehetetlenné tegyük. Hiszen, ha megszűnnek a nemek, ki fog szülni és ki nemzeni? Vagy minden laborban történik majd?

Meg vagyok győződve, hogy – miként Darwin sem találta meg a „missing link-et” majom és ember között - mi sem vesszük észre, hogy láncszemmé váltunk a jobb (vagy rosszabb?) új felé, mi, akik eltűnünk majd, amikor többségbe vagy uralkodóvá válik az a ma még ismeretlen új. De nem lehetne ezt fájdalommentesen, vagy (és ez még egyszerűbb) hülyeségmentesen csinálni?

Közben gondolataim elkalandoznak: hogy is lesz tovább, milyenné is válunk?  Hát bizony írni/olvasni nem tudunk majd, mert az teljesen feleslegessé lesz. A fejekbe épített mobilon keresztül érkezik majd minden, képekben, és igen, az érzelmeket is ki lehet vetíteni - lásd festészet. A memória-zavaros emberpéldányok eltűnnek, hisz állandóan frissítenek a központból, mindenki ugyanazt fogja tudni és vallani. De hiszen ilyen kísérlet már volt, egypártrendszer volt a neve! Miként amaz, ez sem lesz hosszú életű, de akkor mi lesz, na, mi lesz???

Lehetséges, hogy a normalitás háborút nyerjen a sok elvesztett csata után? Kicsi az esélye, de megéri a próbát. Gyerünk a frontra, ki mivel tud, ásóval, kapával, írással, gyerünk!

Azaz, ha már ott vagyunk, mert ott vagyunk, supp oda.

*Hiányzó láncszem. A szerk.

Gyárfás András

EU

Baj van, valami nagy-nagy baj, s talán már el is késtünk a vészfék behúzásával (?) De talán ezen utóbbi lenne az igazán nagy baj, avagy az már kész tragédia lenne, és már nem baj!

Valamikor, még a Zénidőmben, az öregek, ha jövőbe látó szemeinkkel félve néztünk a kiszámíthatatlanba, azzal nyugtattak, hogy „minden generáció megoldja a rá háruló feladatokat”. Így is lett, csakhogy – visszagondolva – ők nem dőltek hátra, nem hülyítettek, végezték azt, amit a sors nekik osztályrészül kiosztott, és hagytak, hogy lássunk/tanuljunk/gondolkodjunk. És mintha működött volna a dolog..  Mára ez sajnos megváltozott, és ettől rettegek.

A rosszindulatú vének olyan ideológiákkal mérgezik a fiatalokat, melyekről azt hiszik/remélik, hogy meghosszabbítja végessé/ értelmetlenné vált létüket. Elhitetik velük, hogy a szabadság az, ha teszed, amit nem szabad. És ha vevő valamire a következő - most már - (de)generáció, akkor ez az.

Ha megtanítanak, hogyan kell az árral szemben úszni, az rendben van, csak ne arra biztassanak, hogy ússzak fel a forrásig, és zárjam el azt.  Mert az már nagyon nem lesz jó. Tapasztalatlan gyermekeknek adnak közhelyeket a szájukban (lásd környezetvédelem) másokat befolyásoló emberek, és szédítő sebességgel nő azok száma, kik e „tisztségre” vágynak, és lájkolnak, lájkolnak, hogy ők is aktív részesei legyenek e tömeges agymosásnak. És most akkor kivel vegyed fel a harcot? A „vén huncutokkal”, a gonosz ostobákkal? Vagy egyszülött gyermekeddel hitesd el, hogy te jót akarsz neki, amikor tiltasz?

Hiszen minden, amire te biztatod, az munkával, tanulással (a legnehezebb munka), gyakorlással, izzadtsággal, lemondással jár egy távoli jobb jövő reményében, és a másik oldalon ott az azonnali boldog bódulat, (amit akár fokozni is lehet egy kis fűvel). És hogy ennek rossz vége lesz? Mennyen má maga vén hülye, mit tud maga erről? És igaza van, mert azon kívül, hogy ez nem jó, nem lehet jó, sokat nem tudok, és még kipróbálni sem akarom.

Az egyetlen, akire hallgatnak  - már ha és amikor felébrednek néhány percre - az a kor vagy kórtársuk és ..

Á, megette a fene, tegyen mindenki amit akar, be a gyeplőt a lovak közé, aztán majd meglátjuk… mondta a vak, és besétált az árokba.                                       

Könnyítés

Maszkos út vezet a régi-új élet felé, a szemüvegeseknek pedig különösen rögös, azaz ködös a járás, meg az autóvezetés.

Tettem már a maszkot a szemüveg alá, félig fölé, semmi nem segít. Aztán egyszer csak visszakapom a látásom, mert a budapesti kátyútól, a zökkenéstől a szemüveg leesik az ölembe és …látok, látok…

De mit is akartam mondani? Ja igen, a könnyítés. Hát ideje, hogy valaki feltalálja  a maszk és szemüveg pára nélküli együttviselésének módját, de siessen, mert ha nem, én megteszem, és akkor elkésik a  szabadalmával. Van is néhány igazán egyszerű megoldás:

- a maszkot ne a szájon és orron viseljük, hanem fordítva, a tarkón

- a szemüveget is fel lehet tolni a homlokra

                        -  üljünk otthon, ne mind mászkáljunk ebben a járványos időben

- kissé drágább, de be lehet szerezni egy búvárharangot, az alá nem kell maszk. Vagy mégis?

-  ne szuszogjunk. Ez lenne a legolcsóbb és azonnal alkalmazható módszer, ezzel a járvány is hamarabb megszűnne.

Rengeteg egyéb javaslatom van még, de szinte hallom/látom/érzem/szimatolom a kishitűek hozzáállását. Hogy ezt ezért vagy azt ezért, vagy mindkettőért, így vagy úgy, vagy mindkétféleképp, nem lehet, nem érdemes, és elmegy a kedvem, és különben is mi vagyok én,  világmegváltó?- és csak elintézném magam, s mit érdekel engem, na, szóval felháborító amit teszek, aztán még ők jönnek, hogy engedjem magam nyájban beoltatni az ő védelmükre, hát egy fityiszt, és különben is, már be vagyok oltva. Egyébként már kijelentettem, hogy szösszenéseimmel szándékozom segíteni a bizonytalanokat a jövő évi választásokra való készülésben.

Na kérem, tehát választani fogunk. Két lehetőség létezik: 1. A meglevő biztos jó. 2. A beígért, minden józan észt nélkülöző sokkal jobb.

Azért csak óvatosan mert ... na, de ezt már a nyájas olvasókra  bízom. Én a kötelességemnek/ígéretemnek eleget tettem, a mór elmegy.

Tompor

Ebben a rendkívüli (inger) mélyszegénységben a február végi koranyárban délben kergetett ki a múzsa a Rákos patak partjára, és láss csodát, mint Zeusz fejéből Héra, pattant ki a téma.

A múltkor említett sportolónő több tucat társával élt a meleg adta lehetőséggel és még alaposabban nekivetkőzve áldozott az egészségem oltárán. Felesleges leírnom mindenik ruházatát, hiszen a hölgyek azonnal és mindenben utánozzák a nyugat diktálta mintát.

Mégis van valami bennük, ami annyira egyedi, mint a férfiak ujjlenyomata. Ez a valami lenne mai írásom témája, de még mindig nem tudom, hogyan nyúljak hozzá. Hideg fejjel csak egy nőgyógyász tudná, hideg kézzel meg stenments!

Rákerestem a Nagy Magyar Értelmező Szótárban, és a következő, mondanivalómhoz teljesen illetlen szavakra találtam: fenék, ülep, far, segg. Na ne…Zsigerből legszívesebben popsinak nevezném, de ezt a nők mára a ránctalan arcukra mint jelzőt használják. Én meg a Rákos patak partján látottakra azt kellene mondjam, hogy igen, láttam popsikat de pooopsikat is meg popopopsikat. Akkor hát minek nevezzelek?

Végső kétségbeesésében mihez fordul a keresztény ember? Nyilván a bibliához, e vonatkozásban pedig egy költő adta meg a választ a „minek nevezzelek”-re, maga Babits Mihály: Énekek éneke, Salamon király könyvéből: Szép vagy, óh szerelmesem, szép! Lábadat sarú díszíti, ritka drága gyöngyű; tomporodnak körülete, mint a mesterek kezébül kikerült kösöntyü.

Hát így valahogy. Ami számomra meglepő és új volt, és amit csak ez az új, bőrre-bőr nadrágdivat tett láthatóvá, az volt, hogy függetlenül a tompor alakjától és méretétől, a hölgyek egy csoportja - hogy is mondjam, igen, talán ez a helyes kifejezés – „viszi magával”. Ő maga megy elől, egyenes vonalú, egyenletes mozgással, a tomporája pedig jobbra, balra, vagy körkörös mozdulatokkal kíséri. Bámulatos.

Egy másik csoport viszont úgy egybe van vele, mint ahogy azt valamikor a Zürich melletti használt autók telepén tapasztaltam, ahol tizenvalahány keleti táborból felszabadult megbízott kínálta a portékát, és a magyar, amikor mondtam, hogy az oldaltükör le van törve meg a sárhányó horpadt, meg ez meg az, nyugodtan kioktatott: - Uram, ha  használt autót akar venni akkor ne vesződjön  az ilyen apróságokkal, nézze az árat és az autó meg – látja - úgy egyben van, ahogy nem is lehet”.

Közben a kampányt se hanyagoljuk el. 2022-ben álom lenne, ha csak nők ülnének a tomporájukon a Parlamentben. Akkor köszönne be az igazi demokrácia, hiszen ők nagyszerűen el lennének foglalva magukkal és egymással, és az ország is menne szabadon a tíz éve megszokott jó úton.

Hát kérem, jön hogy röhögjek. Még hogy járvány, meg egyenesen pandémia - az meg mi a fene? Hát engem nem vernek át, azt a vacak maszkot (egyet vettem még a múlt évben), azt felveszem, mert másképp nem tudok bemenni a bótba egy kis cigiért meg piáért, de hogy én beoltassam magam? Na ne, hisz megmondta a jóságos néni, hogy a nyájizéhez elég, ha a zemberek ötven vagy valamennyi százaléka megteszi, nahát, az összejön nélkülem is. Csinálja csak a sok hülye. Én má nem, az biztos.

Emlékszem, a suliban is a sok hülye állandóan tanult, én meg remekül szórakoztam, így aztán számomra már akkor röhejes volt a nyájban lenni. Később elég nehezen találtam munkát, igaz, nem is kerestem, de hát muszáj volt, mert a fater kirúgott az akolból, aztán az egyik volt oszitársam felvett a gyárába hulladékot szortírozni. Engem, a hulladékra? Na, adtam is neki, ment minden a szemétbe, még hogy szortírozzak?! Erre  kirúg. A hülye.

Na de most hülyítenek kérem ezzel a járvánnyal. Engem biztos nem. Ez csak a politikusoknak és újságíróknak kell, én nem veszem be. Sőt, amióta van, még jobban érzem magam, mint azelőtt. Az utóbbi időben az asszony is egyre jobban főz, igaz, kissé ízetlen, de nem túl sós mint azelőtt, nem merek szólni, hogy egy kis fűszer nem ártana, mert semmi ízt sem érzek, de hagyom szegénykét, álljon sorba azért a kínai cuccért, amit a körzeti orvos ingyen ad.

És a levegő is jobb a lakásban, nem érzek semmi piszok-szagot, igaz, mintha mást sem. Csak ez a kis köhögés ne bosszantana, de hát ez  az ilyenkor szokásos grippa vagy grippé, a fene tudja mi okozza, de valaki kinyithatná az ablakot…Emberek, nincs levegő! Hé, sok hülye, levegő kell ide, nem oltás! Khkhkhkhkhkkökökököhrrrrrrrrrrrrrrrrr

Sakk

Hát így, a külvilágtól elbarikádozva (jobban mondva képernyőre szorítkozva) elgondolkodom (mégis mi a fenét csinálnék egyebet), és rájövök, hogy sok minden nincs rendben vagy legalább is nem a ma emberének a rendje szerint,  vagy még legalább a pártok, tömörülések, szóval az ellenzék (kimondom na, ellenzék) szerint. Na tessék, kimondtam.

Vegyük például a sakkot. Abban igazán mindenki egyetért, hogy észjáték, de vajon megfelel-e az új, globálisan gondolkozó/tevő/cselekvő EU embernek? Hát nem!

Az még elmegy, hogy van egy tábla, s azon ennyi meg annyi fehér meg fekete (egyelőre egyenlő számú) kocka meg figura, és még az is (ott egye a fene), hogy a figurákat ide vagy oda kell állítani, de azt, hogy én melyiket hogyan mozgassam, hát engedje meg már a világ, most már demokrácia és szabadság van, vagy mi?

Igen, teccik látni, quod erat demonstrandum, a rendszerben van a hiba, a futó, a bástya, de még a paraszt is a király és királynő fogságában van, a lóról ne is beszéljünk, kérdezzék csak meg a szódást! És ami szembetűnő - és ezzel végleg elidegenítik az embert a demokráciától –hogy kényszerítenek a szabályok megtanulására (sic), és csak ezután ülhetünk oda a táblához. Na ne, hát hol élünk? Uraim odafent, ha még nem vették volna észre, a huszonegyedik (XXI) században élünk és Önök egy (sötét)középkori rendre akarnak minket, a felvilágosultakat (a többséget)kényszeríteni?!

Jövőre, ahogy kormányra kerülünk, első lesz ezt a felháborító rendszert megszüntetni, majd mindenki úgy sakkozik, ahogy szíve-lelke diktálja, és ha több lesz a fekete, mint fehér, hát több lesz, és az egész ország lesz a tábla, és a lovakat szabadon eresztjük, éljenek meg maguktól. A király és királynő…hát ők bizony nincsenek, de majd választunk, aztán rögtön kiebrudaljuk őket az országból Európába, ott még vannak néhányan. A bástya (bástyák) marad ahol ma van, majd leomlik magától, a futóbolondokat meg beválasztjuk a Parlamentbe.

A parasztok? Hát azok már rég nincsenek errefele, gyalogosok foglalták el a helyüket, őket majd elintézzük a zebrákon.

Maradt még egy kérdés: ki kezdi a játékot? Mert abban egyetértünk ugye, hogy ennek a több évszázados terrornak, hogy mindig a fehér kezd, na, ennek egyszer már véget kell vetni. A MATT – hát az jön majd magától, arra nem kell gondolni.

Bal-jobb…

A válságok, mindig és mindenütt, elmúltuk után hoznak jót is. A járvány óriási és rohamos fejlődést hozott a gyógyszeriparban és az orvoslásban. Ez utóbbi felette örvendeztet.

Évtizedek óta küszködöm, hogy a különböző fájdalmaimmal, bántalmaimmal kihez forduljak.  Se szeri, se száma az ilyen-olyan lógusoknak, és ha a belgyógyászhoz fordultam azzal, hogy a színem nem tetszik, ő elküldött a szemorvoshoz, aki levétette velem az umbrál- szemüvegem, és láss csodát, megszépült a világ. De így voltam a bőrgyógyásszal is, akinek megmutattam a furcsán kék hüvelykujjamat, és miután a felírt krémek sem tüntették el azonnal, és már útban voltam a reumatológushoz, ekkor eszébe jutott a feleségemnek, hogy a minap a szög feje helyett az ujjamra ütöttem a kalapáccsal, és valószínű az a baj. (Ő nem akar beleszólni, de látott már ilyet nálam). Na de ez már mind a múlté.

A minap a parlamenti felszólásokban elhangzott, hogy szép hazánkban bal és jobb oldali orvosok vannak. Ez igen, akkor ezután, ha fáj valamim, szembeállok a tükörrel, és attól függően, hogy a bal vagy a jobb oldalamon érzem vagy hiszem a bajt, tudni fogom, melyik oldali orvoshoz menjek. Zseniális. De mi van akkor, ha véletlenül oldalt, profilban állok? Akkor az elől lesz a bal és a hátul a jobb, vagy fordítva, és ha történetesen pont középen fáj az, ami fáj, na és a fejem, istenem, hol a fejem? Kivárom a következő válságot az majd megmondja.

Ami viszont vitathatatlan, az a kereskedelmi reklám. Felülír számomra mindent. Asszongya: - Nálunk rendeljen. Gyors kiszállítás, és ugyancsak gyors visszaszállítás. De mi a fenének rendeljek, ha úgyis visszaviszik? Ja, hogy előre kell fizetni, és gyorsan, és a pénzem vagy visszakapom, vagy inkább küldenek valami mást, gyorsan, és én vissza, és megint elölről… Hurrá, megszületett a perpetuum mobile…

És akkor ez most balról vagy jobbról jó nekem?

Napi hírek

Szokásos, járványos reggel. Mi mással is kezdhetném, mint a friss napi hírekkel. A valóságot akarom tudni, ezért egymás után ütöm fel a neten a kormánypárti és a „független sajtó” termékeit.

-A népességarányos beoltottságban jól áll Magyarország - írja az első. Jöjjön a második címlapja: -Magyarország utolsó az unióban a beadott vakcinák arányában.

Tiszta a kép, kimegyek norvég-sétálni a Rákos patak partjára.  Még el sem érem a gyalogjárót, közvetlen közelről rám szól valaki: - Helló Gyárfás úr, na mit szól..? Nem folytathatja, mert már a kinyújtott kezet is visszautasítottam, szúrós szemeket vetve az állon viselt maszkjára.  - Ja pardon, veszi észre magát és felteszi a maszkot. - Így igen, ni csak, a szomszéd, ismerem fel. Tőle aztán megtudom, hogy nincs is járvány, és még sok más mindent. Kiemelten az oltásrend szapulása: - Képzelje el, a tegnap sorra kerültem, és két órát kellett várakozzak egy zsúfolt, ideges emberekkel teli váróban, míg rám került a sor. - Hányra hívták? -Tizenegyre, de hogy idejében érkezzem, már kilenckor ott voltam. Értem, tiszta őrület ez az oltás terv.

Á, menjünk tovább, lássuk, mi foglalkoztatja a nagyvilágot. Idézek a legolvasottabb világlapból: „Meghan megragadta az alkalmat az Oprah-interjú folyamán, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba: nem ő siratta meg sógornőjét, Kate Middleton-t, hanem fordítva történt a dolog. Sussex hercegnőjének és a Cambridge-i hercegnőnek a 2018 májusában megrendezett királyi esküvő előtt volt nézeteltérése a koszorúslány-ruhák miatt. Meghan nem akart belemenni a részletekbe, mivel Katalin végül bocsánatot kért tőle. Valójában az történt, hogy maga a ruha nem illett Katalin akkor majdnem hároméves kislányához"

Nem teljesen értem, akkor csak nálunk fontos hír a járvány? De nem is ez a lényeg, hanem a tiszta víz a pohárba. Igen, ez kellene ide is, esetleg a fejekbe, de hát azok már tele vannak…

Valami nincs rendben velem. Vagy a világgal?

Világmegváltás

Nézzünk csak önmagunkba kissé. A világ nagy, és mit értek én hozzá, elég nekem belőle a politika, foci, járványtan, szóval hol is van a baj? Talán az, hogy születési rendellenességem van, és nem is egy, hanem kettő.

Igen, itt lesz a bibi, világháborúban és ráadásul Romániában születni, na meg aztán -ahogy ők mondják „kolak peste pupőző” - református magyarként, értelmiségi szülőkkel megáldottan jönni a világra.

Különösen ezt az utóbbit nem lehetett megbocsájtani. Az arisztokráciától el tudták rabolni a vagyonukat (igaz, egyeseket megrakott kincses vagonokkal kergettek el, mert sohasem lehet tudni…), de az értelmiségtől az értelmet több évi agymosással sem vehették el, így aztán az ilyen közegben szült rendellenes gyerekek később rendszerellenesekké váltak.

Nyilván ez hozza magával, hogy még ma is, amikor a világban dühöng a szabadság és a demokrácia, én még mindig hibákat keresek. Itt van mindjárt ez a „járvány”, folyik a küzdelem, de senki nem ér rá alaposan utánajárni, mégis honnan jött? Kína? Á dehogy, ott kezdődött, de honnan jött? Na kérem, most jövök én. UFO, kérem, UFO-k hozták.

Hosszú évek óta kedvelem a tudományos adásokat a világűrről, más bolygókról ide látogató lényekről, és a konferenciák végén a feltett újságírói kérdésekre, hogy: - Egész biztosan vannak UFO-k? - a válasz, sok évtizednyi, sok millió dollár befektetéssel végzett kutatások eredményeként mindig ugyanaz: - Biztosan nem tudjuk, de azt sem tudjuk biztosan, hogy nincsenek, tehát vannak. Ugye teccenek érteni?

Én igazán hiszek a tudományban, ezért szeretném megosztani mindenkivel (nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek), hogy az UFO-k jönnek, és készítik elő a Földet a birtokba vételre. Egy rakomány vírust tettek le Kínában, tudván, hogy ott vannak a legtöbben, és a ritkítást ott akarták elkezdeni, meg hogy majd a sok kínai bóvli olcsón szétteríti azokat a Földön. Nyilván arra is gondoltak, hogy az idős, szép korú társaságot kell megtámadni, mert ők azok, akik sok mindent átéltek és leginkább képesek ellenállni a letelepedésüknek.

Alaposan tanulmányozták a Tv-híreket, de főleg a mindennél tisztábban mindent eláruló reklámokat, és látták, hogy a fiatalok milyen magabiztosan hirdetik, hogy legyőzték a hüvelyszárazságot és viszketegséget, és az egyéb, köldök alatti testrészekre is léteznek krémek, és ezzel a hirdetésben szereplő büszke hölgy celebbé lett, elérte a mai fiatalok nagy részének az álmát. Az idősek, bár szenvednek prosztatával meg aranyérrel, de nem láttam közülük ezzel dicsekvő és országos elismerésre törekvő színészt vagy sportolót, aki ehhez adná - na nem az arcát, hanem az izét, na tudják mit…

Látva ezt a helyzetet, az UFO-k olyan vírust küldtek, ami elsősorban az idős korosztályt tünteti el a pályáról. Elméletemet semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a vakcinát is idősek találták fel, és a fiatalok azok, akik nem akarják magukat beoltatni, sőt tüntetéseket rendeznek a védekezés minden formája ellen.

Mégis, jó lenne valahogy békejobbot nyújtani a fiataloknak, mert ők itt vannak, az UFO-k meg majd csak jönnek, lehet, hogy ezer év múlva (hiszen tudott dolog, hogy ezelőtt több évezreddel itt jártak és építettek ezt meg azt), így talán most se lehet nekik annyira sürgős.

Szóval, szeressük egymást gyerekek…

Gyárfás András

A könyvtártól távol

A minap, kora reggeli ide-oda menésemben egy padon alvó, jól betakart hajléktalan mellett vitt az utam. A meleg beköszöntével mindennapos jelenség ez, de a pad mellett, félig nyitva, a földön (mint ahogy nálam is, az éjjeliszekrényen) egy könyv hevert. Ez az ember olvasott! Nem tudtam kivenni a könyv címét, mert hiányzott a borítólap, de mit ad isten, olyan száz méterre, a sétány közepén ott hevert, ide söpörte a szél. Olvasom: Simonffy András Kompország katonái.

Felvettem, hogy visszajövet odaadjam neki, de olyan félóra múlva ő már összepakolt a bevásárló kosarába és tova lett. Beszorítottam a vékony kartont a pad lécei közé, hogy este, ha visszajön, megtalálja, és hazajöttem. Ö egy borítóval szegényebben, én egy élménnyel gazdagabban zártam a napot.

Elgondolkodtam. Testét nem láthattam, arcát sem, csak a hálózsákból valahogy kibújt bokáit, abból ítélve fiatalember lehetett. Kérdéseket teszek fel magamnak, válaszok nélkül. Itt van egy olvasott fiatal. Miből él? Meddig és miért? És főleg, mit akar, egyáltalán akar valamit? Á, magas ez nekem.

A minap egy nyugati adóban több órás kínlódás után (csak én kínlódtam) megválasztották az év legjobb énekesét, elárasztva olyan jelzőkkel, hogy borzalmasan, rettenetesen, iszonyatosan szép volt, majd elhangzott a kijelentés, hogy minden idők leg-leg-legebbje, és ez minden évben megismétlődik. Valamikor egy évszázad kellett, hogy megszülessen egy Caruso, most évente több százból válogatják ki az éppen a divatnak megfelelőt. Egy olyan dalszövegért, ami nyolc óra munkát, nyolc óra pihenést és nyolc óra szórakozást hirdet, Kossuth díj jár, de elmarad a figyelmeztetés, hogy a szerző nyolc perc tanulást is iktasson be a fiatalok napirendjébe. És most, amilyen koronás kedvem van, sorra vehetném a festészetet is, ahol külön művészet rájönni, hogy mit is látok. Meg aztán az irodalom! Én nem vagyok író, én csak szösszenek időnként, de az a nagybani termelés, ami a könyvesboltok polcait megtölti, ijesztő, és az elő- és utószavakban egymást az egekbe dicsérő szerzők sokasága óhatatlanul felveti a kérdést, lehetséges ez? Választ, mint minden másra, az idő ad, ha lesz még!

Na de valami igényesebbet is. A mellettünk épülő lakótelep befejezéshez közeledik, de elkészült már az előtte kanyargó sétaút a csodaszép, vese formájú tavacskával. Épp mellette megyek el, amikor egy velem egyidős házaspár hölgytagja megszólal: - Na nézzenek oda, bezzeg aranyhalakat már nem tettek bele, tudja, a tavaly, amikor Bécsben…

Nem folytatom, mert siettem, el a mondóktól és mondanivalójuktól egyaránt.

Hülye hangulat torz szüleménye

Címszavaim: demokrácia, népuralom/hatalom, háttérhatalom.

A démosz, azaz a nép, ha kézzel nem is fogható, de kétségtelenül itt van, s talán még én is benne vagyok (bár néha kétlem, na de erről majd máskor).

Közbevetve, a háttérhatalom fogalmát, a megfoghatatlant igyekszem magamnak megmagyarázni, s azzal, aki ezt olvassa, elhitetni.

A világon a sok kérdésre mindig a legegyszerűbb adja a megoldást. A háttérhatalom a pénz vagy PÉNZ (igen, így helyesebb) hatalmát jelenti. A sok pénz automatikusan biztosítja a folytatást: bármennyi is van, mindig több kell, megőrzéséhez meg hatalom kell. Ennyi. Ez a vastörvény. Megvan a közös cél, a többi jön magától. A néhány száz dúsgazdagnak időnként vissza kell juttatnia némi aprót a milliárdok számára, hogy legyen, ki növelje a tőkét. Kész. Örökre.

Na de inkább foglalkozzunk a butaságra ítélt démosszal. Emlékszem, gyermekkoromban Marosvásárhelyen a katolikus temető bal oldalában volt egy árok, oda - nem is temették, hisz se pap, se kántor nem lehetett - csak elhantolták jeltelen sírokba az öngyilkosokat. Aztán változtak az idők, és ők is tisztes temetésben részesültek, és tovább változtak - mi mást tehetnének - az idők, és szekták jelentek meg, melyek öngyilkosságra buzdítottak több tucat embert (rajongót, hívőt), kik téves hitek ártatlan áldozataiként pusztultak el. És az idő nem állt meg, ma politikus hajtja öngyilkosságba pártjának tagjait. Ő persze nem lesz az, ő hangoztatja és terjeszti tovább gyilkos szavait.

A démosz pedig a kommunizmus egyenlősdijét játszaná, ami nem is lenne baj, ha nem annak legalsó szintjén tenné. Nem megy be a Gundelbe vagy más sokcsillagos étterembe, mert nem tudja, mit kell tenni a sok késsel, kanállal, villával és egyéb fölösleges cifraságokkal, nem jár olyan helyekre ahol „viselkedni” kell, mert nem tanítja erre senki, és minek is?

Hát akkor rajta, legyen meg a nép akarata. Vályút a Gundelbe, s fakanállal üljük körbe az asztalt. És valljuk hangosan: az én vétkem a te bűnöd, én a tévedhetetlen nép vagyok, a demokrácia ura.

Rajta, de engem tényleg tessenek békén hagyni.

Közgyűlés

A közös képviselő megnyitja az ülést, ismerteti a napirendi pontokat, majd az Egyebek-hez hozzáfűzi: miután a múltkor még jegyzőkönyvbe is foglaltuk, hogy Panaszokat nem fogadnak el, csak Észrevételeket, mert a panaszok bántják az egész közösséget. Ezért most az olyan levelek, amelyek a melegvíz-ellátást, kukaürítést, folyosó tisztántartását, postaládák megrongálását, közös területek és a lift használatát érintik, nem kerülhetnek napirendre, csak ha majd építőjellegűek lesznek. Addig is hallgassuk meg János alelnök urat, aki észrevételeket kíván tenni. –János, tied a szó.

-Hát kérem, arról van szó, hogy Péter gyűlöl engem, és valamit tenni kell, ez így nem mehet tovább. Péter:  -Na de hát ez aljas rágalom. János:  - Hallják, nem elég, hogy gyűlöl, még hazudik és rágalmaz is! Itt tenni kell valamit.. Péter: - De hát mit csináltam? János: - Na még csak az kellett volna, hogy csináljon  is valamit. Pont ez a nagy baj, hogy gyűlöletében bármikor csinálhat valamit ellenem vagy a feleségem ellen. - De hát a felesége… - A feleségem hagyjuk ki a játékból. Én nem állok jót magamért. Kérem, nézzék azokat a szemeket, hiszen ez az ember gyilkolni képes. Kérem, ellenőrizzék, van-e e nála fegyver! Ez mindenre képes. Szóval nem tesznek semmit..

Ábel: - De hát uraim.. Káin: - Na, maga aztán igazán fogja be a száját, ismerős maga nekem valahonnan.

Képviselő: - Uraim, uraim, demokráciában vagyunk, szólásszabadság van, hagyják, hogy János fejezze be a mondanivalóját, és utána majd önök is sorra kerülnek.

János: - Itt tettek kellenek, a szavakkal semmire sem megyünk, és én önvédelemből cselekszem. Feláll, kihúzza maga alól a széket, és leüti Pétert. Káin azonnal ugyanazt tenné, de Ábelt nem lehet kétszer átverni, ő is olvassa a bibliát, és a véletlenül nála levő konyhakéssel leszúrja Káint.

A gyűlést sajnos be kell rekeszteni, mert a rendőrség kiszállt, hogy Pétert, mint gyanúsítottat, a közügyek zavarásáért letartoztassa.

Másnapra bekérték a Jegyzőkönyvet a Közös K.V.-től.

„ - A szokásos havi gyűlésünket Péter és Ábel gyűlöletkeltő magatartása miatt sajnos nem tudtuk lefolytatni. A Társasház két pártra oszlott, a Péter és a János Pártiakra. Mától kezdve felfüggesztjük a demokráciát, és valami mást csinálunk, még nem tudom, hogy mit, de megcsináljuk.”

Mindez nem érdekes, akár el se olvassák. Ami engem igazán foglalkoztat: a kamaszkorunkban énekelt „Na, nézd a tökfilkót, milyen szerelmes” c. slágerbe hogy került a Pikk dáma? Melyik az a kártyajáték, ahol a tökfilkó és a pikk dáma együtt lehet?

Kérem, kérem, esdeklem…

Unalom

Valamit tenni kellene, ez a szürke egyhangúság, bezárkózottság megöl. Naponta felkelni, estig hallgatni a járványhelyzetet két változatban (természetesen szöges ellentétben egymással), és este újra lefeküdni, azt sem tudva, hány óra van…

Mától teszek valamit, na nem rá, hanem fordítok a programon: este kelek fel és reggel fekszem le, vagy fel sem  kelek, vagy le sem fekszem, vagy állva alszom és fekve járok…mit lehetne még? Ja, tényleg, fel is köthetem magam, akkor nem kell se állni, se járni, és a légzési nehézségeim is megszűnnek. Most már csak az a kérdés, hogy a Tv-vel szemben vagy háttal tegyem, és melyik adót állítsam be, mert utána nincs válogatás! Ha a kormányhíreket nézem, azok még lebeszélnének róla, inkább az ellenzéket kell hallgatnom, ők még meg is dicsérnének érte.

Érdekes ez a parlamenti légkör. Fel sem vetődik, hogy mi a kérdés, és már ész nélküli veszekedést kezd az ellenzék, a legostobább vádakat vagdosva a kormányhoz. Természetesen nem egyeznek meg, mert minek is tennék, és tulajdonképpen nem is akarnak, és láss csodát, ez sokuknak ott bent és itt kint is nagyon jó, és így van ez rendjén, mert nem is az a cél, hogy mindenkinek jó legyen, hisz két részre van osztva/szakítva az ország, és ezzel változatosságot hoznak a mindennapokba, mert végül is nem lehet, hogy engem követve mindenki felkösse magát…

A minap azon vitatkoztak, hogy egy bizonyos oltóponton miért nem oltanak. A kínosan feszengő polgármester bevallotta, hogy hát annak több oka is van, de a kitartó kérdező csak kikényszerített legalább egyet a sokból: - Hát talán először azt mondanám, hogy azért, mert nincs oltóanyag…

Istenem. Otthon vagyok. Hatvan évvel ezelőtt egy pesti turista az eldugott kis székely faluban délben megkérdezte Jani bát: - Mondja bácsi, maguknál miért nem harangoznak? - Hát annak nagyon sok oka van. - Egyet mondjon legalább! - Hát talán elsőnek azért, mert nincs harang. - A többit ne is mondja, bácsi!

Temetés

Végignéztem, habár tisztában vagyok vele, a nagyképüék lekicsinylően szólnak majd, miszerint művelt ember ilyesmire nem szánja a drága, gondolkozásra érdemes idejét. Sőt, ma utána is olvastam a dolognak, és olyan, nem elhanyagolható részleteket tudtam meg, melyeket sietve osztok meg más, vélem egy szinten levőkkel.

Hát kérem, egy meztelen nő a temetés ideje alatt felmászott Viktória királynő szobrára, és onnan könyörgött a világnak, hogy „mentsék meg a Földet“. A rendőrök (nem tudom mijét és hogyan) fogták, éselhurcolták a helyszínről.

Na már most, kérdem én, ha ez a bátor hölgy a Mount Everestre mászik fel meztelenül, élete végéig elhalmozzák kitüntetésekkel, díjakkal, és még az ükunokája is gazdagon él tettének emlékéből.
És az egy öncélú tevékenység lett volna, hisz csak magának akarta a dicsőséget, és most, amikor értem, érted,értünk mászik a szoborra,  meghurcolják. Igazságtalan a világ. Melyben az egyik ember kihasználja a másikat, de soha nem hallom,hogy a másik is kihasználná az egyiket, ugyanakkor vigasztal, hogy talán ő is kihasznál egy másik egyiket, és akkor bezárul a kör.

Na de vissza a Temetésre. Őfelsége kívánságára nagyon egyszerű ceremónia volt, igaz, ebbe besegített (mondták a riporterek)a koronavírus is. Az a félmilliárd ember, aki ezt végignézte, és több tucatnyi ország, ahol egy percre megállt az élet, bizonyítják, hogy az egyszerűség sikerült.

Mondom mindezt, mert én igazán tudom, mi a temetés. Marosvásárhelyen közvetlenül a román temető (akkor még csak egy volt) mellett nőttem fel, és ott a legegyszerűbb elhantolásnál is az özvegy rikoltozva dobta magát a sírba a férje után, a többi rokon meg utána hogy kihúzzák, és a temető kapujában a „pomána“-osztás feltette a koronát az egyszerűségre. Aki bírja-marja alapon aki élelmes volt, pálinkát és kalácsot is kapott, na jó, kicsit összekaptak a rokonok, akik már ott helyben elkezdték az örökség szétosztását. Nahát, ilyet csak álmodhatott Öfelsége.

Na de ne legyek ünneprontó (egyáltalán lehet ünnep egy temetés?), kéltségkívül érdemes volt bámulni, még az időjárás is elfeledkezett angol magamivoltáról, és ragyogott a kék ég.

********************************************************************************

Úti élmény

Életemben először utaztam nyugatra pesti lakosként, és… De csak szépen sorjában.

Járvány, világjárvány van. Na, nem a Covidra gondolok, az már lejárt szalag. Mindent megfertőző hülyeség tombol a világban.

Mindenkire hallgatva beszereztük az oltási igazolványokat, lefordíttattuk, majd a fordításokat, eredetiségüket bizonyítandó, lepecsételtettük a körzeti orvosunkkal. Aztán, hallgatva az ellenzéki csatornákat is, ami biztos az biztos alapon, mivel történetesen kínai”cuccal”oltottak be, teszteltettük, hogy a vakcina elérte-e a kívánt mutatókat. A min. 50-es érték helyett 170 jött ki, és reszketve vártuk az osztrák határt.

Hogy könnyítsek magamon, a határ előtt két kilométerrel a parkolóban a nemrég épülhetett mosdóba merészkedtem. A három ajtó közül az elsővel kezdtem, de a kagyló körüli látvány és a teremben terjengő bűz visszafogott. A másodikat csak résre lehetett kinyitni, a harmadikat meg egyáltalán, mivel megteltek azzal, amit a kagylóba kellett volna termelni, majd lehúzni.

Így a reszketés mellett összehúzott lábakkal közelítettük meg a határt, útlevelek, igazolványok, fordítások minden kézben, ám az úton sehol senki, pillanat alatt ott vagyunk a bódé mellett, de a határon még csak ránk sem néztek, egy pillantás az autóra és kész, és ez így ment a német, majd a svájci határokon is. Felháborító.

Visszafelé közelítünk az osztrák-magyar határhoz.  A járványügyi igazolási szükséglet megszűnt, de az egyéb, említett, már-már úton. Kívülről az itteni mosdó ikertestvére, fizetni kell, amit majd le lehet vásárolni, de enni lehetett volna a padlóról.

Ami viszont igazán fájt, hogy ottlétünk alatt a mosdókban nem, de a TV-ben, lapokban dőlt ránk a hazug, gyáva trágya: Orbán, azaz Magyarország üldözi a homokosokat,  leszbikusokat, megsérti az emberi jogokat, törvényt szavaztatott meg mint egy diktátor, hallatlan, elfogadhatatlan Európában… Kezembe került a megszavazott szöveg, elolvastam magyarul, majd a német újságok kivonatait, és a kettő egészen más volt. Ahogy váltottam a kanálisokat, hörögtek a bemondók. Megbüntetni, megbüntetni, felfüggeszteni minden járandóságot, kizárni, térdre kényszeríteni... A leginkább szívhez szólót a belga miniszterelnök mondotta:  - Milyen gyönyörű volt, amikor Budapesten jártam a férjemmel…Itt én kiájultam, mert a miniszterelnök úr ránézésre férfi…

Most mi van? A mosdókat ott tisztán tartják ugyan, de a fejeket tömik a sz-al.  Itthon a bokor mögül nap és a legyek azt legalább eltakarítják.

EU

Hagyjuk kérem békén az EU-parlamentet, hiszen, bár évtizedek kellettek az uborka és banán görbületének szabályozására, ma már tényleg a mindennapjainkat érintő kérdésekkel foglalkoznak. És nem csak foglalkoznak, de meg is oldják okos törvényekkel. Itt van mindjárt az ottlétem alatt született rendelkezés/törvény: - A férfiaknak joguk van szülni.

Őszinte leszek. Nekem személyesen ez már valahogy nem változtatja meg a hétköznapjaimat, mert ezelőtt hatvan évvel egy kézilabda-meccsen az ellenfél beállósa nem vette figyelembe, hogy én közvetlen mögötte állok, és teljes erőből belém vágta svédcsavarral a labdát. Igen, pont ott kapott el, ott középtájon, talán kissé lejjebb, de telibe. Összegörnyedtem és kínomban még ordítani sem tudtam, az odafutó sportorvosnak azt feleltem szellemesen, hogy szülési fájdalmakat érzek. Mire ő: - András, ezt szorozd meg százzal, és akkor megközelíted azt! Szóval én örülők a törvénynek, de nem élek vele.

A német parlament is dolgozik (ekkor még ki sem estek az EB-ből), és válaszul a magyar/mocskos/perverz gyermekvédő-törvényre, szavazatra bocsájtották az igazit, a németet: „A tervezet megerősíti az önvédelem szervezett formáit. A gyermekeknek és a fiataloknak korlátlan joguk van a tanácsadáshoz - szüleik nélkül."

Igen, így helyes ez. Ha a pedofil bácsi becserkészi a gyermeket, akkor majd ő, a gyerek eldönti, mit akar inkább, a cukorkát, vagy a hülye tanácsadó blőd dumáját. Nehéz lesz, de egy nyolc/kilenc éves gyerek tudja, mi jó neki. Ugyanez a kábítószerekre is érvényes. Hajrá, hisz a fiataloké a jövő.

Javasolnék még néhány égető, mindennapi életünket lényegesen befolyásoló kérdésnek az EU-parlament napirendjére való tűzését: - Szüntessék be a pénzt, fizessünk jó szóval. - Szüntessék be a jó szót, káromkodhassunk kedvünkre. - Minden káromkodásért fizessünk büntetést. Mára ennyi.

Fel-vagy megháborodás

            Huron, mohikán, sziú, bellakula, irokéz, apacs, cimsián,  csinúk, haidák, kvakiutl, nadiné, nútka, penúsön, szelis, tlingit, navahó, pueblo indiánok és még száz törzs, nevük ott a Googleban, de Észak Amerikában csak elszórtan, mutogatóban, pedig…

       Hogy is volt? Valamikor a prériken, erdőkben, hegyeken szépen (ha nem is mindig békében ) megvoltak és lennének ma is, ha nem jelenik meg a fehér ember és  a tüzes víz,  na meg a betegségek. Ezek közül is a legpusztítóbb az uralkodási vágy, a mohóság, az aranyláz (minél gyorsabban minél többet) könyörtelen változatai, és ezek ellen a vén varázslóknak sem voltak ellenszerei.

       May Károly és Cooper könyvein nőttem fel, és tudom, Csingacsguk meg az utolsó Mohikán hiába fogott össze Sólyomszemmel meg Sújtó Ököllel, túl későn jöttek rá, hol a baj, és a vég elkerülhetetlen volt.

      Kísértetiesen hasonlít ez ahhoz, ami ma velünk, európai fehér emberekkel történik, azzal a különbséggel, hogy az indiánok, míg lehetett, harcoltak a pusztulás ellen, mi meg elébe megyünk, tömeges öngyilkossággal, na nem késsel vagy golyóval, hanem ideológiákkal, szabadon, liberálisan.  Nem tudom, barnák, sárgák vagy feketék fenyegetik leginkább Európát, és azt sem tudom, hogy a vég előtt Zeusz bikaként, velünk a hátán elrepül-e valahova az Antarktiszre vagy a holdra, de azt tudom, hogy nincs tovább.

       Egyedül mi fehérek küzdünk, hogy gyermekeink fiuk vagy lányok maradjanak születésük miatt. Ők pedig majd eldöntik ezt, és mi elvégezzük a műtétet,  mert ahhoz még tanulatlanok, hogy önmagukat vagdalják ezzé vagy azzá, de hát itt vagyunk mi, a segítőkész szülők, és rajta, soron kívül, félretéve a sürgős szív- vagy rákdaganat-beavatkozásokat, pénz nem számít, de a valamikori „üsd, vágd, nem apád” felkiáltással tegyük őket még szerencsétlenebbé.  Isten, nemzet, haza - micsoda elavult fogalmak Európában,liberalizmus, ez kell, a teljes elszabadulás a józan észtől, aztán majd meglátjuk,  hacsak a vakság nem terjed az agyunkról a szemünkre is.

      Nagyon szeretnék valami vicceset mondani, sajnos ez most rosszra sikerült, írják a szokatlan nagy hőség számlájára, de engem tessenek békében hagyni….

Ügyes-bajos dolgok

Van néhány olyan törvény, melyet, ha tiszteletben nem is tartunk (minek is tartanánk egy törvényt tiszteletben, hülyeség), de elfogadjuk. Ilyenek Murphy  törvényei,  és köztük a legismertebb, aminek most elszenvedői vagyunk: „Ami elromolhat, az el is romlik.”

Beázott a lakás, fel kellett bontani a hatalmas erkélyt, mert most derült ki, hogy építkezés közben az egyik szaki megharagudhatott (mindegy hogy kire és miért, a lényeg, hogy mérges volt), és egy este vagy reggel (ez is mindegy) felhasogatta a lapok alatti szigetelő huzatot, a víz így befolyt a falakba. Rég volt, nyolc éve, hol van az a nyár, hol az akkori építő?

Na, rajta. Szeptemberben megjelent két ifjú, akik nemrég jöttek vissza Amerikából (mindegy, hogy miért), és „három hét alatt meglesz” csatakiáltással otthagyták a felhordott szerszámokat és elmentek, mert van még vagy négy megkezdett munkájuk, és nem hagyhatják cserben azokat sem. Mi jó pénzért kivitettük a zárt folyosóra a virágos ládákat, és vártunk. Nem szaporítom a szót, március végére meglett a terasz, jó pénzért visszahozták a több mint száz kilós virágos ládákat, akkora már csak gazzal teli. - Nem tudhattuk, hogy ez meg az meg mi minden, és még a hideg is, meg az egyiküknek eltört közben az alkarja, igazán nem hibáztathatjuk őket, inkább örvendjünk,hogy kész… Örvendtünk.

Elvállalták a szobafestéseket is, és ha már itt vannak, leverik azt az egy méteres magasságot, melyről másképp nem szárad ki soha a nedvesség. És leverték.

Amíg száradt, fél millióért kijött a kertész, és rendbe rakta (szerinte) a virágos kertet. A megrendelt piros fa zöld lett, hát ő azt már igazán nem láthatta előre, mert tavasszal mind egyformák a rügyek, hoz egy újat ha akarjuk, de a zöld is szép, nem? De szép, jaj be szép, tyúkom bukom az is szép…Maradjon. 

És így tovább, de menjünk be a szobába, mert közben megérkezett a trópusi nyár. Kihívtuk a klímaszerelőket, hogy a szokásos (és általuk kötelező) takarítást végezzék el. Jöttek, láttak, és legíyőztek. Mert a teraszrendezők a főegységet arrébb tették, és ott valami megszakadt, és arra gyógyszer nincs, de hétszázezerért hoznak egy teljesen újat az egész lakásra. Nem értetem pontosan, hogy az elromlott egyért miért kell mind a négyet kicserélni. -Ja kérem, mi félmunkát nem végzünk. - Hát akkor most hagyjuk, aztán majd jelentkezünk.

Akkor most jöjjön a festő, ne teljen az idő hiába. Egy kedves ismerős ajánlott egy megbízható iparost, aki jó és gyors munkát végez nem olcsó, de valamit valamiért. Felhívtuk és jött is, na persze nem rögtön, mert az első alkalommal valami közbejött és másodszorra is a megértésünket kérte , de rá ez hétre jön, most már egészen biztos, hogy hétfőn reggel fél hétkor itt lesz. Jó az nekünk? Hát hogyne lenne jó, felkelünk ötkor, hogy kávé és aprósütemény az asztalon legyen mikorra jön, mi meg ünneplőben.

És jött. És szétnézett. Kávé sütemény jó volt. De hát ide kőműves is kell b…..d meg, arra a f…am vállalkozik, már ne haragudjunk b…d meg, de ő művész, a fa…m csinál ilyesmit b…d meg.

Megköszöntük neki is az ismerősünknek is (sajnálkozott, hogy nem mondta, hogy kicsit csúfszájú, de jó kezű a mester). Ezzel a festést kitoltuk a klímajavítás utánra, mert közben találtunk egy új telefonszámot, ahol ugyan nem ígérhettek semmit, mert most olyan meleg van, hogy az egész Pest utánuk kiabál, de ha a közelben lesznek, feljönnek.

És feljöttek, és kiderült, hogy ugyanaz a vállalat, amelyik már volt nálunk, és tudtak mindent kívülről, és felvilágosítottak. Most szó szerint idézem: - Tudja, ezt a klímarendszert Orbán rendelte Lőrincz neve alatt, és nekünk nincs hozzá semmi közünk, mi kitartunk egy japán cég mellett, de ne kérjen tőlünk sem írott, sem más formában ajánlatot, ha van hétszázezer forintja, erre mi jövünk, ez a mai felmérés tízezer forint.

Fizettem b…d meg, de a f…am fogja őket hívni. Tanulékony vagyok.

Október 23

Tíz millió fociszakértő, virológus, politikus ellen/mellett írni, szólni lehetetlen, már csak azért is, mert tízmillió különböző vélemény, ítélet forog körbe. Talán abban az egyben egyetértenek, hogy az erre tanult, kinevezett, nemzetközileg elismert fociszakemberek, virológusok, politikusok mind hülyék. Aztán óhatatlanul összeverődik egy-egy csoport, mondhatnám banda. Az alapelveiket (rombolás, zavarkeltés, megosztás) jól ismerem, és aztán kerül persze egy vezér is, aki bár nem tudja, mi az a nihilizmus és anarchia , de tökéletesen ismeri az oda vezető utat, azt választói hajrával  buzdítják/követik.

Határozottan örvendtem, hogy B. Zs műsorában igazolta, hogy október 23-án Békemenet lesz. Kell, nagyon kell. Még soha nem voltam tüntetésen, de most én biztos nem fogok hiányozni. Észre sem vehető vagyok, de most megyek, ha másképp nem, hát négykézláb, de ott leszek, ha esik, ha fúj, de megyek…

Ha már megosztottak bennünket, szeretném megmutatni - nem másnak, magamnak -, hogy én a józan ész oldalán állok, mert azok lesznek ott, nem botcsinálta ilyen-olyan szakértők, és nem szivárványszínű zászló alatt,  jó lesz nekem a piros- fehér-zöld.

Talán feltűnt már az olvasónak, hogy a fentiekkel ellentétben sehol semmi trágárság. Nem bántam meg a múltkoriakat, de utánagondoltam, hogy kik olvassák, írják ezt a lapot, és… na, szóval izé, csupa tanult ember, és na, szóval…, de mit magyarázzak, inkább egy ősi anekdotát, hogy néha a tanultság nem elég, kell egy kis megfigyelőképesség is.

Elismerten az orvosok tanultak közülünk a legtöbbet, és aztán a jó orvos holtig tanul, de mégis megesett. A beteg kinyújtott mutatóujjával bökdösi a fejét, majd a mellét is, és panaszol: - Doktor úr, itt fáj és itt is meg itt is… Az orvos már küldené röntgenre meg ilyen- olyan laborvizsgálatokra ahogy tanították, mire közbeszól az ápolónő: - Doktor úr, ennek a betegnek el van törve a mutatóujja.

****************************************************************************

Választások

Győztünk, hurrá, a járvány harmadik hulláma mögöttünk van, de jaj, jön a választási kampány mindent legyilkoló első hulláma, és vele egyidőben, vele összefonódva, az Európát megosztó, öncélú és galád nagyhatalmi kísérlet kísértete. De kezdjük az itthonival.

Nincs szabad választás, mondom én, és mindjárt elmondom, hogy miért… De jaj, egy pillanatra kizökkentett a politológia meg szociológia meg általában minden lógiák gondolatából a szomszéd lakóház szorgalmas háziasszonykája, aki  kirázza a szőnyegeket a negyedik emelet teraszáról, sőt előkerül a poroló is, és üti-veri, nem apja, de aztán mégis csak vissza a választásokhoz.

Szóval nincs szabad választás, mert mindenki beleszól, azt sem tudva, hogy én hogy élek, rám akarja kényszeríteni a változás szükségességét. Hát itt álljunk meg egy kicsit.

Ha választani kényszerítenek, először számba veszem, hogy mim van, hogyan van, és mit hozhat egy új valami. És ha nekem jó ahogy van, akkor..

Ne tessenek félreérteni, millió olyan valami van, amiről én is szeretném, ha másképp lenne, de ez a valami mind tőlem függ, és nem a kormánytól. Mert a kormány aligha tud megszabadítani a bosszantó túlsúlytól, magas vérnyomástól, kisebbségi érzéstől, alkoholszomjtól, tunyaságtól…

Itt tartottam a tépelődésben, amikor újabb két esemény zavart meg. Megjött a szúnyogháló-szerelő mester, akit, ha már itt van, megkérdeztem, mi a véleménye a választási szabadságról. - Az mi? –válaszolta. Másrészt a szorgalmas háziasszonyka még tevékenyebb férjeura is megjelent a teraszon és felállított egy böhömnagy grill-szerkezetet, majd bele a faszén és rá valami bűzös folyadék, begyújtott, a füst és bűz betakarta a mi teraszunkat is. Gondolatszabadságnak vége.

De, amíg el nem felejtem, a múltkor írtam, hogy a nem messze épülő társasház parkjában egy nagyon szép, vese alakú tavacskát építettek több szökőkúttal, és egy arra járó házaspár ócsárolta, hogy még aranyhal sincs benne.

Mára már van, ügyesen kerülgetik a közben beledobott kerékpárabroncsot. Erről ennyit.

Szóval, miért nincs itt választási szabadság? De kérem, mióta kell itt nálunk megokolni egy kijelentést? Hogy esetleg újra a tönk szélére jut az ország, mint ezelőtt, amikor azok vezették, akik újra ezt akarják?  Ők állítják, hogy akkor jó volt nekem (őszintén, én már nem is emlékszem), és most még annál is jobb lesz.

Szóval, ha nincs választási szabadság, legalább legyen meg a teljesen titkos választás lehetősége. Például ne kényszerítsenek minket szavazófülkékbe, és hol előtte, hol utána, közben, alulról, oldalról és felülről is fényképeznek. Hanem szavazhassak itthon, teljesen elzárva a külvilágtól, a mosdóban, a kagylón ülve szülhessem meg a voksomat, és azt majd az ismert módon leszűrik/mérik a szennyvízgyűjtőben. Akkorra már az Operatív Törzsnek úgysem lesz más dolga. És akkor, az eredményhirdetés után, bárki joggal elmondhatja, hogy „le van ez kérem …va” . De legalább nincs elcsalva.

Korteskedek

Igen, igen, és százszor is igen.  Nincs felemelőbb érzés, mint amikor az embert számba veszik, és velem ez történt, igen, igen, velem, velem és még egyszer velem…

A minapi panaszom (egy fenét panasz, hol mernék panaszkodni, s aztán meg minek/kinek is), hogy a közeli kis tóba a végre betelepített aranyhalak mellé egy kerékpár-abroncs is oda úszott, eljutott az Önkormányzat illetéséhez, és azonnal válaszolt (igaz, egy robot, és kérte, hogy vele ne izéljek, meg minden), hogy intézkednek, és láss csodát.

Ma reggel, amikor botozásommal a tó mellé értem, láthattam, hogy egy polgár panaszát a sóhivatalban komolyan veszik, és az észrevételt tett követi. A tóban egy hal sincs. Abroncs kettő.

Na, mit akarok még? Igazuk van, mert levelemben a halakat többször említettem, mint az abroncsot, és a robot tisztán látta, mi is bánt engem, és kiadta a parancsot, és a zember vette az utasítást.

Na de ilyesmikkel fárasztani a hivatalt, most amikor a választási kampány kezdetén a forráspontot jóval túlhaladva rotyog a sok tennivaló? Legyünk eszünknél. Az egész ország lázban ég, szerencsére már nem a korona lázában, de ha behúzom a kéziféket, egy pillanatra felvillan, hogy a rendszerváltozáskor (ami aztán igazán sorsdöntő fordulópont volt ország/világ és ember életében) a lakosság fele sem ment el szavazni. Akkor épp most?
Ja persze, akkor olyan dolgok/eszmények felett kellett dönteni, mint szabadság, nemzet, demokrácia, család és mindez ugyebár nem érdekelhet mindenkit. Most viszont a gyűlölet harca folyik a józan ész ellen, és ebben már ott lesz még a tetszthalott is, letépi a lélegeztetőgépet, és hörög: „nem kell az oltás, nem kell a keleti vakcina, emberek, szavazzatok a változásra!  Jöjjön vissza a régi, hogy énekelhessük újra: hazugság volt minden szavad, hazugsággal megcsaltad a szívem, mit tegyek, hogy ne gondoljak terád, gyere vissza és hazudjál tovább.

Nem szeretem a parizert, még krumplival sem, s ha rágyömöszölnek egy teljes tubus piros aranyat, akkor sem ízlik, és istenbocsá, undorodom a btqrtrtrtr inváziótól. Tessék már megnyitni nekik egy skanzent, ahol szabadon, vágyaik szerint élhessenek (kíváncsi vagyok, hogy utódok nélkül meddig bírják), de ne fertőzzék embernek született gyermekeinket, ne kényszerítsenek minket az aberrált szabályaik szerint élni.

Tudom, elkéstem már vele, de valahogy ezt a szavazójogot ki kellene egészíteni a választási képességgel. Bár ez is nagyon kényes dolog, mert tegyük fel, hogy minden nagykorú állampolgár hetente egyszer bemegy a hivatalba, és ott választania kell, mit akar: egy nagy pofont, vagy egy csókot. Hát, ha az a csók a bányarémtől jön... szóval, nehéz ügy ez kérem, de ha már beálltam a kortesek közé, kitartok amellett, hogy a józan észnek le kell győznie a gyűlöletet. Igaz, ehhez is többség kell

Majd Karácsony (nem a Geri, hanem az igazi, angyalfiás) táján megírom, mit és hogyan kell tenni. Kérem, figyelmeztessenek, ha elfelejteném. Köszönöm.

ÖMF*

…Azért nekünk magyaroknak..  Egy pillanat, erről az „azért”-ről egy sort. Számomra ez értelmetlen valami.  Miért „azért?  Logikusan jönnie kellene a „mert”-nek.

Hát persze, mint rendesen, most sem figyelek oda. Nem azt mondják, hogy „azért”, hanem csak azt, hogy ”azér”. Így már egészen más.

Akkor vissza az elejére. Tehát: Azér nekünk magyaroknak könnyű, ott a rengeteg aranyigazságunk  (Igaz, mára javarészt közhellyé silányultak.) Ott van például a „jónak lenni jó”. Csak nem teszik hozzá, hogy kinek jó?

Iskoláskorban a „jó fiú” röhögést keltett,  később sem lett kifizetődő, hacsak nem csupa jó fiú közé került, aminek az esélye - tegyük hozzá - egyre kisebb. De van egy másik, minden időkben és helyzetekben helyénvaló: „Borban az igazság borban az igaz…”

Mit nekem józan ész, meg kultúra, meg haza és nemzet, bort ide, és szóljanak a parlamentben azok az igazi hazafi asszonyok  meg férfiak, akik bátran kimondják, hogy izé, és rá egy napra az ellenkezőjét is, és mutogatnak is, és minden lehető eszközzel meggátolják, hogy az országházában rendeleteket, törvényeket hozzanak. Ez kell nekünk, a nagy-nagy többségnek, nem szabályok. Marrrrhaság. Hát nem felháborító, hogy még mindig,  ha a tisztes magyar ember iszik egy kicsit (egy-két liter igazit), és autóval akar bevásárolni menni (mert elfogyott a bor), és egy kicsit, de nagyon kicsit ide-oda kanyarodik, hát elveszik a jogosítványát!

Hát erről tessenek ott fent civakodni. De amíg az ellenzék whiskyt  iszik és nem bort, nincs már akire szavazni. Megötte a főne…

*L. Gárdonyi  Gőre Gáborát: „Ögye mög a fene”

Nosztalgia

Rég volt, nagyon rég, de igaz.

1966-ban nászúton voltunk Budapesten, ez egy marosvásárhelyinek akkoriban annyit jelentett, mint egy Budapestinek a Hawaii szigetek. Évenként kérhettük ki az útlevelünket a szekutól (jogunk nem volt hozzá, csak kérhettük), kitöltöttük a véget nem érő kérdőívet. Ha válaszoltak rá, jó, ha nem, hát nem, érdeklődni szentségsértés lett volna, ha valaki ilyet tett,  az eljátszotta a következő negyven évre is a külföldi utazást.

Habzsoltuk az élvezeteket, a villamos, a Halászbástya, metró, templomok, múzeumok, Duna, Margitsziget, állatkert és, ha nem is ebben a sorrendben, de mindent, mindent látni, megfogni, egyszerre ha lehet, ki tudja, mikor jöhetünk még ide.

És hab a tornán: a megspórolt pénzünkből (állandóan számolni kellett és mindig egy kicsivel kevesebbet kiadni, mint amennyi az álom lett volna) az utolsó nap estéjén bementünk a Mátyás pincébe, a vendéglők Kánaánjába. Alig kaptuk meg a kétszemélyes turista-tálat, már ott is állt mellettünk a hegedűjét az álla alá szorítva a prímás: - Melyik a kedvenc nótája, fiatalúr, hadd húzza el az öreg cigány… - Ne haragudjon, de nekem nincs pénzem erre, nagyon szeretem a cigányzenét, de ha nincs, nincs. - Ne törődjön ezzel, csak énekeljen! - Hát akkor: Eresz alatt fészket rak a csóka… Alig fejeztem be, már hívták is a prímást a többi asztalhoz, és repültek a tízes bankók, a hegedűhúrokra és a hegedűs homlokára. Én csak azért kellettem, hogy megtörjem a jeget.

Na de telik az idő, és jön 1986, és akkor már Luzernből jöttünk a Mátyás pincébe, és én intettem az asztaltól a zenekarnak. Megvillantottam egy száz márkást és: - Na gádzsó,vén cigány, húzd el a nótám. - Roma, kezítcsókolom, roma. Nem vagyunk már cigányok. De látva a bankót, intett a többieknek is, és még a cimbalmot is odahozták az asztalhoz.  Hadd húzzuk el a nótáját…És megszólalt az eresz alatt… Utána kérdés nélkül hajolt a feleségem felé: : Jajj de szép két szeme van magának - és húzták, húzták, míg egy kisebb bankjeggyel arra kértem őket, hogy most már elég, majd később…

És az idő telik. 2020-ban áttelepülünk Budapestre, és már nem is tudom, hogyan, de hirtelen ötlettől vezérelve késő ebéd vagy kora vacsora-időben beültem a Mátyás pincébe és miután forinttal fizettem az ételt/italt(amit láthatott a zenekar, mert ott ültem mellettük),  odaszóltam: - Hé cigányok, húzzátok el már az én nótámat!

Hát el is húzták, de miután nyolc napon belüli sérüléseket szenvedtem, az ügyvéd azt tanácsolta, hagyjam az egészet a fenébe, s örvendjek az ingyen-, amit a vendéglő ajánlott fel fájdalomdíjként.

Melodráma

A patakparti sétatúra már védőálarc nélkül történik, de most a megjelent útépítő dinók nehezítik, ha nem is a lélegzést, de a botozást nagyon. A kormány fizeti, a kerület meg rendezi a patak „rendbetételét.”

Számomra a patak évszázadok óta nagyon ügyesen rendezi önmagát, kisebb-nagyobb kanyarokkal, és a kimosott mederben partja fűvel és virágokkal dúsan öleli a vén akácfákat,    elegendő helyet kínálva gyalogosnak/kerékpárosoknak. Az, aminek lennie kell - patak.

De hát mi emberek csak okosabbak vagyunk, és pár száz milliót ráköltve a szép dimbes-dombos oldalát lefaragjuk vasalóasztal-simára, kirakjuk kövekkel, hálóval és valami fóliát is rá, s majd jöhet a föld és fű, és ha szebb nem is lesz, de a pénz elköltve, és és…na ennyi.

Természetesen a kerékpárokat kitiltják az építkezés ideje alatt, ezt először hatalmas felirattal közlik, majd jön a nagy piros tábla, és miután ezeket minden rendhez szokott pesti megkerüli és csak áthajt, jön az ösvényt átkötő lánc, és láss csodát, már fele annyi azok száma,  akik átemelik a kerékpárt a láncokon, és hajrá, lehet csengetni a gyalogosoknak, lehetőleg amikor egy méterre vannak mögötte, és számon kérni:  - Nem lát, öreg? - Hát nem. Látja, ilyen sok év alatt sem nőtt szem a hátamra és azzal, ami a homlokon van, azt látom csak, hogy önnek ide nem szabad behajtani. Elnézést.  - Ide a válasz jönne, de ezt nem írhatom le, és már mászik is ki az út másik végét lezáró láncon. Na, menjünk tovább, ennyi bosszúság kora hajnalban elmegy.

A patak átszel egy most, kora nyáron vajas-zöldes pasztellszínekkel megtelt parkot. Amióta (biza két éve már majd minden nap) arra tartok, látom, hogy egy idős bácsi ballag át a túloldalról, és háta mögött - ha lehet - még lassabban egy hatalmas, meghatározhatatlan nemű és fajú kutya fejét búsan az aszfaltra lógatva. Bemennek a sétányra, s mire odaérek, a bácsi már a magával hozott zacskóból eteti a vállára/fejére/ölébe szállt galambokat, a kutya meg elfoglalja az évek óta kikapart gödrében a helyét, lehajtja a fejét, és alszik.

A minap kissé később indultam, a galambok már megetetve, a kutya mintha mélyebbre ásta volna magát, a bácsi meg napoztatta az arcát, de félóra múlva, a visszautamon szomorúvá vált a kép. Megjött az unoka egy talicskával, az elpusztult ebet kivették a gödörből és elvitték. Hiányozni fog. Szegényebbek lettünk, a bácsi, a patak meg én is, és ha nem is veszi észre, még a világ is.

A TV-ben nem mondták be, helyette a parlamentben arról civódtak az urak, hogy európai magyarok legyünk-e, vagy maradjunk meg pogány, távolkeleti szteppékről ide tévedteknek. „Európai magyar” - erre valahogy rímel az „osztrák magyar”. Ház azok már voltunk, és akkor kell az nekünk?

Maradjunk magyarok Európában, amíg még lehet. Jó itt lenni, csak tisztán kell látni,  vigyázó szemeinket a határon kívül rekedt sors- és nemzettársainkra vessük, és még jobb lesz!

Gyárfás András blogja

                                                                           Ez már kroki!

*****************************************************************************

Cincina

Heuréka, heuréka, megvan, megvan a Korona-ellenszer.

Tudatosan nem írok „vakcinát”, mert pont ebben rejtőzött a bibi, vak-on keresték a cinát, és oltásokat dolgoztak ki vagy be, anélkül, hogy utánanéztek volna a jól bevált, ősi módszereknek.

Vegyük például a több száz éves múlttal és mindig nagy sikerrel alkalmazott „rá-olvasást”. Igen, olvasást. Hát először is ennek nem kívánt mellékhatásai nincsenek, de ha az emberek bezárkóznak a lakásaikba, nem mennek sehova, és olvasással töltik a napot és esetleg éjszakát is, pár hét alatt legyőzzük a koronát. (Lásd „karantén”, be csúnya szó, olvasás - be szép szó.)

Ne tessék kételkedni, csak csodálkozni, hisz a penicillint is egy penészes kenyérdarabnak köszönhetjük. Egyszerű megoldásokat kell találni egyszerű módszerekkel, és ez a legnehezebb, ezért kell meghallgatni az egyszerű embereket, ne a virológusoktól és végleg ne az orvosoktól várja a megoldást az utca embere. Te meg én, igen, mi mondjuk meg, hogy nekünk mi a jó, mi csak jobban tudjuk, mint egy elefántcsont-torony laborba zárt, egész életét erre szánó elvakult vakcina-kutató!

Elsőnek a nevet kell „vak”cináról cincinára átírni. Hát nem kedves? Cincincin gyere ide, te kicsi arany virág, ne félj, szeretünk, s amikor idesimul, puff neki, s kész. Na jó, kissé galád mód, de a vírus sem úriember módján kézcsókkal közeledik (azzal csak terjed), ne legyenek lelkiismeret-furdalásaink, ha egy-kettőt agyoncsapunk.

Meg aztán zárjuk karanténba az egészségeseket, és a vírusosak dolgozzanak, úgy kell nekik, miért nem vigyáztak. Na ne, ez marhaság, ezt töröljük, habár….

De elsősorban, addig is, míg eszembe nem jut még egy pár jól bevált ősi módszer, fejezzük be ezt az állandó riogatást, hogy ennyi új fertőzött és halott, és tessék jelenteni, hogy ma kilencmillió kilencszázezer hatszázhetvenkettő egészséges ember és tizenkétezer ötszázegy újszülött van az országban. Erre külön munkacsoportokat lehetne beállítani, olyan két-háromezer embert (új munkahelyek!), akik helyről helyre járva számlálnak. A lakosság kérettetik, hogy tegye ki a fenekét az ablakba, hogy a számláló kipipázhassa, nehogy kétszer ugyanazt az embert vegyék fel a statisztikába, mert abba a kormány azonnal belebukik, miután az ellenzék is járja az országot és egy más színű tintával pecsétel.

De lehet másképp is. Hallottam valami oltásról is (fenét vakcina), ami megvéd, csak fel kell iratkozni, hogy ne legyen sorbanállás, és ott legyen a kellő mennyiségű anyag, és hipp-hopp, oda a járvány. És elég egyszerűnek is tűnik. Csak ne a Kormány kínálja.

Fórum

Változik a világ, s benne Magyarország is.

Mi is volt valamikor a Fórum? Római köztér: az ókori Római Birodalom városaiban levő tér, piac, amit vásárok, gyülekezés és törvénykezés céljára építettek. A helytartó a fórumra érkezett, hogy meghallgassa a polgárok panaszait.

És mi ma? Betelefonálós műsor, ahol a főszerkesztő néhány hónappal ezelőtt bevallotta, hogy  életbölcsességét nagyszüleitől kapta, és aszerint él és ítélkezik. „Ahol fűrészelnek, ott hull a forgács”. Igen, szó szerint idéztem. Valószínű, ha meghallgatta volna mindkét nagyszülőt, akkor azt is megtudhatta volna, hogy „ahol gyalulnak, ott hull a fűrészpor”.

Na, de ez a mindent jobban tudó és a kormányt zsigerből gyűlölő főszerkesztő úr a minap az osztrák kancellárt mint Sebastian Kohlt, a franciát meg Emanuel Sárközyként említette. Igaz, itt megszakadt egy percre az adás, majd javított Macronra, de Kohl maradt tovább, és viccesen panaszolta, hogy a memóriaromlás nála is bejelentkezett.

Na, ilyen a főszerkesztő, de a bérletes betelefonálók túltesznek a mesterükön. A hozzászólások nagy, igen nagy többsége úgy kezdődik: - Én nem tudom biztosan, de azt hallottam, nem emlékszek hol és kitől, de ez így nem mehet tovább, mert kérem, lop a Fidesz és az egész országot tönkretette, itt vagyok én például, negyven év nehéz munka után alig kapok ötvenezer forint nyugdíjat, na hát tessék megmondani,  meg ehet abból élni? Nem, nem és nem, igazolja vissza a főszerkesztő. - És Ön nincs egyedül, mit vagy hol dolgozott különben?  - Fekete munkát vállaltam, negyven éven át gürcöltem hajnal fél tíztől délután háromig is sokszor. Szóval tarthatatlan.

Számomra az a tarthatatlan, hogy akár egy fillért is kap, de hagyjuk. Még jó, hogy ugyanitt rövid hírek következnek:

- Derencseresz közelében egy autó, nem figyelve a piros lámpát, belefutott a vonatba, a sofőr szörnyethalt. Vállalati kocsi volt, és az üzemvezető azt nyilatkozta: - A vezetőt nem érheti vád, húsz éve dolgozik nálunk, de ilyet még nem csinált soha.

A kormány, és a MÁV, és a rendszer, és Orbán és a Fidesz a hibásak - teszi hozzá a bemondó.

Hát…

Ma reggel a patakparton nem állított meg, hanem mellém somfordált egy rendruhás, nyakkendős kocogó, és elkezdődött:

- Ugye nem zavarom? - Hát.. - Mert nem szeretném, ha tolakodásnak szánná.. – Hát… Mert valamit el kel önnek mondanom.. – Hát.. – Tudja, minket nagyon foglalkoztat a jövő, és szeretnénk minél több ember véleményét megtudni erről-arról... Hát.. – Nézze, én biztos vagyok benne, hogy Ön is jobban akar élni a jövőben, mint most, és mi ezt akarjuk.. – Hát… - De ne handabandázzunk, mint ahogy a mai kormány teszi, mi konkrét törvényekkel kezdünk a választások után. Nyugdíjas? – Igen. - Na kérem, mi minden évben megduplázzuk a nyugdíját,  semmi tizenhárom meg tizennégy, mindez hamis, álom. Nálunk minden ingyenes lesz Önöknek, víz-gáz-villany, utazás, egészségügy, színház, mozi, tanulás ha még akar, és átvállaljuk az élelmezését is, ahogy eléri a száztizedik életévét. Mit tehetünk még? Mondja, mert beszélek Gyur…azaz a vezetőnkkel, és meglesz.

- Hát ez mind szép és jó, de ha minden évben megduplázzák, az azt jelenti, hogy hatványozottan nő, és nem tudom, hogy olyan öt év múlva a mai tizenhatszorosát ki tudják e majd fizetni?

- Erre ne legyen gondja, beszélek Ferivel, lehet, valamit rosszul értettem, de ingyen Uram, ingyen lesz majdnem minden, ez nem mond semmit Önnek?

- Hát, ha ingyen, akkor minek a nyugdíj?

- Brávó, Ön a mi emberünk! És át akar ölelni, hogy megcsókoljon, de a maszk, na meg én is meggátoljuk.

- Uram, most azonnal felvesszük a pártunkba, a Józan Új Demokrácia Álom Seregébe (röviden JÚDÁS), gondolom, hallott már az ellenzéki szövetségről?

Na, ez is valami olyan lehet, mint az az ősi bölcsesség, hogy „az avas szalonna vérré válik”.  Amikor ennek utánakérdeztem János bácsinál, azt felelte: - Hát ha az asszony avas szalonnát pakolt volna fel nekem a kaszáláshoz, az biztos vérré vált volna, amikor hazaérek.

                                                  Egészséges életmód      

Hetek óta gyötör a gondolat, hogy valamit nem jól csinálunk,  és nem csak a kis., családi közösségünkben, hanem úgy nagy általánosságban a magyarok (inkább csak az itthoni többség, nem a határon kívüliek.)  Végre tisztázódott, miután beolvastak nekünk a rádióban, tv-ben és újságokban is: Nem élünk/étkezünk egészségesen!

És tényleg, rövid leltárt készíve az eltelt, most már több mint egy év napjairól és azok hozamáról,  jó néhány kiló felesleg  megjelenéséről kell beszámoljak az amúgy sudár, közel nyolcvan éves termetünkön. Pedig nem is főzőcskézünk itthon  állandóan, és végiggondoljuk, volt-e e elég hal, zöldség és és és... És volt. Hát akkor hol a baj?  Ja, hogy a járvány miatt nem mozgunk eleget? De mennyi lenne az elég?

Igen, megvan! Nem csak azt esszük, amivel a konyha szolgál, hanem esszük egymást is rendesen, és ezt a parlamenttől az utcáig, és a most már a megnyílt teraszokig, mindenüt, és majd mindenki.

Na, ezt kellene abbahagyni, és akkor a járvány és annak mellékhatásai is lecsengenének.

Parlamenti szokásos

„Mai témánk a szépkorúak nemi életének digitalizálása”. A kormánypárti szószóló előadja, hogy az utóbbi időben az ellenzék sűrűn bírálja a kormány viszonyulását a szépkorúak nemi életéhez, ezért szeretné vita tárgyává tenni a témát. A kormány álláspontját a szépkorú férfiak sajnos erősen befolyásolják, ezért szeretné, ha széles körű és némi-nemi politikai elfogultságtól mentes döntésre jutna ma  a parlament.

Az első hozzászóló természetesen az ellenzék oldaláról jön. Ezt a napirendi pontot ők hosszú harc árán vívták ki, ezért feláll és ordít: - Ez így nem mehet tovább, a kormány lop és csal, és átok rá. De szerencsére jön 2022, és akkor akasztófa vár mindenkire...

Következik egy másik ellenzéki párt szószólója, és elmondja - lásd mint fent, és megtoldja azzal, hogy elővesz egy kalodát és beleül:  - Na, ez vár Önre elnök Úr, a jövő évben. És szépen sorra ismétlődnek a koholmányok, a „miért” fel sem vetődik, mindenki mint tényt állapítja meg, hogy a kormány így meg úgy, megokolni nem kell.

Végre szóhoz jut a Kormányfő is. Nyugodtan felsorol tagadhatatlan számadatokat, hogy az utóbbi tíz évben ez meg az a többszörösére nőtt, és felkéri az ellenzéket, hogy esetleg maradnának annál a témánál, amit ők kértek.

Erre felrobban a gyűlés. Ebből elég. A szólásszabadság ilyen nyílt megtagadása nem csak az égbe, hanem Brüsszelébe kiállt, és megismétlik, hogy a kormány nem hajlandó a szépkorúak égető kérdéseivel sem foglalkozni, hanem rabol, rabol és rabol…

Vége a gyűlésnek, kiürül a terem, egyszerre fény gyúl, és megjelenik Ádám és Lucifer. Ádám: - Mely országba és milyen népnek a körébe hoztál ó Lucifer? Lucifer: - Nem tudom.

Őszintén mondom, én sem tudom.

A minap egy német adó híreit hallgattam, a riporter az után érdeklődik, hogy a hiteleket hogyan osztják szét az európai államok között. A brüsszeli, ezekért felelős elmondja, hogy öt ország már jelentkezett, kettőnek (Portugália, Spanyolország) már meg is szavazták a milliárdokat, és valamikor ősszel majd ki is osztják, de valószínű, hogy az egészet újra kell tárgyalni, mert Magyarország valami privát egyetemeknek akarja odaadni a pénzt, és ez tűrhetetlen.

Tudtommal erre a pénzre mi nem is jelentkeztünk, és egy kuratórium által vezetett egyetem nem privát. Na de ez nem érdekelte a német adót, világgá kürtölte, hogy „megint ezek a magyarok”, és már látom is néhány „magyar” európai képviselő örvendő pofáját: „Igen! Sikerült”.

Nos, én, mint szépkorú, szóval a nemi életemmel kapcsolatba hoznám a brüsszeli hazaárulóinkat, és…Szégyelld  magad András, ilyesmire gondolni is, hát még leírni…

Ez van

Eddig és ne tovább! Szajkózhatja a kormány, ahogy csak akarja, hogy itt demokrácia van, a tények beszélnek.

Hát kérem, négymillió (megtévesztett) ember beoltatta magát, erre a többség, a fennmaradó milliók szenvedjenek megszorításoktól? Na ne mán!

Én már a rendszerváltás után (amiért mindannyian megküzdöttünk így vagy úgy) fel voltam háborodva, hogy nem törölték el a vezetői jogosítványt. Micsoda diszkrimináció, hát ezért küzdöttünk? Én már akkor sejtettem, hogy mi lesz itt, ha  eltűnik a kommunista frakció. Na tessék, itt van, most már nem csak látjuk, de érezzük is a következményeket. Mi, akik hűek maradtunk az elvhez, szenvedjük meg a legrémesebben, hisz a vezetőink, az égő fáklyák, beoltatták magukat, ki tudja mivel kényszerítette rá őket ez az átkozott kormány! Ezek után kérdés, érdemes-e még hűnek lenni?

E szerény írás szerény szerzőjeként ezt próbálom megválaszolni. Hát kérem, szerény véleményem szerint a hülyeség legyőzi a hűséget. Csak így tovább, aztán ha majd köhögni tetszik, és sem ízt, sem illatot nem tetszik érezni, akkor már nem is kell oltakozni, kitartást hát, elvtársak!

*************************************************************************************************************************

                                                                  Álom

Ha én kormányfő lennék, jaga digi daga dum… Egyszerűbbé, átláthatóbbá tennék mindent. Összehívnám a parlamentet egyetlen utolsó ülésre, és életbe léptetném a leegyszerűsített Alkotmányt: A törvényeket be kell tartani. Ennyi.

Nem hozunk új rendeletet/törvényt, a rossz törvény/rendelet az, amit nem tartanak be, tehát szétküldjük a Képviselőket oda ahonnan jöttek (na nem egészen oda, fujj piszkos fantázia), és ők lesznek a rend, fegyelem megfigyelői, azaz besúgók, az élet megy tovább a megszokott rendben. A Parlament kiürült termét díjátadásokra használnánk. Sportoló, művész, orvos, tanár, élmunkás, öreg, fiatal, nő, férfi s azok a „mások” is naponta ünnepélyes keretek között vennék át a diplomákat, serlegeket, jelvényeket, mivel mi jár, de ezeken nem lehet név és dátum sem, mert minden szökőév február huszonkilencedikén vissza kell szolgáltatniuk a kapottakat, és újra kiérdemelniük. A pénzdíjak kamatait megőrizhetik, de az alapösszeget pontosan vissza kell fizetni, aki nem tudta kamatoztatni, az meg sem érdemelte alapon.

Magam mellett tartanék néhány tanácsadót a szakterületek hozzáértőit, nem, nem lesznek miniszterek, csak hivatalnokok, pontos munkaidővel, fizetéssel és ezeket minden nap ellenőrizném, hogy végzik-e a feladataikat, és ezáltal kényszeríteném őket arra, hogy ellenőrizzék a szakterületükön dolgozókat, és azok is a beosztottjaikat, így, ügyesen, a piramis aljáig.

A Zászlónk színében megmaradna a piros és a zöld, hogy képviselje a pirosakat és zöldeket, de a harmadik szín a kék lesz, ezek nem akarnak sem piros, sem zöld lenni, ezért kékre verik őket a pirosak és a zöldek. Rend lesz itt kérem, jaga digi daga dum.

                                                        Gondolatok a könyvtártól távol

A minap, kora reggeli ide-oda menésemben egy padon alvó, jól betakart hajléktalan mellett vitt az utam. A meleg beköszöntével mindennapos jelenség ez, de a pad mellett, félig nyitva, a földön (mint ahogy nálam is, az éjjeliszekrényen) egy könyv hevert. Ez az ember olvasott! Nem tudtam kivenni a könyv címét, mert hiányzott a borítólap, de mit ad isten, olyan száz méterre, a sétány közepén ott hevert, ide söpörte a szél. Olvasom: Simonffy András Kompország katonái.

Felvettem, hogy visszajövet odaadjam neki, de olyan félóra múlva ő már összepakolt a bevásárló kosarába és tova lett. Beszorítottam a vékony kartont a pad lécei közé, hogy este, ha visszajön, megtalálja, és hazajöttem. Ö egy borítóval szegényebben, én egy élménnyel gazdagabban zártam a napot.

Elgondolkodtam. Testét nem láthattam, arcát sem, csak a hálózsákból valahogy kibújt bokáit, abból ítélve fiatalember lehetett. Kérdéseket teszek fel magamnak, válaszok nélkül. Itt van egy olvasott fiatal. Miből él? Meddig és miért? És főleg, mit akar, egyáltalán akar valamit? Á, magas ez nekem.

A minap egy nyugati adóban több órás kínlódás után (csak én kínlódtam) megválasztották az év legjobb énekesét, elárasztva olyan jelzőkkel, hogy borzalmasan, rettenetesen, iszonyatosan szép volt, majd elhangzott a kijelentés, hogy minden idők leg-leg-legebbje, és ez minden évben megismétlődik. Valamikor egy évszázad kellett, hogy megszülessen egy Caruso, most évente több százból válogatják ki az éppen a divatnak megfelelőt. Egy olyan dalszövegért, ami nyolc óra munkát, nyolc óra pihenést és nyolc óra szórakozást hirdet, Kossuth díj jár, de elmarad a figyelmeztetés, hogy a szerző nyolc perc tanulást is iktasson be a fiatalok napirendjébe. És most, amilyen koronás kedvem van, sorra vehetném a festészetet is, ahol külön művészet rájönni, hogy mit is látok. Meg aztán az irodalom! Én nem vagyok író, én csak szösszenek időnként, de az a nagybani termelés, ami a könyvesboltok polcait megtölti, ijesztő, és az elő- és utószavakban egymást az egekbe dicsérő szerzők sokasága óhatatlanul felveti a kérdést, lehetséges ez? Választ, mint minden másra, az idő ad, ha lesz még!

Na de valami igényesebbet is. A mellettünk épülő lakótelep befejezéshez közeledik, de elkészült már az előtte kanyargó sétaút a csodaszép, vese formájú tavacskával. Épp mellette megyek el, amikor egy velem egyidős házaspár hölgytagja megszólal: - Na nézzenek oda, bezzeg aranyhalakat már nem tettek bele, tudja, a tavaly, amikor Bécsben…

Nem folytatom, mert siettem, el a mondóktól és mondanivalójuktól egyaránt.

Hülye hangulat torz szüleménye

Címszavaim: demokrácia, népuralom/hatalom, háttérhatalom.

A démosz, azaz a nép, ha kézzel nem is fogható, de kétségtelenül itt van, s talán még én is benne vagyok (bár néha kétlem, na de erről majd máskor).

Közbevetve, a háttérhatalom fogalmát, a megfoghatatlant igyekszem magamnak megmagyarázni, s azzal, aki ezt olvassa, elhitetni.

A világon a sok kérdésre mindig a legegyszerűbb adja a megoldást. A háttérhatalom a pénz vagy PÉNZ (igen, így helyesebb) hatalmát jelenti. A sok pénz automatikusan biztosítja a folytatást: bármennyi is van, mindig több kell, megőrzéséhez meg hatalom kell. Ennyi. Ez a vastörvény. Megvan a közös cél, a többi jön magától. A néhány száz dúsgazdagnak időnként vissza kell juttatnia némi aprót a milliárdok számára, hogy legyen, ki növelje a tőkét. Kész. Örökre.

Na de inkább foglalkozzunk a butaságra ítélt démosszal. Emlékszem, gyermekkoromban Marosvásárhelyen a katolikus temető bal oldalában volt egy árok, oda - nem is temették, hisz se pap, se kántor nem lehetett - csak elhantolták jeltelen sírokba az öngyilkosokat. Aztán változtak az idők, és ők is tisztes temetésben részesültek, és tovább változtak - mi mást tehetnének - az idők, és szekták jelentek meg, melyek öngyilkosságra buzdítottak több tucat embert (rajongót, hívőt), kik téves hitek ártatlan áldozataiként pusztultak el. És az idő nem állt meg, ma politikus hajtja öngyilkosságba pártjának tagjait. Ő persze nem lesz az, ő hangoztatja és terjeszti tovább gyilkos szavait.

A démosz pedig a kommunizmus egyenlősdijét játszaná, ami nem is lenne baj, ha nem annak legalsó szintjén tenné. Nem megy be a Gundelbe vagy más sokcsillagos étterembe, mert nem tudja, mit kell tenni a sok késsel, kanállal, villával és egyéb fölösleges cifraságokkal, nem jár olyan helyekre ahol „viselkedni” kell, mert nem tanítja erre senki, és minek is?

Hát akkor rajta, legyen meg a nép akarata. Vályút a Gundelbe, s fakanállal üljük körbe az asztalt. És valljuk hangosan: az én vétkem a te bűnöd, én a tévedhetetlen nép vagyok, a demokrácia ura.

Rajta, de engem tényleg tessenek békén hagyni.

                                                            Közgyűlés

A közös képviselő megnyitja az ülést, ismerteti a napirendi pontokat, majd az Egyebek-hez hozzáfűzi: miután a múltkor még jegyzőkönyvbe is foglaltuk, hogy Panaszokat nem fogadnak el, csak Észrevételeket, mert a panaszok bántják az egész közösséget. Ezért most az olyan levelek, amelyek a melegvíz-ellátást, kukaürítést, folyosó tisztántartását, postaládák megrongálását, közös területek és a lift használatát érintik, nem kerülhetnek napirendre, csak ha majd építőjellegűek lesznek. Addig is hallgassuk meg János alelnök urat, aki észrevételeket kíván tenni. –János, tied a szó.

-Hát kérem, arról van szó, hogy Péter gyűlöl engem, és valamit tenni kell, ez így nem mehet tovább. Péter:  -Na de hát ez aljas rágalom. János:  - Hallják, nem elég, hogy gyűlöl, még hazudik és rágalmaz is! Itt tenni kell valamit.. Péter: - De hát mit csináltam? János: - Na még csak az kellett volna, hogy csináljon  is valamit. Pont ez a nagy baj, hogy gyűlöletében bármikor csinálhat valamit ellenem vagy a feleségem ellen. - De hát a felesége… - A feleségem hagyjuk ki a játékból. Én nem állok jót magamért. Kérem, nézzék azokat a szemeket, hiszen ez az ember gyilkolni képes. Kérem, ellenőrizzék, van-e e nála fegyver! Ez mindenre képes. Szóval nem tesznek semmit..

Ábel: - De hát uraim.. Káin: - Na, maga aztán igazán fogja be a száját, ismerős maga nekem valahonnan.

Képviselő: - Uraim, uraim, demokráciában vagyunk, szólásszabadság van, hagyják, hogy János fejezze be a mondanivalóját, és utána majd önök is sorra kerülnek.

János: - Itt tettek kellenek, a szavakkal semmire sem megyünk, és én önvédelemből cselekszem. Feláll, kihúzza maga alól a széket, és leüti Pétert. Káin azonnal ugyanazt tenné, de Ábelt nem lehet kétszer átverni, ő is olvassa a bibliát, és a véletlenül nála levő konyhakéssel leszúrja Káint.

A gyűlést sajnos be kell rekeszteni, mert a rendőrség kiszállt, hogy Pétert, mint gyanúsítottat, a közügyek zavarásáért letartoztassa.

Másnapra bekérték a Jegyzőkönyvet a Közös K.V.-től.

„ - A szokásos havi gyűlésünket Péter és Ábel gyűlöletkeltő magatartása miatt sajnos nem tudtuk lefolytatni. A Társasház két pártra oszlott, a Péter és a János Pártiakra. Mától kezdve felfüggesztjük a demokráciát, és valami mást csinálunk, még nem tudom, hogy mit, de megcsináljuk.”

Mindez nem érdekes, akár el se olvassák. Ami engem igazán foglalkoztat: a kamaszkorunkban énekelt „Na, nézd a tökfilkót, milyen szerelmes” c. slágerbe hogy került a Pikk dáma? Melyik az a kártyajáték, ahol a tökfilkó és a pikk dáma együtt lehet?

Kérem, kérem, esdeklem…

                                                      Unalom

Valamit tenni kellene, ez a szürke egyhangúság, bezárkózottság megöl. Naponta felkelni, estig hallgatni a járványhelyzetet két változatban (természetesen szöges ellentétben egymással), és este újra lefeküdni, azt sem tudva, hány óra van…

Mától teszek valamit, na nem rá, hanem fordítok a programon: este kelek fel és reggel fekszem le, vagy fel sem  kelek, vagy le sem fekszem, vagy állva alszom és fekve járok…mit lehetne még? Ja, tényleg, fel is köthetem magam, akkor nem kell se állni, se járni, és a légzési nehézségeim is megszűnnek. Most már csak az a kérdés, hogy a Tv-vel szemben vagy háttal tegyem, és melyik adót állítsam be, mert utána nincs válogatás! Ha a kormányhíreket nézem, azok még lebeszélnének róla, inkább az ellenzéket kell hallgatnom, ők még meg is dicsérnének érte.

Érdekes ez a parlamenti légkör. Fel sem vetődik, hogy mi a kérdés, és már ész nélküli veszekedést kezd az ellenzék, a legostobább vádakat vagdosva a kormányhoz. Természetesen nem egyeznek meg, mert minek is tennék, és tulajdonképpen nem is akarnak, és láss csodát, ez sokuknak ott bent és itt kint is nagyon jó, és így van ez rendjén, mert nem is az a cél, hogy mindenkinek jó legyen, hisz két részre van osztva/szakítva az ország, és ezzel változatosságot hoznak a mindennapokba, mert végül is nem lehet, hogy engem követve mindenki felkösse magát…

A minap azon vitatkoztak, hogy egy bizonyos oltóponton miért nem oltanak. A kínosan feszengő polgármester bevallotta, hogy hát annak több oka is van, de a kitartó kérdező csak kikényszerített legalább egyet a sokból: - Hát talán először azt mondanám, hogy azért, mert nincs oltóanyag…

Istenem. Otthon vagyok. Hatvan évvel ezelőtt egy pesti turista az eldugott kis székely faluban délben megkérdezte Jani bát: - Mondja bácsi, maguknál miért nem harangoznak? - Hát annak nagyon sok oka van. - Egyet mondjon legalább! - Hát talán elsőnek azért, mert nincs harang. - A többit ne is mondja, bácsi!

                                                          Temetés

Végignéztem, habár tisztában vagyok vele, a nagyképüék lekicsinylően szólnak majd, miszerint művelt ember ilyesmire nem szánja a drága, gondolkozásra érdemes idejét. Sőt, ma utána is olvastam a dolognak, és olyan, nem elhanyagolható részleteket tudtam meg, melyeket sietve osztok meg más, vélem egy szinten levőkkel.

Hát kérem, egy meztelen nő a temetés ideje alatt felmászott Viktória királynő szobrára, és onnan könyörgött a világnak, hogy „mentsék meg a Földet“. A rendőrök (nem tudom mijét és hogyan) fogták, éselhurcolták a helyszínről.

Na már most, kérdem én, ha ez a bátor hölgy a Mount Everestre mászik fel meztelenül, élete végéig elhalmozzák kitüntetésekkel, díjakkal, és még az ükunokája is gazdagon él tettének emlékéből.
És az egy öncélú tevékenység lett volna, hisz csak magának akarta a dicsőséget, és most, amikor értem, érted,értünk mászik a szoborra,  meghurcolják. Igazságtalan a világ. Melyben az egyik ember kihasználja a másikat, de soha nem hallom,hogy a másik is kihasználná az egyiket, ugyanakkor vigasztal, hogy talán ő is kihasznál egy másik egyiket, és akkor bezárul a kör.

Na de vissza a Temetésre. Őfelsége kívánságára nagyon egyszerű ceremónia volt, igaz, ebbe besegített (mondták a riporterek)a koronavírus is. Az a félmilliárd ember, aki ezt végignézte, és több tucatnyi ország, ahol egy percre megállt az élet, bizonyítják, hogy az egyszerűség sikerült.

Mondom mindezt, mert én igazán tudom, mi a temetés. Marosvásárhelyen közvetlenül a román temető (akkor még csak egy volt) mellett nőttem fel, és ott a legegyszerűbb elhantolásnál is az özvegy rikoltozva dobta magát a sírba a férje után, a többi rokon meg utána hogy kihúzzák, és a temető kapujában a „pomána“-osztás feltette a koronát az egyszerűségre. Aki bírja-marja alapon aki élelmes volt, pálinkát és kalácsot is kapott, na jó, kicsit összekaptak a rokonok, akik már ott helyben elkezdték az örökség szétosztását. Nahát, ilyet csak álmodhatott Öfelsége.

Na de ne legyek ünneprontó (egyáltalán lehet ünnep egy temetés?), kéltségkívül érdemes volt bámulni, még az időjárás is elfeledkezett angol magamivoltáról, és ragyogott a kék ég.

Gyárfás András "villanásai" 2.r.

Új világ